Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Miroslav Krleža

Legenda

(fantázia az Újszövetségből három képben – második kép)

1966. január 1.

Keleti vidék. A füge-, citrom- és olajfák árnyékai közt szór­ványos, apró településekkel teli lejtők látszanak. Lenni, a messzeségben, a Jordán lopakszik, egészen a Holt-tenger szittyós, nádas vonulatáig. A nap kisütött és kékes párák borították el a láthatárt, ékképpen, ez áttetszőre szőtt leplen keresztül, halvá­nyan és alig észrevehetően távoli hegyek körvonalai bontakoz­nak ki. De ahogy a nap az égi tűz végtelen szféráiban mind job­ban lángba borul, egyre jobban foszlik a kék színű lepel, zöld drágakövek finom, áttetsző leheletével itatódva át, peremei ki­fakult vérrel szegélyeződnek. Jobbra olaj faligetek vannak, az ezüstös ágak örök suttogásával, balra pedig alacsony, hellyel-­hellyel bozótoktól benőtt vagy mohával telehintett, meszes karszt ugrik ki a földből. Itt vájtak sírt Lázárnak, aki elhunyt, míg Jézus azokban a szürke hegyekben tanított, melyeknek vonulatai kivehetők a horizonton. Most, hogy visszatért, holtan találta és megkívánta látását. Mikor a nép megtudta, hogy visszajött a Rabbi, utánacsődült, ahogy már a tömeg a szenzációra összecső­dül. S míg Jézus a tanítványokkal és a rokonsággal eltűnt a hegyi barlangban ‒ a tömeg, kísértetként, százszoros figyelemmel követi, hullámzik, akár a tó, a babona, a szeretet, a megvetés és a gyűlölet hullámaival.
GALILEAI ASSZONY, elragadtatva: Nézzétek! Ez Dávid fia!
TÖBB HANG: Galileai ő!
FARIZEUS: És írva vagyon, hogy Galilea nem szülhet prófétát!
TÖBB ASSZONY, titkolt szenvedéllyel: Nézzétek, milyen ha­lovány!
GALILEAI ASSZONY: Oly halovány, akár a halotti lepel!
JERUZSÁLEMI ASSZONY: Fehér, mint Jehova szentélye nap­keltekor!
TÖBB ASSZONY: Fiatal. És gyöngéd, akár a tavaszi mosoly!
ELBŰVÖLT FIÚ: Komor az ő arca, mint az ég vihar előtt.
ŐSZSZAKÁLLÚ ÖREG: Nézzétek! Fáklyákat gyújtanak! Talán nem gördítik le a követ!
PÉREAI ASSZONY: Nálunk járt, és azt tanította ott a hegyek­ben, hogy szeretni kell, és hogy a szeretet megment!
BETHÁNIAI FÉRFI: De tőlünk elkésett!
BETHÁNIAI ASSZONY: Elkésett, s addig a halál elragadta tőle azt, akit szeretett!
MÁSIK ASSZONY: S hogy szerette őt! Letépte volna magáról a húst és szívét adta volna érte, ahhoz a madárhoz hasonlóan, mely ott él a messzi tengereiken túl.
JERUZSÁLEMI FÉRFI: Hát, mért nem jött akkor, hogy kigyó­gyítsa?
EGY BÁNATOS HANG: Elkésett!
TÖBB HANG: A Jordán túlsó felén járt és elkésett!
EGY ASSZONY: Elkésett és most sír!
EGY HANG: Nézzétek, hogyan kúszik a fáklyafény az arcán, akár a vér a selymen!
FARIZEUS, kárörvendő célzatossággal: Hát nem tudna ‒ Ő, ‒ aki a vakokat látókká tette, feltámasztani egyet a holtak közül?
TÖBBEN, a megbotránkozók közül: Ő, aki annyiakat kigyógyí­tott!
EGY MÁSIK: Ismerjük mi, názáreti ő!
FARIZEUS: És írva vagyon: Jöhet-e egyáltalán valami jó Ná­záretből?
