EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. július 21. | Dániel, Daniella, Lőrin napjaAKTUÁLIS SZÁM:1274245. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

De Bello Civili

András Sándor

Látomás és illumináció

Bakucz József költészetéről

Les inventions d’inconnue réclament des formes nouvelles.
Rimbaud

1994. március 10.

1. Az Álmok és víziók szinopszisa

Halála után került elő az l970-es évek közepén írt Álmok és víziók című előadás-esszé-tanulmány (lásd ARKÁNUM 9), ez az érdekes és megrázó, lényeges és félrevezető, ám mindenképpen jeladó vallomás arról, hogy mi a költészet és mi ő, Bakucz, a költő. Kreatív, azaz teremtő, és profetikus, mondja. A prófécia a jövőről és a múltról egyszerre szól: a teremtő és a teremtett között félúton találja magát, akár az ember. A teremtő a szellem, belőle ered a teremtett, az anyag, s ennek ismét a szellemhez kell visszatérnie.

A visszatérés és az emanáció nem egyszerűen körkörös: az Egy és a Sok köre, a teremtőé és a teremtetté; nem egyszerűen saját farkába harapó kígyó, hiszen mozgás, dinamikus, a kígyó mozgása pedig spirális, akár a spermáé és a logosz szpermatikoszé. A kettő közti különbség maga az evolúció spirálisa, mindig magasabb fokon gyűrűzik maga fölé, alacsonyabb fokon magához vissza és előre. Az egész földi evolúció, a vele járó szellemi involúcióval, arra szolgál, hogy a világegyetem legyen, s ez csak az ember által lehet, az ember által a teremtett sokaságát a teremtő egységébe visszavezető tudásban.

Kulturálisan ennek az evolúciónak, mint a spirális más-más szintű ugyanegyének megvalósulásait jelenti a paleolitikus sámán-kultúra, a sumér pap-kultúra és a modern költő/művész-kultúra. Mindig magasba emelkedés, szellemi magas a psziché mélyébe, archetípus-konstellációk megtalálása, vagyis archeo-logizálása, és a Földre visszahozása, a közösség számára hozzáférhetővé tétele érdekében. A teremtő és a teremtett között félúton lévő sámán-pap-költő számára, aki a kettő közt félúton lévő emberek emberségét hivatott szolgálni, a visszahozás volt már mindig az extázisba emelkedésnél is nagyobb veszély. Ám az érzékelhetőből és érezhetőből meg kell láttatni a teremtettet és úgy, ahogy az a teremtőből és a teremtőbe ered. A képekben nemcsak típusokat kell látni és megláttatni, hanem eredő-vezérlő elme-alakzatokat, azt, amire az érzékelhető rárakódik, ami eltakarja a teremtettben a teremtőt és így a szüntelen teremtést, a szellem örök és valós életét.

Ezért kreatív a prófécia. Ezért szól mindig egyszerre a jövőről és a múltról. Ezért veszélyezteti magát, aki látszólag eltörli a jelent, kihúzza embertársai alól az érzékelhető talajt. Helyébe ugyanis mindenkinek egyénileg, egyéni erőfeszítésből oda kell tennie valamit, még akkor is, ha csak azt, ami már ott van, és úgy van ott, ahogy volt és lesz. Az emberek nem veszik jónéven az efféle feladatot, veszélyeztetést. Holott minden csakis úgy lesz, hogy - és ahogy - volt. A conjunctio oppositorum, az ellentétek egybeesése, nemcsak a kezdet és a vég, a távol és a közel egybeeséséből adódó harmonia mundis, világ-harmónia, de az individuális és a kollektív egysége is. Az egyén ugyanegy képessége a (jungi értelmű) individualizálódás és a kollektív meglátása. Az együvé-olvasás, az együvé-olvasódás olvasandója, a col-lego legendáriuma csakis az Egy és a Sok conjunctiojaként lehetséges. Individualitás és kollektivitás egymást feltételezi. Nemcsak horizontálisan, vertikálisan is: szferikusan, azaz gömbszerűen. A gömb minden pontja kezdet és vég, és a gömb pontjainak kollektivitása nélkül nincs gömb, nincs egyetlen azt kitevő pont sem.

Bakucz gondolkodásában azonban a kuzánuszi gömb - és annak előzménye, a parmenidészi szfairosz - helyett Uroborosz, a világkígyó található, méghozzá mint a spirális jelképe. Jellegzetesen, hiszen az ő gondolkodásában van mozgás, dinamika, sőt evolúció és involúció is. Szerinte a conjunctio oppositorum elvének megfelelő igaz mozgás: vektoriális, célramenő; a gravitációs és a tangens mozgás egysége: "eredendő cél nélkül nincs spirál, cél nélkül csak az értelmét vesztett, az űrbe kitévedt tangens vektormozgási tévedése létezik. Ez lehetne mitologikusan kifejezve, a célját vesztett lélek, a kárhozat, a kitaszíttatás fogalma.$" (22. o.). A modern művész-kultúrában a kreatív-profetikus költő teszi közössége számára lehetővé, hogy ki-ki megtalálhassa a maga vektoriális mozgását, s így alkothasson, egyéni erőből, közösséget. Maga a kollektív tudattalan még nem közösség.

Ez a Bakucznál mindenképpen Jungtól átvett gondolat úgy értendő, hogy a közös (a kommunális) és a kollektív között az individuáció, az egyénesedés tesz különbséget. A közös gyűjt, hív/olvas eggyé (col-lego), de csak akkor, ha az egyedek egyéni erőből olvassák a közöset, miközben magukat - nem énjüket - attól meg is különböztetik. Ez nehezen érthető, különösen magyarul. A ™vanş ugyanis nemcsak létige, nemcsak a német ™seinş, az angol ™to beş, a francia ™etreş megfelelője, hanem a valamihez-tartozás igéje is, a német ™habenş, az angol ™to haveş, a francia ™avoirş funkcióját is végzi. Közösség csak akkor van, ha saját magának van. Ez a maga-magához tartozás - az ún. ™birtokviszonyş valójában a valamihez-tartozás viszonya - történik az egyénesedés során, a tudatosodás révén.

A költő a látomásra alkalmas, álomban adódó képeket ébren látja és láttatja látomássá, hozza fel/le kollektív tudattalanjából, teszi individuális erőfeszítéssel és bátorsággal, maga-magát kockáztatva, tudatossá. A tudatossá tehető pedig a szellemi.

2. Nobilissime visione ésVáltozatok egy érzéki csalódásra

Az Álmok és víziók Bakucz egyik álmát írja le és elemzi, bontja látomássá. A szöveg azonban maga is bakuczi szöveg, s ez azt is jelenti, hogy Bakucz spirálisának, evolúciójának és involúciójának nem utolsó fordulata. Oka volt annak, hogy ezt a szöveget nem adta közre, bár oktalan dolog lenne ezt az okot kutatni. Inkább arra érdemes figyelni, ami már ebben a szövegben is előre, a spirális következő fordulatára mutat, például a négyszögesített kör gondolatára (35k), mely a triádikus-organicista és a dialektikus gondolkodást hagyja maga mellett, attól el gondolódik. Utolsó korszakában ugyanis Bakucz, az Illuminációk Rimbaud-jára, Joyce Finnegan$'s Wake-jére, Breton és Kerouac szürrealista automatikus írásaira hivatkozva, a víziótól, vagyis a látomástól az illuminációhoz, a megvilágosodáshoz, illetve az ahhoz segítő szövegek megalkotásához fordult.

A vízió és az illumináció, vagyis a látomás és a megvilágosodás közti különbséget könnyű is, nehéz is meghatározni. Könnyű, hiszen a látomás láthatót lát, illetve láthatóvá lát; mind vizuálisan, mind pedig, a régi metafora szerint, érthetően-felfoghatóan. A megvilágosodás viszont az elme, illetve a lélek állapota: intranzitív értés. Nem olyan, amikor az elme cselekszik, valamit ért, hiszen olyankor mindig valaki ért valamit, az elme (illetve a lélek) maga azonban nem alany. Az illumináció a megérintettség, sőt az önmegérintődés értő állapota. A különbségtevés ugyanakkor igen nehéz, hiszen a megvilágosodás maga határtalan és így meghatározhatatlan, felfoghatatlan. (A ™határtalanş meghatározható fogalmilag, azonban nem ez a szó határozandó meg, hanem a ™megvilágosodásş.)

