Kritika és kritikatörténet

1966. november 1.

Az, hogy a kritikáról mind több szó esik, csak azt bizonyítja, hogy megnőttek az igények vele szemben; persze azt is jelenti a sűrű emlegetés, hogy lényegesebb változásokat várhatunk, a kritika szerepének más szempontú (beállítását, gyakorlatának határozottabb kijelölését, lényegének szigorúbb elvi megfogalmazását. Nem azt jelenti ez ugyanakkor, hogy a kritika válságos időket él? A válságok termékenyek, de ha sokat vitatják a válságot, akkor rendszerint maga ez a feltételezett álllapot kerül válságba... S folytathatnánk a verbális, logikai sort... Az igazság mégis, az, hogy a kritika, mert gyarlón féktelenül sokat emlegetik, ártatlanul áldozat lesz. A jugoszláv irodalmi közvéleményben is az utóbbi években csak az a kritikus számíthat megbecsülésre, aki a kritika elméletéhez hozzátett vagy elvett valamit; az avatatlanságok egész sorát olvashatnánk a kritikusok szemére. Ennek a gyatrán esztetizáló állapotnak a veszélye nem a rosszul sikerült elméletekben mutatkozik meg mindenekelőtt, hanem a kritika gyakorlatában, legfontosabb szerepének, a konkrét alkotás, tárgya, vizsgálatának hiányossá- gában.
Komlós Aladár új könyve, amely a magyar kritika hét évtizedét Gyulaitól a marxista kritikáig vizsgálja, több olyan alapvető kérdést vet fel, mely hozzátartozik a kritika elméletének kialakításához, de mindenekelőtt mégis a kritika konkrét gyakorlatának időszerűbb ‒ vagy mindenkor egyaránt időszerű? ‒ kérdéseinek fürkészéséhez.
Tehát a kritika hagyományával állunk szemben. A kritika hagyománya pedig sokrétű; egy speciális érték kérdése merül fel már első pillantásra: a kritika és elsősorban a gyakorlati kritika önállóságának a kérdése.
Az irodalmi hagyományhoz való viszonya: az irodalomtörténeti „rangsorok" (esetlegességüket mi sem bizonyítja jobban, mint maga az irodalomtörténeti szemlélet esetlegessége), tehát egy közmegegyezéssel ‒ az általánosabb mércékkel ‒ meghatározott minőségi megkülönböztetés mennyiben befolyásolja, határozza meg, érvényesíti a kritika (kritikusi) tevékenység önállóságát? A kérdés összetett: sajnos az irodalomtörténet (hacsak nem vesszük cinikusan „tudománynak") előítéleteken alapszik; a hatkötetes egyetemes irodalomtörténet sokszorosan példázza ezt, Vajon oly módon viszonyulunk-e a kritika értékeinek megítéléséhez, hogy ‒ legalább általános szempontból ‒ közel jár-e az irodalomtörténet későbbi előítéleteinek megállapításaihoz, vagy értékeljük a kritikát önállósága, önmagát definiáló jellege sajátosságához mérten? Mindenesetre az utóbbi út vezet pozitívabb eredményekhez: éppen ezért jár nagyobb veszéllyel.
