Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Miroslav Krleža

Legenda

(Fantázia az Újszövetségből három képben. Harmadik kép)

1966. február 1.

A Gethsemani olajfaligetben. Az egész eget áthatolhatat­lan, fekete felhők burkolják, melyek akár a nehéz damasztfüggönyök borulnak össze. A messzeségből hallatszik a vihar süvöltése, és nagynéha felvillan egy-egy zöld színű villám, tá­voli dörgéstől kísérve. Ahogy a villanás halvány, foszforos fé­nye szétomlik a tájon, látszik a néptelen olajfaerdő, ahová a halászok, a Rabbi tanítványainak kicsiny csoportja húzódott a római rendőrség és a bebörtönzés elől. Ezek a nyomorult em­berek szegényes rongyaikban odalapultak a fákhoz, bágyadtan a nehéz nap fáradalmaitól és a kissé kiadósabb vacsorától. Erre közelebb, a domb lábánál, akár egy szurdokban Simon Kéfás, a Jóna fia és Zebedeus János pihennek összekuporod­va. Mellettük Jézus. Mozdulataik fáradtak, nehezek, és hang­juk is halk és fojtott, mint azoké, akik valami ismeretlentől rettegnek.

JÉZUS csöndesen: Simon! Simon! Imádkoztam Érted, hogy meg ne törjön a Te hited!

SIMON KÉFÁS határozottan és gondolkodás nélkül: Uram! Kész vagyok éretted börtönbe menni, sőt még a halálba is.

JÉZUS: Simon, Simon, bizony mondom, néked, még az el­ső kakas sem szólal meg az éjjel, és te háromszor tagadsz meg engem. Azután Jánoshoz fordul, aki a másik oldalán simul hozzá. Ha eddig tarsoly nélkül is küldtelek benneteket a világ­ba, mondjátok, hiányzott-e valamitek?

JÁNOS, ZEBEDEUS fia: Nem, uram! Nem hiányzott sem­mink!

JÉZUS: De most azt mondom nektek: ha valakinek közüle­tek van tarsolya, fogja azt! És ha nincs kardja, adja el felső ruháját és vegyen! Mert bizony, bizony mondom néktek, min­dennek be kell teljesülnie, ami az ember fiának meg van írva!

SIMON KÉFÁS ÉS JÁNOS, ZEBEDEUS fia együtt: Uram! Nézd, van két kardunk!

JÉZUS szemükbe bámul, aztán megnézi meztelen kardjai­kat, melyek oldalukról lógnak, és borongós hangon így szól: Elég! Elég! Majd ismét sötét és reménytelen gondolataiba me­rül. Szünet. Egy pillanat múlva gyöngéden megérinti fejüket: Lelkem csöndet és nyugalmat óhajt! Menjetek és ügyeljetek, hogy el ne aludjatok.

SIMON ÉS JÁNOS: Nem alszunk el, uram! Felállnak és odamennek a többiekhez a ligetbe. Jézus egyedül marad a színen.

Éjszaka van. A távolból vihar közeleg. Mintha messzi vi­lágok omlanának össze, tompa dübörgés folyik szét a sötétség­ben, alattomosan és fenyegetően. Időről időre az egész kör­nyéket fehér, mágikus fény önti el, néha tűzzel teli, akár a déli napsütés, néha zöld titokkal teli, átláthatatlan, végzetes sö­tétséggel, feketével, miként a végzetes éjszakák szoktak mind sötétek lenni. Jézus feje a földre konyult. Amikor egynémely közelebbi villám megvilágítja testét, látszik, mint tapad melléje Árnya. Nem kék, mint holdas éjszakákon, hanem bíbor szí­nű, akár az alvadt vér, és nehéz, akár az ólom; telve átokkal, sötétséggel és kétségbeeséssel. Egyszerre csak hallani a vihar süvöltésén át, hogy huhog a halálmadár. Egy közeli cédrus ágaiba akadt szárnyainál fogva. Jézus sápadt arcán nehéz verejtékcsöppek ütköznek ki, akárcsak azén, akinek félelem száll­ta meg a lelkét. Majd hallani az Árny szörnyűséges nevetését, amint felzokog a szélben, amely zúg, mintha hiába vágyakoz­na az ég karjaiba. Ez bolond, pokoli nevetés, dühvel, gyanak­vással és sírással telítve. És ezzel a nevetéssel csodálatos kí­sértetek lopják be magukat Jézus lelkébe, hegyes, három élű körmüket szívébe vájják, agyába és gondolataiba. És a szél ágaskodik, mint egy fekete telivér paripa, a szél sír, a szél ka­cag,, mint egy pokoli seb.

