EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996226. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Mesés Péter

KODZSA HIZIR KARDJA

"Éles kard megyn ellenetek, gyors és könyörtelen kézben." Ivo Andrić

2007. október 1.

Nemrégiben egy ismerősöm, német újságíró, megkért, ugyan mondanék neki néhány szót a Balkánról. Pontosabban megírnám-e neki néhány szóban, csak úgy ímélben, címszavakban, mi is az a Balkán. Vagy legalábbis én mit gondolok róla. Jó nagy marhaság, gondoltam, címszavakban. Mit is mondjak. Kosz és rendetlenség? Vadság, fejetlenség és fékezhetetlenség? Vagy csevap és Jelen pivo, mititei és Ursus? Taraf de Haidouks és Boban Marković? Vagy mi a jó ég? Miért kell ilyen hülye kérdésekkel zaklatni engem? Miért gondolja valaki, hogy címszavakban leírható bármi is, főleg egy számára teljességgel ismeretlen terep. Nem mintha én ismerném, meg egyáltalán, hogyan ismerhetné bárki is, hiszen oly nagy, ráadásul legalább oly sokféle, ahányféle nép lakja. Én még megnevezni sem tudom az arrafelé lakó különféle népeket, nemhogy valami rendbe szedjem őket. No de, mindegy, gondoltam, valahogyan csak ki kell segítenem érdeklődő ismerősömet, s írtam neki néhány szót, nem emlékszem pontosan, nyilván a szokásos sztereotip hülyeségeket.

Mégsem hagyott aztán nyugodni ez a Balkán, már csak azért sem, mert oly sok emberhez hasonlóan én magam is hajlamos vagyok valami nekem nem tetsző dologra meggondolatlanul legyinteni, áh, tiszta Balkán. Emlékszem, a nyolcvanas években jóformán csak Románia, pontosabban Erdély felé hagytam el az országhatárt. Persze, balkánoztam, nyilván, de komolyan azt hiszem, nem fordult meg a fejemben, hogy ez lenne a Balkán, vagyis hogy ez Balkán lenne. Azt, hogy a Balkánon vagyok, fölöttébb érdekes módon először pont a puccos Bécsben éreztem. Nyolcvankilencben történt, éppen nyugat-németországi utazásról voltam hazatérőben, Nyugat-Berlin, Hamburg, Göttingen, Frankfurt, a csodás Rajna-vidék, Heidelberg, Worms, életemben először jártam Nyugaton, gyönyörű, izgalmas, élhető és élő városok, a jövendőbeli feleségemmel, születendő gyermekeim anyjával, fiatal szerelem. Tökéletes utazás egy nyárra. Az utolsó állomás volt Bécs, pontosabban a Westbahnhof, ha jól emlékszem, immár egyedül. Bécsben sem jártam még azelőtt, odáig autóstop Németországból, de már nagyon untam, az éjszaka kellős közepén érkeztem meg, hová menjek, hát a pályaudvarra. Mindenféle szedett-vedett népség, én sem nagyon lógtam ki a sorból, afféle Balkán-hangulat. Ráadásul valami román csávó rám akaszkodott, egyáltalán, hogy a francba kerül nyolcvankilencben, nyáron, amikor Ceauşescu még ereje teljében volt, egy román fickó a bécsi Westbahnhofba. Meg miért nem száll le rólam, mikor beszélni is alig tudunk egymással, hiszen szerény az én román tudásom, nagyjából annyi, hogy fâra pisicuţa doispe lei, cu pisicuţa treispe lei. Ezt Kolozsvárott tanultam, amikor Tibor barátom könyvárus volt, de árult nájlonpungát, azaz szatyrot is afféle árukapcsolásban, én meg besegítettem neki, méghozzá úgy, hogy a szatyrokat én árultam, ahhoz mégsem kell akkora nyelvtudás. Persze könyvet senki nem vett, viszont a szatyrok, azok nagyon mentek, egész nap dolgoztam, mint az állat. Kiscica nélkül tizenkét lej, kiscicával tizenhárom. Utána persze együtt ittuk el az egész bevételt (ebből később lettek is problémák a könyv- és pungaterjesztővel), vagyis tudok sört is kérni románul, akárhányat. De mindez még jó néhány évvel korábban történt, s mint már említettem, nekem akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy az egésznek valami köze lehetne a Balkánhoz. Azt, hogy Balkán van, valóban akkor és ott éreztem először Bécsben, a gyanús románnal a nyakamon. Talán mert abba a Bécsbe mégiscsak Nyugat felől érkeztem.

