EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125262. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 18. szám

Varga Zoltán

Látogatás a tábornoknál

1966. június 1.

I.

 

A meglepetés hideg zuhanyként ért. Abban az időben, amikor politikai rendőrségének, az OBK-nak kerekei elkaptak és magukkal rántottak, Mahmud Suarez diktátor még szilárdan ült a nyeregben, rendszere valósággal megdönthetetlennek látszott. Ismerve azt a szinte korlátlan hatalmat, mellyel az OBK Amalgámia életére nehezedik, s a mindenre kiterjedő figyelmet, amellyel az ország lakóinak minden lélegzetvételét számba veszi, az első pillanattól kezdve világos volt előttem, hogy minden ellenállás, kétségbeesett kapálódzás tökéletesen hiábavaló. Némiképp talán mentségemre szolgálhat, hogy még így is minden tőlem telhetőt megtettem, hogy sorsomat elkerüljem, még ha az egyenlőtlen küzdelem végkimenetele egy pillanatig sem volt kétséges számomra. Azt hiszem, mindössze egyfajta presztízskérdés volt számomra, hogy a mellemnek szegezett "ajánlatra" ne adjak azonnal igenlő választ. Voltaképpen rögtön tudtam, hogy a kör bezárult körülöttem, s hogy egy rendkívül reményteljesen induló tudós pályafutása törik ketté. Bár nem tudom; néha azt hiszem, csak gyáva voltam...

Néhány évvel azután történt, hogy több esztendős külföldi tartózkodásomról ‒ Párizs, London, Stockholm egyetemeinek gyógyszervegyészeti intézeteiben gyarapítottam tudásomat ‒ visszatértem, és magántanárként éppen egyetemi, nyilvános, rendes tanári kinevezésemet vártam. Az egyetem orvostudományi fakultásának legfiatalabb professzora lettem volna, néhány nagyhatású ideggyógyászati készítmény előállításával kapcsolatos munkámra és nem utolsósorban tudományos elméleteimre már külföldön is felfigyeltek, s ennek alapján mindenki rendkívüli jövőt jósolt nekem. A hozzáértők az ugyancsak mostoha körülmények ellenére is néhány igen szép eredményt felmutató amalgám tudományos élet egyik legnagyobb reménységének tartottak, abban az időben, amikor egy kellemes kora tavaszi délutánon ‒ a Szent Kálmán sugárúton sorakozó, karcsú, magas pálmák tövében már csak az utolsó hómaradványok haldokoltak ‒ feleségem zárt borítékban kézbesített, hivatalos idézéssel várt. Feladójával nyomban tisztában voltam: az ország címerével (két pálmaág között kardot tartó pávián, feje felett lebegő püspöksüveggel, alul, a két pálmaág találkozásánál állítólag az ország egyik fő gazdasági ágát, a juhtenyésztést jelképező, oly sok rasszindulatú értelmezést kiváltó birkanyíróollóval) ékes, hivatalos pecséten riasztó élességgel vehettem ki a három, betűt: OBK ‒ Országos Biztonsági Különítmény.

Elakadó lélegzettel, remegő kézzel téptem fel a borítékot, de a szöveget csak pár másodperc múlva mertem elolvasni; előbb néhány pillanatig abban a tökéletesen alaptalan, sőt mondhatnám bárgyú reményiben ringattam magam, hátha valami tévedés folytán az idézés valójában nem is nekem szól. A néhány géppel írott sor azonban világos és félreérthetetlen volt:

Dr. Ahmed Moréna docens X. év Y. hónap 12-én, délelőtt tíz órakor jelentkezzék az OBK központi hivatalában, személyes kihallgatásra Fernando tábornoknál...