TÖBB HANG: Megveti a törvényeket!
MÁS: És mind a prófétákat!
JERUZSÁLEMI FÉRFI: És azt mondja, hogy isten fia!
VALAKI NÁZÁRETBŐL: Hát ismerjük a szüleit! József fo­gadta örökbe, a názáreti ács!
A MÁSIK NÁZÁRETI: Testvérei is vannak anyjától Názáret­ben!
GALILEAI ASSZONY: Ó, nézzétek! Sír! Sír, akár a gyermek!
MÁSIK ASSZONY: Nagyon szerette őt! Lázár nővére kérte meg, hogy nyissa fel a sírt!
EGY ÖREG: Hát mégis lehengerítik a követ!
MÁSIK ÖREG: Nehéz az a kő, mint a Sínai-hegy!
VALAKI NÁZÁRETBŐL: Elhagyta anyját!
A MÁSIK NÁZÁRETI: És nem ismeri el fivéreit!
HARMADIK: Ács volt, de most szerszámai rohadnak valahol! Nem dolgozik semmit. Kiskorú gyermekeket vezet félre!
VÁMSZEDŐ: Most tönkre akarja tenni Júdeát!
EGY JERUZSÁLEMI: És asszonyainkat is elcsábítja minden­féle mesterkedéseivel!
MÁSIK HANG: És rontja a gyermekeket!
ÖREG: Ellenünk hangolja a fiatalságot!
EGY APA: Feldúlja a családot!
HAZAFI: Most még hazánkat is el akarja prédálni!
A hangok mind hevesebbek lesznek, s a rokonszenv kihuny, mint gyertyaláng a, szélben.
MINDENKI BESZÉL, egyszerre és összezagyváltam
Szóba áll a bűnösökkel! ‒
És megbocsát a bűnös nőknek! ‒
Féleszűekkel járkál! ‒
És kiűzi belőlük a gonoszt, s akkor a tanítványai lesznek! ‒
Az ő lelkében is a gonosz lakozik! ‒
S még azt beszéli, hogy Dávid fia! ‒
És megveti az Úr házát! ‒
Nem tartja az Úr napját! ‒
Ó, nagy bűnös ez! ‒
És káromolja Istent! ‒
Júdea ez egyetlen pajzsát! ‒
Még iskolákat sem járt! ‒
Maguk a halászok a tanítványai! ‒
És a pogányok! ‒
És velük eszik és iszik!

És sohasem böjtöl! ‒
S még azt beszéli, hogy Dávid fia! ‒
Vizet iszik Szihémában! ‒
Mi ismerjük anyját! ‒
Megveti apját is, és anyját is. Azt mondja, fel kell dúlni a családot! Ó, nagy bűnös ez!
És a tömeg nyugtalanul felhullámzott az olajfaligetben. Szen­vedélyei vért szomjaznak, cirkuszt, játékokat, nem mindennapi eseményeket. De a galileai asszonyoknak az a kis csoportja, mely szerető pillantásával minden mozdulatát felissza, az a néhány ember az apró településekről, a halászok, a pásztorok és a szihémai szőlőművesek, ez az ő szektája nem vonja el róla figyelmét. Ők egyformán szeretettel kísérik mindazt, amit csinál, míg ő a tanítványokkal Lázár sírját nyitja fel!
ÖREG: Nézzétek, nézzétek, mégiscsak lehengerítik a követ!
KÍVÁNCSI ASSZONY: Hogy megfeszülnek hátukon az izmok, akár a húr!
IFJÚ: Nagy kő az, és nehéz ! Sokáig faragtuk fönn Bethfágban!
ASSZONYOK: Még egy kevés és legördítették!
FIATAL ASSZONY: Nézzétek, kezeit emeli!
ÖREG: Áld! Ajkai lassan mozognak, mintha imádkozna!
GALILEAI ASSZONY: Nagyon szerethette őt!
BETHÁNIAI ASSZONY: És halovány! Akár a szikla, oly halo­vány!
ÖREG: Nézzétek, le akar szállni! Már indul is!