Komlós Aladár az utóbbi utat választotta: igyekezett a kritikáról, a kritikusi hozzáállásról lefejteni az avultság rétegeit, és nem kizárólagosan a konkrét műhöz való viszonyának megítélésében látta feladatát, hanem mindenekelőtt abban, hogy mennyiben tudott a kritikus műve „elszakadni" a tárgyától és önálló értéket képviselni. Különösen fontos volt Komlós Aladárnak ez a módszere akkor, amikor Ignotust, Schöpflint, a fiatal Lukácsot vizsgálta. Sajnos sokszor nem tartott ki következetesen a módszer mellett; annyiban tért el tőle, hogy nem merte megkockáztatni csak a kritika vizsgálatát: a tárgyról hozott ítéletet a tárgy értékeinek újabb megfogalmazásával vitatta el. Ha nem mondja is ki mindig ezt (például Ignotus Arany Jánosról hozott ítéletével kapcsolatban), de a megfogalmazásban ott kísért ez az ellentmondás. Mert a kritikatörténetek elvi alapját képezi az, hogy milyen módon mondunk ítéletet az egyes kritikusokról; az irányok bírálata könnyebb, és ott nyugodtabb, vihartalanabb vizeken hajózhat a történetíró. Komlós is pontosan látja, hogy számunkra sokkal fontosabb, ha a hagyomány szempontjából vizsgáljuk a műveit, a kritikai elv és eszmény konkrét alkalmazását, mint az elv elméleti kifejtését: az előbbi többet nyújt, mint az utóbbi, mert az elv gyakrabban és gyorsabban avul el, mint a konkrét ítélet. Ezért szól Komlós szigorú bírálattal az Ignotius után „benyomásos bírálatnak" nevezett impresszionista kritikai elvekről, ugyanakkor pedig ezek alkalmazóit méltányolni tudja, sőt több esetben nagy megértéssel kezeli őket. S lényegében nincs is ebben ellentmondás.
A kritika magán viseli a művészi alkotás jegyeit: ezt nehéz elvitatni; ugyanakkor törekvéseinek lényegében van az, hogy ítéletet hozzon, az ítélet viszont kétszeresen érvényesül: részint úgy, mint a tárgyról hozott többé-kevésbé objektív meghatározás, részint pedig oly módon, mint a kritika önállóságának, tehát önmagában való megvalósulásának sikere vagy sikertelensége. A kritika hagyományával kapcsolatban mindkét oldal fontos és lényeges, de a kritika megítélésével, tehát a kritikatörténlettel kapcsolatban lényegesebbnek,, a műalkotás szempontjából relevánsabbnak látszik az utóbbi. Lényegesebbnek, mert ha nincs is mód arra, hogy a kritika a költeménnyel, a novellával egyértelmű műalkotássá váljék, hiszen:
„Mégsem hiszem, hogy a kritikus művész, és hogy a kritika művészet (a szó szigorúan vett, modem értelmében). Célja az intellektuális megismerés. Nem teremt a zene, vagy a költészet világának megfelelő, kigondolt képzeletbeli világot. A kritika fogalmi tudás, vagy egy ilyen tudás felé törekszik."
(René Wellek: Kritikai fogalmak)
Az igazságot mégis a kritika önállóságában, kifejezetten alkotó jellegében kell keresni. Mit jelent a kritika alkotójellege? Bizonyosan nem a műalkotás költői eszményének megfelelő újraírását, egyes részleteinek reprodukálását, és bizonyosan nem a puszta intellektuális megismerését. Tehát nemcsak azt, hogy a kritika művészet, hanem az önállóságát képző alkotójelleget is el lehetne vitatni azzal, ha pusztán ábrázoló funkciót tulajdonítanánk neki, és nem vennénk számba hangsúlyozott kifejező szerepét. Ha a kritika nem teremt is a költeményéhez hasonló világot, a költemény világát veszi tárgyául. Eddig egyetértünk Komlós Aladárral és Wellekkel is. A következő lépés azonban elválaszt bennünket.
Komlós Aladár ezt mondja:
,,A kritikus fogja fel hát bátran a maga szubjektumával a műveket, de ezeket tükrözze (kiemelés tőlem), azaz ne impresszionista révedezés legyen, hanem a mű világának tükrözése (kiemelés tőlem), mégpedig nem egy különc, hanem egy lehetőleg kiművelt s a közös kultúrában részesülés által reprezentatívvá tett szubjektumban." (Komlós Aladár, i.m. 112. o.)
