EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015338. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Szerbhorváth György

KVÁSZ ÉS RETEK

Így van ez jól s mint lehetne
Valakinek százszorszebbje:
Egy ocsudott, mívelt szittya,
Ki redves fajtáját szidja?
(Ady Endre: Magyar-bánó magyar aggyal)

1999. május 3.

Soha jobbkor szerkesztői felkérés nem érkezett, írom most udvariasan. Ugyan nem a gonosz banalitásáról szándékoztam írni, nem is erről fogok, de a szerkesztő levele végső soron a helyes útra terelte gondolataimat (gondolom én). Hogy jött a levél, ama napon (még) éppen nagyon szerelmes voltam egy lánykába, és mivel ilyesmiről nyilvánosan sosem szoktam (és nem is tudok, és nem is akarok) írni, mi több, úgy tűnik, nem is igen lehet, így a legjobb megoldásnak az tűnt, ha a szeretetről egy más formában fogok írni. Mégpedig a hazaszeretetről fogok írni, ez is szeretet, az is szeretet, s közben, míg a hazáról értekezem, valójában rá gondolok. A problémák azonban ott kezdődtek, hogy sohasem voltam patrióta, nem is leszek, nem is lehetek úgy patrióta, ám annál inkább utálom hazámat, mi több, nemzetemet is. Ergo csakis a hazautálatról írhatnék, no de ennek meg mi köze a lányka iránt érzett szerelmemhez? Semmi, hiszen őt szeretem, vagy legalábbis szeretni szeretném, emezt - a hazát meg a nemzetet vagy mit - pedig utálom, megvetem, lesajnálom, leszarom. Ez itt a bibi. És azért jött jókor a szerkesztői felkérés, mert avval az elég triviális dologgal kényszerültem hirtelenjében szembesülni, hogy századunk összes tragédiájának oka valahol ebben az izé-szeretetben leledzik. Ebben a perverz vonzódásban a föld, a haza, a nemzet iránt. Úgy is mondhatnánk, hogy a patrióta egy pedofil. Egy perverz disznó, éjjelente pornófilmekre maszturbáló, kielégületlen hímsoviniszta ringyó. A patrióta még inkább egy strici, aki másokat is arra akar kényszeríteni, hogy basszanak. A hazával, a nemzettel. A patrióta nem gyengéd szerelmes (mint én, ugye), hanem egy agresszív seggfej, akinek a nemi erőszak lételeme, parfümillat élvezése helyett a spermát kenegeti magára, és szagolgatja, ízlelgeti. "A szlavofilizmus egyeseknek, még ma is, úgy mint régen, mint például Belinszkij számára, csupán kvászt és retket jelent" - mondotta Dosztojevszkij. Vodkát uborkával, kaviárt, pezsgőt. Kvászt retekkel. Dorbézolást, könnycseppeket, sírás-rívást. A népért, a nemzetért, az anyaföldért. Ezt már nem mondja Dosztojevszkij Belinszkijre. A kvász (más leiratban: kvasz) és a retek a lényeg. Belinszkijnek, mert nekem ugyan nem. A múltkor pezsgőztem a lánykával, akit szeretek, de eszembe se jutott a nép, a nemzet, a haza. Dögöljek meg, de még azt sem gondoltam, hogy dögöljenek meg, csináljanak, amit akarnak, felőlem. Felőlem dugják a fejüket egy kvásszal teli hordóba, a valagukba meg egy nagy retket, azt. Minden patriótáéba, lehetőség szerint. Retek mégiscsak több akad, mint kvász. Azt hiszem, egyértelmű, hogy a patriotizmus és a nacionalizmus nem ugyanaz, habár egy tőről fakadnak, és olykor a kettő teljesen egymásba csúszik. Csakhogy a nacionalizmust az idő tájt, amikor megjelent, még szinte mindenki meghaladható és meghaladandó értéknek képzelte el. A XX. század aztán beleköpött a levesbe, a XX. századi nacionalizmusok a legfélresikerültebb formájukban ügyködtek. A nacionalizmus súlyosabb betegséggé vált, mint a patriotizmus; a nacionalizmuskritika aztán sokkal kifejlettebbé is vált, és ennek megfelelően a fogalom mára kiment a divatból. A patriotizmusról azonban még nem rántották le teljesen a leplet. Ahogyan felénk mondanák, az új világrend