Egyfelől, ami láthatatlan, lehet érzékelhető: a tapintást, ízt, illatot, egyensúlyt és persze a hangzást látni nem lehet. Az érzékelhető viszont, valamiképpen érezhető és érthető is; aki az alma ízét érzékeli, az érti, mit, de csak megnevezni tudja, leírni nem. (Esetleg képes hallucinatórikusan, azaz költőien érzékeltetni, és többnyire megnevezése segítségével, de nem általa.) Láthatatlan másfelől minden tudattalan elmefolyamat is. Harmadik meggondolás, hogy a viszonylatok szó szerint, tehát a vizualitás, nem az érthetőség összefüggésében mindig láthatatlanok. ™Apaş, ™barátş, ™övéş, ™feleségş mind láthatatlan viszonylatot jelez, nevez meg, ahogy a ™tegnapelőttş és az ™énş is. A felfogható viszonylatok azonban valamiképpen dolgokhoz kapcsolódva adódnak, foghatók fel: az ™apaş látható férfire és gyerekre vonatkozik; az ™övéş emberre és valamire, amire a birtokos személyrag utal. A ™tegnapelőttş látható-érzékelhető napvilághoz és olyan abban látható dolgokhoz, eseményekhez kapcsolódik, melyek az emlékezet szerint két nappal korábban adódtak. Mást jelent ez a szó: ™anyaş, amikor kisgyerek és mást amikor meglett ember viszonylatában hangzik el, hiszen más maga az anya, amikor gondoskodik és amikor gondoskodásra szorul. Végül azt is lényeges meggondolni, hogy az érthetetlen is lehet érezhető és hogy ami érezhető, az megélhető. A megélhetőt ugyanis mindig viszonylatokban éljük meg, és nem úgy, mintha ruhákban: maga a mezítelen dolog csakis viszonylatokban, a láthatatlan prizmáin át látható. És ami csak így látható, még hangsúlyozottabban csakis így élhető meg. A láthatatlan viszonylatok mezőnyét, alakzatokra képes erőterét pedig nyelvi folyamatok gerjesztik: ™a szóş. A láthatatlan viszonylatok transzformálódását, ezért olykor forradalmát is, csak ™a szóş , vagyis az elmében aktivizált nyelviség közegében - nem láttatásra képes eszközével - lehet végezni. A láthatatlan viszonylatok felismerésére pedig szükség van; hiányában észre-nem-vett börtönükben raboskodik az öntudatlan, vagyis a más-tudatú rab.

A csak nyelvileg delejesülhető illumináció lumenje sötét fény, láthatatlan és láthatatlant-megvilágító. Nem visszaverődésében, reflexióban jelentkezik, hanem az átviláglás folyamatában. Mintha a szem azt a fényt is látná, amit elnyelnek a testek, nemcsak azt, amit visszavernek, és mintha egységben látná a kettőt, úgy, ahogy az elnyelt világítja át a visszavertet és viszont. Az ilyen lumenre (fényre) képes elme dinamikus állapota valójában nem il-lumináló (= inlumináció), ahogy nem is exlumináció, hanem ön-át-meg-világlás: a fény átbukik magán és úgy van magában. Transzlumináció.

Az illumináció Bakucznál is eltér a látomástól, túlmegy rajta. Ezt az eltérést, az említett fordulatot azonban helytelen lenne túldramatizálni. Az Álmok és víziókban kifejtett elmélet a (látható) egyház és a (láthatatlan) pszichikai folyamat, mint az ortodoxia és az aposztázis egybeesését tételezi: a vízió egyéni-kollektív. Később Bakucz feltehetőleg a (látható) vízió és a (láthatatlan) illumináció ellentétének egybeesését tételezte volna, ha ír még erről a témáról.

A fordulat azonban érezhető és megfigyelhető már a Nobilissime visione című furcsán grandiózus művében (ARKÁNUM 7.) Ennek szövegisége mintha félúton lenne a korábbi, strukturalista (pl. a Manöken vagy az Atlantisz) és a későbbi oldott sodrású szövegek (pl. a Narkózis vagy a Változatok egy érzéki csalódásra) között. A burjánzó szóficamokkal, elbeszélő stílusban, de a mondatokat mégis érhtetetlenül egymáshoz fűzve működő szövegek, mint az Azapanya, vagy az Apolló és anyolló. az oldott sodrú, elbeszélő jellegűnek tűnő művek korai (Narkózis) és kései (Változatok) válfajai között keletkeztek.

A Nobilissime visione olvasásakor észre sem venni, hogy a java fordítás (bretonból). Az sem tűnik fel, hogy a szöveggel mégiscsak mondottak megfordítják a rilkei hitvallást (1. Duinoi elégia), mely a szépet mondja a szörnyű kezdetének. Holott - ez az annyira problematikus - megfordítás fordítja ki magából a látomást. (Problematikus, hiszen a rilkei hitvallás az elégiák sorozatában nem a végső: Rilke maga dolgozza át magát a láthatóból a csak mondhatóba. "A szép csak a szörnyű kezdete" még a látható összefüggésében hangzik el. Az Elégiák végén olvashatók - "Mondd a dolgokat" - viszont már nem láthatók, ahogy az Orfeuszhoz szóló szonettekben olvashatók sem azok: "Ott lép egy fa, ó tiszta túllépés".) Így talán fel sem tűnik, hogy a ™legnemesebb látomásş tulajdonképpen a láthatatlan. Helyesebben: a megvilágosodás a legnemesebb látomáson tör át, a láthatón és a láthatatlanon. A mozdulatlanon és a mozgáson, nemcsak a jón és a gonoszon megy/lép túl: nem extázis, hanem transz. A Nobilissime visione végén mélyből kifogott halszörny magasba lőtt űrrakéta; s ez a kvázi-történet, a barokk-klasszicizáló párbeszéd, valamint a (bretoni franciából magyarított) óda íbisz múmiájához nem azért rendelődik egymás mellé, hogy a más-másban strukturális azonosságot sejtessen, láttasson. A mű a látomáson és a prófécián túl szól. A feszültség nem a teremtő és a teremtett, hanem a termés és teremtés, a terem és a teremt között található. A teremtés átbukik a létrejövésbe: illuminációt teremteni nem lehet.

Ezzel a látomáson, prófécián és teremtésen túl történő illuminációval van kapcsolatban a látszólagos szubjektivizálódás: személyiség a személytelen struktúrák túlján.

Az Álmok és víziók személyes vallomás, de nem vers, nem költői szöveg, ezért a vele egy időben vagy előtte nem sokkal készült bakuczi szövegek mellé tartozik. Azok - például a 747, l976 című (Magyar Műhely, l976, 50. szám) - és a hetvenes évek elején már publikált, a Totem című, máig meg nem jelent kötethez tartozó szövegek - például Az erős betű (Ötágú Síp, l973. október) - többnyire vegyítik a személytelen-objektív és a személyesnek tűnő szövegrészeket. Az erős betű első része személytelen, a másodikban van személyesnek tűnő megszólítás ("alig hogy megtizedelted őket"), a harmadikban is ("először szemeid kezdik ágyúzni"), a negyedik személytelen, az ötödik viszont vallomásszerűen személyes ("uram bocsáss meg megettem tintahalaidat"). Vegyülhet a kétféle szövegfajta számozott részekre tagolás nélkül is, például a Négy évszakban (Ötágú Síp, l973. június), sőt még az olyan strukturalista szövegekben is, mint az ÚTILAPU OPUSZ (Magyar Műhely, l977, 52. szám).

Ezekben az Álmok és víziókhoz tartozónak mondható művekben a szubjektivizálódás még nem látszólagos, hanem megtört. Világ a személytelen és a személyes egymásba akaszkodásából adódik. Az ™énş, illetve a ™teş, vagy egyént jelöl vagy pedig általánosított személyt, mindenképpen a világban található és helyezhető egyedeket-szerepeket, melyek személytelen dolgok között helyeződnek. A szöveg maga lehetett már radikálisan szaggatott, strukturalistán rendezett - bár látszólag összefüggéstelen - részek egysége: a személy maga még található világrész, mint József Attilánál ("Az éjjel hazafelé mentem") vagy Pilinszkynél ("most ontják véremet").

Később ez megváltozik. A Narkózis esetében a személyes vallomás már átszeli a szövegeket, magába szívja őket, de úgy, hogy közben el is tűnik bennük. A személyes-szubjektív: látszólagos, ám csak azért, mert az egyén, akit az egyes szám első személy jelez, már túljut mind az általánoson, mind az egyedin, az önéletrajzilag jelezhetőn. Öninflatórikusan, de egyben önemésztőn. Az ön (=self) egybemosódik az uni-verzummal, annak önéletével, ciklikus önpusztulásával és önmegújulásával. Ez az önélet, autobiosz, a Minden és az Egy egybeesése miatt túl van az autonómián is, hiszen az öntörvényűnek is szabnia kell törvényt, ha maga-magára is, teremtenie kell, ha önteremtőn is. Az, amit az említett bakuczi szövegek megtévesztően ™énş-nel jeleznek, azonban már nem teremt, inkább terem; az automatikus adódás, amennyiben önadódás, nem ™másş-sal szemben létező ™önş.

