Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Miroslav Krleža
Legenda
Fantázia az Újszövetségről három képben
1965. november 1.
SZEMÉLYEK:
Názáreti Jézus
Árnya a holdfényben
Lázár
Mária, Márta – Lázár nővérei
Galileai asszony
Női hangok
Farizeus
Jeruzsálemi asszony
Jeruzsálemi férfi
Elbűvölt fiú
Ősz szakállú öreg
Péreai asszony
Bethániai férfi
Bethániai asszony
Másik asszony
Valaki Názáretből
A másik názáreti
Első, Második, Harmadik – öreg
Apa
Hazafi
Kíváncsi asszony
Fiatal asszony
Farizeusok csoportja
János, Zabedeus fia
Simon Kéfás
Júdás, Iskáriótes Simon fia
Fülöp Bethániából; Nátánael; Tholomias fia; Máté, Lévi; Zelotes Simon; Jakab; Júdás; Simon Kéfás és András fivére; Galileai asszonyok; farizeusok; gyermekek; tömeg. Rabszolgák, vértanúk hangja a cirkuszban, keresztesek, inkvizítorok, bíbornokok, hóhérok, püspökök, szerzetesek, római katonák és zsidók.
ELSŐ KÉP: a Gethsemane-kertjében a holdvilágon.
MÁSODIK KÉP: Lázár föltámadása.
HARMADIK KÉP: a Gethsemane-kertjében, csütörtökről péntekre virradó éjszakán.
Első kép
Az éj királynője nesztelenül lebeg, mintha hervadt rózsák szőnyegein osonna citrom- és pálmafák között, melyek enyhe fuvallattól lengte szerelmes meséket suttognak a fehér galamboknak – és az álom bűvös csókjaival elhallgattatják őket.
Holdfénnyel és csalogányszóval teli mese a messzi völgyökről, ahol csöndes vizek nyújtóznak el, akár ezüst kígyók. Jézus lábánál Mária, Lázár nővére.
MÁRIA: Csodálatos tüzek éledeznek a Te lelkedben; akár a féreg, rág valami a Te lelkedben! Komor vagy, akár az esti dal, fájó a Te hangod! És halovány a Te orcád, uram, halovány, akár az őszi ködök.
Csöndes, alig hallható hangja csókokba fúlik, melyeket forró ajka hint az Ő lábára. Csókolja őt a szerető asszony szerelmével, aki fiatal testét alig fürösztötte az élet szent tüzében.
JÉZUS: Te remegsz, Mária!
MÁRIA: Igen, uram! Remegek!
JÉZUS: Te remegsz, Mária, ahogyan az ezüstnyárfák reszketnek a viharban.
MÁRIA: Igen, uram!
JÉZUS: A vihar, Mária – föltámad és elül, de a csönd, amit én hirdetek, örökös!
MÁRIA: Örökös, uram! És minden szavad, minden leheleted, mind-mind örökkévalóság.
JÉZUS: Te szeretsz, Mária!
MÁRIA: Igen, uram! Szeretlek!
JÉZUS: Én is szeretlek, Mária, de az én szerelmem a csönd! S a Te szerelmed a vihar, mely süvölt és elül.
MÁRIA: Az én szerelmem a derű mosolya. Vannak az én egemen is felhős napok, de visszatérnek az öröm és a dalok napjai, a meséké; a vígság és a feledés.
Ránéz, ahogy az őz nézi a hajnalt, amint hasad: Az én szerelmem morzsája a napnak. Egyszerre elkomorodik: Ó, az éj az én szerelmem! Az éj, jeges ajakkal és olyan szemmel, mint a kihunyt fáklyák. És nem jön hajnal az én éjemre.
Komor álmodozásba merül. Csönd. Valahol az olajfaligetben megszólalnak a tücskök.
JÉZUS: Az életben minden pillanat, Mária, s azután jön az örökkévalóság. Tiszta szemmel tekinteni az örökkévalóságba szebb, mint galambot áldozni az úr napján! És tárd föl a Te szerelmedet, és tiszta szemmel fogsz az örökkévalóságba tekinteni!
MÁRIA: De nem örökkévalóság-e ez itt körülöttünk, ez a kék, csillagos éj, ez a dagály a lelkemben, s a csókjaim?
JÉZUS: Hazugság lesz minden, amikor az igazság előtűnik, és árnyék, amikor fölragyog a fény.
