Ladik Katalin versei

1979. augusztus 15.

Négydimenziós ablak

mikor mindenki meghalt, aki
ismer engem te aki szeretsz, jársz majd
vadlúd képében sírtól sírig, arcomtól
arcomig
Szőcs Géza

Vijjogó fennsík a bedeszkázott égbolt
alatt. Zuhanó fényszekrény. Ott!
„a völgyvégi háznál nagy kehely áll a
küszöbön s kőemberek feküsznek ottan
erre-arra” Megáll egy percre a fekete ablak
vágyemberkék röpködnek ki-be rajta
testükön az öröklött bőrablak vizes
galambok ülnek rajta.
Tavaszi bőrfüggönyön
szellő, zöld lepkék a légcsavarok között.
Távozz, halál, e zümmögő reggelen!

Vadludam, késem, jöjj velem!

Mimóza gödröcske

Ah, a csík! A sötét szakadék
szétterpeszti a mimózakertet.
Táguló, csillagtalan ég.

A varróleány attól jön
Molnár Gergelynek

A varróleány attól jön, aki a tömeg médiuma.
Fajtiszta kentaur. Egy test, két lélek.
Vérző varródoboz. Csak rá kell nézni.
Rohan a forradalomba.

A varróleány attól bő, aki rajta fekszik,
öt évi pályaudvar. Szigorított muskátli.
Nem született kentaur: azzá nevelték.

A pályaudvar attól bő, aki rajta fekszik.
Nem Keleti: azzá nevelték.
Fajtiszta varródoboz. Egy test, két lélek.
Muskátli, amely nem tud meghasadni.

Ha a muskátli önmagához nyúl, megöli magát.
Mert van miért. Van kihez.

Az a nyílás a ruhádon

Felhőtlen, ragyogó rés
a szőrszálak között.
Két szilva
a nedves lepedőn
combod között.
Hasítsd föl már a kék szárnyú
ziháló madarakat!

Táguljon ajtó, ablak.

Három csipkenyak

Izzadt
koszorúba fonódott
három barátnő.

Ül barna tuskón

Félig nyitott szájjal, kezében tükör,
mulatja magát. Másik kezében
hernyó a meleg csipkék
zuhatagában.
Tudja már mi kell
az ideges verebeknek,
a combja között ficánkoló verébfészeknek.

G. kisasszony
Csáth Géza emlékének

Most kék nyelű este van
kemény, magányos.
A homályos folyosó mélyén
mosolyogva a szemközti fehér
köteleken kifeszítve lóg, borotválkozik,
ő a mosóporistennő, kefecsoda.

Várj még, harmatos reggel!

Androgin a cseresznyéskertben, hintaszékben

Gyönyörűm! Kékruhájú
napfelkelte! Hideg székek között.
Száradt karú szeretőm, aki a ruhámat hordja.
Zöldellő kerítésem, rikácsoló ablakom.
Tükrök mélyén keresem fogaidat,
izzadt gyöngyeimet.
Lélegző bőrtenger!
Szerelmem! Szájunkban a lüktető,
habzó postabélyeg.

Androgin a gőzölgő napsütésben

Haj nélkül kirügyezve a fákban
gőzölgő gyökerekkel, önmegtermékenyülve
ül Mudra, a spirál.
Én térdei között. Csontjaim szaggatja.
Ez a hétágú síp. Az önfertőzés.
Döglik a csalogány. Rohan a zászló.

Négy trokedli

Vaskerítés. Belül tilalomfa.
Egyenként járulnak a szoborra.
Langyos éjszaka,
nedves harisnyanadrág.
Van aki kint, aki bent.
De végül is összejön.

Ó, ha becsukják a kapukat a barna szembe

Aki kívül. Aki bennrekedt.
Elviszik a támlás életet, kedves.
Velem mi lesz? Néha ág jő.
Ritkuló idő. Van levegőd?
Egyedül. Kell ez.

A cseppfolyós kályha

Az életet adó vízben
örökre el vagyunk látva energiával
így: „Szerelemmel”
Talán majd egyszer újra kezdhetjük
földi életünket sűrített videokazettában
talpig csillagos sapkában.
Addig is szemtől szembe
Tapolcával, az életet adó szikrával.

Hogy felragyogott, amikor felhőt végre

A nád suhanni kezdett szemében.
A barna tojások mind az ő tojásai voltak
meleg bársonynadrágban,
melyeket estére tartogatott a jó fürtű
szőlőhegynek.

Felhő a nyakán.
Boldog volt. Állkapcsa égbe kiáltott.
Várom! Várom!

Gyönyör, sötét szekrény

Vörösre mosott ház mélységeibe
fúródott deszkák.

Itt, ahol a lélegzet eláll,
barna lépcsők az örök titokhoz vezetnek
a folyóhoz a ház alá,
amely a kocsonyás partot mossa.
Fénykorbács.
Vége a remegő titoknak.
Izzadt vállfák hullnak fejünkre.