képviselőinek ez nem is áll érdekében, minthogy az Egyesült Államok népét nem a nacionalizmus ragasztója, hanem a patriotizmus enyve fogja össze. Pedig, istenuccse, a franc tudja, magam is elbizonytalanodom, mi a jó pikula különbség van a hazaszeretet és a nemzetszeretet között. Azt írtam: egy tőről fakadnak. A genezisük azonban mégiscsak más: a nemzet iránti feltétlen odaadás gyakorta leginkább a kisebbségi komplexusból táplálkozik, a megsebzett büszkeség, megalázottságérzet, a modernizáció traumáinak (ahogyan Isaac Berlin is megjegyzi), nem utolsósorban pedig az idegengyűlölet következménye. Reakció, válasz; egyszóval ennyiben negativisztikus. Mármost a hazaszeretet, a patriotizmus fogalma görög meg latin közvetítéssel jutott el hozzánk, és inkább tekinthető a közösség integrációja olyan elemének, ami nem ellenpontozása, tagadása valaminek, hanem állítás. Ma például a The Oxford Handy Dictionary a következőképpen határozza meg, ki is a patrióta: "One who defends or is zealous for his country's freedom or rights." Szóval csupa pozitív izé. Igaz, ugyanez a szótár a nacionalizmust is semlegesen ítéli meg (patrióta fílingként), itt persze el van baltázva az értelmezés, részeg volt a szótárkészítő, oké. Mi maradunk a distinkcióinknál. Érdekes, de a patriótát férfinak képzeljük el. Legalábbis én nem tudok női patriótát elképzelni. Nem, ez így nem jó. Úgy kellene inkább fogalmaznom, hogy női patrióták - vannak. De mindenki mögé képzel valamit, általában ismét csak a szexualitás mezsgyéjén haladva. Valljuk be, nincs szánalmasabb egy patriótánál, aki - amúgy - nő is. Rögtön sejtjük, hogy ennek a nőnek valami baja van, valami női baja van. A patriotizmus férfidolog, azért, mert katonadolog. Aki szereti a hazáját, az harcol is érte. Harcolni - mifelénk - férfiügy. És aki harcol, az könnyen meg is hal, a hazájáért, tegyük hozzá. A nők ebben a kérdésben mindenképpen okosabbak a férfiaknál, hiszen inkább a gyerekükért hajlandóak meghalni, mintsem a hazájukért. Ezért gyanús hát a női patrióta. A férfi patrióta pedig értelemszerűen - noha a természet rótta ki rá a szerepet (uff, mindjárt elcsúszom Otto Weiningerbe) - hülye perverz állat, aki, ha úgy adódik, meg is érdemli, hogy úgy essen el a hazájáért, hogy az utolsó pillanatban - már ahogyan az lenni szokott hasonló esetekben - összecsinálja magát. Hogy a hazaszeretet meg az emberszeretet között szerves a kapcsolat, nem én találom most ki. Voltaire a Filozófiai ábécé "Haza" címszava alatt a következőket írja: "A haza több család együttese; s mint ahogy az ember általában önszeretetből tartja fenn családját, hacsak nem szól ez ellen valamilyen ellentétes érdek, hasonlóképpen önszeretetből tartjuk fenn városunkat vagy falunkat, amelyet is hazánknak nevezünk. Minél jobban terjeszkedik e haza, annál kevésbé szeretjük, minthogy a megosztott szeretet mindig kevesebb szeretet. Nem lehet gyöngéden szeretni azt a családot, amely oly népes, hogy már alig-alig ismerjük." S aki fennen ordibálja, mennyire szereti hazáját: "valójában csak önmagát szereti". Hát mondom én szépen, hogy maszturbál. Voltaire aztán kitér arra is, hogy "aki jó hazafi, gyakorta ellensége a többi népnek", mert saját országának nagysága csakis a szomszédok kárára valósulhat meg. És vidáman idézi Epikuroszt: "A föld, ha táplál, mindenütt hazánk lehet." Ma viszont a legnagyobb hazaáruló az, aki éppen az egyéni boldogulás érdekében hagyja el "hazáját". Ő az, aki megszentségtelenít valamit, ami csak a fejekben létezik, de egyesek jobban hajlandóak küzdeni érte, mint egy falat kenyérért. És hogy még inkább