 

Nyugalmam pillanatok alatt végleg semmivé lett. Leesett állal, felszökött szemöldökkel, tanácstalanul bámultam a kezemben meg-megremegő papírlapot; nem tudtam mire vélni a dolgot. Első feltevésem természetesen csakis az volt, hogy vádolnak valamivel, de bármiképp is igyekeztem, képtelen voltam rájönni, hogy feltevésük szerint mit követhettem el. Minden elképzelhető feltételezést sorra vettem, de hiába. Bár nem állíthatom, hogy valaha is rokonszenveztem Suarezékkal, sőt az országban uralkodó terror, nyomor és elmaradottság nem kis elkeseredéssel töltött el, politikával sohasem foglalkoztam, sőt általában óvatosan tartózkodtam a véleménynyilvánítástól, legfeljebb megbízható baráti körben meséltem néha egy-egy viccet Suarezről, de mindig alaposan körülnéztem, mielőtt rászántam volna magam... A számtalan bennem felmerülő elképzelés között az is felötlött bennem, hátha a Suarezt megillető kötelező tisztelet megadását mulasztottam el. Ez időben ugyanis mindössze néhány hét előtt lépett életbe egy kormányrendélet, melynek értelmében a diktátor nevének az utcán vagy valamely nyilvános helyen való említéskor Amalgámia minden tizenkét évnél idősebb, hímnemű polgára köteles sapkájához, kalapjához vagy éppen csupasz halántékához emelni kezét, míg a nőneműeknek (ötven éven alul) egy kecses csókdobó mozdulattal kell kifejezésre juttatniuk iránta érzett odaadásukat, ezt az aktust a különböző sajtótermékekben egy, az államelnök neve után zárójelbe tett "éljen!" szóval helyettesítették, s egyáltalán nem tartottam kizártnak, hogy tudóshoz illő szórakozottságomban valamely rendőrspicli jelenlétében feledkeztem meg állampolgári kötelezettségemről, ez azonban semmikép sem járt volna ilyen súlyos következményekkel, s az előírásos pénzbüntetés kifizetésével könnyen elintézhető volt, sőt suba alatt olyan vélemények is terjedtek, miszerint ez az elintézési mód az államháztartás szempontjából éppen a tisztelet leghazafiasahb formáját jelenti, amelynek még elmulasztásával is legfeljebb csak a kerületi OBK irodában találhattam volna magam, és semmi esetre sem személyesen Fernando tábornok színe előtt. Az idézés kézhezvételétől a kijelölt időpontig számítva a hátralevő három nap alatt leggyakrabban és a leginkább valószínűnek tartva még arra gondoltam, hátha egyszerűen csak befeketített valaki. Képzeletemben haragosok után kutattam: arra gondoltam, talán valamelyik kartársam féltékeny eredményeimre, olyan személyekre próbáltam emlékezni, akiket megsértettem, s akik esetleg most így kísérelnek meg rajtam bosszút állni, de senkit sem találtam, akiről azt hihettem volna, bármiféle oka is lehet az irántam megnyilvánuló gyűlöletre. Kollégáim áltálában csendes, szerény embernek ismertek, olyannak, aki sohasem hivalkodik eredményeivel, nem becsüli le mások teljesítményét, arra pedig a legkevésbé sem képes, hogy érvényesülésük elé gátat vessen. Egyszóval ezen a vonalon sem voltam képes sehová sem kilyukadni, s bár üres, főleg álmatlan forgolódásokkal teli éjszakai óráimban, egészen az ideges gyomorreszketésig és a kínosan lüktető fejfájásig gyötörtem magam, tépelődésemnek, s a múlt eseményei közti, szinte a megszállottságig fajuló matatásomnak mindig csak ugyanegy vége lett: tehetetlenül vállat vontam.

