EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996276. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Ivo Andrić

Kövön, Počiteljben

2007. október 1.

Počitelj. Egy lábon áll csak az egyik talpával támaszkodik a földre azzal is csak félig. Nem könnyű nem is kényelmes pozíció. Nem lehetett vidám e különös védhely történelme; mindig is a vár adott értelmet neki s csupán kénytelenségből mellékesen volt település. Kővárosnak lenni hat évszázadon át a Neretva meredek sziklás és szűk völgyében súlyos veszélyeknek kitett helyen (peremvidéken) ez nem könnyű dolog nem irigylésre méltó sors.

Kínosak és súlyosak lehettek a várnagyok várurak és kapitányok is akik a keresztény majd az oszmán évszázadok során a tornyok legmagasabbikában ültek. A tornyokat az idő már rég lenyakazta és kiegyenlítette egymással ám utolsó maradványaikkal még ma is jelzik a különbségek néhai igazi dimenzióit. Szigorúak és bizalmatlanok voltak ezek az emberek akik szünet nélkül harcoltak a romlandó anyaggal meg az emberi akarat és jellem kiküszöbölhetetlen gyöngeségeivel; szorosan és teljes súlyával rátelepedett a mellkasukra a város biztonságának gondja melyen az állam biztonsága múlott. Még éjjel is fülelték a szeszélyes a földet marcangoló és vár alatti sziklát aláásó Neretva folyását; virrasztottak hogy kifigyeljék virraszt-e az őrség a várfalon; és féltek az összeesküvéstől a lekenyerezéstől és a becsapástól az emberi ravaszságtól mely az ilyen helyeken sohasem alszik és nem nyugszik és gyakran álmukban csap le azokra akik teljesen átadják magukat a nyugalomnak és az alvásnak. Csak az éberségüknek köszönhetően éltek és csak fél szemmel aludtak sokan azok közül akik itt voltak kénytelenek élni.

Milyen lehetett a legénysége ennek a várnak mely ugyanilyen embertelenül meredek és aszketikusan száraz lehetett akkor is amikor még nem vált rommá. Különböző korszakokban különféle összetételű és változó számú változó erejű és változó értékű más-más származású és nevű lehetett – a csömörrel szűkösséggel a messzeséggel és a várakozással való küzdelme révén viszont mindig hasonló. Létében mindig még a legbékésebb időkben is lehetett valami az eredendő veszélyeztetettségből és a kínos elővigyázatosságból mely létrehozta és megjelölte ezt a helyet mint a virrasztás és az őrködés pontját; mindig is lehetett némi keserű kötelességteljesítés és katonás önfegyelem ám nem kevés büszkeség és erő is kötelesség- és hivatástudat az örökké éber kőből és élő emberekből épített gát nagyságának tudata.

Sok csömör és unalom bakahenyélés lehetett nyilván volt is a várakozásban a be nem következő összetűzések és fel nem lépő veszélyek fürkészésében miközben az egész élet egyetlenegy egyhangú vég nélküli várakozássá válik melynek elsődleges értelme feledésbe merült. Volt sóvárgás a mozgás és a tágasság az élvezetek és a változás után éles és fájdalmas akár az élő húsba nyeső penge. De volt lennie kellett örömnek is vad kurta katonás örömnek amikor a túlparton a pásztorlányokon felvillant a fehér ümög amikor borostyánsárga mosztári borban meglebbent az a megfoghatatlan és állandó zöldes visszfény; a borban mely az iszlám harcosnak nemcsak a bódulat kéjét nyújtotta hanem a tiltott és bűnös élvezet édességét is. Élvezetet szerzett a napérlelt gyümölcs is a meleg pogácsa meg a nélkülözhetetlen kávé az erős ljubuški dohány a nappali és éjszakai órák elválaszthatatlan jó barátja. (Láthatatlanul finom szálak fonadéka gyanánt még ma is keresztülgomolyog az ablakokon és a lőréseken a vad iszalagon meg fügefaleveken s a vézna gránátalmafákon valami a dohányfüstben felderengő álmokból és világokból.)

Volt lennie kellett.

Leültem nekitámaszkodtam a sima kidöntött kőnek mely valaha valami lehetett a már nem létező épületben ablakpárkány küszöb vagy ajtótok.