A Nobilissime visione-ban a személyest Bakucz akkori lakóhelye - Weed Mine Road (szó szerint: Dudva Bánya utca) támogatja; a tó, ahova az ™énş horgászni megy, amelyből kifogja a halszörnyet, az űrrakétát, elhagyott bányató, mégpedig a dudva nevű kőbánya tava. Az önéletrajzi horgászt a Bakucz Józsefet nem ismerő olvasó nem ismerheti; ha viszont hisz a szöveggel adódó ™énş-nek és azt Bakuczénak véli, akkor előnyben van a Bakuczot ismerőkkel szemben. A szöveg szerint horgászni menő ember ugyanis annak az embernek felel meg, aki Bakuczban horgászni ment, amikor Bakucz ment horgászni és akit a költő bányászott elő pszichéjének dudvabányájából - v. ö. az Obszesszív dzsungelek című írás címét - a szöveg készítésével. Az írás a horgászbot, a zsinór és a horog; a papír a tó, a horgászó pedig maga a kifogott hal. És mivel mindez tópart, ösvény, domb, ház stb. nélkül lehetetlen, a környezet egy szempontból emanáció, más szempontból immanens. A horgász nem önéletrajzi és nem is fiktív; az, amire a szöveggel gerjesztett műben konstituálódva vonatkozik az ™énş.

A kreativitást és a próféciát leváltja a történés; a látomást az illumináció, ahol is a ™látomásş a ™látásş mindkét jelentése szerint értendő, vagyis a láthatóval a láthatatlan érthető is együtt-egyben vált illuminációba:

amíg a beszélődobok és a szájzongorák belevesznek

az egyenlítői éjszaka záporába

mint ahogy a te szépséged zuhataga magábaszívja a világot

olvasható majd a Változatok egy érzéki csalódásra című szövegben.

Ez a ™teş tételezi azt az ™énş-t, aki épp úgy beleszívódik-belevész a te-be, mint szépségedbe a világ. Az, amire az ™énş vonatkozik, nem része a világnak, hanem aspektusa, helyesebben: körfogata. Az egyenlítői éjszaka záporának képisége, látomásszerűsége csak addig vezet félre - Változatok egy érzéki csalódásra -, amíg azt gondoljuk, hogy a szöveget kívülről olvassuk. A ™beleveszekş és a ™magába szívjaş folyamata azonban addig tart, amíg az olvasás maga. Világvége történik, ™belülrőlş; az illumináció maga a fel- és elviláglás. Az archetípusos mítosz-struktúrák jelzései, pl. és visszatérnek éppen az űrből a hajósok

a kozmikus óceán fogásaival

amik valahogyan egy mítosz halembereire

emlékeztetnek

már nem a világegyetem, az univerzum örök struktúra-azonosságát jelzik, nem a jövő-múlt próféciái. Nem a teremtő felől jelentkeznek, hanem felé; és egyben a termő felé is. Az önélet, valamint az ön és az univerzum egysége kérdésessé teszi a más, így a másik lehetőségét. Kérdés ezért, hogyan lehetséges a ™teş, miként szerelmes vers az éppen idézett. A mono-mánia hogyan tűr el kettőt, kérdezheti, aki nem tudja, hogy a monománia éppen a kettő el-nem-tűréséből fakad. A kettő adva van, minden azzal kezdődik. Az egy: cél, a szerelem pedig a mánia. A ™teş a megosztott ™énş környezete, emanációja és immanenciája: az odzsibvé-indiánok központi cölöphöz-szíjazott tánca

felavatja a férfiakat

akiknek testét kettéhasítják a festékek

egy sötét és egy világos emberre

meggyújtom a cigarettát

magadnak egyet aztán

nekem

egyet

Az, akire az ™énş vonatkozik maga is kettő, jin és jang, világos és sötét. A tánc avat harcossá, a kettéhasítottból egyesült testté. Az, akire a ™teş vonatkozik, emanációja ennek az ™énş-nel jelzettnek, benne immanens, a tánc pedig, a szerelem, az egyszerre ki- és beáramlás sodrásából eredő örvény. Öninfláció és önemésztés: a ™teş-vel jelzett tiszta emanáció és az immanencia teljes hiánya; teremtett lény és termett hiány. Amit ™teş csinálsz, valaki-valami csinálja, aki-ami ™nekemş te: és erre kesztyűdről felrepült a szabadon-

engedett sólyom aki

ezentúl csak előttünk repül és

mutatja az utat

Az ™előttünkş egyesíti a mono-mániát, nem összeadva, abból kettő lenne, hanem szorozva: énszer én (=te), az mi, központi cölöphöz-szíjazott tánccal felavatott egység. A központi cölöp: elmében az elme. A tánc: a szerelem; a ™miş: az olvasás - a szöveget olvasó elme maga-magát olvasásának a - sodra. Ez a sodrás, sodródás, mindig csak ott van, ahol van; nem ott, ahol volt. Az önélet önidejű, akár az illumináció. A mű, szöveg révén, nem leírja, mi történt rajta kívül. A mű mindig csak történik, elmében. Költői szómű ezt a valóságot igényli, míg a riport ezt mellőzi: mintegy áthúzza a történő nyelvi eseményt egy megtörtént nemnyelvire figyelmeztetve. Ezzel azonban nemcsak áthúzza a nyelvi eseményt, meg is osztja az elmét, míg a költői szómű egyesíti. Az én is mindig csak történik, ott és akkor, amikor valaki azt mondja ™énş, amikor egy-egy testesült emberi elme maga-magára és környezetére vonatkozva nyilatkozik. A kijelentés: "Ez mind én voltam egykor" (Füst Milán) valami, amit az én most mond$; az emlékezés az én jelenének, jelentkezésének egyik módja. Emlékezve az én csak az elmében van, testesült elmében, de nem annak érzékletes környezetéhez kapcsolódva, nem a kapcsolódás folyamában-folyamatában. Amikor egy-egy olvasó Füst Milánt idézve olvassa: "Ez mind én voltam egykor", ént idéz, a maga ittjébe és idejébe (prozopoea = ™arc-csinálásş, szereplés); azonban Füst Milán is ezt tette, amikor olvasta, amit írt. Az emlékezés viszont csak rokona az elképzelésnek, ahogy a képzelődésnek is. Egy-egy olvasó, aki nem Füst Milán, más ön itt-és-mostjába idézi a szöveg ™énş-jét; csakis saját elméjében és elméjéből gyűjthet a szöveg segítségével. Vagy önéletrajzot olvas a szó riport-beszámoló értelmében, vagy pedig puszta fikciót, költői szöveget. Mindkét esetben azt is gyűjti, hogy szöveggel gyűjt, nemcsak azt, amit az adott szöveg ugrat elő. Ez áll a szöveg írójára is. Mégis, egy-egy mű, ha költői, éppen ezt a különbséget törli el, szerzője számára is. Szövegisége éppen a különbség hiányát jelzi. Egy-egy költői szöveg ugyanis egy-egy költői létrejövése - érző elmébe emelkedése - érdekében készül, a költői mű maga pedig egy-egy érző elme maga-magát egyesítő történése, mintegy történő története. Bakucz szerelmes volt, amikor nem írta a szöveget; ™azş a szerelem azonban nincs sehol, illetve - ilyenkor jó a magyar nyelvű kettős tagadás - sehol sincs, legfeljebb tudni lehet riportokból, hogy volt. A szövegből és olvasó elméből sugárló műben adódó szerelem viszont sugallat vagy illumináció, megvilágosodás; mindig ott, ahol, akkor, amikor. Hit kérdése, színészi játékként gondoljuk-e vagy másként. Azt gondoljuk-e, hogy az elme sohasem azonosul szerepével teljesen, különben nem tudná játszani, vagy pedig úgy, hogy az elme efféle történésekor nem szerepet játszik: játéka nem illúzió, hanem lúzió; vagyis az illuminált nem tudja, az, csak utána emlékezik. Nem arra: ™ott voltamş, hanem arra: ™történtş. Nem mondható el, mi: költői szöveg nem fordítható riportszövegre. Olvasni kell és úgy, hogy mű - érzékien is strukturált elmeállapot -, nem pedig olvasás adódjék.

3. Shakespeare és Bakucz: két "szerelmes vers" Másféle történik-e Bakucz szövege olvasásakor, mint Shakespeare 65. szonettjénél? Nem illuminációra játszik rá Shakespeare szövege is? Since brass, nor stone, nor earth, nor boundless sea,

But sad mortality o'ersways their power,

How with this rage shall beauty hold a plea,

Whose action is no stronger than a flower?

O how shall summer's honey breath hold out

Against the wrackful siege of battering days,

When rocks impregnable are not so stout,

Nor gates of steel so strong, but Time decays?

O fearful meditation! where, alack,

Shall Time's best jewel from Time's chest lie hid?

Or what strong hand can hold his swift foot back?