paradoxabb - hogy ne mondjam ismét: perverzebb - legyen a helyzet: a legnagyobb patrióták, akik az országhatár kiterjesztéséért leginkább hajlandóak küzdeni, éppen azok, akik egész életükben alig hagyták el falujukat, az asszony csak havonta ad pinát nekik, s ha a városba kényszerültek - átíratni a nevükre azt a két hold földet, ami megboldogult apuka után maradt rájuk két bocskorral egyetemben -, már a telekkönyvi hivatal portásától úgy összecsinálják magukat, hogy csak no. És kinyalják az írnok seggét, de ha a hazáról van szó, már rögtön embernek érzik magukat. Patrióta szeretnék lenni, gondoltam egy verőfénymentes őszi napon. Elegem van már abból, hogy én nem lehetek patrióta, hogy nekem kisebbségi polgárként nincs mit-kit szeretnem, nincs mihez hűségesnek lennem. Patrióta szeretnék lenni, mert tagadni, utálkozni nem lehet a végtelenségig, néha szeretni is kell - ha a hazát, akkor a hazát. Aztán rájöttem, hogy a kérdés, a hazafiság kérdése nem ilyen egyszerű - és arra is rájöttem, hogy én voltaképpen egy nagy patrióta vagyok. Különös módon, mert az úgynevezett anyanemzetemhez is viszonyulok, s mert ahhoz az államhoz is viszonyulok, melynek állampolgára vagyok. Duplán vagyok patrióta, gondoltam. Akkoriban - alighanem - nem voltam épp magamnál, ha már ilyeneket gondoltam. Thomas Bernhard a legnagyobb osztrák patrióta volt, ezt még elöljáróban meg akartam jegyezni. Senki sem utálta annyira Ausztriát (a hazát), mint ő. Semmit sem kapott tőle, tán ezért. Csakhogy a mese pont a fordítottjáról szól: a hazának csak adni kell. Osztráknak lenni persze különösen problematikus: van is öröksége, meg nincs is; van is nyelve, meg nincs is; van is osztrák kultúra, meg nincs is. Skizofrén helyzet, innen nézve, ahogyan skizofrén a kisebbségi helyzete is. (Thomas Bernhard határon túli német író. Ahogyan Franz Kafka is. Meg ahogyan Friedrich Dürrenmatt és Gottfried Keller is.) Az efféle skizofrén helyzetben nagy a csábítás, hogy a hazaszeretet erényként mutatkozzék meg, egyfajta különleges erényként. A hazaszeretet mindenütt erény, legalábbis a nagy nemzeti metanarrációk erénynek tartják, és ezzel dúcolgatják alá a globalizáció által megrendített nemzeti identitást. Szeresd hazádat, mint enmagadat. A kisebbségi mást sem lát, mást sem láthat, szegény, mint hogy mind az állam, melynek területén él, mind anyaországa a patriotizmust szent és sérthetetlen erényként mutatja fel, semmi kvász és retek, semmi dilemma. A kisebbségi már nem elég, ha mint állampolgár lojális, nem, már hazaszeretőnek is kell lennie (büszkének kell lennie passzusa színére, az állam focicsapatának kell szurkolnia, az étkezési szokásokat is idomítania kell úgynevezett befogadóihoz, nem beszélve a zenéről stb.). Ám a csavar ott lapul, hogy a hazaszeretet nem államszeretetet jelent, hanem a nemzet iránti odaadást. Ursprünglich. Lehet-e egy kurd patrióta? Nem, mert hazátlan. Mégis nagy patrióták a kurdok, mert ha lenne hazájuk, úgy imádnák, pontosan úgy, miképpen most is hajlandóak áldozni a nemzet oltárán, életet, sok-sok életet. A kurdok nem lojálisak, mert hazaszeretőek, mert haza szeretnének már érni végre. Hát ez az. Ha az ember reménytelenül küzd valamiért, nagyon bátor tud lenni. Nem minden mindegy állapot ez, de a hősök halála a hazáért nem a legértelmesebb cselekedet - gondoljunk csak bele, meghalni a honért, ez valami befejezetlen: az, amit a hazáért teszünk, sosem elegendő, sosem elegendő ahhoz, hogy a meghaló is tudja, nem hiábavalóan halt meg. Beleölik magukat, aztán jön pár ember, akik elkótyavetyélik az egészet. Nincs értelmes halál - most