MÁRIA: Uram, én hiszek az örökkévalóságban, és tudom, hogy a fény a te lelkedben van, s hogy igazságot hordoznak a Te gondolataid, de orcád – oly halovány! Ó, oly halovány, mint a selyem, amelybe a tavaszi reggelek a hallgatag erdőket burkolják. Oly halovány, mint a tó a holdfényben.
JÉZUS: Te szeretsz engem, Mária!
MÁRIA: Igen, uram, én Téged szeretlek! Az eltitkolt szenvedély árnyával lábához hajol: Szeretlek Téged, uram! Szerelmem akár a fölkorbácsolt tenger, és én nem tudom lecsendesíteni. Szerelmem akár a tűz, és én nem tudom eloltani. Szerelmem vér –
JÉZUS: Igen, Mária, a te testi szerelmed vér és hús. De a szerelem, amit én álmodok Rólad – örökkévalóság! És bizony, bizony mondom neked, a vér és a hús eltűnik majd, de a lélek örökkévaló marad!
MÁRIA: Hiszem, uram, én hiszek Neked!
JÉZUS: És a férgek széttúrják majd a hullákat, és a vér megalvad, és minden porrá lesz, ahogy előtte is por volt, de a lélek örökkévaló marad!
MÁRIA: Hiszem, uram! Én hiszek Neked!
JÉZUS: A lélek örökkévaló marad. – És mosolyog a holdfényes éjszakák álmai fölött, s a szerelem fölött, ami olyan, akár a föltámadott tenger, akár a tűz. A lélek örökkévaló marad és mosolyogni fog a véren, ami a szerelmedben van, s a húson, ami a szerelmedben van.
MÁRIA: Hiszem, uram. Én hiszek Neked! S amikor a vér éget, akár az olvasztott arany, amikor forr, akár a hegyi zuhatagok forrása, akkor a Te szavad drága ital nekem, és szomjas lelkem kortyolja ezt.
A csalogány lenn a bokorban himnuszt zeng a szűzi éjhez, amely bőkezűen hintette szét ajándékait. Éneke a természet dicsőítése, az élet csókja, az élvezet ámító csapdája. Mária lelkében újra zsongni kezd az elfojtott érzések minden húrja, újra föltámad benne a hatalmas ösztön, erősebb, mint a lélek és az örökkévalóság, és még szenvedélyesebben öleli át az Ő lábait.
MÁRIA, rajongva: Halld, uram! A csalogány a szerelemről énekel!
Jézus lehajtotta fejét és gondolkozik.
MÁRIA, még több tűzzel: Csalogány! – Örül az életnek és dalol. Rávetve álmodozó pillantását: De Te, uram, te komoly vagy és halovány a Te orcád!
Jézusnak még lejjebb hajlik a feje. Hallgat.
MÁRIA, gyöngéden kezét csókolgatva: A Te orcád halovány, uram, s könny csillog a Te szemedben. Ó – ha megoszthatnám veled a testemet. Ha csókjaimmal fölitathatnám búbánatodat, szétoszlathatnám komor gondolataidat. Tudom, hogy valami csodálatosan sorvasztja a Te lelkedet. Titokzatos bánat árnyékolta be a Te lelkedet. S a falucskából, a folyó túloldalán, már rég visszatértél. Ó, ott szét vannak szórva a kis falvak, mint a fehér galambraj. Hány alkalommal vágyódtam, amikor a nap leáldozott, az után a kékesszürke hegy után, az után a virág után, a folyó túloldalán. Amióta visszatértél onnan, bánatos vagy. Újra lábához hajol. Ez fölriasztja őt gondolataiból, de csak utolsó szavait hallja. Majd gyöngéden fölsegíti:
JÉZUS: Asszony! Asszony! Valami csodálatos bánattal, majd mintha teljesen összeszedte volna magát: Menj, Mária! Menj! Késő van már!
Mária föláll, s a holdfény beragyogja dús, hullámos haját – úgy, hogy egész megjelenéséből nagyszerű szent nő mágiája tör fel. És halk léptekkel, nesztelenül, szó nélkül – eltávozik. Jézus hosszan, hosszan néz utána, míg el nem tűnik valahol az olajfaligietben, az olajfák közt. Majd mélyet sóhajtva újra gondolataiba merül. Egy olajfa árnyékában, maga is mint láthatatlan árnyék, Iskáriótes Júdás rejtőzött. Púpos és szörny, ódon templomi képekről, nesztelenül, mint a sakál, fáradtan és megsebzetten vonszolja magát Mária után.