Na, most hogyan magyarázzam el a német újságírónak címszavakban, hogy számomra nem a nájlonpunga, nem is annak az elivott ára, hanem a bécsi Westbahnhof a Balkán. Egy pályaudvar a világ egyik legfényesebbre kisuvickolt városában.

Azért persze sejtem, talán mégsem ez az az igazi Balkán, vagyis mi az, hogy igazi, mindenesetre nem ez az, amire az ismerősöm kíváncsi volt, elvégre effélét akár már maga is láthatott. Talán jobban érdekelte volna, ha megírom neki, miként nyaraltunk Bulgáriában, de az meg nem fér bele néhány címszóba. Pedig, gondolhatnánk, keresztülautózva Szerbián és Bulgárián esetleg meg lehet tapasztalni, mi is az a Balkán. Csak hát Szerbia és Bulgária két, egymástól nagyon is különböző ország. Annyiban mindenképpen, hogy Szerbiában kiraboltak, Bulgáriában pedig nem.

Na jó, ez most nagyon erős túlzás, nem is másért, csupán a drámai hatás kedvéért írtam le. Történt ugyanis, hogy Belgrád és Niš között autózván a családnak már nagyon megállhatnékja volt, így hát megálltunk egy benzinkútnál. Mármost ha nekem vezetnem kell, nem nagyon szeretek megállni, a lehető leggyorsabban az úti cél elérésére törekszem, mert az autóban töltött idő tulajdonképpen elveszettnek tekinthető, ráadásul, ugye, ha vezetsz, még a legnagyobb melegben sem ihatsz meg például egyetlen sört sem. Így hát, gondoltam, ha már úgyis állunk, miért ne tankoljak egy keveset. Igaz, húsz liternél nemigen megy több bele, de az is valami, amúgy is már este van, hamarosan elalszanak a gyerekek, s akkor mehetünk bátran avval a húsz liter benzinnel, nem kell két óra múlva megint megállnunk. Szóval míg a család pihegett, én tankoltam. Pontosabban nem én, hanem a benzinkutas. Szép jegenyeszál ember. Én meg mentem fizetni. A kettes kút, mondom, a kasszánál ülő kis szemüveges mikiegér erre föl mond valami irgalmatlan összeget. Szerbiában bárhol simán elboldogulsz az angollal, hohó, mondom én, nem úgy van az, ennyi benzin nem is fér az autómba, ráadásul csak húsz liter, ha hiányzott, itten valami tévedés van, tisztelt uram, látja, nem tankhajóval vagyok, hanem ni, avval a piros autóval, úgyhogy számolja csak újra, meg egyébként is kérem a bont, szóval ne hülyéskedj velem, te mikiegér, mert istenuccse kirángatlak onnan. Bon az nincs, ugyanis elromlott a gép, de láthatom, mondja, ő csak egy gombot nyomott, a kettes kútét, s itt az összeg, mutatja. Éppen üvölteni készülnék, mikor halk, mondhatni diszkrét krákogást hallottam a hátam mögött, ott állt jegenye az ikertestvérével, keresztbe öltött karral, barátságosan mosolyogva. Hirtelenjében több lehetőség végigfutott az agyamban, egyik sem volt valami biztató. Ja, hogy elromlott, aha, meg gomb, meg kettes kút, meg is nyomtad, hiszen mutattad, izé, szóval értem, persze, este van, senki más nincs a kútnál, és ha lenne is, akkor mi van. Bocs, mikiegér, nyilván én tévedtem, tök üres volt az a tank, ráadásul az utolsó tankolás óta bizonyára még nőtt is valamelyest. Nem éppen új az autóm, de azért még elég modern, simán tud az ilyet. Megengeded, drága barátom, ugye, hogy fizessek? Megengedte, fizettem. Végül is én voltam a hülye, kellett nekem valami helyi kútnál tankolnom, ahelyett, hogy valamelyik nagy nemzetközi céget választottam volna.

