EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. november 24. | Emma, Flóra, Virág napjaAKTUÁLIS SZÁM:929677. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Brunner Emília

Kosztolányi Dezső „Omelette á woburn" c. novellájának elemzése

1975. április 1.

Markiewicz szerint az alapvető nyelvi funkciót az irodalom másként tölti be, mint a többi nyelvi forma, mégpedig a képszerűség, az irodalmi fikció és a mes­terséges elrendezettség révén. Az epikára különösen jellemző az utóbbi két elem. Elsősorban a mű keretein belül törvényszerűen működő struktúra (a harmadik elem) alkalmas a legátfogóbb összefüggések kibontására.

Az Omelette á Woburn virtuális struktúrája Esti Kornél alakja. Esti a pol­gári létélmény mélyrétegeit hivatott feltárni oly módon, hogy rámutat a világ kétarcúságára. »Ennek tengelyében viszont az indokolatlan tett mechanizmusa dol­gozik: Esti Kornél társadalmon kívülisége, »szabadsága« ugyanis az indokolatlan tettek sorában manifesztálódik, hirdetve, hogy az embernek csak ennyire futja erejé­ből ebben az elidegenült világban... Esti Kornél »novelláit« írva Kosztolányi ahhoz a. prózai lehetőséghez tért vissza, amelyet Krúdy Gyula munkált ki Szindbádjában— mind az alteregós megoldások, mind a fragmentumtechnika vonatkozásaiban.« (Bori Imre). Esti jellemével kapcsolatban nem beszélhetünk se sátánizmusról, 'se cinizmusról. Kiss Ferenc szerint: »Estit nem az keverte rossz hírbe, amit e novel­lákban cselekszik, hanem az, amit gondol, s amit az író állít róla.« Leghathatósabban bizonyos sztoikus humor egyengeti az utat Esti öntanusítása és kétkedő emberszemlélete között. Alakját lényegében világítja meg a művész-polgár reláció problémája is, mellyel Kosztolányi több vonatkozásban foglalkozott. Estit mint művészt a képzelet és a forma tisztelete jellemzi (ezzel ugyanakkor utalunk a no­vellák önéletrajzi jellegére). A pénzt megveti, de tisztában van jelentőségével. Érzékenysége idővel iróniává edződik. Elsősorban az emberek és az utazások érdeklik. Önmagát így jellemzi: »Nem vagyok jó ember... Rossz ember vagyok. Vagy még rossz se vagyok. Csak olyan, mint akárki más.«

A virtuális struktúra koordinátái között helyezkedik el az Omelette á Woburn reális struktúrája mint megvalósulás.

Voigt Vilmos szegmentálási módszerét alkalmazva a szegmentumszekvencia-típus meghatározását a cselekvő személy, a cselekvés helyszíne, a cselekvés ideje és maga a cselekvés alapján végzhetjük (így nem pusztán nyelvi, hanem tartalmi-poétikai elvek alapján tagolunk).

A novella szereplőinek váltakozása által meghatározott szegmentumtípus az Omelette á Woburnban 6 egységet mutat: 1. a »magyar kocsi« utasai 2. Zürich lakosai 3. a négy frakkos pincér 4. Esti szemügyre veszi a vendégeket és a zené­szeket 5. Esti ismét a pincérektől körülvéve 6. Esti egyedül, a vendégekre, pincé­rekre gondolva. Mindezek az egységek Estihez való relációjukban kapják meg igazi jelentésüket.

A cselekvés helyszíne a következő képlet alapján váltakozik: A—(C)—B—C, amelyben A = Párizs, B = Svájc, C = Magyarország, (C) pedig Magyarország egy előlegezett darabja, a »magyar kocsi«. A zürichi környezet a legimmanensebb, leg­részletesebben kifejtett, itt a helyszínábrázolás (egy kitérővel) szűkülő tendenciát mutat: a város; egy diákszálló; egy udvari szobácska (az utóbbi kettő határozatlan névelővel ellátva, mert csak említésként szerepelnek); a vendéglő; a Zwingli-szobor (a változtatni akarás szimbóluma); a tóparti pad.

