EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996337. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Mesés Péter

Ládafia

"…a hatalmi képződményekn pénzeszközeikkel a maguk területén a szó és az írás összes szellemin eszközét uralják."
Oswald Spengler

2005. december 1.

Bizony nem volt könnyű, egyáltalán nem volt könnyű dolgom evvel a kukával. Mert az csak látszólag van úgy, hogy fogja magát az ember, oszt gondtalanul belehajítja a szemetet a kukába. Illetve nem tudom, ki hogy van ezzel, de én nem válok meg csak úgy könnyű szívvel semmitől, tehát a szeméttől sem. Mármint a saját szemetemtől, mert ugyebár az is az én termékem, no és persze hogy szeretem, amit alkottam. Még akkor is, ha nem több az egy csinosabb disznóólnál. Ugyanakkor nem dobok csak úgy el egy darab papírt sem, ki tudja, hátha Allah neve van rajta, vagy egy telefonszám, vagy bármi, aminek amúgy semmi értelme. Például őrzöm a kézírásom, pedig amit kézzel írok, azt én is csak addig tudom elolvasni, amíg emlékszem arra, amit írtam. Szóval bármi állhat azon a darab papíron. De ha nem is áll, még bármi rákerülhet. Márpedig a szavakkal és a szavakra vigyázni kell, tényleg nem dobálózhat velük csak úgy az ember.

Vagy ott van a másik eset. Találok a lakásban valami izét, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Nahát hogy is dobhatnám el? Egyszer majd csak jó lesz valamire. Elvégre nem azért van az a valami ezen a világon, hogy ne legyen jó semmire. Nem igaz? Vagy találok egy kulcsot, ami nem nyit és nem zár semmit. Hogyan is dobhatnám el? Majd csak megtalálom a hozzá illő zárat. Szóval vigyázom, óvom a szemetet.

Éppen ezért problémás számomra ez a kuka. Mit is tehetnék bele, hogy ne fájjon miatta a fejem, hogy ne sajnáljam? Végül némi töprengés után rájöttem, hogy a kukába legszívesebben magát a kukát, a ládát, az úgynevezett szemét tárolóját dobnám be, mert akárhogy is, azért ugyebár jobbára mégiscsak szemetet rejt. S miután erre rájöttem, már nem volt olyan szörnyen nehéz a szívem.

Számos rossz tulajdonságom és szokásom mellett van egy jó is. Alig nézek televíziót. Azt már nem, akkor inkább a sör, a kávé és a cigaretta. Esetleg megnézek valami híradót, alkalmanként egy-egy meccset (nem magyart), vagy ha nagy ritkán adásba kerül, akkor egy nézhetőbb filmet. Csak hát van két gyermekem, akik szintén viszonylag keveset tévéznek ugyan, de azért nálam mindenképpen többet. Én meg, amolyan jólelkű liberóapaként, persze nem tiltok meg nekik nagyjából semmit sem. Tudom én azt, milyen szar, ha másnap nem tudnak hozzászólni az iskolában az éppen aktuális eseményekhez. De nemcsak jólelkű apa vagyok, hanem gondos is, ezért szeretem tudni, mivel hülyítik csemetéimet. Vagyis csak bele szoktam pillantani az általuk nézett műsorokba, s bizony nemegyszer előfordul, hogy jólelkűség ide, liberóság oda, azt mondom, na ezt azért már mégsem. Tehát ha nem is nézem, azért nagyjából tisztában vagyok azzal, mi megy a televízióban, pontosabban annak kereskedelmi válfajában.

Egy szó, mint száz, ha van olyan tárolója a szemétnek, ami maga is szemét, ami tényleg ide való, a kukába, amit kidobni nem sajnálnék egy pillanatra sem, akkor az a kereskedelmi televízió­zás. Pedig jól tudom, ez is a kapitalizmus része, amit jó liberóként szeretnem illene, szeretem is, csak, mondjuk, piac meg áru meg efféle ne volna, szeretem én a kapitalistát is, hisz ő a mi polgári demokráciánk igazi motorja, csak éppen a kapitalisták nem kis része igazán jól tenné, ha elhúzna a francba, na nem, azt azért ne, mindenki lehessen ott, ahol jó neki, és senki ne mondja meg, hogy ki húzzon el honnan hova, még én se mondjam meg, de mondjuk a kapitalisták egy része például jól tenné, ha nem lenne kapitalista. Lenne inkább más. Paradicsommadár vagy szalakóta.

Persze örülök én annak, hogy nem csak állam, ezen belül is nem csak állami televízió van, hogyan is ne örülnék, mert nagy baj lenne, ha csak az volna, hisz baj volt, komoly baj volt ama bizonyos létező szocializmussal, de hát van baj ezzel is, ezzel a létező kapitalizmussal. Speciálisan ezzel a magyarral és általánosan azzal a globálissal. Valahogy gyötör az érzés, hogy egykor nem egészen ezért harcoltunk mi, lelkes és idealista ifjak, oroszlánszívvel, a halált megvetve, egészen záróráig, sőt néha még azon is túl. A szabadságról szőtt álmaink között egyáltalán nem bukkant föl a Big Brother meg a Való világ.

