Kosztolányi Dezső „Omelette á woburn" c. novellájának elemzése

1975. április 1.

Markiewicz szerint az alapvető nyelvi funkciót az irodalom másként tölti be, mint a többi nyelvi forma, mégpedig a képszerűség, az irodalmi fikció és a mesterséges elrendezettség révén. Az epikára különösen jellemző az utóbbi két elem. Elsősorban a mű keretein belül törvényszerűen működő struktúra (a harmadik elem) alkalmas a legátfogóbb összefüggések kibontására.

Az Omelette á Woburn virtuális struktúrája Esti Kornél alakja. Esti a polgári létélmény mélyrétegeit hivatott feltárni oly módon, hogy rámutat a világ kétarcúságára. »Ennek tengelyében viszont az indokolatlan tett mechanizmusa dolgozik: Esti Kornél társadalmon kívülisége, »szabadsága« ugyanis az indokolatlan tettek sorában manifesztálódik, hirdetve, hogy az embernek csak ennyire futja erejéből ebben az elidegenült világban... Esti Kornél »novelláit« írva Kosztolányi ahhoz a. prózai lehetőséghez tért vissza, amelyet Krúdy Gyula munkált ki Szindbádjában— mind az alteregós megoldások, mind a fragmentumtechnika vonatkozásaiban.« (Bori Imre). Esti jellemével kapcsolatban nem beszélhetünk se sátánizmusról, 'se cinizmusról. Kiss Ferenc szerint: »Estit nem az keverte rossz hírbe, amit e novellákban cselekszik, hanem az, amit gondol, s amit az író állít róla.« Leghathatósabban bizonyos sztoikus humor egyengeti az utat Esti öntanusítása és kétkedő emberszemlélete között. Alakját lényegében világítja meg a művész-polgár reláció problémája is, mellyel Kosztolányi több vonatkozásban foglalkozott. Estit mint művészt a képzelet és a forma tisztelete jellemzi (ezzel ugyanakkor utalunk a novellák önéletrajzi jellegére). A pénzt megveti, de tisztában van jelentőségével. Érzékenysége idővel iróniává edződik. Elsősorban az emberek és az utazások érdeklik. Önmagát így jellemzi: »Nem vagyok jó ember... Rossz ember vagyok. Vagy még rossz se vagyok. Csak olyan, mint akárki más.«

A virtuális struktúra koordinátái között helyezkedik el az Omelette á Woburn reális struktúrája mint megvalósulás.

Voigt Vilmos szegmentálási módszerét alkalmazva a szegmentumszekvencia-típus meghatározását a cselekvő személy, a cselekvés helyszíne, a cselekvés ideje és maga a cselekvés alapján végzhetjük (így nem pusztán nyelvi, hanem tartalmi-poétikai elvek alapján tagolunk).

A novella szereplőinek váltakozása által meghatározott szegmentumtípus az Omelette á Woburnban 6 egységet mutat: 1. a »magyar kocsi« utasai 2. Zürich lakosai 3. a négy frakkos pincér 4. Esti szemügyre veszi a vendégeket és a zenészeket 5. Esti ismét a pincérektől körülvéve 6. Esti egyedül, a vendégekre, pincérekre gondolva. Mindezek az egységek Estihez való relációjukban kapják meg igazi jelentésüket.

A cselekvés helyszíne a következő képlet alapján váltakozik: A—(C)—B—C, amelyben A = Párizs, B = Svájc, C = Magyarország, (C) pedig Magyarország egy előlegezett darabja, a »magyar kocsi«. A zürichi környezet a legimmanensebb, legrészletesebben kifejtett, itt a helyszínábrázolás (egy kitérővel) szűkülő tendenciát mutat: a város; egy diákszálló; egy udvari szobácska (az utóbbi kettő határozatlan névelővel ellátva, mert csak említésként szerepelnek); a vendéglő; a Zwingli-szobor (a változtatni akarás szimbóluma); a tóparti pad.