Amellett, hogy nem látjuk világosan, mit ért Komlós Aladár a kritika tükrözése és főként a mű valóságának tükrözése alatt (arra kell gondolnunk, hogy a kísérteties valóságtükrözés analógiáját alkalmazza itt), az idézet második része még súlyosabb bizonytalanságba hoz bennünket: miért nem mégis inkább a különc szubjektuma az izgalmasabb, miért „a közös kultúrában részesülés által reprezentatívvá tett szubjektum"? Elég példa van arra, hogy éppen a különcök, az ár ellen úszók, a lázadók, a „közös kultúrát" elégtelennek érzők értek el kimagaslóbb eredményeket, mutattak inkább a fetisizált „haladás" útjára; Komlós Aladár könyvéből sem hiányzanak ezek a példák. Vagy lényegesebbnek tartaná a nyugatosok ellen hangoztatott népnemzeti elveket? Nem hiszem.
René Wellek, a kimondottan polgári gondolkodású „irodalomtudós" és Komlós Aladár, a marxista elveket alkalmazó irodalomtörténész lényegében egy dologban egyetértenek: a kritika teljes függőségében a műalkotástól; Komlós Aladár ezt még megtoldja egy misztifikált „közös kultúrá"-val... S egyetértenek, kisebb eltéréseik ellenére abban is, hogy elvitatják a kritika alkotójellegét. Legalábbis hallgatólagosan.
A kritikus tevékenysége kétségtelenül kifejezettebben függ tárgyától, a „mű valóságától", mint a költőé. Ha kifut a költemény világából, akkor elveszti éltető talaját, bár vannak más „földi táplálékok" is, és bármekkora megelevenítő emotív gazdagságot képvisel is, a mű szempontjából értéktelenné válik, elveszti szerepének alapvető meghatározottságát, a kritikai ítélet szavatoltságát. Ellenben az alkotó jelleg éppen abban nyilvánul meg, hogy a kritika megőrzi a műalkotás világa és az önmaga fogalmi világa közötti állandó, hol erősebib, hol gyöngébb feszültséget.
Tehát a kritika nem úgy önállósul, hogy lemond tárgyának meghatározó szerepéről, hanem úgy, hogy megmunkálja a költemény affektív világát: nem akarja megfejteni, de az érzékenység legmagasabb fokán érteni akarja. Kétségtelen, hogy megvannak azok az utak, amelyeket végig kell járni, hogy a kritikus definiálhassa alkotását. A mű alapos, immanens vizsgálata szükséges ehhez (kár, hogy Komlós Aladár lemondott azokról az elvekről, amelyeket Az írók és elvek című könyve A kritikus problémája című tanulmányában fejtett ki), ezenkívül (pedig a megkerülhetetlen valorizáció: a különbségtétel. A fogalmi körültekintésnek egy olyan felfokozása, mely, bármennyi veszéllyel jár is, a teljesség felé törekszik. Közben pedig nem lehet megfeledkezni arról, hogy a kritika célja nem a reprodukció, nem is a megértetés, nemcsak az a bizonyos irodalmi betérképezés, hanem az önálló tevékenység érvényesítése. Minden alkotásnak (minden munkának) alapja ez: felszabadulni az adott rabságából, és konkretizálni a felmentett teret: az elért szabadságot. Mert méltánytalan volna azt hinni, hogy a kritikus mindörökre a műalkotás, rabláncán él, nem törhet ki a zárkából, hiszen tevékenysége nem azonos a művész tevékenységével: szolgálatban van. A kritika alkotójellege éppen az emberhez méltóbb tevékenységet érvényesíti: azt, hogy teremteni tud.
,,...a művészetben nincs káté, csak lehetőségek vannak..." (Komlós Aladár: i. m., 124. o.)
‒ fogalmazta meg nagyon pontosan Komlós Aladár azt, amiről a fogalmak hatalma, a puszta adottban való hit miatt megfeledkezik, amikor a kritikusról és a kritikáról beszél; mintha csak a kritikust igazgatni lehetne, mintha csak megőrizhetné emberi integritását annak ellenére is, hogy tevékenységét nem hiszik másnak, mint hasznos szolgálatnak; mintha csak a kritika káté szerint működne, előre meghatározott mértékek szerint méricskélne...
