Lautréamont legyezője

Comte de Lautréamont (Lotreamon, Sabrana dela, Nolit, Beograd, 1964)

1965. november 1.

Isidore Ducasse-t írói álnévén tartják nyilván az irodalomtörténetek (azaz nyilván sem tartják, például a Heinirich-féle világirodalom-történet egyetemessége sem elég, sőt egyáltalán nem univerzális Lautréamont-nal szemben, de Szerb Antal is szó nélkül siklik el melllette). S hogy ne maradjunk, mondjuk, egy szűk szellemiségben: Hugo Friedrich struktúratanulmányaiban, de az angolszász irodalomkritikában is alig esik említés róla. Ismeretlen költőről van szó, hiába fedezik fel a szürrealisták majd fél évszázad elmúltával. Portréi is csak idealizáltak, elképzeltek (F. Vallotton, S, Dalí).

Lautréamont irodalmi rehabilitásában első rangú szerepet tölt be André Gide, hiszen – ha az olvasóknak nincs is közvetlenül külön tudtára adva – a L’immoraliste fiatal tudósát, különösen a metamorfózis után számos kapocs köti Lautréamont főművének, a Maldoror dalainak (Les chants de Maldoror) hőséhez. A rehabilitációs kísérlet 1902-ben történt, s Gide már 1905-ben kénytelen konkrétan kimondani, hogy Rimbaud műveinek és a Maldoror dalai hatodik részének olvasásakor mindig szégyenérzet fogja el saját műveit illetőleg.

„Öreg óceán, a benned élő különféle fajta halak nem esküdtek testvériséget egymásnak. A maga módján él mindegyik. Esténként változó hőmérsékletük és alakzatuk indokolja, kielégítő módon, ami kezdetben rendellenességnek tetszett. Így van ez az emberrel is, csak mellette nem szólnak ugyanazok a mentőkörülmények. Lakjon emberi lény harmincmilliónyi bár egy darab földet, ők azt vélik kötelességüknek, hogy ne avatkozzanak szomszédjaik életébe, akik a következő darab földön rögződtek meg, akár a gyökerek. A nagytól a kicsi felé haladva, minden ember külön-külön úgy él, mint vadember a barlangjában. Ritkán hagyja el, hogy lásson magához hasonlót; az épp úgy egy másik barlangban kuporog. Az emberi lények egyetemes nagy családja: a legközépszerűbb logikára méltó utópia” – Illyés Gyula fordításálban olvashattuk a fenti sorokat (Nyitott ajtó, 1963, 229–301.), kár, hogy nem ültethette át a teljes művet, mert a két énekrészlet (a IX. és a XXXVII.) Maldorort többé-kevésbé csonkaságában ragadja meg. Hétköznapi nyelven ezt a mozzanatot úgy nevezik meg, hogy láttuk a pikáns film legártatlanabb kockáit.

Az előbbi idézetet nem kapásból írtam ki, és nem véletlenül volt szó filmről, talán képzőművészetről, festészetről is kellett volna valamit mondani.

Az idézetből nem a frappáns társadalomrajz érdekes, hanem a röghözkötöttség képi ábrázolása, melyet Lautréamont a továbbiakban freskószerűvé szélesít. Nem egy mai képzőművészeti alkotás pont ebből az ábrázolási módból vette a szüzsét, ezt kopírozta.

Lautréamont poétai erejének tudható be egy tudatos építési mód, amely aktivitás–passzivitás-relációkban értékelhető leginkább. Az óriási feszültség sokszor az úgynevezett morbid jelenetekben vezetődik le, egyszer pedig a szó szoros értelmében vett vízbe (hákettőóba), óceánba. Az izzásig hevült vezetőket csak egymásutániságban lehet elképzelni különböző átmérőkkel vagy sugárral. Legkevésbé érvényes ez a sorrendiség maga Lautréamont költészetére, hiszen a megoldás itt prózaian, élesen, mindenkitől jól megkülönböztethetően létezik. A gondolatoknak ezt a komplett voltát, egymás fedezéséért egzisztáló létüket látta meg André Breton, dialektikus játéknak nevezve a jelenséget. (Sreten Marić ezt nem tudja Bretonnak megbocsátani és Bretont nevetségessé teszi. Különben Marić professzor alapos, kitűnő bevezető tanulmányt írt a könyv elé. Mindenütt a játék. A szerzői nevek viszonylatában is, bár már a hegeli hármasság gondolata kísért: Lautréamont, de Isidore Ducasse is álnév, az igazi Maldoror stb.)

