Kudarc

1979. szeptember 15.

Az író arról akart novellát írni, hogy az ember darabokra törik, mihelyt rádöbben arra, hogy mennyire egyedül van a világban. Egy embert keresett hozzá, aki hetek óta csak maga elé bámul, nézi a levegő ürességét, nézi a semmit maga körül, s valamire vár. Időváltozás, apró-cseprő események egy-egy pillanatig olykor magukra vonják a figyelmét, idővel egyre ritkábban eszmél olyasmire, hogy valami érdekelné. Ha van kedve, regisztrál magában bizonyos megtörténéseket, gyakrabban még azt sem. Néha gondolkodik olyasmin, hogy érdekli-e őt egyáltalán valami. Akkor örül, mert érzi, hogy egyfajta szellemi mozgás még van benne, hogy fölötte áll még a pusztán fizikailag létezőnek. De a gondolat mind ritkábban válik szárnyalóvá, egyre nagyobb erővel kötődik valami meghatározhatatlan fix ponthoz. Sokszor az a kényszerképzete támad, hogy szétfolyik, érzi, amint olvadó jégkockához hasonlóan egyre kisebbé válik, egyre inkább elterül minden irányba, egyre kevésbé tudja magát még szellemi erejével is összetartani. Magában latens állapotnak szereti nevezni az ilyesmit, aminek gyakran egyetlen eredménye van: az, hogy néha mégis felfedezi önmagát, részleteire ráismer, olyankor végtelen kitartással bámulja a lábát például, vagy ha tükör van a keze ügyében, az orrát, fülét esetleg bajuszának ritkás tüskéit. Jól érzi ilyenkor, hogy az, amit bámul, végső soron nem más mint ő maga. A lába is, az orra is, bajuszának ritkás tüskéi is, gondolatainak kuszasága, mindaz a rengeteg álomfonál, mely hajnali ébredései után még órákig nehezedik rá, hogy súlyával kiszorítsa belőle a levegőt, hogy ne tudjon felállni, hogy úgy érezze magát, mintha a mélyben volna, valahol a tengerfenéken, s több mázsányi súly ülne rajta. Hogy zúgjon a füle, hogy újra érezze, hogy szétfolyik, miként a nyári vakmelegben földre ejtett fagylalt, arra kényszerítve a járókelőket, hogy elővigyázatosan átlépjék, elkerüljék vagy kegyetlenül beletapossanak. Tán még attól sem félne. Egy ilyen mozzanat befejezné az olvadás és szétmállás kínos folyamatát, mely magától tán sosem érne véget, mely magától állandóan újrakezdődik.

S a keze is.

Hetek óta bámul így maga elé. Kutat az emlékei között. Megannyi dolog jut az eszébe, keresi azokat a szálakat, melyek pont oda vezetnek, ahol ő van. Ott látja magát egy-egy kavargásban, beszélnek talán hozzá vagy ő beszél másokhoz, öntenek neki a pohárba vagy ő önt másoknak. Esetleg magának. Érez egy összefüggést az őt övező megtörténések között. De a legkedvesebb számára mindig az, ha egy-egy sarokban, egy-egy oszlop mellett ott áll ő is. Nehezen lehet meghatározni az időpontot. Talán nagyon fiatal még akkor, vagy éppen élete delelőjén jár már, s fürtjei ezüstösen csillannak, ha fordul. A múlt, a jövő határai annyira belevesznek a jelenbe, hogy csak a jelen képtelen valóságából szemlélődik – egy átélt vagy megóhajtott pillanat igézetében nem képes különbséget tenni az emlékei és a vágyai között.

De az emlékek szövete felszakad olykor, s kezdődik ismét a mindennapok bámulása, a mechanikus önfelfedezés, egy-egy mozzanat feltöltése érzelemmel és értelemmel. Esetleg a mozzanat megtörténtének egyszerű észlelése. S tart ez végtelenül sokáig.

Tart ez mindaddig, amíg egyszer végre felfedezi a kezét, s megvilágosodik előtte minden. Világossá válik az átélt múlt vagy a megóhajtott jövő és a jelen sivárságának különbözősége, világossá válik álmai szövevényessége, önnön létezésének értelme egyszersmind esetlensége, önmaga válsága, ahogy ma mondanák. Nézni kezdi a kezét, tekintetével átvilágít rajta mint a röntgengép, megpróbál behatolni a pórusok mögé, a bőr titokzatosságába, megpróbálja felfedezni az érintés szédületének mechanizmusát.