patetikus vagyok - de a hazáért meghalni a legértelmetlenebb. "...haljon meg a haza énértem" - írta Joyce az Ulyssesben. Képzeljük el: a hazáért eleső Petőfi feléled. Először látja a szarházi Tisza familyt. Aztán a kurva laza Horthyt. Aztán a legesleglazább Kádárt. Később meg a többi remekbe szabott miniszterelnököt: egyik vodkázott, másik focizik. Most ezért halt meg, végső soron. Reméljük, nem tudja. A patriotizmus ósdi bakelitlemeznek látszik a CD-k korában. Különösen nekünk, kisebbségieknek, akik gyakran játszadozunk el - alighanem túl könnyelműen - a hontalanság gondolatával, azzal, hogy voltaképpen mi sehová sem tartozunk, nincs is hazánk, csak úgy lebegünk az űrben, mint egy e-mail a cyberspace-ben. Ám ez, úgy tűnik nekem, koránt sincs így, bár azzal kétségkívül semmit sem mondok, ha azt állítom, hogy a mi kettős kötődésünk - az államhoz, melyben élünk, és a nemzethez, melyhez tartozunk - is értelmezhető a hazaszeretet fogalma által, mivel felfoghatjuk úgy is az egészet, hogy két hazánk van: egy szülő- meg egy mostohahazánk. Sem a nemzetet, melyhez hozzá tartozunk, sem az államot, melynek területén élünk, nem mi választjuk. Ebből pedig, egyesek szerint legalábbis, az következik, hogy semmiféle etikai kérdés nem vethető fel ezzel kapcsolatosan - szerethetem, avagy utálhatom mindkettőt, ettől még sem erkölcsös, sem erkölcstelen nem vagyok. A mostanság oly elterjedt politikai véleményklíma mindazonáltal éppen az ellenkezőjét fejti ki. Kierkegaard azt írja a Vagy-vagyban, hogy "Tanulmányozom önmagam; ha belefáradok, időtöltésül szivarra gyújtok, és ezt gondolom: A jó ég tudja, hogy mire is gondolt esetemben az Úristen, vagy hogy mit akar még belőlem csinálni." S ha az embert ugyanezen kétely gyötri, óhatatlanul ki kell ezt terjesztenie - választott munkáján, szerelmein, életmódján, stílusán s a többin felül - a nemzetre és az államra is. Vajon mi az istennyilát akart az Úristen azáltal, hogy e náció tagjaként és ezen állam polgáraként hozatott a világra a szüleim révén? Az ateistáknak erre elég nyilvánvaló válaszuk van: hát semmit, merthogy nincs is ilyesmi. Az istenhívő már differenciáltabban kezeli a kérdést egyházának hittételei alapján (már ha tagja valamely egyháznak), ámde mind a hitetlen, mind a hívő - ha a politikai helyzet elér egy olyan fokot, ahol megkerülhetetlenné válik az erről való gondolkodás - szembesülni kényszerül azzal, hogy életlehetőségeit nagyon is meghatározza e két dolog (a nemzet és az állam). Mi több, ha saját erkölcsösségét óhajtja az önreflexió kényszerétől áthatottan megvizsgálni, látni kényszerül, hogy egy halom erény gyakorlása, illetőleg egy halomnyi bűn elkövetése vagy nem lehetséges, vagy szükségszerű, kikerülhetetlenné vált épp ezen kontextusok megléte miatt. Egy diktatúrában, ha semmit sem tesz a diktatúra ellen, könnyedén a hallgatás vádjával kerül szembe, ami könnyedén bűnné is válhat, másrészt pedig mondjuk igazságos sem lehet ott, ahol minden igazságtalan, és ahol ezen igazságtalanságokat már orvosolni sem lehet, ha a többség nem kívánja. És akármeddig is ken rá mindent a másikra, a többiekre, a többségre, erkölcsileg egy idő után nem fogja tudni igazolni saját gyöngeségét, azt, hogy nem tudott vagy - ami még rosszabb - nem is akart harcolni. És itt fog végképp belefutni a nemzet- és hazautálat ügyébe - erről meg szintén nem beszéltek még, hacsak túl tájékozatlan nem vagyok. Ez utóbbi érdekel ugyanis engem elsősorban. Kolakowski A nagy hazugság címmel éppen e nagy kérdésről tartott kiselőadást. A paradoxon szerinte abban van, hogy pont azon dolgok iránt tartozunk feltétlen lojalitással, melyekbe beleszülettünk. Azaz a haza, a nemzet és a család iránt. Ha itt nem mutatjuk ki lojalitásunk foga fehérjét, ráfázhatunk, pedig hát mi aztán nem sokat tehetünk arról, hogy Kovácsék Magyarországába, Petroviĺék Szerbiájába vagy éppen Smithék Angliájába dobott ki bennünket a gólya. Ha eláruljuk szüleinket vagy országunkat, az isten se mossa le rólunk e bűnt. Ha átvered a barátaidat, még elismerésben is részed lehet, ha okosan tálalod az ügyet. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy nekünk, akik nemszeretem alapon állunk a haza ügyében, könnyebb dolgunk van ma, mint korábban. A 19. században épeszű ember nem mert nem hazafi lenni, a kvász és retek típusú kivételeket leszámolva. Az 1960-as évek történései, legalábbis az ún. nyugati világban (vagy ahogyan a szerbek mondják: fehér világ), igencsak megroggyantották a patrióták hadállásait, és egyszeriben nemhogy nem volt már erény, de egyenesen bűnnek számított bizonyos körökben. A dilemma, ha kissé furcsán is, már korábban is felmerült, hol tudatosan, hol öntudatlanul. Mert például ezt add össze: Kerouac, aki amúgy Ginsberget nem kedvelte túlságosan, mert nem tartotta eléggé hazafias érzelműnek, 1948. augusztus 23-ai naplójegyzetében a következőket írta: "Szarok az oroszokra, szarok az amerikaiakra, szarok mindegyikőjükre." Vagy részeg volt, vagy józan. Ez az álláspont aztán egyre inkább úton volt, hogy így mondjam. A kilencvenes évek törzsi háborúi aztán újra felélesztették az igazi patriotizmust, a délszláv háborúkban elsőrangú fontosságú volt az, hogy a hadviselő felek - de főleg a szerbek - felosszák a lakosságot patriótákra és a többiekre. A bosnyákok és a horvátok persze, bár más kifejezések révén is, szintúgy felosztották népességüket. Az ismerős szótárt leporolták, és a dolgok a régi vágányon haladtak tovább. A kérdés, erény-e vagy éppenséggel bűn-e a patriotizmus, persze a politikai filozófia kérdése. Alasdair MacIntyre véletlenül éppen ilyen címmel talált értekezést írni, hogy Erény-e a patriotizmus? (Magyarul, ha jól tudom, nem olvasható; én szerbül, egy cirill betűs kiadványban olvastam, amelyet - hogy érdekesebb legyen a szitu - Kis János szerkesztett.) MacIntyre szerint a patriotizmus a nemzet iránti olyan odaadást jelenti, amelyet csak a szóban forgó nemzet tagjai fejthetnek ki (akik persze sajátságosan tekintenek saját nemzetükre, de ez nem jelent kritikátlan hozzáállást is egyben). E meghatározásból amúgy szervesen következik, hogy egy kisebbségi nem is lehet patrióta. A patriotizmus mint odaadás erény, ha ez erénynek számít, ahogyan a szülői ház, a barátok, a krikettklub iránti odaadás is erény lehet, mondja MacIntyre. Ámde: "A patriotizmus minden embertől megköveteli, hogy különösen odaadó legyen saját nemzete iránt. Az embertől, miközben valamely eljárás helyességéről dönt, azt követeli meg, hogy vessen számot az olyan társadalmi esetlegességekkel is, mint a születési hely, a hatalom, amely akkor létezett, kik voltak szülei, ősei stb. Ebből következik az, hogy a morális és a patrióta álláspont lényegük szerint összeegyeztethetetlenek." Ha így vesszük; de nem feltételenül, mert elvileg a patriotizmus is működhet a moralitás határain belül. Csakhogy általában a legfontosabb szituációkban ez a megoldási lehetőség csődöt mond, nem lehet a határokon belül maradni, hisz az egyéni érdekeket háttérbe kell szorítani a nemzet érdekei előtt. Mások szerint viszont meg az a nyilvánvaló, hogy a patriotizmus igenis erény, mert én valószínűleg nem fejlődhetek ki morális aktorrá, amennyiben áll az, hogy: "(1) a