Pontosabban éppenséggel valami olyasmit gondolhattunk, ha jól emlékszem, hogy csak Big Brother ne, csak az ne legyen. Nem akarjuk, hogy lásson, és azt sem akarjuk, hogy mi lássuk őtet. Nem gondoltam, hogy az lesz majd valamikor a szabadság, amikor a képernyőn házhoz szállítanak néhány szerencsétlen, sztárrá válni és meggazdagodni vágyó balfácánt, akik képesek a végsőkig kiszolgáltatni és megalázni magukat, csupán azért, mert marketingmenedzserek fölmérték a bennünk, népben lakozó fasisztoid igényeket, másféle menedzserek eldöntötték, hogy mivel a marketingmenedzserek szerint eme fasisztoid igényeknek jelentős a piaca, ezért a televíziókban termelhető vele a kvóta, így hát fölcsillantották e szerencsétlenek előtt a reményt, hogy ha majd jókat böfögnek és finganak, s azt minél több ember látja és hallja, nohát akkor olyan lesznek ők, mint a Dzsoki Jujing vagy a Tenkes kapitánya. Mert mi, nép, szeretjük kiszolgáltatva és megalázva látni embertársainkat, a kereskedelmi televízió pedig van olyan kedves, és más emberek nyomorúságát készségesen prezentálja, tehát reménybeli Dzsoki Jujing vagy Tenkes kapitánya, méltán számíthatsz majd a nép hálájára. Ez út hazádba visszavisz, sztár leszel majd magad is. Olyan sztár, mint azok, akikről csak álmodni szoktál máskor csöndes, hangtalan nyomorodban. A műsorigazgató úr befogad.

A műsorigazgató úr befogad, a nagy kékség, a televízió beszippant. Befogad, mint ahogy befogadja a médianemzet által Tanár úrnak titulált pöffeszkedő, öntelt pojácát, a magát valamilyen súlyos félreértés folytán értelmiséginek képzelő megtestesült anakronizmust, azaz a kormánypárti humoristát, aki mikor maga is humor tárgyává vált, akkor a feljelentés humoristához és értelmiségihez igazán illő eszközével élt (igaz, visszavonta), befogadja a − ha jól emlékszem − Lulu nevezetű nőnemű médiavéglényt, akinek egyszer saját műsorától ott helyben, műsor közben, a képernyőn támadt (amúgy tökéletesen érthetően és teljes joggal) okádhatnékja, de az azért nem jutott eszébe, hogy tán abba is hagyhatja, beszippant, mint ahogy beszippantotta az egykor csillogó humorú és éles elméjű dizájncenterészt, aki mára oda jutott, hogy Orbán Viktornál és a saját farkánál már csak a jóízű cigányozást és buzizást szereti jobban (na jó, azt tulajdonképpen nem tudom, hogy e négy téma közül melyik a valódi favoritja), amint beszippantotta és sajnálatos módon lealjasította a popzenében valóban egyedi hangon megszólaló, tényleg friss és üde jelenségként föltűnő zenekar énekesét, no és ahogyan beszippantotta és elragadta tőlünk, olvasóktól, kedvelt kritikusunkat.

Persze eszem ágában sincs azon siránkozni, hogy itten mostan eláraszt bennünket az amerikai kultúrszenny. Vagyunk mi, magyarok, annyira tehetséges népnemzet, hogy kitermeljük saját szarunkat. Meg aztán azt sem akarom állítani, hogy a kereskedelmi tévékben csak semmirekellő gazemberek dolgoznak, a vezetőik pedig mind szellemi kútmérgezők volnának. Még azt is elismerem, hogy vannak az efféle adókon szerintem nézhető műsorok is, amiket még valóban mintha televíziósok, újságírók csinálnának. Jól elrejtve persze, senkit ne zavarjanak.

Tehát nem magával az intézménnyel lenne a baj. Bizony mondom, tán még lehetne akár nézhető tévét is csinálni. Ha például a menedzserek − nem gazemberek, hanem elegáns kosztümös hölgyek, öltönyös-nyakkendős, tiszteletre méltó urak − úgy gondolnák, hogy egy Mozart-opera közvetítését a Covent Gardenből többen néznék, mint egy funkcionálisan, gondolom, analfabéta sztár családi műperpatvarát, nos, akkor bizonyára azt sugároznák. Ha azt gondolnák, sőt elhinnék, hogy az esendő kisember ábrázolása például Chaplinnek jobban sikerült, mint a realitisóknak és a hómvideóknak, amelyekben leesett-elütötték-belefulladt-hahaha, nos, akkor a kandikamerás meg egyéb efféle műsorok helyett esetleg Chaplin-filmeket adnának. Ha nem feltételeznék, hogy a szórakoztatás egyenlő az idiotizmussal, akkor még lenne remény. Talán nem is feltételezik, csak csinálják. Az is lehet, hogy nem is boldogok attól, amit csinálnak, talán nem is szeretik porig alázni az embereket, talán nem is szeretik bárgyúvá faragni a sztárokat, talán nem is örülnek annak, hogy kénytelenek idió­tának nézni mindenkit, aki távkapcsolót ragad. Talán esténként fáradtan és szomorúan mennek haza. Még az is lehet, hogy tisztában vannak vele, azon munkálkodnak, amit Oswald Spengler úgy fogalmazott meg: a Nyugat alkonya.