Nem csak azért ragadtam ki az előbb a fatörzsek képének példáját, hogy Lautréamont konkrét szürrealista hatását bebizonyítsam, hanem azért is hogy a mű belső struktúrájára mutassak rá. Ilyen értelemben tételekről és kifejtett alakjukról, azaz variációs sorozatokról lehet beszélni. Például a következő mondat is tételként fogható fel: „Fájdalmat okozni valamely emberi lénynek és szerettetve lenni tőle: ez a legnagyobb átélhető szerencse.” (A fordítás nem a műfordítás igényével készült – R. F.) Erre a szólamra több kép is variálódik. Egyik az, amikor Maldoror halálra szurkálja nagyra nőtt körmével a kisgyereket, de úgy, hogy az Maldororra mint megmemtőjére vethet még néhány hálás pillantást. Másik (noha továbbfejlesztett változat): a kislány megerőszakolása (előbb Maldoror, aztán egy bulldog, és az utóbbival együttjáró bonyodalmak), majd felboncolása. Mindez egy bokor-motívum kiteljesedése is egyben, és pontosan délben történik. Maldoror a hajánál felakasztott férfi megkorbácsolását, megkínzatását bokorból nézi végig. A passzív–aktív-szféra mindenütt kimutatható, akkor is, amikor a Teremtő szeretkezik (méghozzá milyen módon), vagy az őrült hiábavaló futásában a lóvasút után. Hogy mennyire világirodalmi mozzanat ez az utóbbi, arra jó példa lehet Dosztojevszkij vagy lazábban Camus, de akár egy Ivan Cankar is. A vérfagyasztó dolgok délben történnek. Úgy hiszem, érdemes Lautréamont költészetének önkritikáját most felidézni: Napjainkig a költészet hamis úton járt; akár égig emelkedve, akár földön csúszva, léte alapelveit félreismerte, s így nem ok nélkül vonta állandóan magára a becsületes emberek zokszavait. Nem volt szerény... holott tökéletlen lényben épp ennek a legszebb jó tulajdonságának kell meglennie. Én, én őrajta vagyok, hogy jó tulajdonságaim kiderüljenek, de rossz hajlamaim sem takarom, nem vagyok annyira alakoskodó! Nevetés, züllés, gőg és esztelenség váltakozik, üti föl sorjában fejét a lelki finomság és igazságérzet tünetei közt, s szolgáltat példát a világ elképedésére. Ki-ki ráismer általuk nem arra, hogy milyennek kellene lennie, hanem hogy milyen... Dalaimból így lenyűgöző erő őshatalma árad, ellök megvetően minden közkeletű véleményt. Magának dalol csak, nem hasonmásainak. Ihlete mértékét nem az emberek mérlegéről veszi. Szabadon zúdul, akár a vihar, rettentő akarata szelídítetlen partvidékeire. Senkitől nem fél, hacsak nem önmagától! Természetfölötti csatáiban ő az emberre s a Teremtőre támad előnnyel pedig, mint midőn a kardhal pengéjét a bálna belébe mártja: verje átok azt, gyermekei által s az én csonttá aszott kezem által is, aki konokon most sem hajlandó megérteni a nevetésre engesztelhetetlen kengurukat meg a torzrajzra merész tetveket!...” (Illyés: i. h.)

A Lautrémont-féle harcnak az elidegenülés ellen megvan a maga külön életformája: valaki száznyalcvanöt állatszereplőt számolt meg a Dalokban.

Lautréamont családutálata pedig analóg Gide-éval.