morális szabályok csak úgy foghatóak fel, ahogyan a meghatározott közösségben elfogadottak; (2) a moralitást egyedül csak a meghatározott közösségen belül élvezett bizonyos javak alapján szükséges megmagyarázni; (3) én mint morális cselekvő csakis azon sajátos morális támogatottság révén létezem és maradok meg, amit közösségem ad." Ez az oka annak, hogy a közösséghez és az ahhoz való hűséget, amit megkövetel tőlem - még akkor is, ha azt követeli, haljak meg érte - nem lehet megfontoltan összehasonlítani azzal, amit a moralitás követel meg tőlem. A közösségtől elválasztva el fogom veszíteni a megítélés minden igazi mércéjét. A közösség, a rokonság hierarchiája, a lokális és sajátosan természetes közösség iránti hűség ezen álláspont szerint a moralitás előfeltétele. Itt a patriotizmus és a hozzá hasonlatos ragaszkodásfajták nem közönséges, hanem fő erényeket jelentenek. A liberálisok válasza erre az, tudjuk meg MacIntyre-től, hogy: a morális szabadság szükséges feltétele a társadalmi, politikai és gazdasági status quótól való megszabadulásnak, melyhez hozzátartoznak a saját társadalmi szerepeim is; ez a kritikai hozzáállás viszont akkor és úgy eredményezheti a fennálló rend elfogadását, ha racionálisan és szabadon mérlegelve jutok el ezen álláspontig. Emiatt az előbbiek patriotizmusa éppen azért fals, mert az nem kritizálható, nem mérlegelhető racionálisan és szabadon, hanem egyszerűen el kell fogadni mint erényt. A patriotizmus apologétáinak válasza erre viszont az lehet, hogy a patrióta kötelessége az, hogy sajátos módon összekösse a múltat, amely ráruházott bizonyos morális és politikai identitást, annak a projektumnak a jövőjével, amit nemzetének meg kell valósítania. Csak ez az odaadás feltétel nélküli, minden más kötődés a hatalom stb. iránt már nem az. A liberálisok a patriotizmust a morális veszély állandó forrásának tartják, amire a másik oldalon úgy válaszolnak, hogy ha az ember saját élettörténetét nem országa történelmének részeként értelmezi, elveszíti és megsemmisíti a morális élet középső dimenzióját, mert nem fogja tudni, mivel tartozik ő másoknak, s mások mivel tartoznak neki, nem tudja, országának milyen káros cselekedeteiért kell kárpótlást fizetnie, s nem tudja, nemzetének milyen jó cselekedeteiért kell hálásnak lennie. Éppen a liberális erkölcsiség a morális veszély állandó forrása, mivel ezek a racionális kritikával a társadalmi és morális kapcsolatok megsemmisítésének veszélyét éltetik. "Valójában mindkét oldalnak igaza van a másikkal szemben" - szögezi le végül MacIntyre, s ő maga a morálfilozófus feladatát abban látja, hogy pontosan felmérje a két szélsőséges álláspont érvrendszerét, nem pedig hogy egyiket vagy másikat teljesen elvesse. Minthogy én nem vagyok morálfilozófus, az én feladatom értelemszerűen nem lehet ez. Ugyan törekedhetem arra, hogy megértsem a patrióták erkölcsi rendszerét, ezt vélhetően sohasem fogom megtenni. Már Herderrel sem értek egyet, aki mondjuk már bőven "felelőssé" tehető ezért az érvkészletért. Herder szerint ugyanis csak az az ember lehet boldog, aki azok között élhet szabadon, akik megértik ők. Mert magányos épp akkor vagy, ha olyanokkal élsz együtt, akik nem értenek meg téged. Én már ezt sem tartom tarthatónak (a mai világban), hiszen a Herder utáni idők épp azt hozták magukkal, hogy az idegenség megtapasztalása igencsak elterjedtté vált, mindennapos élménnyé; a tradicionális kötöttségek a mi kultúrkörünkben egyre inkább felbomlottak, vagy ha nem, iszonyatos katasztrófákat okozott újraélesztésük. Ez nem jelenti azt, hogy az idegengyűlölet ma ne