Nomármost, a bolgár határra megérkezve azon nyomban három eurót kellett fizetnem holmi meg nem történt fertőtlenítésért, s ahogyan számolni kezdtem, bizony tartottam attól, hogyha minden semmiért ennyit kell majd fizetnem, akkor bizony rövid egy nyaralás lesz ez. Nagyot tévedtem, Bulgáriában két hét alatt senki nem akart átverni, semmilyen nem létező szolgáltatásért vagy mifenéért többé már nem kellett fizetnem. Ráadásul mindjárt a határon elillant a rossz érzésem. A határőr ugyanis észrevette a magyar autót a hazafelé tartó török vendégmunkások tengerében.

– Kudá igyos, mádjár? – kérdezte.

– Ná Várná – feleltem.

– Ná more?

– Dá.

– Nádjon jó. Djere.

Szépen kinyitott egy lezárt kaput, intett, hogy menjek. Vagy kétórás sorban állástól kímélt meg.

Mesélhetnék még Bulgáriáról, arról, hogy a Szófia és Várna közötti ötszáz kilométeren összesen három külföldi autót, egy magyar kamiont, egy szabadkai buszt és egy bukaresti személykocsit láttam, arról, hogy milyen boldogok és hálásak voltak a bolgárok, ha a magam alkotta pánszláv nyelvbe, amelyen velük értekeztem, néhány bolgár szót is beleszőttem, de nem teszem, végül is nem ez az érdekes. Hanem az, hogy mit is tudnék én címszavakban elmondani arról, hogy mi a Balkán. Erről viszont továbbra sincs halvány sejtelmem sem.

*

A fiatal lengyel fiút, Wladyslawot, 1440-ben, tizenhat esztendősen koronázták magyar királlyá. Alighanem annak reményében, hogy az akkor erős Lengyel Királyság támogatásával sikerül megállítani a II. Murád szultán alatt ugyancsak megerősödött, a Balkán-félszigeten egyre szilárdabb pozíciót elfoglaló Oszmán Birodalom további terjeszkedését. Noha Wladyslaw, azaz immár I. Ulászló trónra lépését jelentős belviszályok követték, mégis sikerült hadvezére, Hunyadi János vezérletével megakadályoznia, hogy a törökök a magyar végeken is megvessék a lábukat. Olyannyira, hogy 1443-ban magyar és lengyel bandériumaival, német és cseh zsoldosaival, havasalföldi könnyűlovasaival, mintegy harmincötezer fős seregével maga indult támadó hadjáratra, amelyre a kereszténység védelme érdekében maga a pápa is erősen biztatta. A későbbiekben a történészek által hosszú hadjáratnak elnevezett hadművelet végső célja Drinápoly elfoglalása lett volna. Elindultak, elfoglalták Krusevác várát, Hunyadi szétverte Kászim ruméliai beglerbégnek a magáénál kétszerte nagyobb seregét és felszabadították Szófiát. Drinápolyt ugyan nem foglalták el, ugyanis a keresztény hajóhad nem tudta megakadályozni, hogy a törökök főserege átkeljen Európába, valamint a beálló tél is arra késztette őket, hogy vonuljanak vissza, de 1444 nyarán mégis igen előnyös feltételekkel kötöttek tíz évre békét Muráddal. A törökök többek között kiürítették Szerbiát, Boszniát és Havasalföldet. Ám a pillanat alkalmasnak látszott arra, hogy a törököket végleg kiszorítsák Európából. Hunyadi jól tudta, hogy a tíz évre megkötött békével a fenyegetettség nem szűnik meg, a pápa is újabb hadjáratot sürgetett, Génua és Velence pedig erős hajóhadat ígért, így Ulászló a megkötött békét megszegve még ugyanazon év őszén, a korábbinál jóval kisebb sereggel ismét hadjáratra indult a Balkán-félszigetre. Néhány kisebb bulgáriai vár elfoglalása után novemberben érkeztek meg Várnához. Itt azonban súlyos csalódás érte őket: nemhogy a beígért haditengerészeti támogatás nem várta őket, de az itáliai hajóhad ismét csak nem bizonyult elegendőnek a török hadihajók feltartóztatására sem. Ráadásul a törökök is gyorsabbak voltak a reméltnél, így mire holtfáradtan az utolsó csapatok is megérkeztek, addig már a török könnyűlovasok, az akindzsik is feltűntek, akiket hamarosan követett a hadsereg többi része. Így az alig húszezres sereg a mintegy hatvanezer főnyi szultáni fősereggel találta magát szembe. A visszavonulás útját egyrészt a környező mocsarak, másrészt a török csapatok elvágták. November 9-én este összeült a haditanács, Cesarini pápai legátus azt javasolta, hogy építsenek szekérvárat, s majd csak kihúzzák addig, amíg erősítés nem érkezik. Ulászló dühöngött, egyáltalán nem bízott az erősítésben, Hunyadi meg jól tudta, hogy csapatainak magasabb harci értéke csakis a támadó hadműveletekben juthat érvényre. Ráadásul az ellenséges terület kellős közepén, a közelgő tél előtt, ellátás nélkül nem sok reményt fűzött a védekezéshez. Hosszas viták után végül a csata másnapi megvívása mellett döntöttek. Más választásuk nem is nagyon volt.