ASSZONYOK, sóhajtva: Már leszállt!
Mély csönd, olyannyira mély, hogy hallatszik a sirályok riká­csolása messze, lenn a völgyben, ahol rajokban keringnek a kék folyótükör felett. Mikor a követ kezdték lehengeríteni, elhallgat­tak a lázító elemek is. Mindannyian figyelmesen szemlélik a sírt, és csak nagy néha súgnak egymásnak valamit. Feszült, várakozás­sal teli figyelem. Egyszerre meginog bennük valami és elhatalma­sodik rajtuk egyfajta új, egyfajta váratlan, ami a leghiggadtabbakat is egy pillanatra őrületbe kergeti. Ez a lelkesedés, a csoda, az ujjongás önkívülete.
EGY HANG, vad szenvedélyességgel: Nézzétek! Lázár él!
TÖBB HANG: Halott volt, és most él!
UGYANAZ A HANG, még vadabbul: Feltámadt!
MÁSIK HANG, az elragadtatástól mintegy részegen: Ó, nézzé­tek, Lázár föltámadt!
GALILEAI ASSZONYOK: Ő támasztotta fel, Jézus, Dávid fia!
TÖBB ASSZONY, vidáman: Igen ő támasztotta fel Lázárt, Is­ten fia!
És ugyanaz a tömeg, mely kevéssel előbb kész volt megkövezni az „ember fiát”, ‒ ugyanaz a tömeg a keskeny, barlangfalba vájt ösvény felé tolong, amelyen az Ő tanítványai térnek vissza, valamint asszonyok és szolgák kormos, véres lánggal lobogó fák­lyákkal. Ugyanaz a tömeg, mely kevéssel előbb bizonyos volt a mester hitetlenségében, örvendve és vadul kiáltozik: Hozsánna Néked, Dávid fia! Hozsánna!
Az áldozó nap pírjába vont karsztról egyenként ereszkedtek le: Fülöp Bethsaidából, Nátánael, Thalomais fia, Máté Lévi, a vámszedő, Zelotes Simon, Kleofás Jakab és Júdás, Júdás, Iskáriótes Simon fia, végül Simon Kéfás, a Jóna fia, fivérével, Andrással és Zebedeus János, közöttük Mária Magdaléna, majd János felesége, Khusé, azután Salome és Zsuzsánna, Márta és Mária, akik Lázárt, sápadt fivérüket kísérik. Lázár még a fehér halotti lepelbe van burkolva és meggyötört a hosszú betegségtől és haláltól.
MINDANNYIAN körülötte tolonganak, ruháit érintve kiáltoz­zák: Él! Feltámadt! Halott volt és most él! Majd ismét kitör be­lőlük az őrülethez hasonlatos, vak lelkesedés: Hozsánna Néked, Dávid fia! Hozsánna! Hosszú, megszakítás nélküli kiáltozás.
A FARIZEUSOK CSOPORTJA, mely egész idő alatt félrevonultan állt, és csak néha-néha hallatott egy-egy kiáltást, most egyre összébb húzódik, akár a birkák vihar előtt. Mindannyian egy­szerre szólnak és hangjuk elkeveredik: Mit tegyünk ezzel az emberrel, aki annyi csodát művel? ‒
Ha hagyjuk, hogy tovább folytassa, mindannyian hinni fognak benne! ‒
S bennünket elfelednek. ‒
És akkor jönnek majd a rómaiak, s elveszik tőlünk azt a ke­veset is, amink van!
Csúfot űz belőlünk! ‒
És túljár az eszünkön! ‒
Nem értetek ti az egészből semmit! Gondolkozzatok csak: nem jobb-e, ha egy ember pusztul a tömegért, mintsem az egész nép elvesszen!
Mindannyiuk ajkán jelentőségteljes mosoly suhan át, és lassú léptekkel, ügyet sem vetve az elvakult tömegre, megindulnak a völgy felé. A nép egy része utánuk megy, majd elválik tőlük, s még a távolból is hallatszanak a vidám kiáltások: ‒ Hozsánna néked, Dávid fia! Hozsánna!