lenne a csoportkohézió szerves része, mert a csoporttudat kiformálódásának leglényegesebb motívuma éppen a nem-ők tudat létrehozása, szemben a mi-tudat megkonstruálásával. A lényeges azonban az, hogy ebben a térségben a mi-szinten az odaadás mint erény igen gyatrán működik, illetve olyannyira elcsúsztak a dolgok, hogy az odaadás a Vezér iránti odaadást jelenti, nem pedig a közösség irántit. Ilyen helyzetben persze már ugrik a MacIntyre-i állítás, hogy "valójában mindkét oldanak igaza van a másikkal szemben", hiszen a napnál is világosabb, hogy a patrióta annyi más erényen kényszerül átgázolni ahhoz, hogy erényessé váljék az adott értelemben, hogy az így megtett erénytelen cselekedetek súlya rég félrebillentette a mérleget. Mert elvileg a koncepció lényege az, hogy a saját csoportomnak hozott haszonnal ellenpontozom a más csoportnak okozott kárt. Hát ez az, ami nem megy. Mindebből meg az következik számomra, hogy egy a biztos: a haza, a nemzet utálata még véletlenül sem erkölcstelenség. Lehet, hogy nem erény, de erénytelenségről szó sem lehet. Persze a patrióta néha más akadályokba is beleütközik. Én az utóbbi időkben hamis papírokkal mentem fel magam a patriotizmus kötelessége alól, a francnak van kedve az amcsik ellen harcolnia (NATO stb.). Épp hogy ismét túl zűrzavarossá vált a helyzet, mondtam anyámnak, nézzen már el a katonai ügyosztályra, és vigyen már be nekik egy igazolást, hogy én most nem érek rá (külföld, oskola, ilyenek). Hát ezek meg épp azon a héten, hogy a legizgalmasabbá fokozódott már sokadszor a helyzet, nem dolgoztak. Kitettek egy papírt az ajtóra, hogy dógunkvan, gyüjjönek ajövő héten. - És oké, én felmentetni akarom magam. De ha tételesen patrióta vagyok, s önként jelentkezem, hogy faszoljak egy puskát meg egy tromblont, amivel majd szétlövöm az amerikaiak lopakodó bombázóit, hát azzal a közönséges helyzettel találom magam szemben, hogy objektíve nem tudok patrióta lenni. Erre az elmélet persze semmit sem tud mondani. Csinos kis konfliktus, mondaná Mikszáth. Konfliktus ez azért is, mert természetesen a patriotizmus bizonyos koncepcióját magam is el tudom fogadni. Tamás Gáspár Miklós Patriotizmus c. írásában úgy írja: "A patriotizmus erkölcsi erény. A patrióta elismeri, hogy az alkotmányos politikai közösséghez (politeia) tartozásából olyan kötelezettségek háramlanak rá, amelyek túlmennek a puszta törvénytiszteleten." Meg hogy: "Nem minden törvénytisztelő honpolgár patrióta. A patrióta ugyanis hajlandó áldozatot vállalni a köztársaságért, (...) hazájáért cselekedni kész, nem elsősorban külső ellenséggel szemben, hanem bárkivel szemben a jó állam védelméért vagy megalapításáért.", s hogy tulajdonképpen a patriotizmus: a közélet gyakorlása és kultusza. Plusz-mínusz "... a patriótát elkötelezettsége nem egyszerűen az államához, hanem a jó államhoz fűzi. A zsarnokság hű szolgája nem jó hazafi, hiszen a zsarnokság sérti az igazságosságot és honfitársai szabadságát." És: "A patrióta nem nyugszik addig, ameddig állama nem igazságos és szabad, azaz nem köztársaság, mert honfitársainak legfőbb érdeke (az erkölcsi jó) azt követeli, hogy fönntartsa (vagy megteremtse) az igazságos és szabad államot. Aki közönyös hazájának kormányzása iránt, az nem patrióta." Továbbá: "A patrióta legfőbb ellenfele a rossz kormányzás." Eme felfogás, a republikánus patriotizmus koncepciója tehát világosan meghatározza, hogy a patrióta mint olyan mely esetben cselekszik erkölcsösen is. Szó sincs tehát arról, hogy a patriotizmus eo ipso erkölcsi erény lenne, csupán akkor az, ha bizonyos körülmények fennállnak. Ha a