Ritka értékes hely ez. Itt el lehet képzelni az időt és az időben az emberi viszonyokat. („Földi idő és emberi sors.”) Egy pillanatra legalábbis úgy tűnik. Ezért az elképzelésért – még ha nem is lesz hosszú életű és teljes – érdemes megerőltetni magunkat és felkeresni az ilyen helyeket megéri létezésük súlyos bánatáért.

A követ itt emberi verejtékkel fejtették csiszolták és építették be a megtervezett épületekbe melyek az emberek különféle szükségleteit szolgálják és kielégítik a szépség utáni vágyukat mely megkerüli és gyakran túlszárnyalja szükségleteiket. Szolgált a kő mállott lassan és észrevétlenül a hűséges szolgálat során mígnem hűtlen nem lett hozzá a tulajdon funkciója míg szét nem foszlott a cél amire szánták s el nem tűntek az emberek akiket szolgált ő is meg a funkciója is. De kőként akkor is itt maradt helyben és a karcolásaival a nyomokkal amelyeket visel most is erről a szolgálatról regél és fennmarad amíg a víz el nem árasztja be nem födi a föld. (Mert a megmunkált kő sem rejtegetni sem feledni nem tud semmit.)

Nos egy ilyen kövön ülve a fehéren izzó ég alatt Počiteljben mélyebb és távolabbra hatoló sejtelmem támad az időről mint ameddig a számomra ismerős az idővel mérhető és az idő felszínes mesterséges mérésére szolgáló emberi viszonyok eljutni engednek. Úgy érzem villanásnyi időre – mely rövidségével megfoszt az ítélet biztosságától – feltárulnak előttem előttünk és mögöttünk az évszázadok melyek túl vannak minden mértéken és számításon túl az emlékezet hatalmán azok is melyek még nincsenek megnevezve és eseményekkel megjelölve. „Feltárul előttem” mondom de csak azért mert erre nincs szó; mert én tulajdonképpen semmit sem láttam a látnokság e pillanatában melyhez képest a villám lassú és hosszan tartó hanem elvesztettem a szemem világát. „Megsejtettem” mondhatnám ha az a szó hogy „sejteni” nem lenne oly kétértelmű és metafizikai mellékzöngével terhes miközben az amiről én beszélek innen a počitelji kőről a mi egyetlen emberi és kizárólag emberi életünk puszta valósága.

Sohasem voltam képes izgatottság nélkül állni a régi várak és épületek emberi kézzel megmunkált és a használattól elkopott kövein. A régi épületekből kidőlt meleg kő a mindig azonos nap alatt belőlem mindig izgalmas látomást hívott elő az elhalt emberek és nemzedékek életéről szükségleteikről szenvedélyeikről hiedelmeikről és tévelygéseikről összetűzéseikről vonzalmaikról és viszályaikról az embertenger örök hullámzásáról a kemény és múlhatatlan földön.

A délutáni forróság vibrálása ezen a kövön mely mielőtt rommá vált volna a néhai emberek keze alatt élt és szolgálta őket a növényeken melyek csöndes ám szívós erővel feszítik szét ezt a követ számomra nem az elemi erők csupasz és néma játéka hanem az élet beszéde és annak képe ami most van és ami lesz az emberi létezés nagy és változékony és örökké egyforma drámájában.

Fügefa a várfal repedésében.

Húsz évvel ezelőtt itt ezen a helyen miután fürödtek a Neretvában megpihentek a gyerekek és érett puha édes fügét majszoltak. Nyári zabolátlanságukban a megrágott gyümölcs maradékaival dobálóztak. Egy kis darabka füge a régi fal repedésébe pottyant. Egy év múlva kisarjadt a fügefa. Akár egy koraszülött sokáig ingadozott a növekedés és az eltűnés között. A repedésben megbúvó földgöröngy a ritka esők és a gyenge harmat megtették a magukét és a sarj fennmaradt. Kinőtt egy korcs fügefa. Alacsonyka ferde és borostyánként tapad a falhoz. És a minden fügefára és minden élőre érvényes törvény szerint apró gyér összesült termést hozott mely sohasem érik be. Most is látok a csúcsán néhány ilyen termést melyek miként a világ minden termése várják a mézes ősz beköszöntét. Termést hoz és fog is hozni ugyanazon törvények alapján mint a dús és termékeny fügefák a jó földben és alkalmas helyen. Elmegyek mellette meghatódva és lejegyzem létezését jól vigyázva nehogy megszentségtelenítsem egy hanyag hasonlattal hiú metaforával.