A novellát két részre osztja egy élesen meghatározott időpont: »Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra.« Előtte egy kínos utazás, melynek hosszúságát Kosztolányi azzal érzékelteti, hogy időben nem határolja körül. Az este nyolc után következő periódusról csak annyit tudunk, hogy éjfél előtt ér véget. A novella idősíkját azonban legteljesebben a novella egyetlen jelen idejű mondata határozza meg: »Nem mehet vissza a szállójába, csak annyi pénze maradt, hogy holnap kiválthatja poggyászát s tovább utazhat.« Itt tűnik ki, hogy az egész cselekmény (a tanulmányévet és az utazást kivéve) a mai nap folyamán zajlott le. Esti ritkán közli barátaival az aznapi eseményeket, de ha mégis megteszi, akkor az csak ürügy, hogy a múltba, fiatalságába kalandozzon vissza; mivel ebben az esetben Kosztolányi meséli el a történteket Esti helyett, nem köti a szokásos narratív megoldás. Az idézett jelen idejű mondat átível a jövőbe, így az epikai időkezelésnek szinte iskolapéldájává válik.

Ha magát a cselekvést figyeljük, a következő globális egységek válnak ki: az utazás, a város »megállítása«, a vendéglőbeli élmény, a lényegében sikertelen menekülési kísérlet. A vendéglőben történtek kompozíciója drámai: Esti eleinte gyanútlan; később riadt; majd rosszat sejt; zavart; ráébred, hogy kelepcébe került; nagyon rosszul érzi magát; kereket akar oldani — látszólag ezután következik be a fordulat; mindenre elszántan fizet, azonban a »pointe, a csattanó, amelyet a századvég és századelő minden kis újságcikkben, minden glosszában és főleg minden novellában megkövetelt« (Szabolcsi Miklós) az utolsó mondatba kerül, ezáltal különös tenziót valósítva meg, mivel az ilyen befejezést csak a novella »mélystruktúrája« készíthette elő. (A hagyományos novellát az anegdotától a fordulópont kompozicionális alkalmazása is elkülöníti.) Figyelembe kell vennünk, hogy a pesszimista novellára inkább jellemző a szerkezet megbontása, mint az optimista novellára, a tragikus fordulópont előrejelzése révén.

A novella a cselekmény szintjén is szűkülő tendenciát mutat: a vonatról való váratlan leszállás a cselekvés és a mozgás szabadságának kifejezője, míg a zárórészben Estinek nincs hova mennie, cselekvései végleg elvesztik az akarati elemet (a sírás már csak történik vele).

Az Omelette á Woburn struktúrájával legtöbb hasonlóságot Kosztolányi Boldogság c. novellája mutat, annak ellenére, hogy a két novella hangulati telítődése ellenkező irányban alakul, és hogy a Boldogság nemcsak klasszikusnak tekinthető expozíciót tartalmaz (mint az Omelette á Woburn), hanem utótörténetnek felfog ható értékelést, értelmezést is. Ebből a szempontból az Omelette á Woburn »tisztább« kisepikai forma.

Novellánkra annyiban jellemző a filmszerű tagolásmód, amennyiben egymásba fűződő impresszionisztikus képeket villant föl. Halasi Andor így ír Kosztolányi prózája kapcsán: »Az igazi impresszionizmus szinte kizárja az igazi Urát... Az impresszionizmus a külvilágot tiszteli.« Míg Esti utazása a »magyar kocsiban« időben definiálatlan, addig Zürichben való bolyongása térben teszi elmosódóvá a mozgást. Ebben a térben differenciálatlan egységben egy kilengés két határpontjaként jelenik meg a tó mint tájékozódást szolgáló motívum. A vendéglőből szabadulva a mozgás frekvenciája felgyorsul: Esti a Zwingli-szoborig fut, és tisztázza helyzetét (film visszapergetésének effektusa). Most már a mozgás mind kisebb amplitúdót mutatva a tóparti vendéglő motívuma körül vibrál (céltalan sétáival újból és újból a vendéglő elé ért...), míg teljesen el nem csendesül.

Bármennyire is apolitikus Kosztolányi a köztudatban, az ideológiának és a filozófiának jelentős stukturáló szerep jut novelláiban. Voigt Vilmos foglalkozott

* A szereplők strukturális viszonya a következő séma szerint valósul meg:

vendégek

a »magyar kocsi« utasai

behatóbban ezzel a kérdéssel: »A cselekvésnek az anticselekvéssé és bölcselkedéssé változtatása az abszurd törekvésű irodalom áltálában ismert fogása... Az abszurd szemlélet ugyanakkor a látszatnál jobban ragaszkodik a hagyományos szerkesztéshez: csupán az ellenkező színekre festi át. Nem deheroizál, hanem antihősöket vonultat fel; ugyanúgy a cselekményre épít, csak ezt a tehetetlenségben, a várakozásban látja.« Bori Imre a megalázottságot (hangsúlyozottan van jelen az Aranysárkányban, az Édes Annában és az Esti Kornélban) jellegzetes motívumai közé sorolja. Az Omelette á Woburn alakjai csak szituációban léteznek, és csak a szerepjátszás szabályai mozgatják őket. Estit, aki művész (a totalitást keresi), megalázza az ilyen helyzet. Nem tud a novella hősévé válni, mert a történések dominálnak cselekvései felett.