kormányzás rossz, már ugrott az egész. Természetesen itt abba a problémába ütközünk bele, mikor rossz a kormányzás, meg hogy egyáltalában milyen kritériumok alapján ítélhető meg a kormányzás ilyen vagy olyan volta. Ez már majdnem fából vaskarika, hiszen gyakorlatilag nehéz meggyőzni arról egy diktátort, hogy kormányzása rossz, ezért tőlem nem követelheti meg a patriotizmust. Legfeljebb magamat győzhetem meg arról, miért kell így gondolkodnom, s ez alapján a megfelelő konzekvenciákat levonhatom, ha merem. És itt visszaugorhatunk Alasdair MacIntyre barátunkhoz. Kétségtelen, hogy az ezredvég Magyarországán a TGM-féle patriotizmuskoncepció működhet, a demokratikus rendben többé-kevésbé elég könnyedén eligazodhatunk, jó-e a kormányzás, és hogy ennek megfelelően a patriotizmus erkölcsi erénynek tekinthető-e (ismételten csak kisebb-nagyobb fenntartásokkal: annak). Ámde Szerbiában egyáltalán nem, és ezt annyira triviálisan igaznak tartom, hogy semmi szükségét nem látom annak, hogy érveljek ezen álláspont mellett. És most magamat ásom alá, írásom első részét, ahol a patriótáról úgy általában beszélek. MacIntyre Az erény nyomában c. könyvéből ugyanis világosan kiderül, hogy az erények társadalmi szituációhoz (idő, tér, ilyesmik) kötöttek. Az erények jellege ugyanis olyan, hogy ordibálhatok én arról, hogy a patrióta pedofil, mások meg épp fordítva, hogy a patrióta, ő az igazi, semmire sem fogunk menni, nem fogunk tudni megegyezni a patriotizmus mibenlétéről, ha csak úgy általában vitatkozunk, mintegy elevezve a morálfilozófia békés mezejére. MacIntyre válasza túl egyszerűnek tűnik, hiszen azt mondja, a kontextusból kiragadottan nemigen van értelme erről a dologról tárgyalni, azonban én magam is úgy vagyok vele - legalábbis így, dolgozatom vége felé -, hogy kvász és retek dolgában nehéz eligazodnunk, ha nem figyelünk erre az egyszerű dologra. Egyedül az biztos, hogy patriótának lenni egyre inkább snassz, és fogalmilag is egyre avíttabb dolog, hiszen más próbálkozások, mint az állampolgári lojalitás meg a többi, tán adekvátabb választ adnak a kérdésre: elküldjük-e az államot a fenébe, ha ajtónkon kopogtat. Ráadásul, mint azt az egész neobalos szociológia mutatja, az állam már rég nem ily simán jelentkezik nálunk, hanem inkább mint a Mikulás meg a Télapó (álruhában, a kéményen át). Meg aztán az aktuális világtrendek is affelé mutatnak, hogy a legnagyobb patriótákat a legkönnyebb megvásárolni. Azt azért, relativizmus ide vagy oda, mégis alá merem írni, hogy a patrióta mindenki másnál könnyedebben vált álláspontot. Nem tudom, hallottak-e Gornji Vakufról, erről a bosnyák kisvárosról. A háborúban annak rendje s módja szerint "tisztességesen" szét is lőtték. Élelmes vezetői, alkalmazkodva a posztdaytoni éra eszményeihez, gondoltak egyet, és a kor szellemének engedelmeskedve projektot adtak be valamely nemzetközi szervhez, mely szívén viseli az újjáépítést. Nyertek is. Ennek köszönhetően újjáépítették a szétlőtt buszállomást, mely új nevet is kapott: "Multikulturális autóbusz-állomás", jelzi a felirat a posztmodern térhódítását Európa nacionalizmusoktól leginkább átfűtött vidéke egyik buszállomásának homlokzatán. A fáma arról nem szól, hogy vajon a multikulturalizmus itt az utazóközönség vagy a sofőrök és kalauzok közösségének multietnikusságát hivatott jelezni, vagy éppenséggel multikulturális gépparkról lenne szó: német alváz és svéd motor, hazai csapágy plusz magyar üléshuzat próbál hozzájárulni a megbékéléshez. Mindenesetre a Gornji Vakuf-i patrióták most nézelődhetnek.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.