Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Domonkos István

Látszat

1966. február 1.

„Nem így történt. Először is nem félénkségből zavarta el maga mellől azt az asszonyt, hanem, mert szégyellte baját. Azért ment ki a szállásra is, hogy egyedül éljen, de belülről lesett ak­kor már rá a saját szemével, a saját megfeszített idegeivel az, akitől menekült. A szállás messze volt a falutól, de aki leste, odalátott a vert falak, a deszkamennyezet, a földes padló do­hos terében álló maga tákolta ágyra is, mélyen a lópokróc alá, ahonnan időnként kinyúlt a pálinkás üvegért a legyeket széthessentve. S a falu csak később kezdett létezni számára, miután az ott élő emberek napirendre tértek eltávozása felett, miután számukra tovább nem létezett.

Milyen ember volt? Ha vizelni ment, elbújt, mintha meghalni menne, valami gödörbe vagy szárkúp mögé. Vetéskor, aratás­kor, töréskor népes volt a határ, de ember mégsem rejtőzött minden kukoricaszár mögött. Lyukakban, árkokban, romok kö­zött talált oltalmat a kukucskálók elől, s csak úgy könnyíthetett magán, hogy térdre csúsztatott nadrággal többször helyet cserélt, mert odaértek és észrevették közben. S a kukoricatáblát válasz­totta inkább még sötétben is, s kemény, sima tökök között bot­ladozott. A klozett meg az udvar mélyén állt, mint a vár, maga építette, s ajtónak a drága, száraz, fehérre súrolt ágydeszkákat használta fel. De akiket elűzött maga mellől, magát rájuk fel­cserélve, mind ott éltek vele tovább is, kenyéren és szalonnán a rekkenő hőségben, amikor a hirtelen kiszáradt, vert falakról peregni kezdett a mész, a farkasordító hidegben, míg fúrt és faragott, a kukoricacsutkával takarékoskodva, s ősszel is meg ta­vasszal, amikor kóbor kutyák ólálkodtak háza körül. Vagy valami másnak jelenléte kényszerítette arra, hogy tovább éljen? A tér talán új minőségében, ahogy porosan a mozgás indítékaira ta­pad, ahogy a kiáltást végérvényesen átengedi magán, vagy a sík, melyen a látás gátlástalanul szivárog el, bármit is alig érint­hetne? A választás lehetetlenségének meztelen tudata?

Ritkán beszélt, írni sem tudott, s így élete töretlen maradt körülötte, s egyre egykedvűbben, egyre mélyebbre süllyedt be­léje. Munkával védekezett, hátra-hátra lesve a sorok közé, ide­gesen, de csak a szél emelt fel ott néha-néha egy-egy földre hullott, száraz falevelet. Máskor meg a bogár zúgása mérhetet­lenül felerősödött fülében, s olyankor elengedte a kapanyelet; be­alkonyult. Házon kívül aludt nyaranta a néhány lépés miatt, s fonott kosárban az időnek múlása miatt, hogy felboruljon, ha ne­tán álmában mélyebbre esne. Ha éjjeli zápor lepte meg, a ház felé szaladt, de félúton megállt, mert a csillagok előtünedeztek a vastag felhők mögött.

Időnként mégis egy-egy csavargót fogadott maga mellé a ház­ba, aki ily módon kívánt csavarogni talán. Beszédjükre azon­ban nem ügyelt, ahogy saját szavaira sem ügyel az ember. Az asztalon áthajolva néha farkasszemet nézett egyikkel-másikkal, mint aki épp most érkezett.

Hogy velük aludt volna? Nem igaz. S az sem, hogy a kóbor kutyák bagzásában különös öröme tellett, legalábbis semmivel sem nagyobb és különösebb, mint bármelyikünknek.

A postagalambokat szerette, meg a sima, meleg tyúktojást a tenyerében.

S ott éltek mellette, ették kenyerét, itták borát olyan cse­lekedetekkel és szavakkal élve, melyeket magának sohasem en­gedélyezett, mert képesnek érezte magát valamennyire. Ott él­tek mellette henyélve, mert semmire sem kényszerítette őket, s vállalta a velük járó bizonytalanságot a bizonytalanság miatt magában. S kivakaródzva a főttön, a melegen, a gazda egykedvűségében bátorítást nyerve megmentek aztán egy-egy nyakánál elkapott libával, kismalaccal a csalánzsákban, fél oldal szalonná­val vállukon a sötétben.

Időről időre lehajtott fővel, feketében, begyalogolt a faluba, hogy megadóztassák. Kutyák ugatták, s gyerekek rohantak utána rozsdás lábasokat vonszolva a porban, rozsdás kerekeket lökdösve maguk előtt. Ismét létezett tehát, mert szükségük volt rá, nem arra, amit ígérhetett, nem arra, ami őt magát képezte, de arra sem, ami nem volt s a jövőben sem lehetett: önmagukat akar­ták általa is. Szó nélkül tette a pénzt asztalukra, megvásárolva magát a saját egykedvűségének és igénytelenségének még egy­szer, meg még egyszer „míg egy taknyos firkász vörös tintával át nem húzza nevem az anyakönyvben”.