A kritikus is a lehetőségeket ismeri fel a műben, a lehetőséget arra, hogy önmaga egyéniségét, egyéni integritását érvényesítse. Persze nem ugyanabban a világban, amilyen a költőé. A kritika és a költészet világa között a feszültség az összekötő kapocs.
René Wellek a maga kritikatörténetében felvázolt egy szerinte érvényes kritikaelméletet is, pontosabban a kritikatörténet alapját teszi ez az elmélet. Joggal veti hát később a Kritikai fogalmak című könyve egyik tanulmányában a kritikatörténetek íróinak szemére, hogy inkább az esztétikáról, a poétikáról, az irodalom elméletérő1 vitáznak, semmint hogy arra törekednének, hogy kifejlesszenek egy kritériumokat és határozott történelmiességet alkalmazó kritikaelméletet.
Komlós Aladár könyvéből is hiányzik ez a fejezet: az elvi, eszmei bírálat, a világnézeti meghatározás, a művészi irányokba való helyezés, az egyes kritikai alkatok megformálása mellett nem lett volna érdektelen felvetni konkrétan a kritika elméleti részét is. Kritikatörténetének részletei, az egyes kritikusok gyakorlatának, a kritikai ítélet megalapozottságának bírálata természetesen feltételez egy kialakult elméleti hozzáállást is, de akkor, amikor egy irodalom kritikában mérhetetlenül gazdag korszakával foglalkozik a szerző, halaszthatatlannak hiszem a kialakult esztétikai és kritikai credo tárgytól elvont közlését is. Annál is inkább, mert az egyes korai kritikai megítélések még ma is elevenen hatnak, nehéz az inerciához, szokott irodalmi közvéleményt pusztán a részletek bírálatával alakítani. Másrészt azért is, mert az elméleti, megfogalmazás kétségtelenül nagyobb súlyt ad az egyes bírálatoknak, a részletek megítélésének. (Persze, Komlós Aladárt menti az, hogy az irodalomtörténetnek általában nincs elmélete. Enéllkül pedig nehéz volna elfogadható kritikaelmélet megfogamazása.
Az elméletet nem helyettesíthetik a Tanulságok. Mert nemcsak arról van szó, hogy mit lehet a részletekből, az egyes fejezetekből mint pozitív tanulságot leszűrni, hanem mindenekelőtt arról, hogy mi teszi lehetővé egyáltalán a tanulságok összegzését. Ehhez pedig elégtelennek látszik pusztán A kritika problémáinak bármennyire körültekintő megfogalmazása.
,,A kritika fejlődése elsősorban az irodalmi helyzet függvénye." (Komlós Aladár: i. m. 9. o.)
‒ állapítja meg, s ezzel már eleve azt bizonyítja, hogy a kritika önállóságának a kérdése nem a tárgytól való elrugaszkodás kérdése, hanem éppen ellenlkezőleg az, hogy mennyiben tud kitartani az őt meghatározó tágy körében, de olymódon, hogy ne áldozza fel magát. Mert nem merném Komlós Aladárral együtt azt állítani, hogy:
,,...a művészet szükségleteinek szócsöve, tudatossá tevője és fajtársa." (Komlós Aladár: i. m. 9. o.)
a kritikai, még akkor sem, ha:
„A kritikus egyszerre ura és szolgája az irodalmi életnek." (Komlós Aladár: i. m. 8. o.)
Kitartani a függőségi viszony mellett, mégpedig olymódon, hogy a kritika létezését tesszük függővé a művészet szükségleteitől, alapjában véve ellentmond annak, hogy:
,,...a kritika azóta megértő és értékes, mióta holt szabályok helyett az eleven ízlésen alapszik." (Komlós Aladár: i. m. 7. o.)
