EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. október 1. | Malvin, Teréz napjaAKTUÁLIS SZÁM:1182402. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Együtt 1914

Konok Péter

„…Ma béke van és holnap háború…”

2013. december 20.



1914. június 28. Történelmi fordulónap, nem sokkal a nyári napforduló után. Közép-Európában hagyományosan másnap kezdődött (milyen baljós kép) az aratás. Erre a napra sokan, sokféleképpen emlékeznek (és persze az is figyelemreméltó, hogy ki mindenki emlékezik). Kitüntetett időpontként jelenik meg az európai (és általában a modern) kollektív emlékezetben, mint olyan választóvonal, amely minden ízében szimbolikus lelőhelye valamiféle közös múlt utolsó pillanatának, egy egykor volt Európa halálának egy egykor volt világ közepén.[1] Bármiféle memoárt, visszaemlékezést vagy egykorú beszámolót olvasunk, óhatatlanul jelentőséget tulajdonítunk e kor minden apró részletének, a nagy fordulópont előtti és utáni időjárásnak, a színeknek, hangulatoknak, hétköznapi eseményeknek. 1914 nyarával kapcsolatban minden különleges jelentőséget kapott és kap azóta is (különösen persze akkor, ha évforduló vagy éppen – business as usual – újabb háború közeledik). Rengetegen érezték úgy utólag, hogy válaszolniuk kell (vagy válaszaik vannak) arra a kérdésre: „te hol voltál, mit csináltál 1914. június 28-án?” (Szokás ezt manapság 2001. szeptember 11-éhez hasonlítani. A párhuzam érthető és sok tekintetben frappáns, bár a léptékek között, talán nem nehéz belátni, jókora különbség van.)

A fenti kérdésre persze végtelenül sokfélék a válaszok. Akár még a prózai, cseppet sem szimbolikus időjárás megítélésében is, amely a visszaemlékezésekben óhatatlanul metaforákká emelkedik. Esős, rideg, villámlós-zivataros nyár volt 1914 nyara? Vagy éppen idilli, tücsökzenés, végtelenbe nyúló pillanat? Ez is aszerint változik, hogy ki mit akar éppen hangsúlyozni. Ha a meteorológiai beszámolókat nézzük, egy átlagos európai nyár képét kapjuk, sőt ha kitágítjuk a képet, azzal szembesülünk, hogy az atlanti régióban ez volt minden idők legcsendesebb hurrikánszezonja. Közép-Európában meleg, száraz volt az idő, de igazi aszályról nem beszélhetünk, Észak-Olaszországban esős, Angliában átlagosan unalmas nyár volt. A társadalmi kataklizmát nem kísérték isteni vagy természeti jelek. Mégis, Stefan Zweig például minden nyarak esszenciájaként emlékezik erre az évre: „1914 nyara feledhetetlen maradt volna számunkra akkor is, ha nem hoz végzetet Európa földjére. Mert ritkán láttam ilyen évszakot: teltebbet, szebbet, már-már azt mondhatnám, valóban nyáriasabbat. Napokon át selymeskék volt az ég, puha a levegő, mégsem fülleteg, és illatos-melegek voltak a mezők, sötéten telt lombúak az erdők, s oly zsenge zöldek mégis; ha azt mondom: nyár, ma is azokra a sugárzó júliusi napokra kell gondolnom akaratlan, amelyeket a Bécs melletti Badenban töltöttem el.”[2] Babits sokszor idézett visszaemlékezésében viszont vészjósló viharként élte meg a baljós júniusi napot, és e viharban „[l]assan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek összevissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk, és senki se törődik velünk. Hangunk elszállt a szélben, s hiába óvtuk gyertyánkat és irományainkat, a gyertya alig látszott pislogni, s az irományok ki voltak szolgáltatva a szeleknek. Más irományok is röpültek ez idő tájt, megszentelt szerződésekből, ősi törvények lapjaiból, öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden megváltozott! (…) Minden másként lett, életemnek ebben a második felében, mint az elsőben volt, és minden rosszabbul. Mintha a világ egyszerre a másik felére fordult volna.”[3]