Mindenekelőtt az tette rejtélyessé a helyzetet, hogy az idézés szerint magánál Fernando tábornoknál, az OBK rettegett főnökénél, Suarez jobbkezénél és első számú, lehetséges utódjánál kellett jelentkeznem. Ez a tény egyrészt olyan érzéssel töltött el, hogy valami kimondottan főbenjáró cselekménnyel vádolnak, másrészt az is felmerült bennem,, hogy talán nem is vádról van szó (józanul gondolkodva, be kellett látnom, ilyesmi nem is fordulhat elő), hanem valami egészen másról, titokzatos ügyről, amiről én ‒ azon túl, hogy rendkívül fontos ‒ előre semmit sem tudhatok. Érthetetlen ‒ hajtogattam magamban ismételten, ki tudja hányszor ‒ személyesen Fernando tábornok?... Erre még nem volt példa. Vagy legalábbis én még sohasem hallottam, hogy bárkit is közvetlenül a tábornokhoz idéztek volna. Eddig azt hittem, még csak azt sem tudja, a világon vagyok. És most ő maga... Hát ki vagyok én? ... Különös, de minden szorongásom, baljós sejtésem, sőt afeletti undorom mellett is, hogy a polgárháború első számú tömeggyilkosával kell személyesen szót váltanom, s alázatos tiszteletet tanúsítanom iránta, akaratlanul valami torz büszkeség is erőt vett rajtam, amiért a tábornok olyan fontos személynek tart, hogy "ügyemmel" személyesen kíván foglalkozni. Fonák és szégyenletes dolog, de a politika véres alakjai iránt mindig valami olthatatlan, lényegében szenzációéhes érdeklődés él bennünk, amely már-már egyes nők érzéseire emlékeztet, akik valamely számukra ellenszenves, de szuggesztív megjelenésű férfi hatására borzongani kezdenek, mégis valami náluk hatalmasabb erő arra kényszeríti őket, hogy ismételten maguk elé idézzék és közelebbi, vagy éppenséggel egészen közeli ismeretséget kössenek vele. A tábornok személye némiképp émelyítő kíváncsisággal telítette bensőmet; minduntalan azon tűnődtem, vajon milyen ember lehet? Képes-e szeretni bárkit vagy bármit is egyáltalán? Tud-e szívből nevetni?... És ha igen, gondol-e akkor arra, mi is történt hét évvel ezelőtt San Augustinóban, amikor parancsára megszólaltak a kivégző osztagok fegyverei... Bár undorodtam a gondolattól, hogy esetleg kezet kell fognom vele, egyben kíváncsi is voltam, leereszkedik-e ennyire hozzám. Attól függ, miért hívatott...

A kijelölt napon álmosan, gyomorsavízű szájjal indultam útnak az OBK központi hivatalának Mohamed Ali körúti székháza felé. Az első, viszonylag kellemes meglepetés közvetlenül azután ért, hogy a hatalmas, tizenkét emeletes, ragyogó, de mégis ridegen ható üveg- és betonpalotába lépve kopogtattam az idézésben megadott szoba ajtaján. Odabenn az OBK egyik századosa fogadott, először meglehetős hidegen, a kezébe adott idézésre azonban arckifejezése egészen hirtelen, szinte természetellenesen, átmenet nélkül megváltozott. Viselkedése majdnem tisztelettudó lett, bár szemmel látható volt, hogy csupán előre megszabott szerepet játszik.

— Egy pillanat türelmet kérek ‒ állt fel előzékenyen. ‒ Azonnal bejelentem a tábornok úrnál. Úgy hiszem, rögtön fogadja önt. ‒ Ezután eltűnt egy párnázott ajtószárny mögött.

Alig valamivel több mint két percig várakoztam egy hatalmas bőrfotelba süppedve. Pontosan emlékszem, ennyi idő telt el; idegességemben legalább ötször az órámra néztem.

— Szíveskedjék utánam jönni ‒ szólt a százados, amikor visszatért.

A szobának, amelybe beléptem, legszembetűnőbb tulajdonsága az volt, hogy falai folytonosságát egyetlen ablak sem törte meg, s így annak ellenére, hogy délelőtt tíz óra körül járt az idő, erős villanyfény égett benne; a levegő tisztaságát különleges légtisztító készülék biztosította. A berendezés nem tért el lényegesen a százados szobájának bútorzatától: középen kis kerek dohányzóasztalka állt, néhány bőrfotellal körülvéve, a padlót puha süppedő szőnyegek borították; a helyiség túlsó, az ajtóval szembeni végében hatalmas, kisebbfajta épületnek is beillő íróasztal állt, mögötte lehajtott fejjel, gondolataiba merülve Fernando tábornok ült. A háta mögötti falról, a szoba egyetlen díszeiként, cifra aranykeretből Suarez természetesnél nagyobb, unalomig ismert bulldogarca tekintett rám. A rendjelekkel teleaggatott díszegyenruhájával ellentétben, a tábornok egészen egyszerű szabású zubbonyán csak a Nemzeti Büszkeség Pártjának jelvényét és az csörgőkígyórend nagykeresztjét viselte.

