Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Beretka Ferenc
„Korunk hőse", Dimitrijević bíró
David Albahari: Sudija Dimitrijević, Matica srpska, Újvidék, 1978.
1979. április 1.
Nem biztos, hogy David Albahari könyve teljesen egyértelmű fogadtatásban részesül. Sok esetben ugyanis túlontúl tartózkodók vagyunk, egyfajta álszemérem köti meg a kezünket, esetenként nehezen fogadjuk be a számunkra szokatlan dolgokat, különösen olyankor, amikor azért megérezzük, hogy bármennyire szokatlannak tűnnek is, szoros kapcsolatban állnak velünk. Albahari könyvének azonban épp ez kedvezne, mert a különböző megítélések pergőtüzében akaratlanul is az villanna meg mindinkább, ami tényleg jelentőssé teszi ezt a könyvet. S minél nagyobb számban sorakoznának fel ellene az állítólagos érvek, annál megdönthetetlenebbé válna, hogy valójában igen értékes alkotásról van szó. Értékesről és szokatlanról.
Szószaporításnak tűnhet a megállapítás: Albahari könyve modern regény. Modernsége, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, „maian” modern. Egyszóval nem a modernségnek egyfajta, lassan már sablonná soványodott értelmezése szerint, hanem eredetien, újan modern.
S talán mondanunk sem kell, e „mai modernségnek csak olymódon tudott a közelébe jutni, hogy igen érzékenyen észlelte és tapintotta ki korunk problémáit, korunk problémáinak immár patologikus tüneteket kiváltó hatását, egyszersmind magát az embert, mint e patologikus tünetek hordozóját.
Felmerül a kérdés, vajon a műben megrajzolt „korunk hőse” voltaképpen „ellenhősnek” tartható-e, ahogyan a kötetet kísérő pársoros jegyzet sugallja. Azt hisszük, a választ nem szabad elkapkodni. Igaz, hajlamosak vagyunk – dolgunkat egyszerűsítendő – a számunkra nehezen befogadható dolgokat „ellen-dolgoknak” feltüntetni, itt azonban nem szabad átsiklanunk bizonyos dolgok felett, mint pl. a folyamatos civilizálódás és az ebből eredő patologikus tünetek sokasága. Szeretünk még mindig illú-ziókban élni, azonban az illúziók ideje egyre inkább lejár, a valóság egyre erőteljesebben rombolja őket. Természetesnek kell tartanunk, hogy a művészet mindent megelőzve vesz tudomást erről, s próbálja meg is formálni egyrészt ennek képét, másrészt a megalkotott kép absztrahálása útján az általánosítható tényeket is.
Szükségesnek tartottuk, hogy e gondolatokat előrebocsássuk, tudniillik Albahari könyve arra ösztönöz bennünket, hogy kétségbe vonjuk „ellen-hős” voltát, s arra figyelmeztessünk, Dimitrijević bíró sajátosan korunk produktuma, civilizált életformánk által alkotott – igaz, válságos, de épp válságos formájában eredeti – figura. Az elidegenedés szempontjait rengetegszer emlegetik napjainkban. Dimitrijević bíróval kapcsolatban is eszünkbe kell hogy jusson. Ez a figura azonban már az önmagától való elidegenedés megtestesítője, egyfajta valóságtalan figura, olyan, aki a valóság helyett a valóság illúziójáról meditál, arról vesz tudomást. Az az állapot ez, amikor az ember személye és lénye (e két fogalom ez esetben nem fedi egymást, sőt!) között válaszfal húzódik, s az egyén fő problémáját az a kérdés alkotja, hogy vajon az ember személye hazudik lényének, vagy lénye személyének.
Éppen emiatt kell a valóságnak csupán az illúziójáról beszélnünk. E személyiségosztódás sem tudja ugyanis kellő mértékben tisztázni, hogy a valóság melyik rész számára valóság, s melyik számára nem. Úgy hisszük, a fentiekből igen jól látszik, hogy Dimitrijević bíró és az őt övező valóság között mekkora distancia áll fenn. Éppen ebből következtethető ki azoknak a patologikus tüneteknek a sokasága, melyek a bíró személyében kiütköznek, s képtelenné teszik a társadalom többi összetevőjével való kapcsolatteremtésre.
Albahari voltaképpen beleveti hősét az események forgatagába, hogy az önmagára utalva próbálja meglelni azokat a kapcsolatokat, amelyek nélkül társadalmi létezése elképzelhetetlen. Azonban Dimitrijević bíró meglehetősen esetlegesen mozog világában: viselkedésének nincsenek meg az ok-okozati összefüggései a konkrét feltételekkel. Talán oszthatjuk azt a véleményt, hogy a bíró gondolati szinten késésben van konkrét tetteihez viszonyítva, sőt ezt kiegészítve, megállapíthatjuk azt is, hogy e késést gondolati szinten képtelenség behozni: a valóság folytonossága újabb és újabb szituációkat teremt, így Dimitrijević bíróban csak ritka emlékképként merül fel egy-egy viselkedési analógia, de lényegének tudatosításáig nem jut el. Ezek is jobbára mikromozzanatok.