A novellát két részre osztja egy élesen meghatározott időpont: »Este nyolc­kor berobogott vonatja a zürichi állomásra.« Előtte egy kínos utazás, melynek hosszúságát Kosztolányi azzal érzékelteti, hogy időben nem határolja körül. Az este nyolc után következő periódusról csak annyit tudunk, hogy éjfél előtt ér véget. A novella idősíkját azonban legteljesebben a novella egyetlen jelen idejű mondata határozza meg: »Nem mehet vissza a szállójába, csak annyi pénze maradt, hogy holnap kiválthatja poggyászát s tovább utazhat.« Itt tűnik ki, hogy az egész cse­lekmény (a tanulmányévet és az utazást kivéve) a mai nap folyamán zajlott le. Esti ritkán közli barátaival az aznapi eseményeket, de ha mégis megteszi, akkor az csak ürügy, hogy a múltba, fiatalságába kalandozzon vissza; mivel ebben az esetben Kosztolányi meséli el a történteket Esti helyett, nem köti a szokásos narra­tív megoldás. Az idézett jelen idejű mondat átível a jövőbe, így az epikai időkeze­lésnek szinte iskolapéldájává válik.

Ha magát a cselekvést figyeljük, a következő globális egységek válnak ki: az utazás, a város »megállítása«, a vendéglőbeli élmény, a lényegében sikertelen menekülési kísérlet. A vendéglőben történtek kompozíciója drámai: Esti eleinte gyanútlan; később riadt; majd rosszat sejt; zavart; ráébred, hogy kelepcébe került; nagyon rosszul érzi magát; kereket akar oldani — látszólag ezután következik be a fordulat; mindenre elszántan fizet, azonban a »pointe, a csattanó, amelyet a szá­zadvég és századelő minden kis újságcikkben, minden glosszában és főleg minden novellában megkövetelt« (Szabolcsi Miklós) az utolsó mondatba kerül, ezáltal külö­nös tenziót valósítva meg, mivel az ilyen befejezést csak a novella »mélystruktúrája« készíthette elő. (A hagyományos novellát az anegdotától a fordulópont kom­pozicionális alkalmazása is elkülöníti.) Figyelembe kell vennünk, hogy a pesszimis­ta novellára inkább jellemző a szerkezet megbontása, mint az optimista novellára, a tragikus fordulópont előrejelzése révén.

A novella a cselekmény szintjén is szűkülő tendenciát mutat: a vonatról való váratlan leszállás a cselekvés és a mozgás szabadságának kifejezője, míg a zárórészben Estinek nincs hova mennie, cselekvései végleg elvesztik az akarati elemet (a sírás már csak történik vele).

Az Omelette á Woburn struktúrájával legtöbb hasonlóságot Kosztolányi Bol­dogság c. novellája mutat, annak ellenére, hogy a két novella hangulati telítődése ellenkező irányban alakul, és hogy a Boldogság nemcsak klasszikusnak tekinthető expozíciót tartalmaz (mint az Omelette á Woburn), hanem utótörténetnek felfog ható értékelést, értelmezést is. Ebből a szempontból az Omelette á Woburn »tisz­tább« kisepikai forma.

Novellánkra annyiban jellemző a filmszerű tagolásmód, amennyiben egy­másba fűződő impresszionisztikus képeket villant föl. Halasi Andor így ír Koszto­lányi prózája kapcsán: »Az igazi impresszionizmus szinte kizárja az igazi Urát... Az impresszionizmus a külvilágot tiszteli.« Míg Esti utazása a »magyar kocsiban« időben definiálatlan, addig Zürichben való bolyongása térben teszi elmosódóvá a mozgást. Ebben a térben differenciálatlan egységben egy kilengés két határpontja­ként jelenik meg a tó mint tájékozódást szolgáló motívum. A vendéglőből szaba­dulva a mozgás frekvenciája felgyorsul: Esti a Zwingli-szoborig fut, és tisztázza helyzetét (film visszapergetésének effektusa). Most már a mozgás mind kisebb amplitúdót mutatva a tóparti vendéglő motívuma körül vibrál (céltalan sétáival újból és újból a vendéglő elé ért...), míg teljesen el nem csendesül.

Bármennyire is apolitikus Kosztolányi a köztudatban, az ideológiának és a filozófiának jelentős stukturáló szerep jut novelláiban. Voigt Vilmos foglalkozott

* A szereplők strukturális viszonya a következő séma szerint valósul meg:

vendégek

a »magyar kocsi« utasai

behatóbban ezzel a kérdéssel: »A cselekvésnek az anticselekvéssé és bölcselkedéssé változtatása az abszurd törekvésű irodalom áltálában ismert fogása... Az abszurd szemlélet ugyanakkor a látszatnál jobban ragaszkodik a hagyományos szerkesztés­hez: csupán az ellenkező színekre festi át. Nem deheroizál, hanem antihősöket vonultat fel; ugyanúgy a cselekményre épít, csak ezt a tehetetlenségben, a vára­kozásban látja.« Bori Imre a megalázottságot (hangsúlyozottan van jelen az Aranysárkányban, az Édes Annában és az Esti Kornélban) jellegzetes motívumai közé sorolja. Az Omelette á Woburn alakjai csak szituációban léteznek, és csak a sze­repjátszás szabályai mozgatják őket. Estit, aki művész (a totalitást keresi), meg­alázza az ilyen helyzet. Nem tud a novella hősévé válni, mert a történések domi­nálnak cselekvései felett.