Fernando tábornok közéletünknek az az embere volt, akit névről mindenki ismert, de akit úgyszólván senki sem látott. Fényképe, legalábbis önálló arcképként, az államelnök többi munkatársáéval ellentétben a lapokban úgyszólván sohasem szerepelt, s következésképp külső megjelenéséről a legtöbb embernek csak egészen homályos fogalma lehetett. Jómagam is mindössze két fényképét láttam,, egyiket még a polgárháború idején egy képes magazinban, ahol közvetlenül a főváros bevétele után, füstölgő romok között az elesett katonák testét megáldó Umberto érseknek, Amalgámia legfőbb imámjának társaságában volt látható, s később egy, a kormány tagjait ábrázoló csoportképen, de mindkettőn szerényen a háttérben maradt, s fejét úgy fordította, hogy arcát lehetőleg minél kevesebb fény érje, és vonásai minél kevésbé legyenek kivehetők; sapkáját erősen homlokára húzta, úgyhogy szeméből majdnem semmit sem lehetett látni. Arca éppen ezért lényegében ismeretlen volt előttem, s ha nem tudom, kivel állok szemben, képtelen lettem volna azonosítani azzal az arccal, amelyet a két említett fénykép alapján ismertem. Láthatatlanságáról, mellesleg szólva, különböző legendák keringtek: egyes vélemények szerint a polgárháborúban betöltött mindenki által ismert és mindenki másnál hírhedtebb szerepe miatt kerülte a nyilvánosságot, mások szerint pedig egyenesen Suarez utasításara cselekedett így, aki egyesek szerint szégyellte, mások szerint viszont rendszerének érdekében igyekezett láthatatlan megfélemlítő mumusként a titokzatosság homályába rejtve tartani.

Be kell ismernem, arca némileg kellemesen lepett meg. Félelmetes híre alapján egésznek másnak képzeltem el, s most a felpillantó értelmes, dióbarna szemeket kis híján rokonszenvesnek találtam. Előzőleg ugyanis valami beteges emberre számítottam, jéghideg, vizenyős tekintetre, kegyetlen, keskenyre szorított szájra, s most némiképp csodálkozva állapítottam, meg, hogy vonásaiban semmit sem tudok a történelem nagy vérebeiből felfedezni. A tábornok arca komoly, majdnem szép, ötven év körüli férfiarc volt, és semmit sem árult el abból, amit személye tulajdonképpen jelentett: torzságát kétségtelenül belül viselte. Hogy egy pillanatra akaratlanul is fellobbanó rokonszenvemet még csírájában elfojtsam, Frederik Acrolra gondoltam, akit számtalan más áldozattal együtt szintén a tábornok parancsára gyilkoltak meg. Acrol Amalgámia egyik legnagyobb költője volt, műveivel csak külföldi tartózkodásom során ismerkedhettem meg.

— Suarez a nemzet atyja! ‒ üdvözöltem előírásosan, igyekezve tekintetembe némi lelkesedést szivattyúzni, bár most is, mint mindig, valahányszor ezt a köszöntést voltam kénytelen használni, csak nehezen tudtam megőrizni komolyságomat.

— ... tyja ‒ viszonozta köszönésemet hanyagul a tábornok, tisztelgésre lendülő kezével félúton megállva, majd barátságosan elmosolyodott. ‒ Bizonyára el sem tudja képzelni, miért hívattam ‒ folytatta, intve a századosnak, hogy hagyjon magunkra bennünket.

Hangjában némi csúfolódást éreztem, s ez tudtomra adta, olyan emberrel állok szemben, aki előszeretettel aknázza ki a fölényét, amit helyzete ügyfeleivel vagy inkább áldozataival szemben számára biztosít. Ez egy pillanatra felkorbácsolta amúgy is felajzott idegeimet, úgyhogy mindössze egy hajszálnyi választott el attól, hogy hangomban némi gúnnyal így válaszoljak: "Valóban nem tudom, minek is köszönhetem ezt a rendkívüli megtiszteltetést", de óvatosságom, vagy, ha úgy tetszik, gyávaságom más válasz mellett döntött: ‒ Valóban nem tudom, miért hívatott, tábornok úr.