Holdvilágos, késő éji óra. Mintha minden kihalt volna, mintha minden az álom és a meleg hosszú csókjába merült volna. Amikor a hold kibontakozott a sötét cédrusok közül, és a citromfák ágaiba fonódott, megvilágította az Ő fejét. És lábai előtt a földön megelevenedett a kék Árny, az Ő misztikus kísérője hosszú, álmatlan éjszakákon. A holdfényes éj csöndes harmóniája eltörött azon a vad, démoni nevetésen, amellyel a kék Árny, ami a földön, lábai előtt kúszik, fölkacagott.
AZ ÁRNY: Ma éjjel az asszony megérkezett – és te elhallgattál.
JÉZUS: Hazudsz.
AZ ÁRNY: Elhallgattál! S amikor elzavartad, a hangod oly tompának tűnt, mintha összetört volna.
JÉZUS: Hazudsz.
AZ ÁRNY: Hogy én hazudjak! Én, a te árnyékod!
JÉZUS: Hazudsz!
Hosszú, gúnyos kacaj, amely lerombol minden álmot és fantasztikus ábrándozást.
AZ ÁRNY: Tehát én hazudok?! S tán tanácsoltam én neked valaha is, hogy itt mindent lerombolj? Hogy itt mindent lerombolj, és fenn, a felhőkre építs? Szenvedélyesen: Én, aki a föld után görbedek! Aki minden morzsáját véremben füröszteném, csak hogy átfoghassam. Teljes egészében keblemre szorítani, méhébe temetkezni, csak hogy egészen kiigyam, kiszívjam és kortyoljam minden csöppjét.
JÉZUS: Te álmodsz!
Ismét hosszú kacaj, amelynek minden zengése töméntelen titkot hord magában. Átfogva a földet és hozzátapadva:
AZ ÁRNY: Hát én, aki oly görcsösen tartom? Aki minden egyes súgását hallom, aki minden dobbanásában élvezek? Szünet múltán. – S talán a fülemüle is álmodott – uram?
Jézus feje lehajlik – mintha hegyek nyomnák. Hosszú csönd.
AZ ÁRNY: Halld! Még van időd, hogy visszatérj! Még nem emelkedett oly magasra a röptöd, és még épek a hidak, melyek a szakadékokon, örvényeken és meredélyeken át vezetnek, amiket magad mögött hagytál. Még van mikor visszatérned, uram!
JÉZUS hosszú gondolkodás után, ami megszállva tartotta; ólomszárnyú madárként: Én ismerem az én utaimat és vidékeimet! Lelkem tele van vágyódással az igazság után. Ahogy a késő őszi szőlőszemek nedvvel, erővel, tűzzel és álommal vannak teli. És itt az ideje, hogy leszedjék őket, és borrá érlelődjenek.
AZ ÁRNY, a földhöz simul, titkolt dühvel: Ez igaz. Amit a markomban érzek, amit fogva tartok és nem eresztek. De amiért te nyúlkálsz, az láz. Beteg állapot!
Kárörvendőn nevet, mély meggyőződéssel.
JÉZUS, még mindig tulajdon képzeteitől megszállottan: Igen, igen, eljött az ideje, hogy igazságom a szőlőszemekből borrá legyen, és hogy jöjjön az én nyájam, és igya az igazság italát.
AZ ÁRNY, iróniával: Ostoba a te nyájad és ostobaságában kárörvendő. Neked legalább, aki magasan a föld fölött kószálsz, neked kellene tudnod, milyen parányi a te nyájad, és el kellene szörnyedned felette.
JÉZUS, sok szeretettel: Én szeretem a nyájamat! És juhaim szeretik pásztorukat!