De hát baj van ezzel, baj van ezzel a létező kapitalizmussal. Pedig Spengler szerint "egy demokrácia születésénél a szellem uralja kizárólagosan a terepet". Hihetetlenül hangzik, de talán mégsem az, halványan még én is emlékszem egy olyan pillanatra, amikor ez az ország ihletett lázban égett. Nem tartott soká, tényleg csak egy pillanat volt, de azt a pillanatot legalább jó volt átélni. Amikor a (későbbi) legnagyobb demagógok is szelíd lelkű álmodozóknak tűntek, s a helyzet pedig azzal kecsegtetett, hogy az álmok megvalósulhatnak. Mert mindenféle világnézettől meg politikai vonzalomtól függetlenül létezni látszott egy nagy közös akarat. A szabadság szeretete, vagy Nietzsche nyelvén szólva, a hatalom akarása. Csakhogy ez a nyelv, jaj, nem a közbeszéd nyelve, s maradt ugyan a hatalom akarása, csak éppen a nietzschei jelentés veszett ki belőle. Nem jött el közénk Zarathustra, nekünk csak az RTL Klub jutott. Meg a TV2 meg a többi efféle. A terepről eltűnt a szellem, csak hatalmi képződmények maradtak. Spengler gondolatát követve a pénz nem munkálkodott, hanem kialakult a pénz diktatúrája, s míg az előbbi a kapitalizmus működésére nézve előnyös és helyénvaló, addig utóbbi a demokrácia léte szempontjából veszedelmes és káros. Spengler szerint ugyanis demokráciában alkotmányos jogait csak az képes gyakorolni, érdekeit csak az érvényesítheti, akinek pénze van. A többi puszta szemfényvesztés, látszat.

Spengler persze nemigen látott kereskedelmi tévét, fogalma sem lehetett, hogy micsoda új hatalmi központ születik egyszer majd. Nem látott effélét Heidegger sem, aki alig néhány évvel később azon kesergett, hogy a tömegmédia egy közönséges bokszolót emel kora hősévé. (Hozzá kell tennünk azonban az igazság kedvéért, hogy az említett bokszoló, Max Schmeling, viszont nem vonzódott a nácikhoz, a filozófia nagymesterétől eltérően egy pillanatra sem vállalt velük közösséget. Egyetlen gesztusát is megbánta, tudniillik, hogy kiállt az 1936-os olimpia berlini megrendezése mellett.) A zárójeles megjegyzéstől függetlenül, illetve annak ellenére is jogosnak tűnik azonban Heidegger aggodalma, hogy a világból azon mértékben vész el a szellem, amilyen mértékben terjed benne a média hatalma. Véletlenül mi is pont egy bokszoló kapcsán észlelhettük, miként emel a média valakit a magasba, s valóságos tömeghisztériát keltett, amikor győzött a jobbik, s bokszolónkat ellenfele egyszerűen elagyabugyálta.

Nem állítom persze, hogy a kereskedelmi televíziózás veszélyeztetné a demokráciát, közvetlenül semmiképpen sem. Attól viszont tartok, hogy az általa közvetített értékek súlyos kollektív agykárosodáshoz vezetnek, hiszen a tömegkultúrát, jelentsen ez akármit is, ma már elsősorban a televíziózás jeleníti meg. Korszerűen szólva a tömeg ezt fogyasztja. S minél többet fogyaszt belőle, annál több a televízió mint hatalmi képződmény bevétele, tehát annál több pénzeszközzel rendelkezik, a szó és az írás összes szellemi eszközét annál inkább markában tartja. Illetve Spengler korához képest változott a helyzet: az írásét nem. Az írás-olvasás már fontosságát veszítette, s bár talán nem kevés még az olyan ember, aki olvas, egy-egy regény megjelenésének tán még van jelentősége, egy-egy úgynevezett irodalmi eseményt tán még hírszámba vesznek, de a nagy játszmákba az írás már nem szólhat bele. A könyvnek is csak úgy jut szerep e játszmákban, ha Nagy Könyvként bekerül a médiába (a közszolgálatiba!). Persze ez önmagában talán még nem is volna baj, elvégre nem baj az, ha az irodalom irodalom, a filozófia pedig filozófia. Az sem baj, ha Mozartot a Zeneakadémián játszanak, vagy operaházakban, Chaplint pedig bárki megnézheti, aki akarja. Leginkább − megint csak korszerűen szólva − a trenddel van baj. Mert úgy tűnik, folyamatosan halmozódik a szemét a ládában, a kiürítésre hiába várva.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.