— Kissé mintha idegesnek látszana ‒ mondta továbbra is mosolyogva. Mosolygása nem hatott nagyon ijesztőnek, inkább valami incselkedő, majdnem kacér árnyalat volt benne, olyasféle, mint mikor valaki holmi, kissé kétértelmű megjegyzéssel igyekszik egy csinos fiatal nőt zavarba hozni. A tekintet csipkelődő színezete áruló módon fedte fel a tábornok hiúságát, mely különös ellentétben állt azzal a tulajdonságával, hogy nem szívesen mutatkozott a nyilvánosság előtt.

Megjegyzésének kihívó jellegét képtelen voltam minden visszahatás nélkül magamba nyelni: ‒ Azt hiszem, ezen nem kellene túlságosan csodálkoznia, tábornok úr ‒ válaszoltam némi arcomba szökő pírral.

— Természetesen nem is csodálkozom ‒ felelte, anélkül, hogy fellobbanásom bármennyire is kizökkentette volna előbbi tónusából. ‒ De megnyugtathatom, semmi különös oka az izgalomra.

— Ezt különben reméltem is ‒ mondtam, még mindig bizonyos belső ingerültséggel. ‒ Végül is, igazán nincs okom azt hinni, hogy bármivel is vádolnának. Tudomásom szerint semmit sem követtem el, ami... ‒ Itt azonban félbeszakítottam a mondatot, amelyet eredetileg olyanféleképp szándékoztam befejezni, hogy "ami önöket ellenem hangolhatta volna...", mert rájöttem, így önkényeskedéssel vádolnám az OBK-t, amit e pillanatban semmiképp sem láttam ajánlatosnak.

A tábornok következő mondatából viszont kiderült, hogy elővigyázatosságom teljesen fölösleges volt. Miközben cigarettával kínált, rövid zökkenéssel elnevette magát. ‒ Fiatalember, ne legyen gyerek. Ha mi vádolni akarunk valakit, ez csakis rajtunk múlik, és teljesen független attól, elkövetett-e valamit az illető. Úgy is mondhatnám, csakis mi határozzuk meg, ki mit követett el... De hát, igazán nem azért hívattam, hogy ráijesszek magára. Egyszerűen csak a kinevezése ügyében kérettem magamhoz.

— A kinevezésem ügyében? Ezt nem értem. Tudomásom szerint van állásom...

— Mi azonban most másikat ajánlunk önnek. Biztosíthatom, hogy rendkívül kedvező anyagi és munkafeltételek mellett.

Rosszat sejtettem: előbbi meddő találgatásaim során is felmerült már bennem a gyanú, hogy az OBK-nak valamiért a tudásomra van szüksége. ‒ Hogy értsem ezt, tábornok úr?

— Értheti úgy is, hogy azt tartjuk, egy olyan kiváló ember, mint maga, képességeit csakis akkor fejlesztheti a leggyümölcsözőbben, és ambícióit is akkor elégítheti ki a legjobban, ha a mi szolgálatunkba lép.

Bár szavai most már semmi újat sem mondtak, mégis súlyos kövekként hullottak rám. Mintha valami láthatatlan csapda kemény, jéghideg acélkarjai szorultak volna váratlanul a nyakamra, hogy halálos fogásukból soha többé ne bocsássanak el. Szemem néhány pillanatra káprázni kezdett; tekintetem előtt a tárgyak különös oldódási folyamata indult meg, alakjuk egyre határozatlanabb körvonalúvá lett. A tábornok arca, bár tudom, hogy azalatt a rövid, mégis pontosan meg nem határozható idő alatt, amíg meglepetésemben, egyetlen szót sem tudtam szólni, ugyanazzal a mozdulatlan mosollyal tekintett rám, amellyel eddig is nézett, állandóan változtatta alakját és kifejezését; mint valami torzító és minduntalan másként domborodó tükörben, hol széles, hol keskeny lett, hol szétfolyt, hol összehúzódott, álla, mint valami adáshiba során a televízió képernyőjén, egyszer balra, máskor jobbra tolódott el. A különös, ablaktalan helyiség falai lassú, olajos csúszással mind szűkebbre szorították körülöttem a teret. Mikor végre megszólaltam, mintha végső elszánással valami sötét, feneketlen kútba ugrottam volna.