Az Omelette á Woburn sztorija a részletrealizmus technikája révén meneté­ténél resztriktívebb. Az alacsonyabb szintű közlést a sztori hordozza, a teljes köz­lés dekódolásához viszont az olvasónak »el kell mozdulnia«.*

Estinek az utasokhoz és a vendégekhez való viszonyát egyoldalú aktivitás jellemzi Esti részéről. Ez a viszony elsősorban a percepció szintjén valósul meg, és a sze­replők helyzetéből adódik. Mélyebb kapcsolat csak az író és Esti között létesül — az író a megformálás feladatát vállalja magára (Esti: »...egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is.«). A novella alakjai diametrális egységekbe cso­portosulnak: Esti — a »magyar kocsi« utasai; Esti — a gazdagok. Míg az első ellen­tétet a felbukkanó Zürich oldja fel, a második antagonizmus emléke tovább él Estiben a vendéglő elhagyása után is. A pincérek katalizátorként vannak jelen. Kiss Endre kategóriáival élve, amikor a novella ellentétei Esti pszichikumába tevődnek át, egyben le is szűkülnek — így álpoén jön létre: »Egy új olvasói fölismerés hat itt úgy, mintha új mozzanat lépett volna be magába a novellába.«

A novella utolsó három mondata távolodást mutat az ún. vonalas szerkezet­től és közeledést az ún. Kurzgeschichte felé (az idő pontszerűvé válik, jelentés­montázs).

Az Omelette á Woburn jövőbeutalása Eberhardt Lámmert fogalomrendsze­rében: bizonytalan, mivel a szereplők élik meg, megkülönböztetve a biztos jövőbeutalástól, amelyet az író mint a már lezajlott történet ismerője ad meg.

Megkülönböztethetjük a tudósítást (amikor a tudósított a tudósítótól füg­getlenül is létezik) és az elbeszélést (amikor az elbeszélés a történés és a történés az elbeszélés). A második esetben »az elbeszélt, az elbeszélő mű maga nincs idő­ben, s ami döntővirtuálisan sincs.« (Bernáth Árpád) Az elbeszélésre tehát az igeidők szimbiózisa jellemző. Az Omelette á Woburnban a következő példákat ta­láljuk: »Most a majordomus a fejét kissé félrelibbentve a legfuvalmasabb franciasággál megkérdezte...«; »Ő most összeráncolta a szemöldökét...« »Most kinyi­totta a szemét.«; »Ha valaki azt ajánlja neki, hogy bal kezében kisujját levágva szabadulhat innen, okvetlenül belemegy az üzletbe.« — a múlt idő helyett jelen, így Kosztolányi valószerűbbnek tünteti fel az irreális alkut; »Mégis boldog volna, mintha rettenetes kaland után a halál torkából menekülne.« — a jelen idejű ige­alak érzékelteti, hogy a menekülés Esti pillanatnyi boldogságérzete ellenére sem sikerül, mivel a menekülés még mindig folyamatban van (a végső sikertelenséget a váratlanul kitörő sírás jelzi).

A novella ritmusára kiható tényezők statisztikai kimutatása a következő eredményeket mutatja. A szavak hosszának számtani középértéke 2,15 — tehát a szavak valamivel rövidebbek a Kosztolányira és Krúdyra jellemzőeknél. Ez a szám­adat a novella lirizálódásáról is tanúskodik. Az egy, kettő és három szótagú sza­vak a novella összes szavainak 8,93%-át teszik ki. Ez a frekvencia túlhaladja a Kosztolányinál tapasztalt általános értéket is, és ezáltal utal a ritmus különös je­lentőségére az Omelette á Woburnban. A mondatok hosszának középértéke 26 szó­tag — több, mint a párbeszédben és kevesebb, mint az elbeszélő részben szokásos, mivel az Omelette á Woburnban csak átmesélt párbeszédek jelentkeznek. A novel­la mellékneveinek és főneveinek aránya 0,339, ami viszonylag nagyfokú redundan­ciára utal; ugyanakkor a jelzők az impresszionizmus befolyása alatt alkotó Kosz­tolányinál metafora, metonímia, szinesztézia stb. formájában az esztétikum forrá­sai is. A főnevek és az igék aránya a szöveg nominális voltára utal (1,61). A Busemann-féle koefficiens (a melléknevek és az igék arány) az Omelette á Woburnt a 0,56-os számadattal nem helyezi se a kimondottan statikus, se a ki­mondottan dinamikus novellák közé.