MÁRIA és MÁRTA a többi asszonnyal fivérüket kísérik a közeli faluba, de a tömegből is sokan az asszonyok után mennek. Már csak a tanítványok maradnak és néhány kíváncsiskodó. Ellen­ben a nap már egészen eltűnt a hegyek mögött, s az égen csak a ködök rózsaszín guirlande-ja fénylik még, de az is gyorsan ki­huny az alkony üszkében.
Végül Jézus is lejön. Arca szokatlanul sápadt. Amikor a ki­csiny társaság elragadtatva üdvözli, alig észrevehető mosoly ár­nyékolja be ajkát. Simon Kéfás és Zebedeus János odalépnek és gyöngéden hozzásimulnak, míg a többiek távolabb maradnak egy csoportban. Azok, akik közelebb állnak, kérdezik: Melletted ma­radhatnánk-e ma este, uram?
JÉZUS fejét lehajtva hallgat.
ZEBEDEUS JÁNOS: Márta azt mondta, hogy ma este elmehet­nél hozzájuk, uram!
JÉZUS, némi gondolkodás után: Menjetek, majd utánatok me­gyek!
SIMON KÉFÁS, odamegy a csoporthoz és mindannyian csön­desen távoznak.
ZEBEDEUS JÁNOS, nyájaskodva: Nagy az a csoda, Uram, mellyel ma istenségedet bebizonyítottad!
JÉZUS: Bizony, bizony mondom neked, ha bennetek is lenne annyi hit, odaállhatnátok ez elé a hegy elé, és megparancsolhat­nátok neki, hogy elmozduljon. S a hegy elmozdulna!
ZEBEDEUS JÁNOS: Én elhiszem, uram!
JÉZUS: Ó! Örvendene az én lelkem, ha mindazok, akik engem körülvesznek, úgy tudnának hinni, amennyire gondolják, hogy szeretnek engem!
Zebedeus János szomorúan elhallgat, miközben Jézus simogat­ni kezdi az ő haját, majd gyöngéden magához vonja: Hagyj engem magamra, János! Mert miképp a madár a tavaszt, úgy óhajtja az én lelkem a nyugalmat!
ZEBEDEUS JÁNOS föláll, megcsókolja az Ő kezét és bána­tosan, hallgatagon megy el. Az alkony üszkös fátyolba burkolózik, és egyre alább száll a sötétség. Mikor a nap még csak nyugovóban volt, a hold már magasan állt az égen, s ahogy behúzódott a föld pereme alá, fölkacagott az a fehér bolond, messze, magasan a szentséges föld felett, és két marékkal hintette rá az ezüstöt, mely akár a finom szövet fennakadt a fák ágai közt.
JÉZUS, szomorúan, mintegy letörten álmodozásba merül: A tömeg szájával tisztel, de szíve távol van tőlem! Hallgatnak reám, de nem értenek. Lehajtja fejét. S akkor egyszerre csak árnya elevenedik meg előtte a porban.
AZ ÁRNY: Hányszor mondtam már Neked, hogy nem érte­nek! Te békét hordasz kezeidben, de ők karddal akarják ter­jeszteni nevedet. Ó, térj vissza, térj vissza hát, amíg még nem túlságosan késő.
JÉZUS: Hová térjek vissza?
AZ ÁRNY: Az életbe! a holdfénybe körülöttünk, a bennünket övező vígságba, az asszonyok karjaiba ...
JÉZUS: És a hitem, talán nem igaz, hogy minden másnál na­gyobb és erősebb?
AZ ÁRNY: Hamis a te hited!
JÉZUS: Hamis?
AZ ÁRNY nevet, s kacagása a világűrt rengeti: Voltam ma az öreg varázslónál. Megkértem, tárja fel nekem az élet titkát. És ő csúffá tett engem, mert akárhány békát megöltünk, egy sem éledt fel többé.
JÉZUS: És Lázár?