— Attól tartok, tábornok úr ‒ törtem meg végre a csendet remegő hangon ‒, bizonyos lelkiismereti aggályaim vannak ezzel kapcsolatban.

A tábornok arca csak egy alig észrevehető árnyalattal vált komolyabbá, de ugyanakkor mintha kissé nehezére is esett volna ezt a különben sem teljes fokú komolyságot megőriznie. Hangja inkább barátilag figyelmeztető, mintsem fenyegető volt. Kissé úgy tűnt, mintha, legalábbis, ami szavainak szó szerinti értelmét illeti, nem venné egészen komolyan önmagát. ‒ Tökéletesen megértem ‒ mondta. ‒ Jobb szeretném, azonban, ha lelkiismeretében a Haza és a Rend iránti kötelességei foglalnák el az első helyet. Egy percre sem, szabadna szem elől tévesztenie, hányféle veszély fenyegeti biztonságunkat...

Elég sokáig beszélt a hazáról, a rendről, az államelnökről, s a dicsőséges történelmi múltú amalgám nemzet hagyományos életmódját fenyegető különböző veszélyekről. Nagyrészt olyan dolgokat mondott, amelyeket a sajtóban, rádióban, televízióban és Suarez kötelezően meghallgatott beszédeiben számtalanszor hallottam már. Beszédmodorával is mintha kimondottan a diktátor stílusát utánozta volna, méghozzá mindjobban a karikírozás irányába tolódó mellékízzel. Végül legyintve elhallgatott és hang nélkül elnevette magát; fogait egész beszélgetésünk során ez alkalommal láttam legjobban. ‒ Na tessék ‒ tette hozzá derűsen, pár pillanatnyi hallgatás után.

‒ Tábornok úr szem elől téveszti ‒ mondtam elszántan nekilendülve, s részben attól a taktikai elgondolástól is vezérelve, hogy ne képviseljek "megbízható elemet" a szemében, és így a tőlem várt szolgálatra alkalmatlannak találjon ‒, hogy a haza és az állam érdekei különbözőképpen értelmezhetők. ‒ Ezzel egy időben azonban melegem lett: éreztem, hogy rendkívül veszedelmes és kockázatos kimenetelű játékba bonyolódom.

Szavaim csöppet sem zökkentették ki kerékvágásából; arcán a meglepetés legcsekélyebb jele sem mutatkozott, továbbra is rendületlenül mosolygott: ‒ Érdekes, eddig gyávának tartottam, holott csak most látom, hogy maga meglehetősen bátor, sőt vakmerő fiatalember. Ha megjegyzését nem az én, hanem valamelyik alárendeltem jelenlétében kockáztatja meg, úgy ez igen súlyos következményekkel járhatott volna. Én viszont most csak annyit mondok, nem túlságosan kedvelem a politikai vitákat. Ha nem így lenne, nem e mögött az íróasztal mögött ülnék.

— Mindez nem cáfolja meg előbbi megjegyzésem helytállóságát, tábornok úr.

Hangján először éreztem egy csöppnyi ingerültséget. ‒ Ha valaki a haza érdekeinek különféleképpen való felfoghatóságáról beszél, könnyen, akaratlanul is, a haza ellenségeinek táborában találhatja magát, mi pedig, főleg az egyszerűség kedvéért, nemigen szoktuk figyelembe venni, hogy valaki akaratlanul vagy akarattal tesz-e valamit. Remélem megértett.

— Kénytelen vagyok megérteni.

— Helyes. Hát akkor, kérem, közölje végre, hajlandó-e elfogadni a felajánlott állást?

— Nem is imerem a szóban forgó állás jellegét ‒ vetettem ellen főleg időnyerés céljából, bár ugyanakkor teljesen világosan láttam már, hogy tulajdonképpen semmit sem várhatok az időtől.

— Arról csak utólag tájékoztathatom, abban az esetben, ha beleegyező választ kapok, sőt, csakis a szerződés aláírása után.