A mondatszerkezeteket vizsgálva az Omelette á Woburnban a tagmondatok és az önálló mondatok aránya 1,42, tehát Kosztolányi még a nyugatosokra jellem­ző rövidségen is túltesz. A mondatösszetétel foka a tagmondatok alapján:

1 2 3 456789 tagmondat

89 db 35 db 15 db 8 db 7 db 3 db 1 db 2 db 2 db

Norden két stiláris eszményt különböztet meg: az antik cicerói stílust (szö­vevényes alárendelések) és az újlatint (mellérendelések). Kosztolányi novellája az utóbbi jegyében íródott. Az a jelenség viszont, hogy Kosztolányi egyes helyeken elhagyja a kötőszavakat, impresszionisztikus törekvésekkel magyarázható. Az Esti Kornél ciklus első fejezete a többi novella keretezését szolgálja; itt nyilatkozik Esti az elveiről: »Az a bajpanaszkodott —, hogy unom, kimondhatatlanul unom a betűket és a mondatokat. Az ember irkál-firkál s végül azt látja, hogy mindig ugyanazok a szavak ismétlődnek. Csupa: nem, de, hogy, inkább, azért. Ez őrjítő.«

Kosztolányi gyakran él a szokásos szórend megbontásával, pl.: »Egyetlen csó­nak imbolygott rajta a túlsó part környékén, regényes lámpásával.« A hátravetés különösen feltűnő a birtokos viszony miatt.

Az Omelette á Woburnban Kosztolányi szinte kizárólag pont és vessző segít­ségével tagol (csak két kérdőjel és egyetlen felkiáltójel sem) — ezzel a fojtottság érzetét kelti, hisz már maga a kiáltás is jelenthet feloldódást.

Az ismétlések közül stilisztikailag legrelevánsabbak az azonos vagy hasonló szerkesztésű tagmondatok, pl. »Az első elvette kalapját, a másik lesegítette vállá­ról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasztotta egy vascsacsira, a negyedik...«

A Kosztolányi-novellától szinte elválaszthatatlan a tragikus érzelmi-hangu­lati töltés, mely ironikus elemekkel keveredik. A tragikum abszurd helyzetekben nyilvánul meg. Az Omelette a Woburn esetében Kosztolányi egy egzisztencialista problémát sejtet — az ember elveszti totalitását, és csak szerepben létezik, etikett-mozgást végez, ahelyett, hogy cselekedne. Estivel kapcsolatban jegyzi meg Bori Imre: »Megszólal Beckett témája is: az eltárgyiasodott világ.« Akárcsak ahogy Krúdy Utolsó szivar az Arabs szürkénél c. novellájában a figyelem (sőt talán az érzelem) az ételek körébe tolódik át. Az ember-tárgy reláció viszonylagosságát bizonyítja Kosztolányi azzal, hogy a »magyar kocsi« utasait állatokká, bábokká testrészeiket tárgyakká degradálja, míg a »megállított« város házai megszemélyesednek.

Kosztolányi-Esti viszonya hazájához sokban hasonlít Ady ambivalens érzés­világához. Az Omelette á Woburn esetében sem tudott Kosztolányi szabadulni a kisváros, a tóparti vendéglő képzetétől (Szabadka). Erre vonatkoztathatjuk Sőtér István megállapítását: »Életét csak úgy érthette meg, tapasztalatait csak úgy vált­hatta át felismerésekké, hogy diákkorát, életének ezt a legháborítatlanabb, legidillibb korszakát szembesítette jelenével... Így vált bölccsé és ironikussá.« Az Omelette á Woburn kétségtelenül a diákévekben játszódik le, de ez már nem az az Esti, aki elsírja magát »egy rozoga gyufatartó... láttán«, de még az az Esti sem, aki megtalálta a sztoikus derűt. Ezért a gondolatiság, a szocio-ökonómiai hangsúly jelentős helyet kap a novellában. Másrészt a freudi hatások is nyilván­valóak a lélekelemzés elmélyítése irányában (a kapcsolatteremtés sikertelensége által kiváltott frusztráció kialakulása és érvényesítése).