AZ ÁRNY nevet, de nevetésébe könnyek is vegyülnek: Hallod, uram? A madár gúnyt űz hulláddal! Örül a húsodnak ‒ amelyein már férgek nyüzsögnek. Nevet az asszonyi könnye­ken, melyek a te, akár a márvány, oly fehér bőrödre hulltak. Te nem akartál asszonyokat csókolni, míg éltél, de én látom őket, amint a tavaszi reggelben sírodra lopakszanak és legöngyölítik rólad a fehér vásznat és csókolják testedet! Uram! Azok a csókok megfojtják gondolataidat, megfojtják szavaidat is, melyekkel a hiszékeny fiatal asszonyok fülébe vetted ma­gad, és te is megszűnsz majd, és égi és földi királyságod is meg­szűnik! Csak emléke marad majd annak az embernek, aki kö­zöttük járt, és fiatal, ki nem élt testét soha sem akarta asszonyi csóknak alávetni.

De mint csókolnának téged ezek a fiatal, harmatos nők! Mint a felhők, ahogy késő ősszel csókolóznak, vagy a lepkék csöndes alkonyatban. Csókjaikkal telehintenék utadat, és min­den szavad és egész lelked egyetlen csók volna. De te nem akartad! „Más” életre tanítottad őket, égire, testtelen életre, és minden csókodat föláldoztad égi tudományodnak! ‒ És mit szólsz arra, ha megmondom, hogy egyedül csak ezek az asszo­nyok értették meg tudományodat? Ám nem azért, mert szavaid szépek vagy jók voltak, hanem mert szerették téged! Mert fel­fogták sóhajaidat, mert szerettek téged! És te élni fogsz ezek­nek a hívő, fiatal asszonyoknak az emlékezetében, és gyerme­keik emlékezetében, ám aztán megszűnsz. Eltűnsz majd, ha meghalnak ezek az asszonyok, akik képedet szerető lelkük­ben hordják, és nem marad belőled semmi egy elhalványult emlék emlékén kívül. És ide figyelj, uram, a halálmadár rákacagott a te holttestedre, és én is csak kacagok a te rohadt húsodon! A húsodon, amint az asszonyok csókolgatják tavaszi reggeleken, ahogy a tetrarcha mostohalánya csókolgatta Jócha-nan fejét az ezüst tálcán. És a kelő nap felszürcsöli majd utol­só könnyeidet. ‒ Még buzog az élet szívedben, de én már forró könnyekben fürdök. ‒ Nevetés.

JÉZUS fájdalmasan: És örökké fogok élni emlékezetükben!

AZ ÁRNY nevet, mint még soha eddig: Ezeknek a részeg halászoknak az emlékezetében, akik oly elégedetten horkolnak az olajfák alatt? Igen, uram, élni fogsz, örökké fogsz élni az ő emlékezetükben és ivadékaik emlékezetében. De ha egyszer végigsétálnál azon a te királyságodon, arcod lángba borulna a szégyentől. Igen, valóban élni fog lelkükben, élni fog egy zsarnoknak a képe, aki pusztító kezeivel megsemmisíti majd az egész világot, aki állandóan távolodóban lesz a te gondola­taidtól, és végül csak rongyaidban jár majd, és később, még később ezt is megunja és díszíteni kezdi magát hamiás éksze­rekkel és tőled oly távoliakkal, hogy az nem lesz már árnyad­nak halvány árnyéka sem.

A vihar azonban közelebb ért, és mind erősebben és mind jobban hallatszik a sötét, pokoli, zöld mennydörgés.

AZ ÁRNY: És az, aki pokollal fenyegeti őket, lelkükben, az nem te leszel. Az én leszek, a te árnyad, a te testi árnyé­kod, amit te szégyenlettél, és egész életedben tagadtál! Én kar­dot nyomok majd ezeknek a részeg halászoknak a kezébe, el­bódítom őket a szenvedély dalaival és elkábítom őrülettel. Mindezt én fogom megtenni, a te árnyékod, mely a porban kú­szik előtted. És te? Te még nyugodni fogsz egy kicsit az asszonyok lelkében, akik szeretnek téged, és akkor majd eltűnsz! Eltűnsz majd, ahogy világok tűnnek el a feneketlenségben, ahogy eltűnik a lélek és minden, ami arra ítéltetett, hogy meg­szűnjék a halálban!

A szél úgy kacag, mintha ezekben a hegyekben gyűlt volna össze a pokol és a sötétség minden démona. Valahol ma­gasan a fejük felett varjúsereg röpül át, és a varjak szomorúan kárognak a vihartól való félelmükben.

AZ ÁRNY: Hallod, Uram? A madarak is felszállnak a vi­har elől, csak te teszed ki magadat neki. És semmiért, igazán mondom neked! Ismétli, mint a visszhang: Semmiért! Még van rá időd, hogy visszatérj a boldogtalan öregasszony karjaiba, és hogy boldoggá tedd. Hogy boldoggá tedd őt és önmagadat! Még van időd, hogy visszatérj a szelíd falucskába, a völgybe, hol nincsenek viharok, és ahol örök békesség honol, és a meleg istállókban unalmasan kérődzik a jószág!

JÉZUS: Örök békesség honol azoknak a lelkében, akik megértették az én szavaimat!