Or who his spoil of beauty can forbid?

O! none, unless this miracle have might,

That in black ink my love may still shine bright.

Bonyolult szöveg ez, ám az itt lényegesnek mondható utolsó két sora egyszerre jelzi, miben hasonlít Bakuczéhoz és miben különbözik tőle. Hasonló, hogy mindkét szöveg retorikusként formált költői szöveg, s amennyiben retorikus, szól az elméhez, nem látomásra készteti. Mesteri, ahogy az utolsó sor szövege retorikusan a papírról olvasható szöveg tanúságával bizonyítja, hogy olvasója, ha akad, már a megfonnyadt, sőt a rég elporladt test után is bizonyságot kaphat - lám, a még mindig - sugárló szerelemről, mely a maga tanulságára írta, amit írt. Ugyanakkor a "szerelem" egyúttal a szeretett szerelem is, az is "fénylik", mint a "szépség", a "nyár méz-lehelete" és "az Idő ékszere", aminek eltűnését a szöveggel szóló meg szeretné akadályozni, és csak így teheti talán, csodálatosan. Olyan csodával, mely a testből feltámadó szellemi testet idézi, amikor a fekete tintából elősugárló szerelmet-szerelmest. Olyan csodával is, mely - magyarul nem igazán érzékeltethetőn - a nyelv szabályainak torzításával, szabálytalanul sugallja a vágy-és kívánság érezhető hatalmát "lenne/legyen hatalma": "Ó! senki, csak úgy, ha ennek a csodának lenne-legyen hatalma, Hogy fekete tintában szerelmem talán ragyog/hadd ragyogjon még mindig." Retorikus szöveg látomásra csak késztethet, hiszen valakihez szólnia kell, nemcsak hangzania. A valakihez szóló hangzik és láthatatlant-de-érezhetőt-érthetőt mond. Úgy tűnhet, a shakespeare-i szöveg könnyebben érthető, koherenciája nagyobb, illetve áttekinthetőbb. Valójában csak a retorikus olvasat áttekinthetőbb, nem a költői, és a retorikus is csak addig, amíg az olvasó nem veszi észre, hogy az az olvasat a költői szöveg rétegeinek elővillantását szolgálja: minden retorikus fordulat-fogás épp úgy átlényegül, mint a fekete tinta. (Ez a monológ Hamletét egészíti ki, annak kétkedését válaszolja meg: a szeretés költői hatalma csodásan oldja fel az elmélkedés és a cselekvés, a képzelet és a tett különbségét.) A két szöveg közti fontos különbség, úgy hiszem másutt keresendő: a világról, az emberről, a mindenségről vallott, illetve jelzett más-másféle hitben, s azok nyelvi jelződésében. Bakucznál nem található a szövegben a "szerelmem" ("my love") kétértelműsége, helyette, mintegy felbontva és aktívan, az én, te és mi található. A monológból, illetve szolilokviából megszólító dialógus lesz, melynek épp úgy nincsen második személye, ahogy a shakespeare-i sem megkettőzött magához beszél, hanem magában mintegy mások előtt-között, akik - a láthatatlan meditálás és a látható írás kettőssége szerint - nemcsak véletlenül hallják-olvassák. Mások nélkül nincs mód arra, hogy a szerelem/a szerelmes a fekete tintából ragyoghasson. Ezzel nemcsak a retorika válfaja és funkciója változik - szolilokvia helyett megszólító beszéd, mely nem lehet sem közvetlen, sem levélszerű megszólítás és ezért költői szöveggé transzformálódik -, hanem a szerelem "alanya" és "tárgya" is. Nincs tárgya s így nincs alanya sem. Bakucznál nincs "szerelmem", kétértelműen jelzett egység - ahol is az érzékelhető szépséghez tartozik (talán, a vágy csodájából) az érthető igaz szó -, hanem egyértelműen jelzett kettős-többes van: én + te = mi. A "szépség" szó sem abszolutizálódik, "a te szépséged zuhatagáról" van szó. Vagy minden, vagy semmi. Vagy az egész szöveggel gerjeszthető-gerjedő illumináció egésze szép, kimondhatatlanul, vagy semmi sem. Bakucz egyszer, szövegét kommentálva mondta bostoni lakása konyhájában, hogy Rilkével ellentétben nála a szörnyű a szép kezdete. Nem magyarázta, miféle szép ez a szép, de úgy gondolom, nem látható, hanem csak bevégezhetetlenül végezhető. Nem lehet leülni eléje, nem milói Vénusz, nem michelangelói Dávid, mégcsak nem is Botticelli Tavasza (Primavera, ami ™első igazş-nak is érthető). Az Idő ékszere, ha van, csak az "idő ládájában", az időben, vagyis csak történő lehet, ha örökletesen is: ™ezentúl előttünk repül és mutatja az utat". Az ékszer, ha az, persze a kimondatlan ™megyünk-repülünk utánaş is; így egyben a megnyitott-megnyíló idő: múlt, mely jelen és már mindig csak jövőbe menő, jövőből jelző örökidő: "kesztyűdről felrepült a szabadon-engedett sólyom aki ezentúl (csak előttünk) repül és mutatja az utat.$" "A történik: velünk-történik és történünk-vele. Az öninflációs-önemésztő énnel történik ez, amíg történik, az olvasóéval, amikor a nyelvi ™énş nemnyelvi ő-be és az-ba vált az illumináció láthatatlan fényévé, fényeként. Jungnál az infláció és az elidegenedés között ingázik az én, amíg magát az önnél (=self) nagyobbnak hiszi-tudja. Bakucznál, szövegének tanúsága szerint, az elidegenedést az elemésztés váltja le, amikor a két véglet egybeesik. (A ™teş önprojekciót szólít meg, nőre vonatkozva az ™animátş, a ™miş-ben viszont eltűnik az én, miközben a te is elemésztődik és az első személy marad.)