Ha az Omelette á Woburn érzelmi-hangulati töltéséről beszélünk, számol­nunk kell impresszionisztikus jegyeivel. Halasi Andor szerint: »Az impresszioniz­mus lírája mindig ad hoc líra. Nem lelke van, hanem végtelen érzékenysége. Nem-érzékenysége, csak izgalmai.«

A szimbolizmus kellékei: a színek, illatok, hangok szintén jelen vannak a novellában. A tíz szerepeltett szín közül Kosztolányi-toposzként jelentkezik a sárga szín mint a halál szimbóluma és a lila mint a félelemé. Illatok helyett a novellában inkább bűzökről beszélhetünk (áporodott szag, büdös állatsereglet, sa­vanyú kőszénfüst) — Esti érzékenységére hivatottak rámutatni. A hangok esetében ellenkező a helyzet (a tó csobogása és a wartburgi dalnokverseny hangjai kevered­nek), azonban itt is ellentét áll fenn, mert Esti szorongatott helyzete idején jelentkeznek. Az ízek közel sem kapnak olyan jelentős helyet (csak két jelző: édes és fa­nyar), mint például Krúdynál.

A novella nyelvét két stilisztikai réteg alkotja: egy szinte vulgárisan köznapi (a diákzsargon elemeivel) és egy finomkodó. Mindaddig, míg Esti a saját megszo­kott nyelvét érvényesíti gondolatai megformálásában, iróniája megvédi attól a ki­szolgáltatottságtól, mely a szerepcsere kényszeréből következik. Ha csak a stilisztikailag releváns szavakat figyeljük a novellában, már kialakul előttünk a novella erőrendszere. Az »árnyékszék«, »falóca«, »cifra rongyok« és »dunyhák« világából indul a történet, hogy később az »ódon kastélyok« közé vezessen, ahol a tavon »regényes lámpású csónak imbolyog«. Még tovább haladva azonban az éterikus hangulat mind groteszekebbé válik — Kosztolányi az ironikus hatást a pincérek »bálilovagkészségének« és Esti igen prózai jóllakási törekvésének szembeállításá­val éri el. A novella zárórésze a stilémák tekintetében is rekapituláció, de már minden ironikus kicsengés nélkül.

Szemantikai szempontból legtöbb összefüggés két helyzet körül alakul ki: amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Esti fedezni tudja költségeit, és örömében nagy borravalót ad, és amikor Esti sírva fakad. Mindkét helyzet váratlanságával, és ha nem maradunk a felszínnél, motiváltságával lep meg. Kosztolányi legjobb novellái­ban a közvetett megnevezések igénybevétele szemantikai nyitottsághoz vezet. En­nek másrészt nem mond ellent, hogy az ideológiának jelentős szerepe van a cse­lekmény kialakításában (a szemantikai nyitottság nemcsak a bizonytalanság lég­körét segít megteremteni, hanem szemantikai dúsítottságot is kivált).

A novella két kiemelt helyzete közvetett megnevezés. Az első a szerepcsere sikertelenségét magyarázza — már nemcsak az anyagi helyzet, hanem az érzésvilág (amely a pszichológiai szempontjából már a mélyrétegbe sorolható) és annak meg­nyilvánulása is antagonizmust mutat a »patríciusok« és Esti között. A második kiemelt helyzet arra utal, hogy az Omelette á Woburn szemantikai kicsengése az érzelmiből értelmivé, majd ismét érzelmivé válik; Kosztolányi a jelentést absztrakt szférákig viszi, a filozófia viszont nyilvánvalóan a cselekvés ellensége — a sírás a tehetetenség megnyilvánulása.

Az Omelette á Woburn a címadásban idegenséget ébreszt, ugyanakkor titok­zatossá teszi a novellát (Kosztolányi az 1930-as években részt vett az ortológus mozgalomban).

A jelentés síkján a novellát még egy tényező döntően meghatározza: a zürichi tartózkodás csak haladék a »szegény hazába« való visszatérés előtt. A fe­szültségoldás (katarzis) elhagyása tehát ebből a szempontból is indokolt.

A novellát a mű immanens struktúrája és a valósághoz való viszonya szem­pontjából értékelhetjük. Az előbbiről a fentiekben volt szó, az utóbbit is érintve. Összegezésül Bóka Lászlót idézhetnénk: »Kosztolányi legnagyobb szabású kísérlete, hogy elveit és költői gyakorlatát, életét és müveit egyensúlyba hozza, az Esti Kor­nél volt.«


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.