AZ ÁRNY, fölkacag: Gondolod, szeretnek? Hogyne szeretnének a halászok, amikor megtöltöd hálóikat. Hogyne szeretnének az asszonyok, amikor látják a szemedet. Mikor látják a szerelmes tüzet, azt az ismeretlen lángot a szemedben. Hogyne szeretnének, mikor érzik tiszta tested illatát? Azok a vakok, akiknek látást ajándékoztál, s a száraz kezűek, akik köntösöd után ugrándoznak, hogyne szeretnének azok, mikor félelem költözött lelkükbe. Félelem uralkodik lelkükben, félelem az éjszakától, amelyből kivezetted, és a nyomortól, amelyből kimentetted őket. Már hogyne szeretnének mindezek? De azok a másikak, akik ismernek, ők gyűlölnek és megvetnek. Drága zsákmány vagy te nekik. Ember fia! Törvénytelen gyerek vagy te ezeknek a farizeusoknak, ács fia! És bizony, bizony mondom neked, uram, hogy nagy a kavarodás a te nyájadban! Sok, túl sok farkas bújt báránybőrbe, hogy megteljen a hálója, hogy lásson, vagy táncoljon kigyógyult lábain. Eljön majd az igazság napja, amikor megtudod, hogy valóban megérettek a te szőlőszemeid, hogy tele vannak nedvvel és tűzzel, de csak te vagy az egyetlen, aki leszüretelheti azokat, és nincs senki, aki inni kívánná a te borodat, senki, aki méltó lenne arra, hogy megajándékozd kincseiddel. Magad is hallottad a disznókat röfögni, amikor tengeri helyett gyöngyöket öntöttek eléjük. Akkor majd megvetéssel fordulsz el a te nyájadtól, amit ma testeddel táplálsz; földre lapulva várod majd az igazi órát. Mert bizony, bizony mondom neked, a legnagyobb bölcsesség – élni az igazi órával.
JÉZUS, mintha nem hallotta volna: Én szeretem a nyájamat, a juhaim szeretik pásztorukat!
AZ ÁRNY: Szereted ezeket a te hasított körműidet és kérődzőidet? De ez a nyáj nem a tiéd, és más pásztorok nyírják. És bizony, bizony mondom neked, ezek a más pásztorok nem igazsággal itatták nyájukat, hanem korbáccsal hajtották a karámokba. És sok-sok alkalommal láttam vérnyomokat a homokon.
JÉZUS: Én vagyok az út, igazság és élet.
AZ ÁRNY, pimaszul nevetve: Az este mondta az asszony, hogy az élet a csalogány dalában van, s te elhallgattál. Épp ez a hallgatás szólított ide a messzeségből, ahol bolyongtam. Halld, én is megtudtam, mi az élet, és távozásomkor hoztam neked emlékül egy kis igazságot.
JÉZUS, mélyen elgondolkozva hallgat.
AZ ÁRNY: Akarod-e, hogy megsúgjam neked azt a kis igazságot?
JÉZUS hallgat.
AZ ÁRNY: Halld: mondták nekem: ha az élet a csalogány dalában van – s ha az igazság abban van, hogy az igazi órával kell élni, akkor fölösleges utakat keresni.
JÉZUS összerezzen: Te őrjöngsz!
AZ ÁRNY: Igen, részeg vagyok a holdfénytől! Részeg vagyok asszonytól és bortól. Halld! Koszorúkkal koronáztam magam és meztelen rabnők fürdettek illatos vizekben.
Ajkamon bor volt. s lelkemben a déli égtáj dalai kacagtak. Rabok, feketék, mint a föld, pávatollakkal hűsítették homlokom, amely kitüzesedett a nők csókjaitól. Ezek az üres zsidó templomok és a vén isten, aki megköveteli, hogy régi, füstölt húst áldozzanak neki, az a vén zsidó isten, akit ledöntöttél a bíborfüggönyök mögött az ő szentséges szentségében, az a vén zsidó isten semmi a világ ellenében – és az élet ellenében, a tenger túlsó felén. S a te mennybéli királyságod, az meg éppenséggel micsoda azzal a megvalósult hellén álommal szemben, a tenger túlsó felén. Halld, az igazság és az élet, az út is – de azok az utak, amelyek vén, unalmas istenek hullája mögött végződnek! Hagyd ezt az elmaradott, provinciális Júdeát és jöjj velem még az éjjel! Meglátod, milyen veszélyes igazságokkal játszadoznak az athéni holdfényben!
JÉZUS: Az igazság abban rejlik, hogy ez az élet nem más, csak álom és hamis kelepce, s az igazság az a másik, ami hosszú és tiszta út után következik. Mi tiszta lélekkel –
AZ ÁRNY nevetve közbevág: Lélekkel? Lélek nincs!
JÉZUS csodálkozva: Lélek nincs?