Valamiféle háború kitörésére szinte mindenki számított 1914-ben, és jószerivel senki sem számolt azzal a háborúval, ami valójában kitört. A század eleje óta újra és újra a felszínre törtek azok a geopolitikai és társadalmi feszültségek, amelyek fegyvercsörtetésbe vagy kisebb-nagyobb helyi háborúkba torkolltak. Ugyanakkor mindaddig sikerült elodázni a „nagy háborút”, amelynek során az európai bevett hatalmak közvetlenül esnek egymásnak – hiszen az utolsó ilyen jellegű háború 1871-ben ért véget, megteremtve azt a német birodalmat, amely birodalomként (és a technológiai fejlődés egyik úttörőjeként) immár valódi impériumra is vágyott egy olyan világban, amely a korábbi gyarmatosító hatalmak konszenzusa szerint alapvetően már lezárta az imperialista expanzió korszakát. 1918 után a világ belépett az államkapitalizmusok korába.

De volt a háborúnak egy talán ennél is fontosabb – bár ettől nem elválasztható – eredménye: megváltoztatta a kapitalista társadalmak osztály-erőviszonyait. Hangsúlyossá vált a munkásmozgalom integrációja, amely – mind a hagyományos szociáldemokrata, mind a kommunistának nevezett radikális szociáldemokrata formájában – a kapitalizmus meghaladásának pártjából (a marxi osztállyá, azaz párttá szerveződött proletariátus értelmében) fokozatosan a kapitalizmus megreformálásának pártjává vált. Ez a folyamat persze már sokkal korábban elkezdődött – a munkásmozgalom magának a proletariátusnak a kettős természetéből eredően egyszerre volt a munkaerő megszervezésének és az elidegenedett munka tagadásának történelmi mozgalma –, de éppen a háborúhoz való viszony, az állammal való azonosulás, illetve – kisebb mértékben – szembeszállás volt a munkásmozgalmi paradigmák Rodosza, ahol, mese nem volt, ugraniuk kellett.

A szervezett munkásmozgalom egyik legfontosabb célja, különösen a huszadik század eleje óta, a háborúk megakadályozása volt. Ebben a kérdésben, elméletben legalábbis, szinte valamennyi irányzat egyetértett, a forradalmi utat elképzelők éppúgy, mint a reformisták, az anarchisták és a szocialisták. Tulajdonképpen annak idején a Második Internacionálé legfontosabb, legemlékezetesebb vitái is éppen a háború kérdéseiről szóltak. Ám 1914-ben – az 1912-es bázeli nyilatkozaton alapuló optimista várakozásokra rácáfolva – bekövetkezett az, amit általában a szociáldemokrata „pálfordulásaként” vagy éppen „árulásaként” szokás értékelni. Bár a néhány évvel korábban elhangzó hangzatos békenyilatkozatok és felhívások, az Internacionálé harciasan pacifista kiáltványai után az ember hajlamos elfogadni legalábbis a „fordulat” szó használatát, mégis úgy tűnik, hogy nem elsődlegesen a szociáldemokrata vezetők és ideológusok „árulásáról” volt itt szó (ahogyan azt teleologikus és egyben moralizáló felhanggal utóbb a vulgármarxista történetírás értelmezte), hanem ellenkezőleg: saját szavaik által hipnotizálva éppen ők voltak azok, akik nem mérték fel a munkások valódi viszonyulását.[4]

