KRISZTI, AKORTÁRS MÉDIAMŰVÉSZ

(Nagy Krisztáról)

2000. október 2.

Nagy Kriszta fotográfiák átalakításával készített számítógépes munkáin és nyomatain lényegében a (női) test társadalmiságának kérdését járja körül. Tematikájuk változatossága okán mégis a meglepetés erejével hatnak újra és újra felkeltik a megfigyelő aktivitását. A test mint (szexuális) tárgy mint fétis mint áru mint élő eszköz mint mulandó dolog egyaránt felszínre kerül munkáiban. Valamennyi képének ő maga a modellje; az exhibicionista önreklám mögül azonban mégsem csupán Kriszti lép elénk. Az ezernyi reklámfogás ismeretében megfogalmazott sokféle "álarc" elrejti ugyanakkor meg is mutatja valamelyik arcát. Egyszerre ver hírt magának és nyitja fel szemünket valami másra. Annak tudatában dolgozik hogy a test - az övé is - társadalmi test; s az adott kontextusban a megfelelő öltözékkel sminkkel pózzal beállítással fényeffektusokkal és fitnesz-alakformálással a megfelelő vagy éppen kívánt szerepet tudja betölteni. A fogalmaknak adekvát nyelven és formulában mutatja ki hogy az olyan kategóriák mint "szexi" äkívánatosö "szép" tartalma teljes mértékben a kontextus a társadalmi "közmegegyezés" manipuláció eredménye.
Az Én és az én daliás kandúrom (1998) című triptichonján Nagy Kriszta nyíltan foglalkozik saját magával a változással öregedéssel elmúlással; jóllehet látszólag csupán hajdani macskájának állít emléket. A kandúr képét középre helyezte az ikon bal oldaláról Kriszti szexi változata tekint ránk kihívóan ugyanakkor kissé szégyenlősen a jobb oldaláról pedig elöregített háziasszony igazolvány-önarcképe néz ki. Ez a fajta reprezentáció - akárcsak korábbi játékos ironikusnaplófestményei - az idővel való hadakozás hiábavalóságával foglalkozik egyúttal a természetnek való kiszolgáltatottság "primitív állapotát" ábrázolja. A képlet egyszerű a kézzel írt naplójegyzetek mégis kétféle irányba mozdítják el a képi narrációt: egyrészt a bőrdzsekis cicimutogató önarckép felirata (Új kabát 60 maki szoknya 19 maki/39-ről) a magyar gazdasági viszonyokon kitenyészett egyfajta bevásárlótípusra utal. Másrészt a "98-ban 26 éves művész 1965-re datálja az első képet a középsőt (a macskásat) a jelenre; így valamennyi "dokumentumértékétől" végképp megfosztja a képet.
Az I am an Intersexual girl (1997) feliratú számítógépes munkájában történelmi tudatunknak fittyet hányva (vagy éppenséggel azt borzolva) keveri Nagy Kriszta a különböző idősíkokat és kulturális rétegeket. Ódon karosszékben ülve úgy tesz mint aki kötést imitál. Ehhez a cselekvéshez kényelmetlen helyzetben ám jól láthatóan mutatja fel a (még?) be nem fejezett munkát. Nyilvánvalóan esetlenül tesz úgy mint aki örökösen ott ül és kötöget. Itt a fiatal ara és gésa-kurtizánból "gyúrt" önmaga maszkjában van. A kép azonban mozdulatlan; az egér mozgatásával csak egy másik állókép jelenik meg: mint az egykori olcsó bazári brifkón: a hölgy kacsint és egy kissé más pozícióba lendül a kötőtű. Indokolatlannak tűnik a digitális kép: hegyek vajúdnak és egereket szülnek. Ráadásul a felirat sem fejthető meg racionálisan. Bár az alkotóról készült ez a kép is az mégsem csupán az ő egyik önarcképe hanem egy - a patriarchális társadalom teremtette - több szerepet is egyesítő nőtípusé. Kriszti a hagyományos fétistárgyként működtethető képet pimaszul mint tárgyat (a férfiasság legújabb netovábbjává) korszerűsítette ekképp ebben a mixtúrában a belesimulást-elfogadást ügyetlenül játszó hölgy "arcmása" az imitált szerepnek mintegy paródiájává vált.
A szexuális vágy tárgyaként áruként kezelt női test problematikája jelenik meg a 200 000 Ft című nyomatán (1997) is ahol hat csaknem egyforma képen látható a kihívó pózban bundában lefényképezett szőke démon a különböző igényeknek megfelelő különböző méretű és alakú mellekkel.
A Kortárs festőművész vagyok feliratú óriásplakátján (1998 Budapest Lövölde tér) pedig a tökéletes fehérneműreklám image-t ütközteti a megszólítás személyességével (egyes szám első személy) a "populáris" kultúrát az ún. magas és ezoterikusnak számító kultúrával. Mivel reklámkonform eszköztárral köztéren hirdetett abban a közegben szokatlan dolgot a mű meghökkentővé transzformálódott; Nagy Kriszta ily módon egymással erősítette fel intervenciójának valamennyi hatáselemét.
Az Art & Flash & Hipe I-IV. (2000) című munkáján a Lövölde téri plakáton felvetett tematikát folytatja (művészet reklám énképformálás) hangsúlyozva a divattal a trendivel való foglalatosságot. Itt azonban a felismerhetetlenség határáig tünteti el saját vonásait a divatos ruhák kellékek mögé. A különféle trendi cuccokban megjelenő hölgy képét kvázi művészetfilozófiai idézetként ható közhelyekkel társítja: 1. My art is me / a művészetem én vagyok; 2. Art is externalized in objects / a művészet tárgyakban valósul meg;3. Art is good if it?s trendy / a művészet akkor jó ha trendi; 4. Trend is seasonal / a trend szezononként változik. Az újgazdag image-k csillogó fényes tökéletes álomvilága éppen olyan infantilis gügyögőnek tűnik fel mint az a jelvénnyé vált baba amit (a második képen) a nagy virágos ruhájú nő szorongat. A különböző típusú világok között a kapcsolatot a képeken a begipszelt alkar teremti meg. Felhívja a figyelmet a szereplő azonosságára egyszersmind a véletlen ikonikus jelévé alakult. Az esendőség még kisebb baleset képében sem illik bele e tökéletes világba; annak ellenére sem hogy ezeken az ikonokon mindig tiszta és rendes a kötés s hogy a hölgy "természetes" előkelőséggel viseli (neki még a gipsz is ékszer és szexepil). Ezek a plakátszerű munkák átbucskáztak a fejükön és újból kérdéseket felvető táblaképekké lettek. Részint a kiállítótermi kontextusból adódóan részint a profi megoldású képi ötletek a trendi túlzások a képkivágás formaválasztás megvilágítás és az apró kis gegek - egyszóval a tehetséges képalkotás - folytán. Az ötödik záró print (And I am fucking tired of this pace) visszacsatol Kriszti 1995-ben festett naplóképeihez: "... vége a hétnek / nem bírom ezt a tempót / Kérlek értsd meg".