4. Illumináció-változatok: Rimbaud és Bakucz szövegeiről A meghatározatlanság poétikája. Rimbaudtól Cage-ig (The Poetics of Indeterminacy. Rimbaud to Cage, l983) című könyvében Marjorie Perloff azzal a költői tradícióval foglalkozik, mely szerinte akkor jött létre, amikor Rimbaud elmozdult Baudelaire-től. Perloff ezt az elmozdulást a következőkkel jellemzi: nincs "állandó és összefüggő szimbolikus központ" (65. o.); nincs "összefüggő verbális univerzum$" (64. o.); a költemény "nyelvi konstrukció, melyben a lehetséges jelentések szabad játéka kerül az ikonikus reprezentálás helyére" (66. o.); Rimbaudnál a "részek nem tartoznak semmiféle kivehető egészhez" (5l. o.); akadályba ütközik "minden kísérlet, hogy az Illuminációkban következetes pszichológiai témákra találjunk" (46. o.); "a képek szétvivő konnotációikkal akadályozzák a harmóniát. Mindegyik ™egészş megőrzi saját azonosságát, úgy hogy a ™csont-kastélyokş-ból emelkedő ™ismeretlen zeneş enigmatikus marad" (53. o.) Ezeket az érveket és persze Rimbaud vonatkozó szövegeit figyelembe véve, úgy tűnhet, azt kell mondani, hogy Bakucz, jelzett szövegeiben, Baudelaire-től Rimbaud-hoz, illetve egyfajta strukturalista baudelaire-i szövegektől posztstrukturalista rimbaudi szövegekhez mozdult. Bakucz világa azonban más, mint Rimbaud-é, monomániásan kozmikus, s ez nyomon követhető szövegeiben is. Hasonlítanak ezek Rimbaud kései szövegeihez, de ugyanakkor valamiképpen szimbólumcentrikusak is maradnak. Ez a valamiképpen talán így jelezhető: szövegeinek szimbolikája - Baudelaire-ével ellentétben - nem keresztény, hanem policentrikus, többközpontú, mert többes számú; ezt szeli át a személyiség nyelvi szinten is történő pluralizálódása. A szövegek nem elszemélytelenedést, hanem a személy személyeken túli egységét sugallják. Ami a szimbolizmus policentrikusságát illeti, Bakucz átveszi a jungi archetípusok szinkretikus elméletét: nincs privilegizált mitikum, gondolkodás-struktúra. Ezt a szinkretizmust átvehette volna mástól is, például Aldous Huxley-től (The Perennial Philosophy), de Bakucz elsődleges forrása Jung (és Jung nyomán Campbell). Ami pedig a személyiség pluralizálódását illeti, néla az ön maga is többes, ahogy a grammatikai ™első számş is az, ha egy-egy személy nemcsak ™énş, hanem a megszólítható ™teş és megszólíthatatlan ™őş , illetve ™azş is. A ™többesş, ezt nem szabad elfeledni, strukturális egység; a grammatikai egyes szám is az. Bakucznál mást találunk, mint amiról Ashbury beszél Perloff szerint (i. m. 63. o.) Rimbaud "Az Én valaki más" ("Je est un autre") kijelentése nyomán: "A személyes névmások munkáimban igen gyakran egy egyenlet változóinak tűnnek. ™Teş lehetek én vagy egy másik személy, valaki, akit megszólítok, és ez áll, ami azt illeti, az ™őş-re (bármelyik nemben) és a ™miş-re is; olykor a mondat többi részéből kell levezetni, hogy hogyan kell érteni. Lényegében azt akarom mondani, hogy valamiképpen mind egy olyan tudat aspektusai vagyunk, mely a költeményt költi, és hogy egy-egy adott pillanatban az a tény fontos, hogy valaki megszólítódik, én magam vagy valaki más, nem a szóban forgó személy. Azt hiszem, nem nagyon érzem a magam azonosságát, és igen könnyű az egyik személytől, egy-egy névmás értelmében, a másikhoz mozdulnom, ez is ahhoz segít, hogy költészetemben egyféle polifónia jöjjön létre, ami érzésem szerint szintén a nagyobb naturalizmust szolgáló eszközök egyike." Ashbury tétele észrevehetően más, mint Rimbaud-é. A bakuczi gyakorlat viszont egy harmadik tételt látszik követni: az ön egyes száma is többes, a lehetséges grammatikai személyek összességének struktúrája. Privilegizálódik a megszólítás két pólusa (™énş és ™teş), ám az is az ellentétek egybeesése - a történő kommunikáció, egymásra-találás, vagy felismerés-megértés - érdekében. Baudelaire szimbólum-centrikus, ahogy Perloff mondja, viszont még nem szinkretizál kultúrköröket, illetve mitikumként érvényes etnikumokat. Ezzel függ össze, hogy nem problematizálja a nyelviséget. Bakucz viszont ez utóbbit is teszi, egyebek között a dekonstrukciós elméletek némi ismeretében, de jellegzetesen egy átszellemült érzékelés összefüggésében. Ezért fontos nála a nyugati misztika mellett a keleti, és a ma még érvényes mitikumok mellett az őskori, illetve a civilizált mellett a primitív is. Rimbaud Európától lényegében sehová, nyelvi-sehová fordul; a vadak nála nem kultúrkörök, nem mitikumok. Amikor elfordul Európától, nemcsak a politikai anarchizmus szellemében teszi, nemcsak az egyközpontúságtól, a ™központi vezetéstőlş akar megszabadulni. Rimbaud a szónak abban az értelmében is anarchikus, ami szerint az ™archeş = ™eredetş, ™ősş. Amit Ady végül is nem igazán komolyan mondott, Rimbaud-nál kibúvók nélkül komoly: ő se ős, se rokon, se ismerős. Bakucznál a vízió-illumináció váltásra és a képiség-nyelviség kettősségére efféle összefüggésben érdemes felfigyelni. Szimbolizmus van, de pluralizálódik, a képiség pedig a hangzásból ered. Rimbaud-hoz Bakucz végül is Breton tételén át jutott: "A költő úgy lát, hogy hall." Ez azt jelenti, hogy a hallott hang vagy az akusztikus elmekép vált át, metamorfózisban, vizuális elmeképpé, bár esetleg azt, hogy az akusztikus hangképsor egyesül az általa aktivizált vizuális képsorral, s a látás nem optikus vizualitás, nem is fogalmilag biztosított, hanem a beláthatóság teljes spektruma. Méghozzá olyan beláthatóságé és belátásé, mely nemcsak a nemnyelvi képek szavakba, a szavak nemnyelvi képekbe fordítását végzi a freudi és jungi pszichoanalitikus álomfejtés szerint, nem is csak áthallásokkal dolgozik, de a kultúrkörök egymásba fordíthatóságának, magának a fordításnak a problémáját is tételezi, folyamatát is végzi. Az említett többfonalú 20. századi költői tradíció nemcsak a tudattalan tudatosba fordításának feladatáról tud, hanem a történelmi korok jelenbe és az egymás mellé rendelt kultúrák egymásba fordíthatóságának és fordítandóságának feladatáról is. A rimbaud-i cím, Illuminations franciául épületek éjszakai külső megvilágítását, átvitt értelemben pedig a hirtelen megvilágosodást, az inspirációt jelenti, méghozzá többes számban: Megvilágítások/Inspirációk. Verlaine szerint azonban Rimbaud az (ugyanúgy írt) angol szóra gondolt, az viszont azt jelenti: "színes metszet", ™kéziratos könyvben miniatúraş (Rimbaud, Oeuvres, szerk. Suzanne Bernard. Garnier, l960: 246.) Ha ez utóbbira gondolunk: képiségre, ha az előbbire: ihletes megvilágosításokra. Az Illuminációkat ugyanis a korábbi "látomásos" művektől, az l87l-ben barátjának írott "Látó Levelében" rögzített programtól elkülönítve szokás tárgyalni. Az "illumináció" szóval kapcsolatban többnyire a misztikusokra, a l9. századi forradalmi illuminizmusra, a saint-simonistákra, Fourrier-re, sőt a Párizsi Kommün illuminista forradalmáraira is asszociálnak a kritikusok. Az új világot meglátók és elősegítők illuminációja ez. Suzanne Bernard szerint (i. m., LVI. o.): "A Látó egyebekben is inkább verbális, mint vizuális asszociációkkal dolgozik, a "szavak hallucinációjához" fordul; a kocsi (le carosse) álmaink "halottaskocsija" (corbillard), és a "pásztor háza" a "sületlenkedése" is... Ebben a hallucinált univerzumban minden a folytonos metamorfózis állapotában van, semmiféle stabilitás sem jöhet létre." Vagyis a hallucinálás folyamatát nem a szavak képisége vezeti, hanem az áthallások. Marcel Jean és Mezei Árpád szerint (Genése de la pensée moderne, Paris, 1950:127), a Látó Levele már a szintézis szükségességét hirdeti, ahogy majd az Illuminációk is. Szerintük a Lautréamont Maldoror énekeiben található mondat: "Ha létezem, nem egy másik vagyok" ("Si j'existe, je ne suis pas un autre") eltér Rimbaud híres mondatától: "A másik", akiről az Énekekben szó van: Isten. Lautréamont ismételten hangsúlyozza az ember nem-istenségét." Rimbaud mondata viszont "azt az alapvető dualitást (fejezi ki), melyet a kortárs egyén saját magában fedez fel, ám egyúttal meg is hirdeti a szintézis szükségességét. Azt a helyet pedig, ahol a szintézis történhet, a költő a hallucinációk világában fedezi fel, ahová akarata aktusával szállítja át magát. Művében a konkrét