Beverly J. Silver meggyőző adatai alapján az első világháború kitörésének előestéjén magasra ívelő társadalmi elégedetlenség a háború kitörésekor hirtelen meghökkentő mértékben visszaesett. Ez nem az állami elnyomással magyarázható, hanem éppen azzal, hogy a munkástömegek minden várakozás ellenére nagymértékben mobilizálhatóak voltak az „össznemzetinek” kikiáltott célok mellett, megmutatva, hogy milyen vékony is az internacionalizmus máza a munkásmozgalmon (és tágabb értelemben milyen vékony a civilizáció és a felvilágosodás pozitivista máza a nyugati kultúrán). „Nem ismerek többé pártokat! Csak németeket ismerek!” – mennydörögte ii. Vilmos császár a Birodalmi Gyűlés előtt 1914. augusztus 4-én, mikor az összes párt – köztük, néhány tartózkodással a szociáldemokrata képviselők – megszavazták a hadihiteleket. Az osztályharcot felváltotta a Burgfrieden, a l’union sacrée, az intézményesített osztálybéke. Persze a „nemzeti célokat” a munkásság számára minden esetben valamiféle progresszív, már-már felszabadító lózunggal elegyítették: a harc az orosz kancsukauralom vagy éppen a porosz kaszárnyavilág ellen folyik, a szabadság megóvásáért. A nagyvárosi pályaudvarokon és a falusi vasútállomásokon a felvirágozott vagonokból zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” helyileg aktuális változata, és szinte mindenki biztos volt benne, hogy karácsonyra otthon lesz. Az általános eufóriában elsikkadt azon kevesek hangja, akik – a proletár internacionalizmus, a keresztényi szeretet, a felvilágosult humanizmus vagy akár a józan ész nevében – óvatosságra, netán ellenállásra intettek.

A legteljesebb mértékben elmaradt, sőt visszájára fordult a munkásság nagy, nemzetközi fellépése a háborúval szemben. Néhány kivételtől, így pl. Jean Jaurès bátor, végül egyenesen öngyilkosságnak bizonyuló kiállásától eltekintve a szociáldemokrata pártok a honvédelem ügye mellé álltak, sőt ahol parlamenti erőt képeztek, képviselőik – néhány fontos, de inkább szimbólumértékű kivétellel – megszavazták a hadihiteleket és a háborút. Éppen az internacionalizmus feladása, és az adott ország, sőt „Haza” (Vaterland, Patrie, Rogyina stb.) imperialista céljainak elfogadása, hovatovább propagálása volt annak beismerése, vagy éppen tudatosodása, hogy a szociáldemokrácia immár egészen más, mint akár csak pár évvel korábban. Igen jellemző a korábban baloldali szocialistának számító német képviselő, Konrad Haenisch visszaemlékezése: „…a tüzes békefelhívásokon még meg sem száradt a tinta, a levegőt még áthatották a munkásvezérek háborúellenes beszédei, mikor a pillanat szörnyű követelése ugyanezeket a tollakat és ugyanezeket a szónokokat arra kényszerítette, hogy nem kevésbé tüzes szavakkal harcba hívjanak a keletről ránk zúduló vad cári hordák ellen… A félelem, hogy nem árulod-e el magadat és ügyedet? Érezhetsz-e úgy, ahogyan azt a szíved diktálja? …amíg végül – és soha nem felejtem el ezt a napot és órát – a szörnyű feszültség feloldódott, amíg végül mertünk azokká lenni, amik voltunk, amíg végül az elvek és megcsontosodott elméletek ellenére egy negyedszázad óta először teljes szívvel, tiszta lelkiismerettel és az árulás érzete nélkül együtt énekelhettük a mindent elsöprő éneket: Deutschland, Deutschland über alles.”[5]

