Komplex meghatározások felé

Folyóiratszemle

1975. november 3.

Szili József Az irodalom fogalmának logikai problémái című tanulmánya (Helikon, 1976. 1. 5—31. old.) az irodalomfogalom többértelműségének egyes jelentéseire való bontásával foglalkozik. Fontos lépés ez az irodalomfogalom komplex meghatározásának útján. »Amikor az irodalom szót használjuk — írja Szili — nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ugyanaz a nyelvi megnevezés különböző fogalmakat jelölhet. Az irodalomról szóló fejtegetések többnyire elég redundánsak ahhoz, hogy nyilvánvaló félreértésre ne kerüljön sor. Olykor azonban előfordul az a hiba, hogy az egyik irodalomfogalomra érvényes meghatározást a másikra viszik át.« Szili József abból indul ki, hogy az »irodalom« fogalma, mint minden más fogalom, konkrét és absztrakt fogalomra bontható. Közöttük nem az a különbség, hogy az egyik tárgyra vonatkozik, a másik pedig valamely elvont tulajdonságra, hanem hogy »a konkrét fogalom olyan tárgyra vonatkozik, ami valamilyen értelemben zárt, határokkal bíró egész, diszkrét entitás«, az absztrakt fogalom viszont »tárgyára mint kontinuumra vonatkozik, mint tulajdonságra, minőségre, anyagra, viszonyra, mineműségre...« Ezek alapján nyilvánvaló tehát, hogy az irodalom konkrét általános fogalma gyűjtőfogalom, amelybe az irodalmak tartoznak, nem pedig az egyes művek: »Az irodalom fogalma mint gyűjtőfogalom tárgyára, az irodalomra, mint konkrét egészre vonatkozik, amelynek elemei szintén egészek (az irodalmi művek).« De nem csupán mechanikus halmazról van szó: »Ahhoz, hogy ezek az elemek egészet alkothassanak, egyetlen rendszer elemeiként kell funkcionálniuk. A rendszer az elemek viszonyrendszere; feltételezi az elemek közötti viszonyokat (kölcsönhatásokat stb.) valamint az elemek és az egész rendszer közötti viszonyokat, sőt e viszonyok viszonyait is.«

Szili József arra is felhívja a figyelmet az irodalom konkrét általános fogalmának meghatározása során, hogy az irodalom komplex meghatározásához nem lehet elegendő az irodalom különböző aspektusok szerinti megközelítésmódjainak meghatározásait mechanikusan egymás mellé állítani, felsorolni, mert az irodalomnak, mint rendszernek, magában kell foglalnia alkatelemeinek összefüggésrendjét és hierarchiáját is. Az irodalom absztrakt fogalma az irodalom irodalomjellegét tartalmazza, »mineműségét«, »amelyet a »nyelvi szövegjelleg« és a »művészetjelleg« vagy »műatkotásjelleg« metszetével határozhatunk meg.«

Az irodalom konkrét általános fogalma tehát az irodalom »leíró«, az irodalom absztrakt fogalma pedig az irodalom »funkcionális« fogalma. Az irodalom leíró és funkcionális fogalma élesen különválik egymástól — »Kettőjük között összekötő kapocs az irodalmi műalkotás.« Ugyanakkor azonban az is kétségtelen, hogy »az egységes irodalom-fogalom egyszersmind egyetlen is.« De ha bármilyen módon fel akarnánk oldani ezt a nyilvánvaló ellentmondást, kettősséget, magának a fogalomnak gazdag tartalmát szegényítenénk el. Az irodalomfogalomnak tehát lényegi, tovább már nem bontható alkateleme ez az ellentmondásosság.

Szili József tanulmányának legfontosabb eredménye, hogy megbízhatóan tisztázta ennek az ellentmondásosságnak a szükségességét az adekvát irodalomfogalom komplex meghatározás rendszerének a kidolgozásában.

Zoran Gavrilović tanulmánya is az ellentmondásosság kimutatására alapozza tanulmányát, a kritika ellentmondásos értelméről és helyzetéről értekezik. (Zoran Gavrilović: Protivrečna priroda smisla i položaja kritike. Treći Program, Zima 1975, 149—174 old.)

Gavrilović tanulmánya abból indul ki, hogy a kritika létrejöttének mindig hozzá képest külső feltétele van: ez a műalkotás. Ezért a kritika nem alakíthatja ki a maga módszereit a konkrét műalkotás törvényszerűségeinek a figyelembevétele nélkül, ugyanakkor ahhoz, hogy tudományként funkcionálhasson, rendelkeznie kell önálló módszerekkel, rendezőelvekkel és értékrendszerrel. Felmerül azonban a kérdés, hogy a műalkotás egyediségéből következően rendelkezhet-e a kritika olyan általános elméleti módszerrel, amely modellül szolgálhat minden egyes mű kritikai felmérése, értékelése alkalmával. »Ha ez lehetséges, annyit jelent, hogy a kritikának megvannak a maga belső törvényei.«

Gavrilović szerint a kritikát az különbözteti meg minden más tudományos diszciplinától, hogy nem tud következetesen és végig objektív maradni. A szubjektív és objektív közötti ellentmondás határozza meg. Ebből a feloldhatatlan ellentmondásból pedig további ellentmondások származnak.

Mint művészettől függő tevékenység, a kritika a »megalkotott világ« kategóriájába tartozik. De, s ez még agy ellentmondását fedi fel: »míg a művészet mint megalkotott világ a forma, a sajátságos organizációk és struktúrák világa, addig a kritika azokat a terminusokat és kategóriákat használja, amelyek a meglévő világhoz tartoznak; a kritika tehát határmezsgyén van, mint két világ: a megtevő és történelmi, reális és funkcionális, valamint a megalkotott, azaz müvészi világ közötti kapocs.«

A kritika ellentmondásos természetének és helyzetének tárgyalásakor fontos tisztázni azt is, hogy tulajdonképpen mi az az ún. külső kritika és mi a belső kritikai megközelítés lényege. »Ezt a terminust [ti. a külső kritika terminusát] a kritikának a művészettel való bonyolult kapcsolata hozta létre. Ha úgy véljük, hogy a kritikának az a feladata, hogy az irodalmi mű történelmi körülményeit vizsgálja, mivel az irodalmi mű a történelmi viszonyok produktuma — és ha úgy véljük, hogy a kritikának csak ez a feladata —, akkor ezt a megközelítésmódot tekinthetjük külső kritikai megközelítésnek. Ezzel szemben a belső megközelítés (...) az irodalmi műnek a maga korával való kapcsolatától függetlenül igyekszik megragadni az értelmét és jelentését, egyes rétegeit, belső felépítését stb.«

A mű belső kritikai megközelítése sem független a kortól, amelyben az alkotás létrejött, mert »kétségtelenül minden időnek és korszaknak megvan a maga szépségfogalma, a kritika tehát ebben az esetben sem menekülhet a történelmi vizsgálódások elől«,de a műnek és korának kapcsolata itt sokkal funkcionálisabb, sokkal inkább kitapintható.

»A korszerű kritika — Gaivirilović szerint — úgy elemzi az irodalmi művet, mint többértelműséget, mint jelentések és konotációk összességét, sajátos formába szerveződő nyelvi kapcsolatokat, mint tartalom és forma egységét, rámutatva egyfelől az irodalom és a történelem, másfelől a kritika és a többi szellemi értékek rendszerei között fennálló bonyolult összefüggésekre.«