S aztán, ahogy a falu eltűnve háta mögött, előtte ismét meg­jelent, megállt a dűlőúton rendszerint. Gyakran megállt azon a helyen, ha nem is érzett fizikai kényszert, s zsebkendőjével meg­törölte verejtékes homlokát. Nézte egy darabig az esőtől évről évre alacsonyodó falakat, a szertehányt újságpapírokat, zománc nélküli, lyukas lábasokat a hatalmas lapulevelek alatt, a régi szállás romjai között. Majd a falak közé lépett, melyekről a mész lepergett. Érezni és látni lehetett, hogy a helyet megfelelőnek tartva előtte mások is használták munkára menet, kora hajnal­ban, míg a föld gőzölög, s míg tisztán érezhető a múló éjszaka szaga, vagy alkonyattájt hazafelé menet, amikor az asszonyok csoportba verődve egymásra vártak az útszélen, vihogva. Óvato­san lépkedett az egyik sarok felé, hallgatózva, verebek csörget­ték a bokrokat, szaglászva, inkább ijedten attól, amit megérzett, olyan emberek óvatosságával, akik megszokták a klozett négy falának hiányát, s biztonságosságát a tűző nappal, a széllel, a hold és a csillagok látványával cserélték fel. Nadrágját is úgy tolta le: körülményesen, lassan, számolva azzal, ami közbejöhet. Aztán inge aljából hasított egyszer, máskor zsebkendőjét használta fel. Megtörtént azonban, hogy használt újságpapírt szedett fel maga mellől, s míg úgy hajtogatta, hogy befelé kerüljön használt fele, a halvány, napszítta betűkre meredt, s nyögdécselt kalapja alatt az eget nézve, tűnődve, még mindig guggolva sokáig, megkönnyebbülten. Néha, mint a nyúl a bokorból, úgy ugrott ki egy-egy csavargó a romok közül, miután a falak közé lépett.

S egy este, ahogy hazaért, ott feküdt ágyában az asszony, a lópokróc alatt. Nem lepődött meg. Megállt a küszöbön és Szik­rát szólította. Aztán gyertyát keresett és a padlásra ment. Meg­botlott valamiben odafönn. Újból a küszöbön állt, és az asszonyt nézte sápadtan. Kérdezni akart, s leült az ágy szélére, kezét tér­dén nyugtatva. De nem kérdezett. A szalmakazalban aludt az éj­jel. Ez az igazság.

Nem, nem az övé volt a gyerek. Asszonyhoz nem ért életé­ben, s állítom, hogy tisztán halt meg.

A „taknyos firkászt” nézte még egy napon, míg felvette az adatait, meg a két egyenruhást, vállukon a rozsdás mordállyal. De nem vitték el, s az asszonyt sem. Később zavarta el maga mellől, mert bajára emlékeztette.

Igen, sérve volt: s zacskójába süllyedtek a belek, de azt csak később tudtuk meg, mikor levetkőztettük, hogy megfürdessük, utoljára.

Az asszony távozása után ismét egyedül maradt, s szalonnát evett, mert bealkonyult, kint fagy szorított, s lestek is rá ismét a saját szemével. Várt, mert lövöldöztek körös-körül a határban.

Majd kivágódott az ajtó és beléptek havat és szelet maguk előtt engedve a szobába. Nem állt fel. Végignézett a fegyvereken: nedvesen csillogtak a lámpafényben.

S ott álltak körülötte, de szavukra nem ügyelt, mint ahogy saját szavára sem ügyel az ember. Az asztalon áthajolva farkas­szemet nézett egyikkel-másikkal, mint aki épp most érkezett. Megöregedett.

S ismét kenyerét kérték és ismét a borát, immár fegyvere­sen.

Olyan csend lett hirtelen. A háztól távol valahol utolsót dör­rent egy puska.

Kérdezni akart és Szikra szemébe nézett. Aztán az asszonyt nézte, akit elzavart maga mellől, miután a gyereket megszülte. De nem kérdezett.

Felállt és az éléskamra ajtajának támaszkodott. Szikrát néz­te állhatatosan. Tudta, hogy tulajdonképpen mellette lenne a helye, de nem látott mást, csak tolvajt abban a vizsla, ravasz em­berben, aki egy éjjel megment a padláson rejtegetett pénzével, egy ismeretlen asszonyt hagyva maga után az ágyban, másállapotosan.

A lövés után székbe rogyott meglepetten. Ellenállhatatlan vágyat érzett hirtelen, hogy kirohanjon az éjszakába, valami sö­tét lyukba, vagy a régi szállás romjai közé, a kukoricásba nyá­ron, valami szárkúp alá, ahol meleg van, mint régen, amikor még fontos közölnivalói voltak időről időre, egyikkel-másikkal az emberek közül, akik most egyre csendesebben, egyre halványab­ban álltak körülötte. Megrémült, mert oly jóleső volt nem látni őket, ellenállhatatlan vágy fogta el az éjszaka után, a küszöbön túl, hogy ott egy meleg, nedves tenyérbe csúsztassa halálát, mint egy nagy kockázat által megszerzett olajos-hideg fegyvert.”