Mintha minden világ minden tengere szét akarna loccsan­ni az űrbéli sziklaszirteken és barlangokban, úgy süvít a szél a fejük felett. És minden szirén sikoltozása, zöld mélységek alattomossága, foszfor s medúzák meg polipok nyögése, vízbefúltaké és hajótörötteké, mindez káosszá vegyült, mely fejük felett bömböl. Ám mindettől még szörnyűbb, még élesebb a vé­res Árny nevetése, mely akár a pióca, magába szív Jézus testé­ből minden vért és minden verítéket.

AZ ÁRNY: Hallod-e, uram, a sakálok és párducok üvölté­sét?

A szél messzi, sárgás homokkal behintett kőarénák per­spektíváját hozza. Körben, a falvak tetején számtalan lángoló fej helyezkedett el, és mindannyian ordítoznak és mindannyian röhögnek és bömbölnek. S a rabszolgák drága italokkal kínál­ják a vendégeket, jó illatú rózsákkal és feslett mosollyal, míg lenn a porondon sok gyermek és anya haldoklik, sok asszony és kevés keresztény.

AZ ÁRNY sakálok, hiénák, párducok és oroszlánok és a halálba menő hívők jajveszékelése közepett: Hallod a tigrist, mint tépi az ifjúság húsát? Mindazok ott lenn, akik sikoltoz­nak, reszketnek és harapnak és őrjöngnek, mindannyian a te örököseid ők, akiket te taszítottál a halál torkába. Szemükben félelem honol, de lelkükben a bosszú kívánsága. És sok apának, aki gyermekeit az oroszlánok karmai közt látja, és nagyon sok ifjúnak, aki látja jegyesének meztelen tagjait, sokaknak és so­kaknak szorul ökölbe a keze, hogy azoknak a fejére sújtson, akik örülnek és akik nevetnek a szőnyegek árnyékában, ró­zsákkal teleszórva és a bortól dülöngélve! Nyugalom lakozna az ő lelkükben? Szeretet lakozna lelkükben, uram?

Ez a te nyugalmad és békéd bosszuló ökölbe szorul, amely a zsarnok halálát pecsételi meg!

Mintha maga a természet hibbant volna meg ennyi kiöm­lött vér láttán, a tompa éjszakából ezer és ezer ártatlan jaja hangzik, halálra ítélt embereké, fénnyel vegyítve, fáklyafüsttel és vadak üvöltésével. S az Árny, hogy túlordíthassa a szelet, még szörnyűbb hangon folytatja, mely dühtől remegő, mely Jé­zus lelkén még jobban átsüvít.

AZ ÁRNY: Ez a te békességed és szereteted még azoknál is nagyobb zsarnok lesz, akik híveidet vadállatok torkába taszí­tották. Tüzes karddal terjesztik ők szeretetedet és gyilkolnak, lopnak, gyújtogatnak a te nevedben és a te szerelmedért!

Hallani a szélben, amint a harcosok végtelen kígyói von­szolják magukat a poros utakon, hallani, ahogy pajzsaik és kopjáik összecsapódnak, s ahogy a halálba menetelnek, hogy ölje­nek Isten nevében!

AZ ÁRNY a trombitaszó, a harcosok dala és a keresztesek fegyvereinek csörgése közepett: És mindezek hozsánnákat zeng­nek hozzád ‒ a te nevedben, és ugyanakkor egész országokat és vidékeket gyújtanak fel. És vérben fürödnek ‒ a te nevedben, és hatalmasok lesznek ‒ a te nevedben, s mikor a bosszuló ököl már minden ellenfelüket leterített, és minden trónust ledöntött, a bűnbánat nevében, akkor eme bűnbánók felmásznak a romok kúpjaira, és ott, amíg minden füstölög és vértől gőzölög, bíborba és aranyba burkolóznak. Házasságszédelgésben, hús és bor közt várják a te királyságodat, és nevetnek a te égi királyságodon! Hát ez lenne a békesség lelkükben, uram?

Jézus a véres víziók terhe alatt, melyek az imént mutatkoz­tak meg neki, a földre hanyatlik, akár egy halott. Szélvihar. A fehér villanások mintha bevéreződtek volna. Mennydörgés.

AZ ÁRNY: S amikor a bosszuló ököl már mindent ledön­tött, ami ledönteni adatott, körmeivel tulajdon szívét kezdi tépni, csonttörések következnek és máglyán való megégetés. Ezeket a máglyán való megégetéseket és kínzásokat a te nevedben tiszta lelkiismeretnek hívják. És az elhízott pásztorok fiatal lányok és boszorkányok halálos kínjaiban lelik kedvüket, eme elhízott pásztorok könyveket és képeket meg szobrokat semmisítenek meg, a szabad gondolatot tapodják ‒ mindahányszor a te ne­vedben. És a hóhérpalástokban, vérrel összefröcskölten, a te sze­relmedet prédikálják. Hát ez lenne az a békesség, ami szemük­ben vigyorog? Szünet.

(Befejező rész következik)