AZ ÁRNY: Persze, hogy nincs! Abban a bűbájos országban, ahol az emberek lengén járnak, szemükben nincs bú, s nevetgélve ugrándoznak és táncolnak; akadtam ott olyanokra is, akik gondolkoznak. Mélyen gondolkodnak és sokat tudnak. Találtam egyet, aki majmok belit boncolja, s amikor megkérdeztem, van-e a majomnak lelke, gúnyosan nevetett, s akkor azt mondta nekem, hogy mi is valaha majmok voltunk, és ha van lelkünk, akkor az a „lélek” valóban majomszerű. Sok apróságról tudnak ott, hisz mindenki elvégezte az egyiptomi iskolákat és néhány nyelvet beszél! Megszámlálták a csillagokat, és azt beszélik, hogy a Nap szüli azokat az apró fényeket, és hogy azok mind-mind Napok, és hogy egyik a másikból keletkezik, és ez így megy az örökkévalóságig. Halld, az örökkévalóságig! Sehol sincs senkinek az akarata, es bárkié sem volt soha, és sehol sincs vége annak a mozgásnak és keringésnek, mert mind matematikailag világosan folytatódik a határtalanba.
JÉZUS föláll és a keleti csillagokkal telehintett égre néz.
AZ ÁRNY: Tudd, hogy mindezek a fénylő szemcsék egytől egyig Napok, akár a miénk, és mind mosolyog és mind ég, akár a miénk. És a vörös drágakövek és azok a kék gyöngyök, mind-mind földek, akár a miénk, és mindegyiken vannak holdvilágos éjek és csalogányok, amik örülnek az életnek!
A hold csak egyik felét világítja be az égboltnak. Töméntelen sok apró csöppecske gurul szét a bársonyosan kék égen, egyike szebben és pompásabban remeg a másiknál.
Az ég sötét bársonyát mélyen a horizont fölött egyszerre rózsaszínű ív szeli át: egy űrbéli szomszéd száguldott keresztül atmoszféránkon, számtalan üdvözletet küldve a szendergő, holdfényes éjszakának a csöndes, provinciális Júdeának és a Gethsemane-kertnek.
JÉZUST mélyen érinti a csillagos éj nagyszerű játéka, arcán tükröződik és elragadtatással álmodozik, föltéve magának a kérdést: honnan és hová?
ÁZ ÁRNY nevet és megfejti gondolatait: Honnan van mindez? Önmagából! A földből! A napból! Honnan lehetne, mint önmagából? Hát kell még valami, hogy világok szülessenek, s hogy a világok csalogányokat és holdvilágos éjeket szüljenek – a csillagokon és a holdfényen kívül? Hát salamoni bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miként ömlik mindez, mint örök folyók, egyik a másikba? Hogy minden mosolyog, mint a pirkadat éneke, hogy minden örül, akár a kisgyermek, hogy minden olyan, akár a szél, amely eljátszik a füsttel. Mert bizony, bizony mondom neked, füst a te gondolatod, füst! Kékes, lassú füst, hazugsággal teli, teli félelemmel és sóvárgással. És te nézed az ő varázslatait, szemeid beisszák az ő játékát, és amellett elfeledsz felmelegedni a tűznél, ami testedben lángol. Annyira el vagy bűvölve, hogy mit sem látsz a füst kék karikáin kívül, és nem gondolsz arra, milyen fagyosak az éjszakák, és hogy mily gyorsan kialusznak a tüzek.
Mondom Neked, eljön az óra, amikor rájössz, hogy minden csak füst – de túl késő lesz, mert akkor nem lesz többé tűz ereidben, sötétség és jég lesz bennük.
JÉZUS álmodozva nézi a csillagos eget, és egészen elmerül ebben az örök tengerben.
AZ ÁRNY: S az a te elbűvöltséged oly vén, kimondhatatlanul vén, akár maga a föld! Halld! Azután a napfürdőzés után a tengeren túli hellén földön, messzire vetődtem, valami különös indiai vidékre, távol a puszták mögött, teli héjákkal és fehér hegységekkel, amik sziporkáztak a napon, akár a hab. Azon az indiai tájon az erdők kígyókkal és csodálatos virágokkal vannak tele, s az emberek görnyedtek, mintha egész világokat hordanának a vállukon, vének és bölcsek, trópusi pokoltól szikasztottak. Azt mondják, hogy a teher görnyesztette őket a földig – az élet terhe. És valamennyien különös szobrok előtt kuksolnak. Egy agyagföldből való csodaságra, amelynek apró szeme van, mint a vakondnak, és hájas, zsíros hasa, azt mondják, hogy isten fia! És hogy sok-sok évvel ezelőtt megjelent az anyja ölében, fénnyel, égi tűzzel teli. Az ő anyja a reggeli árnynak istennője és királyné volt, talpig skarlátban és damasztban, talpig selyemben és ékszerekkel, indiai kígyó királyné!