Másnap reggel Hunyadi elrendezte a seregét. A balszárny Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt a tenger és a Várnai-tó közötti mocsarak mellett sorakozott fel, a Daud beglerbég vezette ruméliai hadtesttel szemben. A nagyjából ötezer főt számláló keresztény csapatokkal mintegy huszonötezernyi török állt szemben, viszont a harctér nagyszerű kiválasztása garantálta, hogy a törökök bekerítő hadműveletei nem járhatnak sikerrel, tudniillik a mocsáron semmiképpen sem kelhettek át. A Dominis János nagyváradi püspök vezette jobbszárny biztosítására Hunyadi szekérvárat építtetett. Dominisnak Karadzsa beglerbég anatóliai hadtestével kellett szembenéznie. Középen a király magyar és lengyel bandériumai álltak, mögöttük, mintegy tartalékként, négyezer vlah könnyűlovas sorakozott fel. A király maga és Hunyadi ötszáz lengyel és magyar lovag élén ide-oda lovagolva a hadrend teljes széltében rendelkezett.

Reggelre felfejlődtek a török csapatok is. A támadást a keresztény jobbszárny ellen kezdték meg. Az irreguláris csapatok támadását Dominis könnyűszerrel visszaverte, majd ellentámadásba indult. Ám az anatóliai hadtest megállította, sőt, a szekérvárig visszavetette őket. A törökök már a zsákmányolásba is belekezdtek, amikor Hunyadi a vlah könnyűlovassággal a jobbszárny megsegítésére érkezett. A zsákmányolásba már belefeledkezett, ezáltal felbomlott török hadtestet visszaverte, egészen a török táborig üldözve őket. A török balszárny immár vereséget szenvedett, ám most a vlah lovasok gondolták úgy, hogy köszönik szépen, a csata számukra véget ért, eljött a zsákmányszerzés ideje, s a csata további menetéből teljesen ki is vonták magukat. Hunyadinak azonban az erősen szorongatott Szilágyira is gondolnia kellett. A jobbszárnyról kivont nehézlovassággal a balszárny megsegítésére sietett, s a páncélos lovagok, valamint Szilágyi csapatainak együttes rohama a ruméliai hadtestet is szétverte. A csata tulajdonképpen eldőlni látszott, hisz mindkét török szárny megfutamodott. Hunyadi azonban tudta, hogy a törököket addig kell üldöznie, amíg teljesen szét nem veri őket, hiszen akármekkora veszteséget szenvedtek is, nagy létszámuk miatt újraszerveződhetnek. Megüzente hát a királynak, hogy ötszáz lovagjával maradjon a csatatér közepén, amíg ő a szárnyakon végleg el nem intézi a törököket.