AZ ÁRNY: Lázár is csak ‒ közönséges, legközönségesebb béka! És ha igazán meghalt volna, nincs az a varázslat, mely életre keltené. Ha az a báb fehér rongyaiban valóban Lázár, akkor az a tetszhalott sohasem is halt meg!
JÉZUS: De én ismertem életében! Tudom, ő az. És ő igazán feltámadt halottaiból. Hívtak, hogy halva lássam és én vissza­jöttem!
AZ ÁRNY: Akkor nem is volt szükség arra, hogy hívjanak té­ged, mert ő élt. Amikor Ő, Mária kért meg téged, hogy támaszd fel, nem tudtad visszautasítani. Odamentél a sírhoz, de én meg­fejtettem a gondolataidat! Hosszabb szünet.
AZ ÁRNY: Hallgatsz? Nem kellett volna az ő hitéért kockára tenned meggyőződésedet! Ő hitt benned Lázár nélkül is. S vak és elragadtatott hitében bájitallal elaltatta fivérét. Indiában lát­tam oly fakírokat, akik éveket aludtak át sírjukban mint halot­tak. S ha az a fiú Bethfágból, aki Lázár sírját véste, nem hagyott volna lyukakat a kőlapon, Lázár bizonyára megfullad! Ó, ha vala­mennyi bárányod olyan lenne, mint Mária! Ha nem kellene cso­dáikat hajigálnod hitük éhes vermébe! Én nevetek ezeken a cso­dákon, és nem tudom, miképpen lehetséges az, hogy te még min­dig szereted nyájadat?
JÉZUS, keserűen: Hallgass!
AZ ÁRNY, kihívóan: Hallgassak? És ugyan miért? Hát téged nem kínoztak-e ugyanezek a logikus gondolatok, ma, tegnap és tegnapelőtt? Nem vájkáltak-e benned, miként a ragadozó sasok? És te talán nem fedezted fel a hazugságot igazságodban? Szere­tetedben?
JÉZUS: Nem.
AZ ÁRNY: De igen! Megvetés volt pillantásodban, amikor ma hozsánnáztak neked. Megvetés, és nem szeretet! Magad tértél le utadról. Mert neked, a te utadon, azon, amely a Te igazságodhoz vezet, mosolyognod kellett volna. Szét kellett volna tárnod ke­zeidet, és hálálkodnod azoknak, akik tapsoltak neked, akár egy jó színésznek. Kihívó gúnnyal: Messiás akartál lenni, s most csodákat viszel végbe, megrendelésre, a tömeg tapsáért.
Csönd! Minél jobban tünedeznek a napsugarak visszfényei, annál jobban ömlik el a vén égi utas sápadtsága.
AZ ÁRNY: Az éjjel Galileában csatangoltam. Názáret úgy aludt a hegyek ölén, akár egy pici, pici bárányka. Az agg cédrusok­nál leereszkedtem az üres utcákba, sehol senkit sem láttam, csak én ődöngtem nyugtalanul. S a kis házikó elé értem az öreg pla­tán alatt. Emlékszel-e a szűk udvarra a sok faragott rönkkel és fával és régi épületanyaggal? S arra a kivénhedt olajfára, amely alatt annyiszor álmodoztál? S akkor visszafojtottam lélegzetemet, s odaosontam annak a szobának a falához. Halld, uram, könny szökött a szemembe... Egy gyöngécske öregasszony keservesen és fájdalmasan zokogott, bánatos könnyeket hullatott elvesztett fia után! Nem tudtam tovább uralkodni magamon. Felmásztam a dombra, a hold a szihémai hegyek csúcsai mögé rejtőzött. Mint egy nagy, tiszta könny, úgy csillogott alant a tó, és a hold úgy feküdt benne, akár az elsüllyedt kincs. Ó, csak hogy tudd, uram, milyen nagyszerű volt csatangolni, át a Táboron, a Jordán völ­gyében, ahol minden lépés ezer emléket ébreszt.
S akkor leülsz a tó partjain, pillantásod a fuvallat keltette hullámgyűrűkbe merül, és ifjúságod álmai ott táncolnak előtted, csak táncolnak, remegnek...