érzés-értelem progresszív csökkenése nyilatkozik meg és vele együtt a derivált értelmek megnövekedése, egészen amíg ezek a konkrétnál is valósabbak lesznek, az pedig a kifejezés hagyományos formáival való szakításhoz vezet." Ez az értelmezés igencsak vonatkoztatható Bakuczra is, (aki jól ismerte az idézett könyvet és magát Mezeit is). Különös hangsúlyt érdemel a következő passzus (128 k): "Az emberek azt hiszik, hogy a valós efféle véges részleteinek eléréséhez nincs semmi szükség a totalitásra, és lehetséges indifferens módon, annak reményében vagy reménye nélkül élni a végesben, hogy a totalitás valaha is elérhető lesz. Rimbaud-val minden megváltozik: a valóságnak éppen az az eleme, mely végesnek tűnik, a totalitás sűrűsödése: ujjütésre a dobból egyszerre mindegyik hang. Az efféle sűrítés nem töredéke a valóságnak, valami egészen más, mindenekelőtt az Új. Nem töredékes, véges, hanem épp az érezhető-érthető (sensible) emberi valóság: a totalitás sűrűsödéséből születő Új, olyan eredmény, mely magán a totalitáson is túlmegy. A kettős civilizáció dinamikus fogalmában az első totalitás újrakezdésbe sűrűsödik és egy másik ciklusának alapját adja." Ez az értelmezés arra vonatkoztatható, amit Rimbaud már említett híres levelében mondott. Akkori hite szerint a görögöktől a romantikusokig csak rímes próza volt, nem költészet; a görögöknél "vers és líra Cselekvést ritmusolt" (™vers et lyres rhythment l'Action"), a jövőben azonban: "Úgy lesznek funkciói az örök költészetnek, ahogy a költők polgártársak. A Költészet nem cselekvést ritmusol: elöl-élen-előtte lesz." ("La Poésie ne rythmera plus l'action; elle sera en avant.") (Oeuvres, 345. o. és 348. o.) Ez az ™en avantş kifejezés vonatkoztatható a szöveg összefüggésében egyfajta ™avantgardeş-ra, ha a szöveget úgy olvassuk-fordítjuk, hogy "A költészet már nem ritmusolja a cselekvést, élén lesz". Ugyanakkor úgy is olvasható-fordítható, hogy "A költészet már nem cselekvést ritmusol, előtte lesz." Hiszen az élcsapat is cselekszik, a művészi élcsapat is csak cselekvést ritmusolhat, Rimbaud viszont arról beszél, hogy a költészet a cselekvés előtt lesz. Feltehetőleg ez utóbbi olvasat a helyes, ha Rimbaud egy időben és későbben írt műveire gondolunk, és Marcel Jean és Mezei értelmezésére. Értelmezésük ugyanakkor éppen ebben a vonatkozásban tűnik túl általánosnak. Homogenizálja azt a három állomást, melyet Rimbaud versei, majd két, egymástól eltérő próza-vers ciklusa, az Egy évad a pokolban és az Illuminációk jelentenek. Az elöl-élen-előtte avant-gárdája más volt Rimbaud számára 1871-ben, a versek idején, amikor még csatlakozni akart a Párizsi Kommünhöz, később, amikor már az elbukott, és a legvégén, ami után felhagyott a költészettel. Az efféle különbségek nem hanyagolhatók el, ha a költői művek szövegiségének jellegét is figyelembe vesszük. Ahogy különbségeket vehetünk észre akkor is, ha analogikusan Bakucz műveire gondolunk. Marcel Jean és Mezei ír "a modern gondolkodás geneziséről" a költészet kapcsán, és itt is csak Bakucz műveinek gondolati-értelmi jellemzéséről van szó, viszont olyan meggondolással, sőt meggyőződéssel, hogy szövegiség és gondolkodás nem választhatók el egymástól. A szöveg mifélesége is gondolkodás, a gondolkodás pedig kénytelen a szövegiség materiális-energetikus feltételeinek, rendezettségének engedelmeskedni. Híres levelében Rimbaud a következőket is írta (i. m., 348. o.): "Ez a jövő materialista lesz, majd meglátjátok; - Mindig Számmal és Harmóniával tele, ezeket a költeményeket azért csinálják, hogy megmaradjanak. - A mélyek mélyén egy kissé még a görög Költészet lesz." Bakucz így és mégis másként volt "materialista". A kabbalistákkal, mint Rimbaud (v. ö., i. m., 550. o.), de nem a pithagorászi szám-misztika, hanem a kvantum-elmélet, a thermodinamika és általában a 20. századi fizikai tudományok szerint. Az efféle különbségek fontosak. Az 1956-os magyar forradalom sem az 1871-es francia, a 20. század utolsó negyedévének avantgárdja már ismét nem élcsapat. A Bakucz-szövegek jelezte természettudományos univerzum és a mitikumokat strukturáló archetipikus - és archeologizált - gondolkodás egyesített mindensége sem az egyszerű totalitás fogalmával magyarázható. Nála a teljesség a többes egysége. A Marcel Jean és Mezei hangsúlyozta tétel a totalitás sűrűsödéséről a magból kiteljesedő és a kiteljesedésből a magba sűrűsödő "kettős civilizáció" totalitásáról csak akkor vonatkoztatható Bakucz gondolkodására, ha pluralizáljuk, vagyis ha hozzágondoljuk nemcsak a mitikumok szinkretizálható többesének, de az egyének és maga az egyén többszörösségben adódó teljességét. Bakuczra ugyanis Cusanus gondolkodása meghatározóan hatott. Cusanust értelmezve írja Jaspers (Nikolaus Cusanus, 1987:128 k):"Mindegyik csökkentett/korlátozott (beschränkt) alakban, a világ egésze, mintegy résztvétel az egészben, az egész tükre, mintegy a kölcsönös behatások révén az egészbe vont. "Minden mindenben és minden egyes minden egyesben2 (docta ignor. II 5). Mivel az univerzum konkrétan a dolgokban van, minden tevőlegesen egzisztáló lény az univerzum konkrét játéka/önábrázolódása (Darstellung). Barátjának mondja Cusanus: "benned, Julianus, minden univerzális, általános és specifikus julianizálódik, ahogy a harmónia a fuvolában fuvolál, a citerában citerál" (de conj. II 3.). Minden egyed tevőlegesen nem lehet minden, hiszen csökkentett-korlátozott, ezért mindent magába csökkent-korlátoz.". Ez a cusanusi "csökkentés" megfelel a Marcel Jean és Mezei hangsúlyozta "tömörítésnek", viszont kérdés, mi tömörítődik, miféle a csökkenthető és a csökkentett. Perloff Rimbaud vonatkozásában kérdezi és mondja: "Ám mi a költő érző látomásának a tartalma? Lehetetlen megmondani, mivel Rimbaud történelmi és mitológiai utalásai legalább annyira ellentmondanak egymásnak, mint térbeli utalásai." (52. o.) Ez így nem áll Bakuczra, az ő költészetének szimbolikája elvben megfejthető - ő meg tudta magyarázni -, de részletekre menő megfejtésére nincs szükség. Elég ha felismerjük a kultúrkörök, illetve a mitikumok pluralitását és csak egészükben azonosítjuk őket. A rejtjeleken alapuló módszert messzemenőleg fel is adta, amikor az áthallásokból adódó illuminációhoz fordult. Gondoljuk meg, hogy mindegyik mítosz-konstelláció keret, melyen "belül" történnek az egy-egy emberi elmében történhető elmefolyamatok. A 20. századi költészet egészének, így Bakucz költészetének összefüggésében is ezért kettős kérdésre kereshetünk választ. Egyrészt: miként kell az olyan költői szöveget használni, mely egyúttal arra is szolgál, hogy azt a keretet-összefüggést is gerjeszteni engedje, amelybe helyeződik. Másrészt: mi a költői szöveg modern (vagy modern utáni) használatának rítusa. Az első kérdés azért fontos, mert nincs egyetlen ortodoxia; a második pedig, mert az aposztázia az ortodoxiák egymásmellettiségét is jelenti, és ezért az is kérdés, miféle rítus a köztesé. A hagyományok ortodoxiái, úgy is, mint a szövegek olvasásához tartozó keretek, a 20. században problematikusak lettek, és amikor azok, csakis egy-egy szöveg és/vagy adódásának körülményei jelezhetik azt a keretet, illetve keret-többest, melybe az elvárások szerint tartozik. Bakucz azt állította az Álmok és víziók végén, hogy az ortodoxia és az aposztázis egybeesése adja azt a közvetítést, amit a sámán, a sumér pap, a modern művész végez. Úgy tűnik, akkor még nem gondolta meg, hogy ha a psziché archetípusainak nemnyelvi ortográfiája egy is, ortodoxia több van. A beszéd-előtti, azaz nemnyelvi jelrendszer is csak nyelvi szövegek révén közölhető, fejezhető ki. A paleolitikum mitikus világáról azért tudunk olyan keveset, szinte semmit, mert nyelvemlékek nem maradtak fenn. A nyelvi szövegek viszont lehetnek többszörösen nyelvűek. A személynevek például mind nyelvűek, és csak az egész nyelvhez tartozva fordíthatók egy másik nyelvre. Minden fordítás utópia, nyelvek-közötti helytelen, bár valami hely és helyeződés érdekében készül. Minden etnikum és mitikum eszköz, közvetítés, technika. Mindegyik természetes vagy mesterséges nyelv nyelvű beszédként, illetve nyelvi folyamatként adódik, és az is technika.