A munkásmozgalom egyértelműen legnagyobb része, a szociáldemokrácia az első világháború kezdetével egyszer s mindenkorra kilépett a maga klasszikus-osztályharcos „boldog békeidejéből” (amely persze igencsak harcias volt), és belépett a modern nagypolitika porondjára. Ez a kapitalizmus adott fejlettségi szintjének és a nemzetközi erőviszonyoknak olyan logikus eredménye volt, amely – bár kevesebb figyelmet kap – nagyobb hatású változást hozott, mint a harctereken folyó események. A különféle munkásmozgalmi tendenciák addigi elvi harcai ezáltal alaposan átalakultak: a „hivatalos” munkásmozgalom (a szociáldemokrácia után, az 1920-as évek derekától ide zárkózott fel a bolsevizmus is) peremén kívül, azzal szemben állva fogalmazódtak meg már csupán az általános „forradalmi” stratégiák, míg a nagy mozgalmak a továbbiakban egyre inkább – jóllehet először sajátosnak tűnő – reálpolitikát kezdtek folytatni. Bár a bernsteini fordulat már régen bekövetkezett a szociáldemokráciában, valódi jelentése tulajdonképpen csak az első világháború után, és a szociáldemokrácia nagy szkizmáját, a kommunista mozgalom kiszakadását követően kezdett el tudatosodni és egyben realizálódni. A forradalom, amely addig úgy látszott, csupán elnapolódott, lassanként kikopott a mainstream munkásmozgalom távlati terveiből is, vagy éppen egy „történelmi jövőbe” vetített túlvilág képét öltötte, amelyhez az államkapitalista „szocializmus” folyamatos építésén és védelmén keresztül vezet a rögös, de dicsőséges út.

Hasonló volt egyébként a jóval kisebb támogatottságú, de korántsem jelentéktelen anarchista mozgalmak és teoretikusok nagyobbik részének álláspontja is, bár itt jellemzően a nyugati, az antant országokban élő anarchisták voltak azok, akik – mint James Guillaume, Jean Grave vagy éppen a francia emigrációban élő Kropotkin – egyértelműen térfelet választottak a kibontakozó háborúban, leginkább azért, mert a „porosz” vereségtől a forradalom kirobbanását várták. Ellenfeleik, így a háborúellenes küzdelem nagy öregje, Marx egykori barátja, Ferdinand Domela Nieuwenhuis, Emma Goldman vagy Errico Malatesta úgy látták, hogy az imperialista háborúban nincs „forradalmibb” oldal, „kisebbik rossz”, ezért az osztályok közötti küzdelem lehet a proletariátus szempontjából az egyetlen jogos háború – ez sokban rokon volt a lenini forradalmi defetizmus elképzelésével, amelyet mindazonáltal Lenin csupán hatalomra kerüléséig tekintett érvényesnek (az anarchisták persze a spanyol polgárháborúig nem kerültek ilyen dilemma elé).

Közhely, hogy az egész modern kultúra, az egész világlátás sokkal kiábrándultabb, cinikusabb, gyanakvóbb lett 1914 után. A látszólag egyetlen csapásra, egyetlen pisztolylövéssel véget érő „boldog békeidők” véget vetettek a nyugati társadalom sajátos (és persze csupán retrospektív módon érzékelhető) általános naivitásának (most tekintsünk el attól, hogy a „boldog békeidők” mítosza, mint minden mítosz, hamis; koncentráljunk arra, hogy mint minden mítosznak, van igazságtartalma is). Lezárult a politika romantikus szakasza, hogy átadja helyét a relativizálás ironikus idézőjeleinek és a totalitárius kategorikus imperatívuszok vaskos felkiáltójeleinek – a többértelműség és a kizárólagosság sajátosan modern dialektikájának. És ahogy maga a kapitalista hatalom is átalakult, vele alakult át kihívója is. A földrajzi és mozgalmi perifériák (Hispánia, Latin-Amerika, Ázsia; illetve a radikális kommunista és anarchista csoportosulások) kivételével a régi, lelkes, öntevékeny, önszerveződő, naivan szentimentális és szenvedélyesen harcias munkásmozgalom egyszerre menetelő, hivatásos vezérek által irányított, bürokratikusan unalmas és elidegenedett tömegpártokká jegecesedett. A párt (amely addig feltételezetten maga volt az osztály a maga megszervezettségében), immár elkülönült a „tömegektől” – éppen azáltal, hogy tömegpárt lett belőle, előbb Németországban, majd Oroszországban és másutt is. Nagybetűs Párt lett belőle, különféle előnevekkel, de párhuzamos társadalmi jelentéssel. Az 1914 nyarának közepén kezdődő történelmi „pillanat”, amennyiben a kapitalizmus túlélésének politikatörténetét vizsgáljuk, afféle sajátos, korszakok közötti átvezető jelenetként 1917 késő őszéig, 1918 elejéig tartott. Ahogy Guy Debord írta: „Ugyanezen történelmi pillanatban, amikor is a bolsevizmus önmagáért diadalmaskodott Oroszországban, a szociáldemokrácia pedig győzelmesen küzdött a régi világért, született meg a dolgok új rendje, amely egyben a modern spektákulum uralmának is alapja: a munkásképviselet szembekerült a munkásosztállyal.”[6]