JÉZUS emlékeibe merült és hallgat. Szünet.
AZ ÁRNY: Térj vissza! Hagyd ezeket az embereket, akik éle­ted után kapkodnak, mint sakálok a hús után! Hagyd őket, és söpörd le a port sarudról, és térj vissza, uram!
JÉZUS: Túlságosan is magasra kapaszkodtam ahhoz, hogy le­ereszkedjek! Túlságosan is a fény vagyok, semhogy eltévedhet­nék a sötétségben!
AZ ÁRNY, nevet: Csalóka fény az, uram! De még nincs minden utad aláásva.
Térj vissza, uram!
JÉZUS: Túl sokan vannak a boldogtalanok, semhogy vissza­térhetnék!
AZ ÁRNY: Térj vissza! A boldogtalanokat nem teheted bol­dogabbakká !
JÉZUS: Túl nagy a bizodalmam önmagamban, semhogy vissza­térhetnék!
AZ ÁRNY: Térj vissza! Az a nagy bizodalom csak tönkretesz téged!
JÉZUS: És túlságosan is nagy Annak a szeretete, aki felettem Van, semhogy megengedné, hogy elbukjam.
v AZ ÁRNY: Hazugságok vannak felettünk és szörnyetegek, uram: És azok nevetni fognak bukásodon. Túl sok bölcsességet kölcsön­zött régi könyvekből „az, aki feletted virraszt" ahhoz, ki ne ne­vessen, uram! Nevet. És te is túlságosan sokat gondolkodtál éj­jelente, túlságosan is költő vagy ahhoz, hogy azok megérthesse­nek téged, akik nappal élnek, hát már hogyne nevetnélek ki!
Elvegyültem ma a te nyájadban, és oly farkasokkal találkoz­tam, melyeknek a juhok többé már nem ízlenek, hanem csak a pásztorok. És te kebleden melengeted őket, és ők belédmarnak majd, akár a mérges kígyók. De még van időd, hogy kivesd e kígyókat kebledből, uram! És hogy megkíméld magadat mér­güktől, uram!
JÉZUS, sok szeretettel: Én szeretem nyájamat, és ki fogom vezetni az igaz útra!
AZ ÁRNY: De te szem elől vesztetted utadat. Sűrű köd eresz­kedett szemed elé és te nem tudod többé az utat, uram!
JÉZUS: Én ismerem utamat!
AZ ÁRNY, gúnyolódva: És hová vezet az az út, amit a maga­dénak mondasz?
JÉZUS: Az az út az örökkévalóságba vezet!
AZ ÁRNY: Meséltem már néked az örökkévalóságról, és te akkor elkergettél engem! Ám túlságosan is nehéz a te terhed, semhogy mindvégig hordani tudnád! És még egy asszonyt is a nyakadba vettél, hát hogy is bírnád mindezt végigcipelni! Az az asszony kő, mely a földre húz téged, uram! Kúszni kezd körülötte.
Nézz meg engem! Én már a földön kúszom, és nincs oly kő, mely mélyebbre ránthatna. És könnyű vagyok, könnyű, akár a pihe, és dalolok és kacagok és ugrándozom. És te nem fogod elhinni, hogy nehezebb megmaradni a földön, mint szárnyat bon­tani.
JÉZUS: A gyanakvásnak árnyéka sincs lelkemben, és én hi­szek az én igazamban.
AZ ÁRNY: Árnyéka sincs a gyanakvásnak lelkedben? S az én kacagásom, az én szavaim, micsoda mindez? Nem árnyék vagyok-e én, mert van fény, nem vagyok-e örök talány? S annyi­szor űztél el magadtól, uram, és nem hallgattad meg az én sza­vaimat. De mikor eltűntem, elhaltam, tudtam, hogy ott sétálok gondolataidban.