Az Omelette á Woburn sztorija a részletrealizmus technikája révén menetéténél resztriktívebb. Az alacsonyabb szintű közlést a sztori hordozza, a teljes közlés dekódolásához viszont az olvasónak »el kell mozdulnia«.*

Estinek az utasokhoz és a vendégekhez való viszonyát egyoldalú aktivitás jellemzi Esti részéről. Ez a viszony elsősorban a percepció szintjén valósul meg, és a szereplők helyzetéből adódik. Mélyebb kapcsolat csak az író és Esti között létesül — az író a megformálás feladatát vállalja magára (Esti: »...egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is.«). A novella alakjai diametrális egységekbe csoportosulnak: Esti — a »magyar kocsi« utasai; Esti — a gazdagok. Míg az első ellentétet a felbukkanó Zürich oldja fel, a második antagonizmus emléke tovább él Estiben a vendéglő elhagyása után is. A pincérek katalizátorként vannak jelen. Kiss Endre kategóriáival élve, amikor a novella ellentétei Esti pszichikumába tevődnek át, egyben le is szűkülnek — így álpoén jön létre: »Egy új olvasói fölismerés hat itt úgy, mintha új mozzanat lépett volna be magába a novellába.«

A novella utolsó három mondata távolodást mutat az ún. vonalas szerkezettől és közeledést az ún. Kurzgeschichte felé (az idő pontszerűvé válik, jelentésmontázs).

Az Omelette á Woburn jövőbeutalása Eberhardt Lámmert fogalomrendszerében: bizonytalan, mivel a szereplők élik meg, megkülönböztetve a biztos jövőbeutalástól, amelyet az író mint a már lezajlott történet ismerője ad meg.

•

Megkülönböztethetjük a tudósítást (amikor a tudósított a tudósítótól függetlenül is létezik) és az elbeszélést (amikor az elbeszélés a történés és a történés az elbeszélés). A második esetben »az elbeszélt, az elbeszélő mű maga nincs időben, s ami döntő — virtuálisan sincs.« (Bernáth Árpád) Az elbeszélésre tehát az igeidők szimbiózisa jellemző. Az Omelette á Woburnban a következő példákat találjuk: »Most a majordomus a fejét kissé félrelibbentve a legfuvalmasabb franciasággál megkérdezte...«; »Ő most összeráncolta a szemöldökét...« »Most kinyitotta a szemét.«; »Ha valaki azt ajánlja neki, hogy bal kezében kisujját levágva szabadulhat innen, okvetlenül belemegy az üzletbe.« — a múlt idő helyett jelen, így Kosztolányi valószerűbbnek tünteti fel az irreális alkut; »Mégis boldog volna, mintha rettenetes kaland után a halál torkából menekülne.« — a jelen idejű igealak érzékelteti, hogy a menekülés Esti pillanatnyi boldogságérzete ellenére sem sikerül, mivel a menekülés még mindig folyamatban van (a végső sikertelenséget a váratlanul kitörő sírás jelzi).

A novella ritmusára kiható tényezők statisztikai kimutatása a következő eredményeket mutatja. A szavak hosszának számtani középértéke 2,15 — tehát a szavak valamivel rövidebbek a Kosztolányira és Krúdyra jellemzőeknél. Ez a számadat a novella lirizálódásáról is tanúskodik. Az egy, kettő és három szótagú szavak a novella összes szavainak 8,93%-át teszik ki. Ez a frekvencia túlhaladja a Kosztolányinál tapasztalt általános értéket is, és ezáltal utal a ritmus különös jelentőségére az Omelette á Woburnban. A mondatok hosszának középértéke 26 szótag — több, mint a párbeszédben és kevesebb, mint az elbeszélő részben szokásos, mivel az Omelette á Woburnban csak átmesélt párbeszédek jelentkeznek. A novella mellékneveinek és főneveinek aránya 0,339, ami viszonylag nagyfokú redundanciára utal; ugyanakkor a jelzők az impresszionizmus befolyása alatt alkotó Kosztolányinál metafora, metonímia, szinesztézia stb. formájában az esztétikum forrásai is. A főnevek és az igék aránya a szöveg nominális voltára utal (1,61). A Busemann-féle koefficiens (a melléknevek és az igék arány) az Omelette á Woburnt a 0,56-os számadattal nem helyezi se a kimondottan statikus, se a kimondottan dinamikus novellák közé.