Lautréamont elsősorban az egyéni tragédia panaszát hozza, de a kommunikáció egyszerisége és automatikus volta odáig próbál falat törni (lautréamont-i szellemben: barlangfalat törni, a kijárat öntörvényű keresése, valamint az öntörvényű önkéntes kijutás képzete is ide tartozik) és annyira szétnyílik legyezője, hogy a naturális, objektív beállítás a fonák erezetét előre meghatározott keretbe foglalja; mintegy potenciálisan elraktározza a modern költészet lehetőségeit, de a lehetőségekből fakadó korlátokat is. A rendszerben talán az objektivitás tetszik legjobban. Objektív hidegséggel szóvá teszem mindazt, ami idáig objektív, biztos törvényként egzisztált, ám most a kétely bizonyára valami nyomós érveléssel megkérdőjelezte. A legyező totális szétnyitása így hiú vágy marad, de csak egy másik vágy viszonylatában, amely alfa és ómega lett. Indulás és befejezettség is egyszerre, mert egyfelől a modernség katasztrófájának és szétfolyásának naturális, szemléletes beismerése; másfelől egy szellemi kincstár megalapozása.

A vereség nem realizálódási igényét Lautréamont szociológiailag bontja ki olyan értelemében, mint amilyen a művészet és az élet kapcsolata. Kispolgári utópia az egyetemesség, a nemes szándék marad csupán! Hogy Lautréamont-t mennyire inspirálja ez a mozzanat, arra egész költészete példa. Leegyszerűsítve: az antropológiai szándék csaik irodalmilag egzisztálhat, a bűvös körből nincs kiút. És ez a vereség a fonák. Éppen intenzitása teszi inspirációs forrássá. Emberileg kitörni lehetetlen a barlangból – a művészet és élet közé húzandó híd illúzió csak, amit a költő legtöbbet tehet, az ügyetlen hídverési kísérlet csak! Persze, nemcsak az Irodalom nem akar Élet lenni, hanem az Élet is hátat fordít az Irodalomnak. Mégis, ezen a kettős korláton át néző Lautréamont megmarad művésznek, és csak ilyen módon maradhat meg annak. Művészi rendszerének motorja a lázadás, az elégedetlenség, a lehetetlenség intenzív akarása, a negáció. Mindezek ellenére épp a fenti okok miatt a totalitás látszata, még akkor is, ha hiú látszatnak számít, megmarad totalitásnak, mivel sarkított, egypólusú és ugyanakkor szétfolyó világba áradó muzsika. Lautréamont lelki tényekre alapoz, alighanem az elsők közé tartozik, akik a költészetben meghonosították a szubjektív korrelátumot, és a művészetet annyira sarkították a nem Gestalt félé, hogy a művészet nietzschei értelemben felfogott funkciója áttételesen jelentkezik. Ez a funkció megfelel a szimbólumnak, és ez adja meg a teljesség látszatát is. Berzsenyinél egymás mellett állhatott már az elefánt és a fecske (egy nem publikált, nem hivatalos versében), azaz az egymástól távol álló fogalmak szomszédságba való helyezése nem idegen a romantikától. A lautréamont-i szünesztézia és correspondance lesz talán a lényege ennek a szubjektív korrelátumnak. Az egész lautréamont-i miliő ugyanazt sugallja, mint a francia költészetben egy Baudelaire vagy Rimbaud, mint az európai szellemiségben egy Nietzsche. A totalitásra törekvő vágy mindig latens titkokat keres, és a látszatmegoldások örömében ujjongva ünnepel. A dekadenciának ez a probléma sarkalatos ügye, a felfogások mibenléte, így-e vagy úgy-e, nemcsak ferde konzekvenciákra adhat alkalmat egy konkrét mű vizsgálatát illetően, hanem ballasztokat konstatál ott is, ahol ilyesmi egyáltalán nem létezik, mint pl. a romantika meg a dekadencia definíciójának „tisztázásakor”. Miről van itt szó?