Eközben leszállt az éj, pompás, akár egy dal, mint egy zöld­szárnyú madár, teli költészettel. S lenn a völgyben, a bokrok közt megszólalt a csalogány, mint azon az első, holdfényes, szent éjjelen. Egyszerre Mária lépteinek nesze hallatszik a fűben, aki ösztönösen az Ő keresésére indult.
MÁRIA: Kereslek, uram, és nem tudlak meglelni. Már mind­annyian összegyűltünk és gondterhelten várakozunk.
JÉZUS: Akinek hit van a lelkében, megtalálja, amit keres.
MÁRIA: Megtaláltalak, uram! Melléje áll, s az ő kék, gyöngéd, majdnem áttetsző árnyéka Jézus árnya mellé esik.
AZ ÁRNY: Akár az áttetsző álmokból szőtt legyező, úgy csó­kolt meg az ő árnya. Virágok illatát leheli az ő árnyéka, melyek a kelő napra nyitják kelyhüket. Az ő csókja könnyű, akár a liliom szirmai, akár az űrbéli tűz pora.
MÁRIA, Jézushoz lép, így a két árny egybefolyik: Kerestelek, Uram, és megtaláltalak téged! Kerestelek, vágyakozással lelkem­ben, kerestelek, ahogy a pókháló finom szövevénye keres egy szálkát, amelybe beleakadhat, és megtaláltalak. Uram! És te ismét komor vagy és nem hallod szavaimat! Komor vagy és sápadt, akár csialk azon az éjszakán, amikor a csalogányt hall­gattuk!
Lábaihoz ereszkedik és forró csókjait hinti rájuk.
AZ ÁRNY: Átölelt, ahogy a füvek ölelik át a halottakat csön­des vizekben! Ó, halott a te szerelmed, uram, halott! Eloltották azt a te üres és kiürült ábrándjaid, meddő gondolataid! De ebben a virágban, mely késő éjjeleken a hold csókjait issza, ebben a virágban van élet. És én érzem, miképp áramlik át ereidbe ez az élet, és miképp kezdi hárfád húrjait pengetni.
MÁRIA: Komor vagy te, uram, ma is komor vagy, amikor vigadnak a mi házunkban. Oly halk vagy te uram, mint a füze­sek alkonyatkor. Ha éneket tudnék varázsolni ajkadra, hogy gyönyörködjem a te hangodban, mi mindent megtennék azért! Hogy igyam a hangodat, uram!
AZ ÁRNY: Érzem a zefírt arcodon és véredben. És hallom hár­fád rezdüléseit. Ó, ez az énekek éneke, uram. És hogyne lenne ez az énekek éneke, amikor nagyon kedves, a te sároni rózsád. Már hogyne lenne szebb az énekek énekénél, amikor a te ked­vesed szebb, mint Sáron rózsája! Ó, olyan pompás ő, akár ez a holdfényes éjszaka, olyan pompás ő, akár az élet csókja! És akár az élet csókja, olyan az ő csókjainak tüze, olyan az ő élete, mely átfut hárfád húrjain. És minden más csodálatos, va­lótlan légből szőtt hazugság.
MÁRIA, egy gyermek félelmével: Uram! Arcod mind haloványabb lesz. Te reszketsz, uram, és kezeid hidegek, akár a márvány. És fejed? Fejed ég, uram, parázslik, akár az áldozat az oltárán, úgy parázslik, parázslik, mint ‒ nem fejezi be, össze­zavarodik és szomorúan elhallgat.
JÉZUST elbűvölték Árnyának szavai. De mindez csak egy pil­lanatig tartott. Az a vihar, amely felkavarodott benne, csak egy pillanatig tart. Már gyanú támad benne, mert a távolban fényt lát, „öröklétének" fényét. Határozottan feláll és Máriát is fel­emeli: Gyerünk, Mária! Árnya a nyomában vonszolja magát, akár egy rossz lelkiismeretű kísértet. Ő érzi magán titkainak bűvöletét és halk hangon megszólal: Félelem van az én lel­kemben!
Lassú léptekkel, lehajtott fővel távoznak.

FÜGGÖNY

(Folytatása következik)

Fordította Brasnyó István