A mondatszerkezeteket vizsgálva az Omelette á Woburnban a tagmondatok és az önálló mondatok aránya 1,42, tehát Kosztolányi még a nyugatosokra jellemző rövidségen is túltesz. A mondatösszetétel foka a tagmondatok alapján:

1 2 3 456789 tagmondat

89 db 35 db 15 db 8 db 7 db 3 db 1 db 2 db 2 db

Norden két stiláris eszményt különböztet meg: az antik cicerói stílust (szövevényes alárendelések) és az újlatint (mellérendelések). Kosztolányi novellája az utóbbi jegyében íródott. Az a jelenség viszont, hogy Kosztolányi egyes helyeken elhagyja a kötőszavakat, impresszionisztikus törekvésekkel magyarázható. Az Esti Kornél ciklus első fejezete a többi novella keretezését szolgálja; itt nyilatkozik Esti az elveiről: »Az a baj — panaszkodott —, hogy unom, kimondhatatlanul unom a betűket és a mondatokat. Az ember irkál-firkál s végül azt látja, hogy mindig ugyanazok a szavak ismétlődnek. Csupa: nem, de, hogy, inkább, azért. Ez őrjítő.«

Kosztolányi gyakran él a szokásos szórend megbontásával, pl.: »Egyetlen csónak imbolygott rajta a túlsó part környékén, regényes lámpásával.« A hátravetés különösen feltűnő a birtokos viszony miatt.

Az Omelette á Woburnban Kosztolányi szinte kizárólag pont és vessző segítségével tagol (csak két kérdőjel és egyetlen felkiáltójel sem) — ezzel a fojtottság érzetét kelti, hisz már maga a kiáltás is jelenthet feloldódást.

Az ismétlések közül stilisztikailag legrelevánsabbak az azonos vagy hasonló szerkesztésű tagmondatok, pl. »Az első elvette kalapját, a másik lesegítette válláról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasztotta egy vascsacsira, a negyedik...«

•

A Kosztolányi-novellától szinte elválaszthatatlan a tragikus érzelmi-hangulati töltés, mely ironikus elemekkel keveredik. A tragikum abszurd helyzetekben nyilvánul meg. Az Omelette a Woburn esetében Kosztolányi egy egzisztencialista problémát sejtet — az ember elveszti totalitását, és csak szerepben létezik, etikett-mozgást végez, ahelyett, hogy cselekedne. Estivel kapcsolatban jegyzi meg Bori Imre: »Megszólal Beckett témája is: az eltárgyiasodott világ.« Akárcsak ahogy Krúdy Utolsó szivar az Arabs szürkénél c. novellájában a figyelem (sőt talán az érzelem) az ételek körébe tolódik át. Az ember-tárgy reláció viszonylagosságát bizonyítja Kosztolányi azzal, hogy a »magyar kocsi« utasait állatokká, bábokká testrészeiket tárgyakká degradálja, míg a »megállított« város házai megszemélyesednek.

Kosztolányi-Esti viszonya hazájához sokban hasonlít Ady ambivalens érzésvilágához. Az Omelette á Woburn esetében sem tudott Kosztolányi szabadulni a kisváros, a tóparti vendéglő képzetétől (Szabadka). Erre vonatkoztathatjuk Sőtér István megállapítását: »Életét csak úgy érthette meg, tapasztalatait csak úgy válthatta át felismerésekké, hogy diákkorát, életének ezt a legháborítatlanabb, legidillibb korszakát szembesítette jelenével... Így vált bölccsé és ironikussá.« Az Omelette á Woburn kétségtelenül a diákévekben játszódik le, de ez már nem az az Esti, aki elsírja magát »egy rozoga gyufatartó... láttán«, de még az az Esti sem, aki megtalálta a sztoikus derűt. Ezért a gondolatiság, a szocio-ökonómiai hangsúly jelentős helyet kap a novellában. Másrészt a freudi hatások is nyilvánvalóak a lélekelemzés elmélyítése irányában (a kapcsolatteremtés sikertelensége által kiváltott frusztráció kialakulása és érvényesítése).