A meredek hegyoldal mögött ott az ég magasában kirajzolódó éles sötét vonal mögött akár egy nyaláb pihekönnyű mag melyet egy láthatatlan kéz hintett szerteszét csókasereg feketéllik. Úgy látszik itt a madarak sem repülnek békés rajban. Némán puhán hullanak le a sötét madarak a toronyra betömik lőréseit és fekete szegéllyel díszítik keskeny ablakait akár valami gyászpompa. Velük teljes a tájkép.

Még élnek itt emberek. Kevesen. Rég hozzászoktak az itteni élethez. Az ilyen nyári napokon azonban aki egészséges és munkaképes az nincs a városban hanem kint dolgozik a mezőkön. Odalent amerre a folyó folyik a Neretva mellett találhatók a lakosok derűs és termékeny földjei régi házaik pedig itt vannak a romok között rejtőznek. Az épületeken még vannak házszámok. De megtörténhet hogy ha egymás után benyitsz néhány ilyen házszámmal ellátott ház kapuján egyikben sem találsz élő embereket és valódi háztartást hanem csak elgazosodott udvart és a néhai épület csontvázát ürességet lehelő ablakokkal. Ámbár megeshet hogy amikor csikordul a kapu hirtelen gyenge öreges női hang hallatszik a roskatag házból.

– Ki az?
Meglepetésedben zavarodban nem válaszolsz rögtön az ősi hang pedig harangozni kezd:

– Ki aaaaz?

Ebben a hangban ott él nyelvünk ősisége ilyen hangszínű és ilyen elnyújtott magánhangzókat a mai településeken már sehol sem ejtenek ilyet nem hallani. Az az érzésem hogy benne van a régi városra jellemző bizalmatlanság ódon árnyéka is; a bizalmatlanságé mely túlélte tulajdon okát és a sasfészket és fényes nappal a romok közül is felbukkan.

− Barát! − válaszoltam gondolkodás nélkül meleg hangon találkozásra vágyva.

Távozófélben Počiteljből még egyszer leültem a feldöntött forró kőre a város legmagasabb pontján.

E pillanatban békésnek látom a világot. A számtalan befejezetlen mozdulat megrekedt lendület és abbamaradt kezdet egy pillanatra elült az egymást fedő két óramutató sötét csíkjában. Köröttem minden békés és mozdulatlan; az árnyékuktól megszabadult épületek növények és tárgyak semerre sem törnek és nem mondanak semmit. Egy pillanatra öntudatlanul becsapom magam és kiterjesztem ezt a békét az egész világra; azon illúziók egyike ez melyek egyetlen pillanat igazságát jelentik.

A kékesfehér izzásban kifakult az égi mérleg nyelve. Sem jel sem számjegy se betű se hang. Nem hívják sehogy nem jelzi semmivel és nem jegyzi fel sehova azt amit ez a pillanat mond a kövön a kövek között a delelő nap alatt. A napnak nincs neve az időnek nincs mértéke a világ elvesztette határait. A létezés és a nemlétezés serpenyői tökéletes egyensúlyban nyugszanak.

De a következő pillanatban el fognak mozdulni a mutatók déli helyzetükből egy láthatatlanul és mérhetetlenül kicsiny de minden kataklizmánál nagyobb mozdulattal elválnak egymástól – s a világ olyannak mutatkozik majd a szemünk előtt amilyen mindennek meglesz a neve és mindent gondolataink és lépéseink bevett korlátolt számunkra hozzáférhető mércéivel fogunk mérni. Minden azzá válik majd ami. Ami körülöttem élő és holt az mind újra elnyeri árnyékát lábbilincsét mely a nap során egyre súlyosabb és vaskosabb lesz. Minden csak mozdulatként fog létezni csak annyiban amennyiben mozog. Elindulunk a menet után. Magunk mögött hagyjuk a kimondatlan kimondhatatlan és semmivel sem mérhető nagy pillanatot: a világ névtelen nagyságának és csalóka gyönyörű egyensúlyának pillanatát.

El fogjuk felejteni a romos kő tanítását és üzenetét és a világon semmi sem fogja tudni feleleveníteni az emlékét számunkra. Semmi. Ezek a sorok sem amelyeket azon a kövön jegyzek le déli órán.

RADICS Viktória fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.