A képlet könnyen kiképzi magát, így is meg úgy is. Tehát: a totalitásra törekvő vágy... a látszat-megoldások örömében ujjongva ünnepel. Ha nem lenne a megoldásnak látszat-képzete, nem elégítenénk ki a teljesség igényét. Ez áll. Azonban a totalitásnak (melynek fogalma magába kell, hogy zárja a látszatszerűséget) van egy másik vele egyenrangú LÁTSZATTÁRSA, amely függetlenül játszik a szintézisben részt vevő előbbi rokonától. A kérdés az, melyik az erősebb. A megoldás-e (totalitás), szemben a szkepticizmus eredményével: a látszat-társsal. Ha tisztán irodalmon belül akarunk maradni, művészeten belül, akkor tiszta szívből törünk lándzsát a látszattárs mellett. Sajnos, nem mindenki olvas, nem mindenki műélvező, a múlt miért élvezni tudó, hiszen enélkül is meg lehet élni. Az ideálisnak vélt útnak persze csak abban az esetben van létjogosultsága, ha az Élethez vezet, mert így az élet és irodalom fogalma kiegyenlítődik. Úgy látszik, bármelyik alakulatból a LÁTSZAT marad meg vitálisnak, új formában jelentkezik csupán (ezért is elsődleges a forma!). A képiség, láttatás, képalkotás hegemóniájáról van szó, hiszen a művész legtöbbet a képben adhat (itt nemcsak szóképet értek, hanem magát a szót is értem), így a látszat lát eleme ugrik előtérbe, mint az érzékelés széles értelemben felfogott alkalma. A hétköznapot a művészet még nem hódította meg, a költő tudatossága a formaelvben nyilvánul meg. A környező világ szóvátétele, képpé való váltása pedig egyéniségeket, művészeket, Nietzsche szavával Übermenscheket tételez fel. Zarathusztra csak meghirdette ennek jövetelét, Lautréaumont- nál azonban kézzelfogható valóság lett.

Maldoror, a bukott angyal fekete halálfejes lobogója annyira kalózszellemet követel meg, hogy jórészt lehetetlen felfogni igazi értelmét, ha ilyen egyáltalán is létezett, hiszen ma már nincsenek kalózok. Úgy látszik, a tenger elnyelte őket, amelynek egyben szülöttei is voltak. Egyedül a fegyvereik maradtak fenn:

„Oružje se jutrom novo čini” (Željko Sabol) – ezekkel azonban bánni is kell tudni.

A próbálkozások, tapogatózások, hogy megfejtsék e költészet titkát, kabbalisztikusak voltak (Sreten Marić), melyek közül legalaposabbnak talán a homoszexuális vonatkozású tűnik, de csak ez is egy a sok közül. A megközelítés értéke bizonyára kétes lesz, míg veszélyesen érdekes gondolatokkal operálnak. Itt elsősorban arra az interpretációra gondolok, amely csak Maldoror onániájára és a körülmetélés komplexumára alapoz. Nem is kell hangsúlyozni az ilyen és ehhez hasonló álláspont ferdeségét: a kritikusnak (nem is merem használni az interpretátor fogalmát) tehát alaposan az irodalmi mű mögé kell tekintenie, sőt nemegyszer a szerző lepedőjét is megvizsgálnia stb. Azt nem vonja senki sem kétségbe, hogy Maldoror onanizált, de azt már igen, hogy innen származtatható a nagy l-lel írt lázadás. A szituáció inkább fordítva képzelhető el. Lázadás a civilizáció, az Isten és általában az ember ellen. És az sem biztos, hogy Lautréamont-nak a férfiak mellett nem volt nőnemű barátja is. Ezek a dolgok persze a térbeli vezetők közül valók (ahol a folytonosság érvényesül leginkább), még a csodás képekben sem központi magok.

Danilo Kiš és Mirjana Miočinović igen élvezhetően tudták visszaadni a Maldoror dalainak francia prózaverseit. Ezen kívül lefordították Lautréamont üzleti leveleit, egy leendő könyv, a Poésies előszavát, valamint az anyakönyvi kivonatot és a halotti levelet. Lautréamont-t huszonnégy éves korában halva találták egy párizsi hotelszobában. Mindazt, amit rövid élete során írhatott, magába foglalja ez a kis könyv, alig kétszázötven oldalon (OEUVRES COMPLÉTES).