A hosszú, küzdelmes és óriási változásokat hozó xix. század 1914 nyarán, egy viharos vagy éppen napsütéses napon véget ért, hogy egy relatíve rövid, de rettenetes és gyilkos intermezzóval, az első valódi totális háborúval megkezdődjék az államkapitalizmus, a totalitárius államok, a tömegtermelés, a tömegfogyasztás, a tömegmészárlás és a tömeges gondolkodás, az intézményesített és tiszteletreméltóvá sminkelt forradalmak huszadik százada, amelyben az átalakuló társadalmi rendszerek óhatatlanul alaposan átszabták saját meghaladásuk lehetőségeit és ideológiáit is.


 




[1] „Európa! – manapság ez a szó már csak úgy cseng, mint egy mese a régmúlt időkből” – sopánkodott Richard von Kühlmann német külügyi államtitkár 1917. szeptember 28-án a Birodalmi Gyűlésben, majd kifejtette, hogy minden hatalom érdeke e régi, szeretett Európa megmentése. Idézi Pallagi Mária: „Spanyol békeközvetítési kísérletek az első világháború alatt”. Aetas, 2004/3–4. 190. o.

[2] Stefan Zweig: A tegnap világa. Európa, Budapest, 1981. 199. o. (Tandori Dezső ford.)

[3] Babits Mihály: „Curriculum vitae” (1939). In uő: Esszék, tanulmányok ii. Szépirodalmi, Budapest, 1978. 684. o.

[4] „E. H. Carr azt állította, hogy az első világháború előestéjére bizonyos mértékig már megvalósult az európai munkásosztályok betagozódása az osztályközi nemzeti projectekbe. A tizenkilencedik században, írta Carr, mikor »a nemzet még a középosztályhoz kötődött, és a munkásoknak nem volt hazájuk«, a szocializmus »nemzetköziként« jelent meg. Ám »az 1914-es válság reflektorként világított rá«, hogy a dolgok drámai mértékben megváltoztak. A »munkástömegek ösztönösen tudták, hogy kenyerük melyik oldala vajas« – mármint hogy saját államuk oldalán a helyük” – írja Beverly J. Silver („Munkásmozgalom, háború és világpolitika: Mai folyamatok világtörténelmi perspektívában”. Egyenlítő, 2004/2. 37. o.). „A háború első éveiben lényegében nem létezett dezertálás; a munkásmozgalmi és szocialista agitáció pedig éppen a hadviselő országokban csökkent a legnagyobb mértékben.” Vö. E. H. Carr: Nationalism and After. Macmillan, London, 1945. 204. o.

[5] Konrad Haenisch: Die deutsche Sozialdemokratie im und nach dem Weltkriege. Berlin, 1916. Idézi Jemnitz János: A nemzetközi munkásmozgalom az első világháború éveiben 1914–1917. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 21–22. o. (Az én kiemelésem – K. P.)

[6] Guy Debord: A spektákulum társadalma, 100. tézis. Balassi Kiadó, Budapest, 2006. 23. o. (Erhardt Miklós ford.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.