Ez a csodalény nem apró, földből vert vityillóban nőtt fel, hozzád hasonlóan, nem segédkezett, mint inas, nevelőapjának, amikor gerendákat ácsolt – nem, ő királyi származás volt, a korona örököse és győzedelmeskedő, bíborban született herceg! Voltak asszonyai, dalai, fegyverei, rabjai, szerencséje; benne parázs; lovai és katonái, győzött a háborúkban, és nem éhesen álmodozott a holdvilágon idegen olaj faligetekben. És akkor, ez a bíborban született fiú, egy éjszaka fölismerte, hogy életének tüze hamis, és elsomfordált az éjszakába. Selymét koldusrongyokkal cserélte fel, és egész idő alatt az erdőben élt és kereste az igazságot. S az éveik viharzottak el feje fölött, de csak ült és vizsgálta a csillagokat, amik magasan felette jártak.
És fölismerte, hogy az a kék űr, ahol azok az apró csillagrögöcskék járnak, ahol úgy kergetőznek, hogy egyik a másikának tollát sem érinti, ahol megszokott rendben kergetőznek, amely mindig ismétlődik, hogy az a kék űr egy hatalmas semmi! Nagy Semmi! És ő, akit a nép „fölvilágosítottnak” nevezett el, ő addig a semmiig keresett utakat. Ő utakat keresett, ahogy te, úgy élt, ahogy te is élsz, de ez már rég volt! Egy meggörnyedt öregasszony mesélte, hogy szerette tanítványait, ahogyan azok szeretik, akik keresik az igazságot, s a tanítványai kinevették. Nevettek az ő szent szavain, mondta az öregasszony, és térdére rogyott agyar szobra előtt, mert majmok azok az emberek, akik szobroknak hódolnak, s az eleven embereket halálra ítélik, hogy az ő szobraik előtt térdepelhessenek. S nekem mindez a sírás és térdeplés annak az istennek tetsző indiainak a szobra előtt nevetségessé vált, és én visszatértem a szent földre, amelytől épp búcsúzott a nap. Már hűvös volt és kezdett az alkonyat leszállni, s a tereken emberek gyülekeztek és vitatkoztak. És Boldogságot leltem az ő szemükben, és megkerestem azt az öreget, aki majombeleket boncol, és mindent elmeséltem neki, s ő engem kinevetett, úgy kinevetett, ahogy én azt az öregasszonyt, és azt mondta, hogy a vén agyag-csodalénynek valóban igaza van, amikor azt állítja, hogy az a kékség a Semmi. De az utakat abba a Semmibe nem kell keresni. Mi magunk megyünk majd abba a Semmibe, könnyedén és gyorsan, akár a szerelmes sóhajtás, vagy mint daru az ugaron. Magunk is Semmi leszünk, amikor kialszik bennünk, jóltartottakban a láng, amely most ereinkben ömlik, amikor elhamvasztjuk a tüzet, amely keblünkben ég.
„S minden más, agybéli betegség”, mondta az öreg hellén anatómus és bölcs, és különöset biccentett fejével!
JÉZUS hallgatta, ahogy a szelet szokták hallgatni viharos éjszakákon, majd halkan megszólalt: Én hiszek!
AZ ÁRNY nevet: Te hiszel, de én tudok! Halld: az öreg bölcs szavai magasságok voltak, roppant havas magasságok s rajtuk a megismerés forrásai buzogtak. Légy szarvasborjú és jöjj, tekintsd meg képedet a megismerés vizében. Nézd meg az arcodat és meglátod, föl fogsz kacagni. Nevetésed olyan lesz, akár a láncszemre mért csapások, amelyek le fogják törni nyűgödet, olyan lesz a nevetésed, akár a szárnycsapások újult nekilendülései, melyekkel az új napig lendülsz majd. De jöjj – és nevess fel bátran, kihívóan.
JÉZUS ismétli: Én hiszek!
AZ ÁRNY: Fölkacagsz a hited láttán!
JÉZUS: Én szeretek!
AZ ÁRNY: Fölkacagsz szereteted láttán!
JÉZUS: Én bízom!