Ez az ellemtmondás pedig csak átgondolt kritikaelmélettel kerülhető el.
A tanulságokat le lehet szűrni az egyes elemzésekből, és ezek a tanulságok, mint Komlós Aladár könyvéiben is, lényegesek és tartalmasak is lehetnek, de önmagukban még távol állnak a kritika elméleti megfogalmazásától. Ugyanígy áll ez a kritika problémáinak ismertetésével is.
Persze egyetlen pillanatra sem hiányoljuk a kritika kátéját, vagy egy előre meghatározott és törvénybe iktatott rendszert, a misztifikált szabályokat vagy tartalmatlan kizárólagosságokat. Mert egészében egyetértünk Komlós Aladárral abban, hogy a kritika kialakulásának, ha úgy tetszik, fejlődésének, egyik döntő alapfeltétele az, hogy nem keresve az irodalomban szabályos poétikai vagy esztétikai példákat, kritériumait a mű belső szabályaihoz alkalmazza, nem mondva le közben arról, hogy ítélete általánosabb érvényű legyen, tehát nemcsak az egyes esetre alkalmazható. A modern kritikának valóban az a sajátossága, hogy a törvényesített szabályok megkerülését tudja legjobban méltinyolni. A műalkotás is, tekintet nélkül egyedi, sajátos szabályaira, éppen azzal válik értékessé, ha ki tud törni egy meghonosodott értékvilágból, ha ellent tud mondani annak, amit általában magasztalnak. Ez lehet a belső törvénye a kritikának is. Itt azonban valamiben mégis másként áll a dolog. A kritikus napról napra megtagadná magát, ha az egyes mű valóságát, tárgyát csakis a fenti értelemben ítélné meg. Ez volna a kritiika legkönnyebb útja is. S talán a kritikával örökösen sértődött viszonyban levő írók és költők is ezt várnák el tőle. Mert abban a pillanatban, ha valaminek a nevében, éspedig elsősorban a kritika sajátosságainak, szerepének és lényegénék a nevében ítéli meg az író, a költő alkotását, akkor annak értékeit már valamihez méri, már valamiként alkalmazza. Tehát neim követi szolgaszerűen a műalkotás világát, és semmi esetre sem az irodalmi életet. Másrészt aligha válhat a műalkotás és az irodalmi élet urává, hiszen akkor alattvalókat nevelne, ez pedig a modern kritikának nem célja. A kritika irányító szerepe mégis megvan. Beszédes példa erre az, hogyan tudta a Nyugat kritikusgárdája érvényesíteni az új költők eredményeit. Egész biztosan nem azzal, hogy az új költői eredmények szócsöve lett, hanem azzal, hogy alkalmassá vált az újabb érzékenységek, a megszokottól elütő költői eredmények iránt, de ezt a képességet csak úgy szerezhette meg magának, ha önmagát definiálta. Tehát nem arról van szó, illetve a kritikának nem az a lényege, hogy győzelemre segítsen egy új költői, vagy általában művészeti irányt ‒ ezt a szerepét nem lehet tagadni, nem lehet elvitatni ‒, hanem arról, hogy mennyiben tudta a kritikus a maga alkotását az új költői irány világában érvényessé tenni, megkerülhetetlenné, fontossá. Mennyiben tudta a kritikát annak sajátosságaiban, lényegében és esztétikumában definiálni, tehát tárgya meghatározó szerepét megőrizve elrugaszkodni a szolgasorsba vető adotthoz való ragaszkodástól. De ezt sem oly módon, hegy az irodalmi életet uralja; Gyulai Pálnak Vajda Jánossal szemben tanúsított magatartása egészében példázza az efféle helyzetek fonákságát. A modern kritika éppen azzal érvényesül, hogy megvan a képessége lemondani a helyzet uralásáról, mert törekvésének lényege az, hogy a költői világ és alkotás értékeinek felhozásával önmaga értékeit önállósítsa. A mű és kritikája viszonyában éppen ez az összetett helyzet hozza létre a kritikaelmélet alapját képző, már említett feszültséget.