5. Az illumináció mint ellentétes illuminációk egybeesése Amikor Bakucz a cuzanusi egyének-világ, illetve egyének-isten pluralizmushoz fordul, egyúttal Cusanustól eltérően a világ és az isten többesét is tételezi. Egyrészt az ortodoxiákból, világukból is több van, másrészt a fizikai világ, vagyis a természet, mindaz, ami érzékletesen jelentkezik, nem törés nélkül, hanem világokon - asztronómiai elmélet szerint Nagy Robbanásokon - át véges-végtelen. A Nagy Robbanásokkal lüktető világ: világok lüktetése. Ezért problematikus, miféle illumináció, megvilágosodás jöhet és jöjjön Bakucz szövegeivel kapcsolatban szóba. Cusanusnál egyetlen világ van, egyetlen és végtelen. Gondolkodásának feloldatlan ellentmondása, hogy Husz megégetésének évszázadában elismeri a bibliai szövegek és a pápa feltétlen autoritását, miközben a leghatározottabban az autoritás ellen érvel. Számára az igazság hordozója és felfedezője a laikus, nem a teológia tudora. Jaspers ezt úgy értelmezi (i. m., 72 k), hogy Cusanusnál a megtapasztalásban (Erfahrung) adódik az eredetiség, az elsajátítás (Aneignung) az eredeti. Cusanus például, mondja Jaspers, magáévá tette Eckhart Mester egyik-másik eretneknek ítélt gondolatát, ő maga azonban nem lett azért eretnek. Úgy vélte ugyanis, hogy a bölcsesség megértéséhez felkészültség kell, a tömeg félreértheti, és akkor megárthat neki. "De ki a felkészületlen? A tömeg, a csupán tudós?", kérdezi Jaspers és csak így válaszol: "Épp ami az ember mint ember számára eredetileg hozzáférhető, az igazság az, amit a laikus képvisel és aminek pillanatnyi titokban tartására hajlik. Cusanus megtapasztalta az újra meg újra visszatérő problémát, megoldani azonban épp oly kevéssé tudta, mint bármelyik másik gondolkodó." (i. m., 75 k) Jaspers nem jelzi, hogy az autoritást társadalmi összefüggésben mindig meg kell oldani, ha filozófiailag nem is sikerül. Az Egyház és az Állam különválasztásával az Államnak mindenképpen és publikusan kell megoldania. Az ezoterikusság és az exoterikusság problémája - amit a 19. században Schelling és Heine ellentétes konklúzióra jutva vetett fel - az autoritás és a pluralitás problémája is, ha Cusanus gondolkodását vesszük figyelembe. Máig tartó probléma, hiszen az ezotéria is lehet mind autoriter-egyetlen, mind pluralista. A pluralizmus elve a többesé, nem a sokaságé. Ezt a különbséget teszi láthatatlanná a totalitásban gondolkodás. Az ellentétek egybeeséséről csak addig beszélhetünk az autoritás és a pluralizmus összefüggésében, amíg az autoritás egyeduralmi. Holott lehet pluralisztikus is. Már Cusanus korában is volt reneszánsz, de még reformáció előtti szinkretizmus (Pico della Mirandola). A fordítás újkori, nemcsak az Ó- és az Új-Testamentumra, hanem más kultúrkörökre is vonatkozó problematikája két összefüggésben, illetve két szakaszban jelentkezik. Erasmus szinte visszalép, amikor egyfelől csak a Bibliára, illetve a klasszikus görög-római-keresztény hagyományra, másfelől csak a latinra fordításra összpontosít. A latin arra szolgált, hogy figyelmen kívül maradhasson a történelmiség. Luther hozza a fordulatot, a népnyelvre fordítás, vele a többnyelvűség, valamint a köznép, vele a történelmiség problémáját. Vele kezdődik az újkori, azaz a modern hermeneutika feladata és problematikája. A latin ™holt nyelvş volt, tudós összefüggésében lehetett úgy gondolni, hogy a nyelv nem diakrónikusan változik, minden különbség csak stílus kérdése. A népnyelvnél azonban a most-érthetőség és a (diakróniát is figyelembe vevő) most-mindenki-számára érthetőség nem csak stiláris feladatot követelt meg. A népnyelvek elismerése idegen vagy idegennek vélt kultúrkörök felfedezéséhez vezetett. A héber után a kínai, az indiai, az óegyiptomi, a japán, a különféle indián, óceániai, ausztráliai, afrikai szövegek fordításához. A gondolkodás többes számú lett, míg az emberi gondolkodás és a nyelviség univerzalizálódott. Ezért jelentős újabb fordulat Herder nyelvelmélete és fordítás-gyűjteménye, a maga csinálta szóval címezett Népdalok, gyűjtemény a "népek dalaiból". Az ember azonban nemcsak dalaiban, gondolkodásában is pluralitásában lett egy. A magyarul megvilágosodásnak mondott illumináció például a cusanusi misztika szerint csak egyetlen világé lehet. A tantrikus misztika szerint csakis világokon túli világtalanodás. A zen misztika szerint pedig világtól független szatori: nincs olyan fogalom, mely ™világş névvel adódhat keretként az elmében. A semmi sem - a kínai wu, angol átírásban, mivel magyarban megközelítőleg sincs az angol "w"-nak megfelelő hang - látható, mint a fűszál, hallható, mint a madárfütty. Semmi sem, ami megnevezhető, ami fogalom alá rendelhető. Mindenre az áll, ami a Biblia Istenére: megnevezhetetlen. Az Ó-Testamentumban Isten azt mondja magáról: "Az vagyok, aki/ami." Az Új-Testamentumban az Emberré-Vált beszél. A nyelviség közvetít. A znyelvi közvetítés harmóniáját kapcsolja ki. A fűszál nem mondhatja: "Az vagyok, aki/ami." Emberré-Vált sem lehet. Minden megnevezés csakis más nevek ellenében, egy-egy nyelv szótárának paradigmatikus rendszerében adódhat. A zen szatoriban viszont kimondhatatlan adódik, ezért nem fűszál vagy madárfütty. A zen szöveg, a koán szövege ezért sohasem olvasásakor költői: olvasása a sokk, az ütés, amire illumináció csak szótlanul következhet. A cusanusi szöveg szintén nem költői, viszont olvasása után sem költői hatást kelt, mert nem érzékletes. A gondolkodásnak a képzelhetőn kell túljutnia, a szójelölők beszédhangjain és elmeképein is túl. Olyan látásra van szükség, mely minden érzékelhetőtől megszabadul, szabad. A ™látniş ige jelentése egyedül a metaforikus: ™látniş és csak ™látniş a madárfüttyöt is. Ezért nem látomás, hanem illumináció, és olyan, melyben minden fogalom megkülönböztethetőség nélkül, határtalanul fogódik össze, "bennş-foglaltatik, mind az egyben, ahogy egy a mindben. (Nem véletlenül lesz a lutheránus Hegelnél a fogalomból egyrészt idea, másrészt németül-fogalom: "Begriff", nem pl. "conception", ami angolul, franciául, latinul is "fogantatás", ha "szeplőtelen". A "Begriff", akár a magyar "fogalom" sohasem az. Németül a "fogantatás" "Empfängnis".) A tantrikus szöveg lehet olvasásakor költői, két fő válfajának bármelyikéhez tartozzék is, legyen értelmetlen fónikusság vagy siffrék megfejtendő rejtély-labirintusa. Mindkét esetben szemiotikus jelhálózat, illetve jelek strukturált folyamata, nincs benne szemantikus beszéd, dialógus, én-te-ő/az viszony. Kérdés, lehetséges-e olyan szöveget csinálni, mely olvasásában az említett három paradigmát, illetve legalábbis az utóbbi kettőt, egyesíteni képes? Lehetséges-e a tantrikus és a cusanusi illumináció egybeesése? A zen egybeesése az illuminációval az érzékelhető és az érzékelhetetlen újfajta keveredését, egymáson áthatolását, végül is újfajta emberi érzékelést kívánna meg. A Változatok egy érzéki csalódásra szövegének vége felé található KÁLI szójel az istennő nevével megragadott tantrikus gondolkodást integrálja a szövegbe és vonja köréje is, keretet is ad, egyikét annak a keret-többesnek, melyben a szöveget olvasni lehet. KÁLI, mondjuk hasonlattal, nemcsak múzeumi tárgy, egy gyűjtemény darabja, része, hanem a múzeum épülete, ezért intézménye is. Az "odzsibvé indiánok" egy másik keretre utal, "a bibliai Közel-Kelet pásztorcsaládjai"$ egy harmadikra. A KÁLI szójel, helyeződésében, azt is jelzi, hogy amennyiben Bakucz szövegei tantrikus keretben funkcionálnak, nem a nyelv-előtti, mintegy csecsemő-fonikával szerkesztett tantrikus szövegekre, hanem a másik típusúra, a felnőttre és - rejtjelek révén - értelmezhetőkre hasonlítanak: nyelvi destrukcióval szólnak a nyelviségen át. Nem egyszerűen mondják a kimondhatatlant, nem hangdadogással - fonikusan - szólnak, hanem átfunkcionált szójelekbe rejtett szavakkal a teljes elmét aktivizálják. A tantrikus keret azért privilegizált, mert világok, s így világ-keretek zuhatagát feltételezi. A Bakucz-szövegek másik privilegizált kerete pedig azért a cusanusi, mert a beszéd (logosz), a szó, a megszólítás mindig annak az egysége, amiről szól a szó és ami-aki szól. Cusanusnál ez egy-világé, egy-istené; az egyetlen világ pedig önközpontú, nem beszédközpontú (= "logocentrikus2). Az ön (=self) olyan gömb, melynek központja mindenütt van, körfogata pedig sehol. A beszéd közvetítő: az ön maga viszont nemnyelvi, nem beszéd, nem szó. (Ha a beszéd a Fiú, az ön: Isten. A Gyermek/Kisded viszont mintegy androgín, s ha infans, még beszéd-nélküli.) Cusanusnál az érzékiség teljes kikapcsolása azzal jár, hogy a világ mind az Isten, mind az ön metaforája. A szó-szerinti beszéd is csak (ezen a) metaforán át lehet közvetítő. Az emberegyén vagy világban találja magát, vagy pedig Istenben, s ha Istenben, már nincs szüksége közvetítőre. Egyebek közt ebben tér el Cusanus gondolkodásától Luther Krisztus-központú teológiája - az ún. "kereszt teológiája" -, mely az érzékiséget komolyan veszi. Böhme lutheránus-keresztény misztikája mintegy harmadik út, szintézis. A közvetülés folyamatát magában az Istenben látja-gondolja és mondja is. (Csodálatosan, mivel nem a spinosai Isten=Természet azonosság alapján.) Cusanusnál (Philosophisch-theologische Schriften III, 1982: 112) Isten arca (facies): pillantása (visus); a vízió ezért Istené. (Már Eckhart Mester 23. Prédikációjában olvasható: "Az a szem, mellyel Istent látom ugyanaz a szem, mellyel Isten lát engem. Az én szemem és Istené egy és ugyanaz." Ez talán megfelel annak, amit a Tractatus logico-philosophicus 5. 632. pontjában Wittgenstein mond: "A szubjektum nem a világhoz tartozik, hanem a világ egyik határa." A rákövetkező pont ezt a kijelentést a látás viszonylatára fordítja: "És a látótérben nincs semmi, amiből arra lehetne következtetni, hogy egy szem látja.") A cusanusi szöveg összefüggésében az "arc" csakis metaforikus lehet, így a pillantás és a vízió is. Ezért mondhatjuk, hogy a vízió: illumináció. Az érzékelés összefüggésében persze a valós arcot is lehet a metaforizálható látás-nézés-pillantás felől értelmezni. Ha ezt tesszük, észrevehetjük, hogy a cusanusi gondolkodás jellegzetesen és jellemzően tér el attól a tudományos gondolkodástól, mely a beszédet archoz, az arcot viszont a kézhez kapcsolja. Az arc így a nyelviséget és a kezet, a manualitást, egyként képviseli a motorikusság révén. A paleontológus Leroi-Gourhan (Le geste et la parole) is így gondolkodik és jellegzetesen utal Teilhard de Chardinre, aki Cusanussal ellentétben elfogadta a biologikus-paleontologikus testiséget. A kéz és a beszéd efféle egymáshoz kapcsolódása az arc egyesítő ereje nevében nem engedi meg, hogy test nélküli látásra gondoljunk. Tényszerűen és szó szerint: a látás-nézés megköveteli a szemgolyó és a fej mozgását. Metaforikusan: az értés megköveteli a világban világként - mikrokozmikusan - maga-magát és kézzel mást mozgató testet. (A mikrokozmosz gondolata, mai leggyakoribb értelmében, a Böhmére is ható Paracelsustól származik.) Cusanus misztikája szerint is pluralitásos gondolkodni, de a pluralitás az egyéneké, illetve az egyének pluralitása egybeesik Isten egységével: Istené-egyéneké. Az érzékiség mellett jellegzetesen nem problematizálja az Ember/emberek rejtélyét sem. Ez a rejtély akkor adódott az Isten képére teremtett ember gondolatából, amikor Isten közvetítőjében emberré vált, szemmel látható arca lett, míg magában továbbra is láthatatlan-arctalan maradt. A népuralom (demokrácia) minden kérdése visszavezethető erre a rejtélyre. Az archoz tartozik a megszólítás misztériuma - az egyes számú személy többese - és Cusanus ezt sem vitatja meg. "Én"-nel az emberegyén szól, Istent csak Krisztusban szólíthatja meg "te"-vel, Isten "ő" marad, absconditus, rejtőző. Megszólíthatatlan harmadik személye az egyes számnak, mely strukturálisan magában foglalja az első és a második személyt is. A harmadik személy vagy kettős (mint a magyarban) vagy hármas (mint az angolban és a németben). Az egyes szám (singularis) ezért csak négyesében - illetve ötösében - egy. (Az az a tudattalan ő, aki hozzám nem szólhat, hiszen akkor már te, vagy udvariasan - a harmadik személyből kölcsönözve - maga, illetve ön.) Bakucznál egybeesik a világ és a világontúl; a közvetítő, vagyis a nyelviség pedig többes számú, ugyanis többnyelvű. A fordítás nem egy nyelvre, a sajátra redukál, hanem egyben is többet jelez, pluralitást sugall. A pluralizmus a tantrikus misztika szerint világoké. Bakucznál a pluralitás nemcsak történelmi, a historizmus értelmében, mint például T. S. Eliotnál, mivel a mitikumok térbelisége szerint is érvényesül, szellemiből földrajziba, földrajziból szellemibe vetülő térben adódik. Bakucz hite inkább tantrikus, mint keresztény, de mindkettő (míg Elioté határozottan keresztény). A szimbólum-rendszerek, illetve szimbólum-konstellációk, így a mítosz-konstellációk is mindig nyelvűek, egy-egy nyelvhez, az abban adódó és adódható nevekhez kapcsolódnak. Ezért mondható itt, hogy az etnikum: mitikum, és etnikum nyelviség nélkül nem az. Mindegyik kozmikus keret nyelvű szimbólumokon át adódik, úgy a nyelviségen át. A tantrikus misztikában a látás és a motorikusság egybekapcsolása, illetve egyből eredeztetése elkerülhetetlen: nincs, ami nem testi, nemérző érzéki, így az illumináció sem lehet testtelen-érezhetetlen, vagyis csak-gondolható. Az itt közreadott értelmezés szerint Bakucz kései szövegeinél mindezekért maga az illumináció is kétféle, két ellentétes egybeesése, hiszen az "ellentétek egybeesése" egyaránt, de más-más módon gondolódik a buddhista és a keresztény, ezeken belül a tantrikus és a cusanusi gondolkodásban. Ezért annyira kérdéses, történhet-e Bakucz említett szövegeinek olvasásakor efféle - az ellentétek egybeeséseként gondolható - illumináció. Az ellentétek efféle egybeesésének talán csak jellegét lehet jelezni. A szöveg olvasása a megfelelően olvasót talán csak figyelmeztetheti arra, amire vágyni érdemes. Vagyis minden költőiségük ellenére végül is zen szövegek-e ezek? Avagy a zen illumináció hozzájárulása újfajta érzékelést és újfajta gondolkodást kíván meg? Ezt a kérdést ki-ki maga válaszolhatja csak meg, "döntheti el". Az eddig mondottak sem azt magyarázzák, miért jók és költőiek Bakucz szövegei, hanem azt, olvasásukkor miféle összefüggésekben bontakozhatnak ki. Még arról sem volt, és nem is lesz szó, miért hangzanak ezek a szövegek nagyszerűnek (annak, akinek); miféle szövet és szövési technika található ott, ahol izgalmas vagy lenyűgöző a hallott-olvasott. Érdemes megjegyezni, hogy Bakucz látomásos-profetikus strukturalista műveiben személytelen permutációkkal dolgozott, de néhány jelentős kivétellel (pl. La famme interieure) azok is hangzó szövegek. A csak vizuálisan hatékonynak tűnő írásmódot, hogy például a szavak ott - és kötőjel nélkül - választódnak el, ahol az írógép a sor végére ért, mindig a hangzó szöveg meg-megszakító destrukciójaként szánta. Baráti körben mindig olvasta legújabb műveit. Az én-mi-te-ő-az struktúra azonban később arra szolgált, hogy áttörjön a világokat jelző szimbólum-struktúrákon és mintegy maga köré rendezze őket. Ha a szimbólum-struktúrát Baudelaire költészetéhez kapcsoljuk, historicista szinkretizálásukat pedig Eliotéhoz, Bakucz kései szövegeire a téridő szinkretizálása, pluralizálása mellett a személyiség, illetve az ön, az önmag(a) pluralizált egysége jellemző. Egyfelől tehát Bakucz már strukturalista műveiben is határozottan túlmegy az európai-nyugati-keresztény kultúra keretén, és nem azért, hogy egy másikba, például az indiaiba jusson és ott legyen. Nem behelyettesít. Ezért működnek az olvasóban az ő szövegei jellegzetesen másként, mint például Weöres mitizáló költészete. Másfelől a későbbi és kései szövegekben is megmarad a töredezettség, a diszkontinuitás, a nyelvi destrukció, de mintegy személyes sodrása, önsodrása van. Miféle? Az utazó, az úton-lévő sodra? Az úton-lévő, mint maga az út? Talán. Az Apolló és anyolló esetében például a kvázi eseménysorozat a személyes és a személytelen kommunikáció egybeesése. A sodrás egyféle lassú robbanásé, de ez a robbanás nem explózió, hanem implózió is. A Nagy Robbanás nemcsak szétszór, hanem vissza is szív, akár a szív. A kései szövegek így lüktetnek, nem az űrben, hanem a felfoghatóságban is felfoghatatlanul: testesült elmében, ott/itt, ahol egyedül lehetséges efféle világ-lüktetés.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.