Megpróbál átlátni rajta, mint egy színes üvegen, kíváncsi rá, milyenre festi mindazt, ami mögötte van. Ilyenkor eltakarja a szemét, s mozdul valamerre. Végtelen tájakat lát így, beleveszik egy-egy vidék szépségébe: üres tájak, semmi sem mozdul, de bennük a mindenség nyugalma, bennük a mindenség átérezhetősége. Tisztásokat lát és hegyet, folyót, tavat, tengert, végtelen csendet és kékes nyugalmat. Az álmok utáni ébredés nyomasztó egyöntetűsége megtörik egy-egy ködfoszlányon, a hajnalok pirosba váló sötétkékje azúrossá válik a szeme előtt, kutatni próbál valaki után, önmagát keresi a tájban s másokat, rengeteg embert maga körül: üres a végtelenség. Csend van, minden kékes, fokozatosan köd úszik a szeme elé, s akkor kitakarja az arcát.

Két keze mint egy-egy ötágú valami mered felé, ujjai fenyegetőn néznek a szemébe, mintha ugrani akarnának – megretten tőlük. Aztán megpróbálja összeszedni magát: a józan észre próbál támaszkodni, bár kétséget érez iránta, megpróbálja értelmezni a dolgot, alaposan szemügyre veszi a kezét, látja, hogy ujjai valójában a tenyerében is folytatódnak, csupán a sors iróniája okozhatja, hogy valami összetartó anyag megszüntette a további elágazásukat, s hogy valójában minden egész így épül fel: a részek egyszer egymásba érnek, s akkor megszűnnek önállóak lenni. Újra beleképzelte magát abba a bizonyos tájba, megpróbálta magát részként figyelni, egyedül volt.

Azonban hirtelen mintha megmozdult volna körülötte minden: végtelen emberáradat öntötte el a tájat: sikkasztók, csalók, bérgyilkosok, háborús bűnösök és elaggott hadigazdagok, kormányfők és selyemfiúk emelték fenyegetően felé kezüket.

Az ember megrettent tőlük, görcsbe rándult az arca, védekezni próbált, de érezte, hogy egyre többen kapkodnak felé. Néhányan elérik a kezét. Puha és nyálkás a tapintásuk, összerándul az érintésüktől.

Nők jönnek később, hervadó asszonyságok és bimbózó lánykák, érintetlenek és kokottok, rikácsolásuk, fenyegető táncuk elől futni kényszerül. Érzi, hogy kapkodnak utána, némelyik mint a szellő, körülfonja illatával, puha bársonyos kezükkel megérintik az arcát, cirógatják.

Kifullad a futásban. Úgy érzi, vége, nem tud menekülni. A megadás szusszanása tör fel belőle éppen, amikor feleszmél. Maga elé néz. Az ujjai továbbra is fenyegetőn merednek feléje. Akkor jobban megnézi a kezét. Tudja jól, nem tapad hozzá vér, nem tapad hozzá szenny, becstelenség, semmi tisztességtelen. Csak piszkos, fekete és érdes tapintású. Kezdte sejteni, honnan a borzongás, ha hozzáérnek. Honnan az idegen test nyirkos tapintásának bizsergetése, az a gyenge zsibogás, amely hasonló ahhoz, amit nyelvünk érez, ha zseblámpaelem rézpólusait értetjük hozzá.

Kezdett világossá válni előtte minden: az üresnek tűnő táj, az idegen emberek zsongása körülötte. Világossá vált az a visszatetsző bizsergés, melyet a puha kezűek érintése keltett benne.

A jégkocka tovább olvadt, majd mint csípős északi szélben a tetőről lefelé folyó hójé, jégcsappá fagyva várta sorsát, hogy egy széllökés kettétörje, s lezuhanva a köves járdára, darabokra törjön.

Az író gondolataiba mélyedve felemelte a két kezét. Meghökkent. Ujjai fenyegetőn meredtek feléje. Ekkor már tudta, hogy a mese kezdődhetne előről, de azt is, hogy véget sosem érne. Összegyűrte papírjait, lefeküdt az ágyára, s várta a folytatást.