EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125188. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 168. szám

Beretka Ferenc

„Korunk hőse", Dimitrijević bíró

David Albahari: Sudija Dimitrijević, Matica srpska, Újvidék, 1978.

1979. április 1.


Nem biztos, hogy David Albahari könyve teljesen egyértelmű fogadtatásban részesül. Sok esetben ugyanis túlontúl tartózkodók vagyunk, egyfajta álszemérem köti meg a kezünket, esetenként nehezen fogadjuk be a számunkra szokatlan dolgokat, különösen olyankor, amikor azért megérezzük, hogy bármennyire szokatlannak tűnnek is, szoros kapcsolatban állnak velünk. Albahari könyvének azonban épp ez kedvezne, mert a különböző megítélések pergőtüzében akaratlanul is az villanna meg mindinkább, ami tényleg jelentőssé teszi ezt a könyvet. S minél nagyobb számban sorakoznának fel ellene az állítólagos érvek, annál megdönthetetlenebbé válna, hogy valójában igen értékes alkotásról van szó. Értékesről és szokatlanról.

Szószaporításnak tűnhet a megállapítás: Albahari könyve modern regény. Modernsége, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, „maian” modern. Egyszóval nem a modernségnek egyfajta, lassan már sablonná soványodott értelmezése szerint, hanem eredetien, újan modern.

S talán mondanunk sem kell, e „mai modernségnek csak olymódon tudott a közelébe jutni, hogy igen érzékenyen észlelte és tapintotta ki korunk problémáit, korunk problémáinak immár patologikus tüneteket kiváltó hatását, egyszersmind magát az embert, mint e patologikus tünetek hordozóját.

Felmerül a kérdés, vajon a műben megrajzolt „korunk hőse” voltaképpen „ellenhősnek” tartható-e, ahogyan a kötetet kísérő pársoros jegyzet sugallja. Azt hisszük, a választ nem szabad elkapkodni. Igaz, hajlamosak vagyunk – dolgunkat egyszerűsítendő – a számunkra nehezen befogadható dolgokat „ellen-dolgoknak” feltüntetni, itt azonban nem szabad átsiklanunk bizonyos dolgok felett, mint pl. a folyamatos civilizálódás és az ebből eredő patologikus tünetek sokasága. Szeretünk még mindig illú-ziókban élni, azonban az illúziók ideje egyre inkább lejár, a valóság egyre erőteljesebben rombolja őket. Természetesnek kell tartanunk, hogy a művészet mindent megelőzve vesz tudomást erről, s próbálja meg is formálni egyrészt ennek képét, másrészt a megalkotott kép absztrahálása útján az általánosítható tényeket is.

Szükségesnek tartottuk, hogy e gondolatokat előrebocsássuk, tudniillik Albahari könyve arra ösztönöz bennünket, hogy kétségbe vonjuk „ellen-hős” voltát, s arra figyelmeztessünk, Dimitrijević bíró sajátosan korunk produktuma, civilizált életformánk által alkotott – igaz, válságos, de épp válságos formájában eredeti – figura. Az elidegenedés szempontjait rengetegszer emlegetik napjainkban. Dimitrijević bíróval kapcsolatban is eszünkbe kell hogy jusson. Ez a figura azonban már az önmagától való elidegenedés megtestesítője, egyfajta valóságtalan figura, olyan, aki a valóság helyett a valóság illúziójáról meditál, arról vesz tudomást. Az az állapot ez, amikor az ember személye és lénye (e két fogalom ez esetben nem fedi egymást, sőt!) között válaszfal húzódik, s az egyén fő problémáját az a kérdés alkotja, hogy vajon az ember személye hazudik lényének, vagy lénye személyének.

Éppen emiatt kell a valóságnak csupán az illúziójáról beszélnünk. E személyiségosztódás sem tudja ugyanis kellő mértékben tisztázni, hogy a valóság melyik rész számára valóság, s melyik számára nem. Úgy hisszük, a fentiekből igen jól látszik, hogy Dimitrijević bíró és az őt övező valóság között mekkora distancia áll fenn. Éppen ebből következtethető ki azoknak a patologikus tüneteknek a sokasága, melyek a bíró személyében kiütköznek, s képtelenné teszik a társadalom többi összetevőjével való kapcsolatteremtésre.

Albahari voltaképpen beleveti hősét az események forgatagába, hogy az önmagára utalva próbálja meglelni azokat a kapcsolatokat, amelyek nélkül társadalmi létezése elképzelhetetlen. Azonban Dimitrijević bíró meglehetősen esetlegesen mozog világában: viselkedésének nincsenek meg az ok-okozati összefüggései a konkrét feltételekkel. Talán oszthatjuk azt a véleményt, hogy a bíró gondolati szinten késésben van konkrét tetteihez viszonyítva, sőt ezt kiegészítve, megállapíthatjuk azt is, hogy e késést gondolati szinten képtelenség behozni: a valóság folytonossága újabb és újabb szituációkat teremt, így Dimitrijević bíróban csak ritka emlékképként merül fel egy-egy viselkedési analógia, de lényegének tudatosításáig nem jut el. Ezek is jobbára mikromozzanatok.