Komlós Aladár konkrét elemzései ‒ az utóbbi évek irodalomtörténeti tevékenységének kétségtelenül kimagasló csúcsai: különöslen az első Nyugat-nemzedék kritikusaira vonatkozó részek ‒ gazdagon példázzák egy elfogadható, kialakítható kritikaelméleti munkásság határvonalait. Ha bizonyos esetekben Komlós kiindulópontjával, általános eszmei és elvi megítéléseivel nem tudunk is egyetérteni, a konkrét elemzéseket, mert meggyőzőek, körültekintőek és alaposak, megnyugvással kell üdvözölnünk. Ha ahhoz, hogy:
,,...az új művészettel részben azonos gyökérből, részben annak hatása alatt új kritika is született, melynek fő vonása: készség a legkülönbözőbb egyéniségek elfogadására." (Komlós Aladár: i. m. 106. o.)
hozzáadjuk azt, hogy:
„..új kritika minidig csak akkor jön létre, ha új művészet születik; új feladat nélkül a kritikai képesség elsorvad." (Komlós Aladár: i. m. 106. o.)
és elfogadjuk René Welleknek azt a véleményét, hogy:
,,A műalkotás nemcsak értékekkel terhes, hanem önmaga is értékegységet képvisel."
akkor világosain áll előttünk az, amit eddig bizonygattunk, hogy a kritika nem független az új művészettől, sokszor annak hatása kényszeríti rá az új utak megjárására, és ha ezt nem tenné meg, akkor minden bizonnyal lesoványodna, elsorvadna, de a következő lépés is világos, hogy a kritika nemcsak az új művészet értékeinek megfelelően válik értékessé vagy értéktelenné, ti. attól függően, hogy mire is tette fel a létezését, hanem aszerint is, hogy mennyiben képvisel „önmaga is értékegységet". Az utóbbi pedig azt bizonyítja, hogy a kritika, ha nem fogható is fel művészetként, alkotójellegének megfelelően definiálhatja csak magát. Mégpedig nem az új művészet adott értékeiben, hanem mindenekelőtt annak a kritika sajátosságainak megfelelő megítélésében. Mert a kritikai ítéletnek nemcsak tartozéka a kritikus alkata, ahogyan azt a már említett korábbi könyvében Németh László kapcsán kifejti Komlós Aladár, hanem lényeges meghatározója is. Nem mondott le erről a korábbi elvéről Komlós Aladár, de nem is tart ki mellette: valószínűleg a nagyobb munka, az újabb ismeretek önmaguktól tagadták meg azt. Az egyes alkotók kritikusi tevékenységének megrajzolása, az a kép, amit az egyes kritikai irányokról kritikusi szempontokról fest meg Komlós Aladár, kétségtelenül egy kialakítható, marxista szemléletű kritikaelmélet lehetősége mellett szól.
Az, hogy Komlós Aladár terjedelmesen idézi Ignotusnak azt a véleményét, hogy „...mikor a szocializmus nevében ütnek költőkké vagy akarnak elütni a költészettől költőket, meg kell mondanom, hogy ez a gondolatmenet szocialista gondolatmenetnek ijesztő", még egy kérdést vet fel. Mégpedig azt, hogy később, ebben az esetben marxista szempontból vizsgálva, mennyiben lehet egy-egy kritikus-egyéniséget elvitatni vagy kiemelni. A kérdést Komlós ily módon nem teszi fel, de kritikatörténete egészében ad választ rá.