AZ ÁRNY: Fölkacagsz bizakodásod láttán! Sőt annak láttán is fölkacagsz, ahogy hinni, szeretni és bízni tudtál. Mert a hit a te tarka füstöd, szereteted a félelem, mert nem mered lemezteleníteni a testedet a természetnek, és nem mersz rátámadni énedre, hanem társadba bújsz és ápolod és csókolod és testvérednek és felebarátodnak szólítod! S a te reményed...
JÉZUS: Te nem így beszéltél, amikor a pusztában voltunk!
AZ ÁRNY: Akkor még nem ismertem fel az élet igazságát! És kételkedtem lelkemben, amíg a pusztában voltunk: „ha mégsem” ez a végső létezés?! De ma, ma nincs többé az a „ha mégsem”. Ma minden világos nekem, mert mindent bevilágít a nap!
Akkor még nem tudtam, mi van „utána”, és nem tudtam, hogy a „most” – „minden”! És megremegtem a te gondolataid nagysága előtt, és meghátráltam. De ma? Ma nekem mindaz, amit te a pusztában mondtál és gondoltál: hab, buborék, ami szétpukkadt a szélben. S én vagyok a szél azoknak a tarka buborékoknak, hát hogyan hátráljak meg?
JÉZUS az ő halk hangján: Mindez hazugság.
AZ ÁRNY nevet, azzal a régi kacajjal, amely viharként rombol le mindent: Szereted Őt?
JÉZUS: Szeretem.
AZ ÁRNY: De az a szerelem nem ugyanaz, amellyel nővérét szereted, nem ugyanaz, amellyel a többi asszonyt szereted. Halld, ott voltam, amikor megbocsátottál a bűnös asszonynak, és láttalak egy perccel előbb is, amikor őutána néztél! Tekintetedben fájdalom volt! Fájdalom volt a te tekintetedben, uram, fájdalom és sóvárgás, ami akkor jelentkezik, amikor a holdfényben fülemülék dalolnak.
JÉZUS: Szeretem őt, ahogyan nővérét is szeretem, ahogy minden asszonyt szeretek és minden felebarátomat.
Eddig szeme az űrben kószált, s most pillantása a virágok és a harmat közé fonódott a holdfényben.
AZ ÁRNY összerezzen: Hazudsz! Amikor lábad harmatozta csókjaival, lelkedben énekek éneke harsogott. Mind jobban elkapatva: Halld, én ott voltam, amikor a mostohalány a hétfátyoltáncot járta. És ott voltam, amikor korallajkaival Jochanan fejét csókolgatta az ezüst tálcán. És halld, belefonódtam az írástudatlan remete gondolatainak káoszába, aki, hozzád hasonlóan, az örökkévalóságról álmodott, és úgy gondolta, hogy az életet sáskák és tevebőrök alkotják. Hát mit gondolsz, mi forrt ki abból a szent fejből az ezüst tálcán? Amikor a nagyszerű nő drága ajkai itták a szerelmet az ő sápadt ajkáról, amikor fogai, még fehérebbek, mint a fehér orgona holdfényes éjszakákon, az ő húsába martak – abban a szent fejben az énekek éneke szólt, dalolt és zokogott, s az ezüst tálcán a vérbe belehullt a remete egy könnycseppje is. Démoni nevetéssel hosszan kacag, remegőn és szenvedélyesen.
Jézusban ez a nevetés úgy visszhangzik, akár az üdvözlés ismeretlen tájakról, de csak egy pillanatig: égi utakon kezd úszni akkor. A távolból már kicsordulnak az illúziók és a rajongás – színek és bibliai, istenszülő álmok tarkasága –, amikor fölébred benne az igazság hangja, s méltóságteljességgel és fenséges békével teli árnyékára parancsol:
JÉZUS: Távozz.
Hangja kissé megremegett, de abban a remegésben volt önleplezés is és szent megsejtés is. És valóban, a hold egy árnyas vörösfenyő nyalábjába merült, s az a kis jelentéktelen árny eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.
Jézus lelkére, akár a balzsam, a pompás keleti éjszaka harmóniája települ és elbódítja békével; szemében az apró sugarak miriádja tükröződik, s ő térdre rogy az ég előtt, amely kezdettől fogva hatalmasan és elérhetetlenül áll az egész világ és lét fölött.
Mély csönd, átitatva friss rózsák illatával.
Lassan lehull a függöny.