Tulajdonképpeni válságának okait legegyszerűbben magányával magyarázhatjuk. Egy helyütt maga is kimondja, mintegy tanulságként: „szörnyű egyedül lenni.” Sőt, továbbgondolva ezt, megállapítja azt is, hogy „egy ember magánya minden ember magánya is, a bánat, a kín, a könny köztulajdon, a művész köztulajdon, a művész telefonközpont, a művész kapcsolat a szennyvízgödör és az isteni magasságok között.” Azonban jómaga nem ennek a művésznek a típusa.

ő inkább az a típus, akinek „mindig van egy kerítése, ami mögé elbújhat”. S e rejtőzködésnek is megvan a maga oka. Nem Dimitrijević bíró szerelmi problémái, sokkal inkább életének lényének konvenciói. Ezek okozzák szerelmi problémáit is, ezek teszik voltaképpen magányossá, ezek teszik lehetetlenné közte és a felesége közt a családi kapcsolatot. A nemi viszony képtelensége tulajdonképpen az együttélés képtelensége. S Dimitrijević már-már patologikussá váló ösztöni tünetei tulajdonképpen létének képtelenségére világítanak rá.

A kapcsolatteremtés egyetemes vonatkozásai is figyelmet érdemelnek. A szexuális kapcsolatok visszássága vagy képtelensége az egyetemes társadalmi kommunikáció képtelenségével egyenlíthető ki.

A bíró szülői problémái (névtelen telefonáló közli vele, hogy fia kábítószer-élvező), tulajdonképpen csak ezt fejleszti tovább. Gyermeke előtt játszott szerepe paradox módon a bíró valós én-jét fedi fel Andrija előtt, s a regényben tulajdonképpen Andrija felülemelkedik apján, sokkal egyértelműbben tájékozódik apja jellemében, mint a bíró gyermekéében.

Úgy hisszük, nem érdektelen megismernünk azokat a „kerítéseket”, amelyek mögé a Dimitrijević bíró-szerű ember rejtőzik, mert ez sok dologra rávilágít hősünk jellemével kapcsolatban. Ilyen biztonságot nyújtó fedezéknek számít a póz, egy-egy álláspont, bizonyos nyelvi klisék, s nem utolsósorban egy olyan jellemző magatartás, amikor az ember eleve annak az oldalnak a pártjára áll, amelyről jó előre tudni lehet, hogy győzni fog. Az egzisztencialista választás lehetősége tehát eléggé leszűkül itt, azonban a választás egyetlen eredménye, hogy a bíró felesége, Jelena távozásával e fedezékek is romlásnak indulnak, vagy ahogy Albahari fogalmaz: „egy kerítés lerombolása nem jelenti ugyan a többiek lerombolódását is, de rések bizonyosan keletkeznek bennük.” Az elrejtőzés képtelensége azonban a hazugság gondolatával párosul, s felvetődik a kérdés, vajon a hazugság-e az, amin minden alapulhat.

A végletek hazugsággal tűzdelt harcának tanulságaként azonban Albahari felveti azt a kérdést is, létezik-e valamilyen átmeneti alak, egy pont amely a végletek közti átmenetben azonos távolságra van mindkettőtől, s amely esetleg támpontot adhat a tanácstalanságok felszámolásához.

Albahari bírója kontemplatív figura. Kérdések sokaságát veti fel, s kérdések sokasága vetődhet fel vele kapcsolatban. A kérdésekre adott és adható válaszok azonban korántsem egyértelműek. De azért vannak fix pontok, amelyeket egy részletekbe menő elemzés bejelölhet, s amelyek alapján legalább hozzávetőleges adataink lehetnek a felvetett kérdések megválaszolására. Azonban e rejtjelzettség amennyire előnye, annyira hátránya is Albahari regénye meggyőző erejének. Mégis, további fenntartások nélkül leszögezhetjük, hogy esetleges hiányosságai ellenére is értékes alkotása mai szerb irodalmunknak.

A regényírás technikai kérdéseinek újszerű megválaszolása is alátámaszthatja ezt a megállapítást. Albahari gyakran maga is ködösít. Olykor éppen a „konkrétumok” kimondása előtt szakítja meg a mondatát, tesz igen nagy gondolatjelet a szöveg végére.

összefoglalva tehát az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy Albahari könyve, éppen abból eredően, hogy sajátosan korunkból meríti gyökereit, maian modern alkotásában korunk sajátos hősét festi meg.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.