Tulajdonképpeni válságának okait legegyszerűbben magányával magyarázhatjuk. Egy helyütt maga is kimondja, mintegy tanulságként: „szörnyű egyedül lenni.” Sőt, továbbgondolva ezt, megállapítja azt is, hogy „egy ember magánya minden ember magánya is, a bánat, a kín, a könny köztulajdon, a művész köztulajdon, a művész telefonközpont, a művész kapcsolat a szennyvízgödör és az isteni magasságok között.” Azonban jómaga nem ennek a művésznek a típusa.
ő inkább az a típus, akinek „mindig van egy kerítése, ami mögé elbújhat”. S e rejtőzködésnek is megvan a maga oka. Nem Dimitrijević bíró szerelmi problémái, sokkal inkább életének lényének konvenciói. Ezek okozzák szerelmi problémáit is, ezek teszik voltaképpen magányossá, ezek teszik lehetetlenné közte és a felesége közt a családi kapcsolatot. A nemi viszony képtelensége tulajdonképpen az együttélés képtelensége. S Dimitrijević már-már patologikussá váló ösztöni tünetei tulajdonképpen létének képtelenségére világítanak rá.
A kapcsolatteremtés egyetemes vonatkozásai is figyelmet érdemelnek. A szexuális kapcsolatok visszássága vagy képtelensége az egyetemes társadalmi kommunikáció képtelenségével egyenlíthető ki.
A bíró szülői problémái (névtelen telefonáló közli vele, hogy fia kábítószer-élvező), tulajdonképpen csak ezt fejleszti tovább. Gyermeke előtt játszott szerepe paradox módon a bíró valós én-jét fedi fel Andrija előtt, s a regényben tulajdonképpen Andrija felülemelkedik apján, sokkal egyértelműbben tájékozódik apja jellemében, mint a bíró gyermekéében.
Úgy hisszük, nem érdektelen megismernünk azokat a „kerítéseket”, amelyek mögé a Dimitrijević bíró-szerű ember rejtőzik, mert ez sok dologra rávilágít hősünk jellemével kapcsolatban. Ilyen biztonságot nyújtó fedezéknek számít a póz, egy-egy álláspont, bizonyos nyelvi klisék, s nem utolsósorban egy olyan jellemző magatartás, amikor az ember eleve annak az oldalnak a pártjára áll, amelyről jó előre tudni lehet, hogy győzni fog. Az egzisztencialista választás lehetősége tehát eléggé leszűkül itt, azonban a választás egyetlen eredménye, hogy a bíró felesége, Jelena távozásával e fedezékek is romlásnak indulnak, vagy ahogy Albahari fogalmaz: „egy kerítés lerombolása nem jelenti ugyan a többiek lerombolódását is, de rések bizonyosan keletkeznek bennük.” Az elrejtőzés képtelensége azonban a hazugság gondolatával párosul, s felvetődik a kérdés, vajon a hazugság-e az, amin minden alapulhat.
A végletek hazugsággal tűzdelt harcának tanulságaként azonban Albahari felveti azt a kérdést is, létezik-e valamilyen átmeneti alak, egy pont amely a végletek közti átmenetben azonos távolságra van mindkettőtől, s amely esetleg támpontot adhat a tanácstalanságok felszámolásához.
Albahari bírója kontemplatív figura. Kérdések sokaságát veti fel, s kérdések sokasága vetődhet fel vele kapcsolatban. A kérdésekre adott és adható válaszok azonban korántsem egyértelműek. De azért vannak fix pontok, amelyeket egy részletekbe menő elemzés bejelölhet, s amelyek alapján legalább hozzávetőleges adataink lehetnek a felvetett kérdések megválaszolására. Azonban e rejtjelzettség amennyire előnye, annyira hátránya is Albahari regénye meggyőző erejének. Mégis, további fenntartások nélkül leszögezhetjük, hogy esetleges hiányosságai ellenére is értékes alkotása mai szerb irodalmunknak.
A regényírás technikai kérdéseinek újszerű megválaszolása is alátámaszthatja ezt a megállapítást. Albahari gyakran maga is ködösít. Olykor éppen a „konkrétumok” kimondása előtt szakítja meg a mondatát, tesz igen nagy gondolatjelet a szöveg végére.
összefoglalva tehát az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy Albahari könyve, éppen abból eredően, hogy sajátosan korunkból meríti gyökereit, maian modern alkotásában korunk sajátos hősét festi meg.