A kritika mindemképpen közelebb áll az ideológiához. S éppen ezért az ideológia fegyvereivel nagyon könnyű kritikusokat agyonverni. De mi hasznunk van az ideológia fegyvereiből? A kritika kifejez egy életszemléletet, kétségtelenül egy filozófiának a függvénye, tehát magán viseli azokat a nyomokat is, amik nem feltétlenül járnak együtt a verssel, a novelláival, bár azokból sem lehet kérlelhetetlenül kizárni. S ha a kritikát megtartjuk abban a körben, amiben csak szolgálatot teljesít, akkor nem nehéz vele szemiben az ideológia fegyvereit alkalmazni. De a kritikának a lényege az, hogy önálló emberi tevékenység, és hogy megvan az alkotó jellege, eleve hatálytalanítja, kicsorbítja a vele szembeállított kizárólagosan ideológiai fegyvereket, tehát a kritika megértéséhez és a kritikus tevékenységének méltányos bírálatához, nyomon követéséhez elsősorban egy bizonyos lelki és érzéki szélesség kell, a fantáziának, a képzeletnek, a gondolkodásnak egy olyan képessége, ami nélkül verset sem lehet olvasni, zeneművet sem lehet élvezni, szobrot sem lehet érteni... Mert a kritika szolgálata sem merül ki abban, ahogyan azt sokan elképzelik, hogy a műalkotás sorstársává válik, azt érvényesíti, utat tör a műalkotás elfogadásának, az új költői eredmények bevonulásának az irodalmi életbe, hanem egy esztétikai érzékenységet népszerűsít, mégpedig azt a titkot, hogy a képzelet útján, annak segítségével azonosuljon a tárgyával, így lényegében megkerülve és hatálytalanítva a különben érvényesnek felfogható ideológiai ítéletet. A marxista kritikának kétségtelenül egyik döntő feltétele ez. Mert, mint ahogy nem lehet a költőt az ideológia eszközeivel költővé ütni vagy kiütni, éppúgy nem lehet a kritikust sem azokkal végérvényesen eltemetni, vagy kiásni a feledésből; a kritikus tevékenységének, mint alapjában véve mégis alkotó tevékenységnek a megértéséhez halaszthatatlan feltétel ez. Komlós Aladár jó érzékkel vizsgálja a magyar kritikatörténet hét évtizedének kritikusait, és jó érzékkel tapint rá azokra a problémákra, amelyek életesek, jelenvalóak. Sajnos nem mindig következtet a feltárt anyagból, de sohasem hagyja nyíltan a fontosabb kérdéseket. A magyar marxista kritika kezdeteit is megfelelő módon vizsgálja: nem méretezi túl egy Pogány József jelentőséglét, bár nem mindig illeti azt alapos bírálattal. A kritikai hagyomány ápolásának kétségtelenül egyik fontos módja az, hogy az anyagot teljességében tárjuk fel, de hozzátartozik ehhez a következtetések, a számunkra érvényes megállapítások kiemelése is, mert azok nélkül a hagyomány hatása nem lenne felismerhető. A kritikai hagyomány és a mai kritika termékeny kölcsönhatásának lényeges megjelenési tere minden bizonnyal a kritikaelmélet kialakítása; Komlós Aladár könyve az adatok és a tényezők közlésével, valamint felismerésével egészen közel jutott egy érvényes, marxista szemléletű kritikaelmélet kialakításához. Hogy erre mégsem került sor, annak okait nem firtatjuk.
Komlós Aladár a hét évtized korszakosításában ‒ az egyes rétegek, az egymástól eltérő, vagy éppen kíméletlen harcban levő szemléletek különválasztásában ‒ nem teljesen, bár mégis az irodalmi, elsősorban, a szépirodalmi korszakosítást követi: érthető ez, hiszen alapjában véve a kritika központi meghatározója az irodalmi mű: a kritika tárgya. A kritikatörténet korszakosítása kevesebb nehézséggel jár látszólagosan, mint az irodalom korszakosítása, mindenesetre le kell mondani a háborúk, a forradalmak, az évszámok elválasztó jellegéről. A kritika nem független a tárgyától, a műalkotástól, ezért a kritikatörténet korszakosítása is éppen abban lesz kétséges, amiben az általános, irodalomtörténeti korszakosítás: külső jegyek határozzák meg.