Ha az Omelette á Woburn érzelmi-hangulati töltéséről beszélünk, számolnunk kell impresszionisztikus jegyeivel. Halasi Andor szerint: »Az impresszionizmus lírája mindig ad hoc líra. Nem lelke van, hanem végtelen érzékenysége. Nem-érzékenysége, csak izgalmai.«

A szimbolizmus kellékei: a színek, illatok, hangok szintén jelen vannak a novellában. A tíz szerepeltett szín közül Kosztolányi-toposzként jelentkezik a sárga szín mint a halál szimbóluma és a lila mint a félelemé. Illatok helyett a novellában inkább bűzökről beszélhetünk (áporodott szag, büdös állatsereglet, savanyú kőszénfüst) — Esti érzékenységére hivatottak rámutatni. A hangok esetében ellenkező a helyzet (a tó csobogása és a wartburgi dalnokverseny hangjai keverednek), azonban itt is ellentét áll fenn, mert Esti szorongatott helyzete idején jelentkeznek. Az ízek közel sem kapnak olyan jelentős helyet (csak két jelző: édes és fanyar), mint például Krúdynál.

A novella nyelvét két stilisztikai réteg alkotja: egy szinte vulgárisan köznapi (a diákzsargon elemeivel) és egy finomkodó. Mindaddig, míg Esti a saját megszokott nyelvét érvényesíti gondolatai megformálásában, iróniája megvédi attól a kiszolgáltatottságtól, mely a szerepcsere kényszeréből következik. Ha csak a stilisztikailag releváns szavakat figyeljük a novellában, már kialakul előttünk a novella erőrendszere. Az »árnyékszék«, »falóca«, »cifra rongyok« és »dunyhák« világából indul a történet, hogy később az »ódon kastélyok« közé vezessen, ahol a tavon »regényes lámpású csónak imbolyog«. Még tovább haladva azonban az éterikus hangulat mind groteszekebbé válik — Kosztolányi az ironikus hatást a pincérek »bálilovagkészségének« és Esti igen prózai jóllakási törekvésének szembeállításával éri el. A novella zárórésze a stilémák tekintetében is rekapituláció, de már minden ironikus kicsengés nélkül.

•

Szemantikai szempontból legtöbb összefüggés két helyzet körül alakul ki: amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Esti fedezni tudja költségeit, és örömében nagy borravalót ad, és amikor Esti sírva fakad. Mindkét helyzet váratlanságával, és ha nem maradunk a felszínnél, motiváltságával lep meg. Kosztolányi legjobb novelláiban a közvetett megnevezések igénybevétele szemantikai nyitottsághoz vezet. Ennek másrészt nem mond ellent, hogy az ideológiának jelentős szerepe van a cselekmény kialakításában (a szemantikai nyitottság nemcsak a bizonytalanság légkörét segít megteremteni, hanem szemantikai dúsítottságot is kivált).

A novella két kiemelt helyzete közvetett megnevezés. Az első a szerepcsere sikertelenségét magyarázza — már nemcsak az anyagi helyzet, hanem az érzésvilág (amely a pszichológiai szempontjából már a mélyrétegbe sorolható) és annak megnyilvánulása is antagonizmust mutat a »patríciusok« és Esti között. A második kiemelt helyzet arra utal, hogy az Omelette á Woburn szemantikai kicsengése az érzelmiből értelmivé, majd ismét érzelmivé válik; Kosztolányi a jelentést absztrakt szférákig viszi, a filozófia viszont nyilvánvalóan a cselekvés ellensége — a sírás a tehetetenség megnyilvánulása.

Az Omelette á Woburn a címadásban idegenséget ébreszt, ugyanakkor titokzatossá teszi a novellát (Kosztolányi az 1930-as években részt vett az ortológus mozgalomban).

A jelentés síkján a novellát még egy tényező döntően meghatározza: a zürichi tartózkodás csak haladék a »szegény hazába« való visszatérés előtt. A feszültségoldás (katarzis) elhagyása tehát ebből a szempontból is indokolt.

A novellát a mű immanens struktúrája és a valósághoz való viszonya szempontjából értékelhetjük. Az előbbiről a fentiekben volt szó, az utóbbit is érintve. Összegezésül Bóka Lászlót idézhetnénk: »Kosztolányi legnagyobb szabású kísérlete, hogy elveit és költői gyakorlatát, életét és müveit egyensúlyba hozza, az Esti Kornél volt.«