— Nem gondolja, tábornok úr, hogy nem tekinthet teljesen megbízhatónak? Felteszem ugyanis, hogy merőben bizalmi jellegű állásról van szó. Mi lesz, ha véletlenül minden lehetséges következményről megfeledkezem és...

Fernando félbeszakított: ‒ Embereink megbízhatóságáról mi magunk szoktunk gondoskodni. Ezt jobb, ha teljesen ránk bízza.

A helyiség lassan összeszoruló falai egészen kis teret fogtak már közre körülöttem; úgy rémlett, mindössze akkorát, hogy rajta székemmel együtt elférhettem, sőt úgy éreztem, mintha a padló is süllyedni kezdene alattam. Ez a szédülésszerű érzés egyszerre azt a feltevést sugallta, hátha a szoba padlója alatt valami süllyesztő szerkezet létezik, melynek segítségével a tábornok egyetlen gombnyomással az épület pincebörtönébe juttathat. Ennek ellenére kétségbeesetten tovább kísérleteztem: ‒ Arra kérem tábornok úr, szíveskedjen megmagyarázni, mi történne velem abban az esetben, ha ajánlatát visszautasítanám?

— Természetesen gondoskodnánk róla, hogy elhatározását megváltoztassa.

— És ha azt kérdezném, milyen eszközökkel szándékoznak engedelmességre kényszeríteni?

A tábornok az íróasztalon álló súlyos, értékes ezüst szivardobozból vastag havanna-szivart szedett elő, majd miután rágyújtott, székén hátradőlve a füstöt a mennyezet felé fújta. És megint csak mosolygott. ‒ Ilyen célokra korlátlan számú eszköz áll rendelkezésünkre. Kellő fantáziával egyiket-másikat maga is elképzelheti. Első lépésünk, mondjuk, az lenne, hogy minden kiváló képessége ellenére is, elbocsátanák állásából és az ország egyetlen más egyetemén vagy egyéb tudományos intézetében sem alkalmaznák. Ön vérbeli tudós, s ezért meggyőződésem, hogy ez, már önmagában is elég hatékony intézkedés lenne, de ha mégsem, hát abban az esetben… ‒ Váratlanul elhallgatott és az előtte heverő írásokra nézett.

‒ Tehát, abban az esetben... ‒ sürgettem türelmetlenül, miközben minden egyes megfeszülő idegszálamat külön éreztem.

Arcom bal felén egy izom hevesen rángani kezdett, ami nálam a végső feszültség jele. A tábornok úgy tett, mintha sürgető szavaimat meg sem hallotta volna; látszólag elmélyülten papírjait tanulmányozta. Végül lustán felemelte tekintetét.

— Itt az áll, hogy maga nős. Remélem, nem vagyunk tévesen informálva?

— Természetesen, nem.

— Sőt, ugyebár, egy gyermeke is van?

— Igen.

— Nos, hát akkor ne vegye rossz néven, ha egy jó tanácsot adok magának. Ha akarja, életbölcsességnek is tekintheti: aki a hatalommal kíván dacolni, még ha személy szerint el is van szánva mindenre, ne alapítson családot. Úgy hiszem, elég világosan szóltam.

— Módfelett.

— Helyes. ‒ Arcán ezúttal leplezetlen, kissé sakálszerű elégedettség tükröződött; nyelve hegyével kicsit megnyalta szája szélét. Én egyelőre néma maradtam. ‒ Nos? ‒ kérdezte kis szünet után, felvont szemöldökkel.

— Tábornok úr, miért éppen engem választott erre a feladatra? ‒ kíséreltem meg tovább tiltakozni, most már kapkodva, riadt kapálódzással, szinte már a könyörgéshez közel. ‒ Bizonyára találna olyan embert, aki minden további nélkül elfogadná az ön ajánlatát. Engem rendkívül érdekel a mostani munkám, és nem is hiszem, hogy erre lelkileg alkalmas lennék. Bizonyára tábornok úr előtt is ismeretes, hogy bármennyire felemelő legyen is a haza szolgálatában állni, bizonyos feladatok végrehajtásához mindenképpen különleges lelki alkatra van szükség...