Vegyük szemügyre közelebbről a kérdést, mert a mechanikus megoldások alapjában véve gyanúsak. Lényegében tartom tévesnek azt, hogy
,,...az igazi kritikus mintegy társszerzőjévé válik az írónak, azonosul vele". (Sőtér István: Tisztuló tükrök, 498. o.),
mert ez a vélemény a kritikának mint aktív és önálló tevékenységnek a „leglelkét" vitatja el; szolgasorban állítja; van egy eszmei mű, melynek megítélése lehetőleg ne legyen
,,a valódi irodalmi értékrend megsértése". (Sőtér István: i. m. 497. o.),
tehát fogadja el a kritikus az adottat, a meglevőt, igyekezzék azt a nyájas olvasó közelébe hozni, tálalni neki, megértetni vele, és ha betartja az „irodalmi értékrend" rangsorát, akkor nem követ el hibát, sőt az eszmény szempontjából igenis értékes lesz. De mennyiben képvisel valódi kritikai értéket? Ha nem lennénk tekintettel a kritika sajátos értékeire, akkor valóban elfogadhatnánk azt, hogy a kritika szolgálja ki a műalkotást, és amikor kiszolgálta, akkor vonuljon vissza, és ha valaki idővel arra vállalkozik, hogy a kritika történetét fogja össze, nem is kell másra támaszkodnia, mint a meglevő irodalmi, de nem kritikai, értékrendre. Komlós Aladár nem teljesen ezt teszi: az ő korszakosítása méltányosabb a kritikához magához.
Mint ahogy nem hiszem, hogy a kritika kizárólagosan a mű szolgálatában áll, éppúgy kételkedem abban, hogy a kritikatörténet korszakai azonosak lennének az általános irodalomtörténetével.
Kétségtelen, hogy a kritikai gyakorlat nem független a korszak általános művészeti szellemáramlataitól, de nem is annak a függvénye: önálló tevékenység, aminek determinánsa az alkotás maga, de nem kezdete és vége is egyúttal.
Egyszóval a kritika nem pusztán a műben, a műhöz való méltányos vagy méltánytalan viszonyában határozza meg magát, hanem azokban az értékekben, amelyeket önmaga sajátos gyakorlatával hoz felszínre. Tehát a kritika nem pusztán a megismerésnek egy változata, bár tagadhatatlanul az is, hanem sajátos, öntörvényű alkotó tevékenység. Ennek a megértése teszi, ha nem is kérdésessé, de bizonytalanná az irodalomtörténeti korszaikosításnak megfelelő kritikai korszakosítást. Erről győz meg bennünket sokszorosan megismételt argumentációjával Komlós Aladár is. Könyvében is érvényesíti ezt a szempontot, és ezért tekinthetjük kritikatörténetét a kritikaelmélet egyik döntő fontosságú feltételének. Felismerte a kritikában azt a lehetőséget, ami a gyakorlat kényszerévé válik, megalkotva egy történeti és elméleti valóság körvonalait.
A három klasszikusnak vehető kritikai funkció: a művészet, az ízlés és a reproduktív képzet (Groce sorolja fel ezeket ilyen rendben) kétségtelenül a kritika kritikájának is alapja. Az, ami a három funkcióhoz még odatartozik: az elmélet és a korszakosítás, részint (az elmélet) belső, részint (a korszakosítás) külső meghatározója a kritikának. De mindenekelőtt a kritika kritikájának. Ezért tartottuk fontosnak Komlós Aladár könyvének éppen az idevágó kérdéseit felvetni. S alkalmunk volt erre, mert ez az irodalomtörténeti alkotás belső értékeivel tette lehetővé nemcsak az esetleges megítélést, hanem a továbbgondolást is.