— Nekünk mindenekelőtt tökéletesen képzett, sőt, nem mindennapi képességű szakemberre van szükségünk ‒ válaszolta a tábornok, a befejező mondatomból kicsendülő keserű iróniát teljesen figyelmen kívül hagyva,

— Nyilván akadna rajtam kívül más is, aki hasonló képességekkel rendelkezik és én ...

Fernando türelmetlenül félbeszakított; egész beszélgetésünk során először emelte fel a hangját: ‒ Ezt nyilván maga sem hiszi! Ha nem tudná, fejletlen ország vagyunk! Különben pedig arra kérem, tartsa meg magának a javaslatait! Feleljen: hajlandó belépni hozzánk vagy sem? Röviden! Igen vagy nem?

Kezem ökölbe szorult, körmeim mélyen tenyerembe vésődtek; legszívesebben nekirontottam volna. Egy pillanatig arra gondoltam, mi lenne, ha öklömmel az arcába sújtanék; lelki szememmel orrából bőven fakadó vérpatakot láttam, de hangom levált rólam és elkülönülve cselekedett: ‒ Egy kevés gondolkodási időt szeretnék kérni. ‒ Homlokomon és hátamon hideg verejték ütközött ki, egész testem remegett az izgalomtól.

A tábornok kis ideig gondolkodni látszott, de közben nem vette le rólam tekintetét; keskenyre szorított szájjal, merőn nézet rám. Látszólag jóképű, majdnem nemes vonású arcát nézve úgy tűnt nekem, a "külső" arc mögül, mintegy a tojás héját szétrepesztő, kikelő csibeként egy másik, "belső" arc bújik elő, a rideg számítás minden jegyét magán viselve, kegyetlenül szimatoló fürkészéssel, üveges tekintettel. És valóban, az arc most mintha fizikai értelemben is elváltozott volna: az ajkak keskenyebbnek és vértelenebbnek hatottak, az orcákról mintha minden fölösleges hús felszívódott volna, a szemek viszont egy árnyalattal világosabbá, vizslaszerűbbé lettek, az alattuk levő, előbb még csak alig észrevehető bőrtáskák viszont, az orrtőtől a szájsarkok felé húzódó redőkkel együtt megnagyobbodtak, elmélyültek; az arcbőr egészséges barnás-rózsaszín árnyalatát mintha valami száraz, pergamenszerű szín váltotta volna fel. A tábornok most évtizedekkel öregebbnek látszott, végleg kiégettnek, olyannak, akiből az emberi melegség utolsó cseppje is rég kiszikkadt már. Miközben néztem, egyre jobban éreztem helyzetem reménytelenségét.

Mikor megszólalt, arca ismét a régi volt: ‒ Nehéz ember maga ‒ mondta, s egy pillanatra leejtette tekintetét. ‒ Egyetlen mentsége, hogy fiatal és meggondolatlan... Nos, hát két hét gondolkodási időt adok. Jói jegyezze meg, tőlem ilyesmit nagyon kevesen kaptak még. A legtöbbnek mindössze öt percet adtam. Két hét múlva pedig ismét itt jelentkezik nálam és közli, mit határozott.

— Köszönöm, tábornok úr.

A csapda szorítása mintha enyhült volna; a két hét gondolkodási idő e percben mérhetetlenül hosszúnak tetszett. Bizonytalan remények kezdtek éledezni bennem: addig majd csak kitalálok valamit, gondoltam gyerekes naivsággal.

De a tábornok rögtön eloszlatta megkönnyebbülésemet: ‒ Figyelmeztetem, nehogy azt higgye, hogy időközben majd megfeledkezünk magáról, és teljesen fölöslegesen fárasztaná magát, ha esetleg megkísérelné, hogy külföldre szökjön. Erről a beszélgetésről pedig senkinek egy szót sem. Megértett?

— Igenis. Megértettem.

‒ Helyes. Most pedig elmehet. A viszontlátásra.

— Suarez a nemzet atyja! ‒ tisztelegtem.

‒ Kísérje ki az urat ‒ szólt a tábornok a csengetésre belépő századoshoz.

Az épületből kilépve egy taxit intettem magamhoz. Halálos fáradtsággal dőltem hátra az ülésen.

(Részlet a szerző most megjelenő regényéből)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.