Látta a kialakult helyzetet Murád szultán is, és tudta, a csata elveszett. Palánkkal és sánccal körülvett, biztos helyről irányította a török hadműveleteket, tízezer janicsár és háromezer udvari szpáhi védelmében. Már éppen el akarta rendelni a teljes visszavonulást, amikor váratlan fordulat következett be. Történt ugyanis, hogy Ulászló, aki vitéz ember, bátor és jó katona hírében állt, vagy megunta a várakozást, vagy maga is részt kívánt a közvetlen dicsőségből, vagy a jó ég tudja, milyen démon szállta meg, de ötszáz lovagjával a hadrend közepén támadást indított közvetlenül a szultán, tehát a tízezernyi válogatott janicsár ellen. Jó katona volt. Ötszázad magával keresztülvágta magát a janicsárokon, eljutott egészen a sáncokig. Már kiabálta: Megállj, megállj, Murád uram, ne szökjél meg, állj ki velem párviadalra. Halló- és látótávolságra volt már a szultántól. Ahogy a törökök a sáncok mögé visszahúzódtak, akadt egy kis szabad hely, Ulászló beugratott a sáncok mögé. Ekkor történt a végzetes szerencsétlenség. Egy török dárda a király lovát ledöfte. Ha egy súlyos páncélba öltözött lovag földre került, nem sok esélye maradt a túlélésre. A földön fekvő királynak is megfordulhatott a fejében, hogy hej, bizony most baj lesz. S legkésőbb akkor már egészen biztosan tudta, nagyon rosszul döntött, hogy nem hallgatott Hunyadira, amikor feje fölött megvillanni látta egy Kodzsa Hizir nevezetű janicsár kardját.

Kodzsa Hizir I. Ulászló magyar király levágott fejét dárdára tűzve a szultánhoz küldte. Hunyadi, aki ekkor tért vissza a szárnyakon megfutamított törökök üldözéséből, nyilván megdöbbent a fiatal király szörnyű halálán, de azért azt remélte, a csatát ennek ellenére megnyerte. Ám a keresztény katonák, amint értesültek Ulászló haláláról, pánikba estek és menekülni kezdtek. A már megnyert csata mégis elveszett. Amúgy Murád maga sem gondolta, hogy a csatát mégiscsak ő nyerte. Csak másnap hitte le, amikor kószáló janicsárjai már egyetlen keresztény katonát sem találtak a környéken.

*

Nos, mint már említettem, fogalmam sincs, hogy mi az a Balkán. De úgy vélem, akármi is legyen, azon a bizonyos napon, 1444. november 10-én, egy Jagelló Ulászló nevű húszéves lengyel fiú, történetesen magyar király halálának napján született. Várnánál ugyanis nem egyszerűen egy megnyert csata veszett el, nem csupán annyi történt, hogy csatában meghalt egy fiatalember, még majdnem gyerek. Itt ugyanis Hunyadi nem egyszerűen egy nagy török sereggel állt szemben, hanem magával a szultáni hadsereggel. Ha ezt megveri (és tulajdonképpen meg is verte), akkor bátran áttelelhet a Balkánon, nem fenyegették volna ellátási nehézségek, akkor Génua és Velence is elküldte volna igazi, erős hajóhadát, akkor a pápa is bizonyára küldött volna további keresztény seregeket. (Bármilyen anakronisztikusan hangzik is ez ma már, ez a keresztény sereg.) Egy igazán erős hadsereg élén pedig Hunyadi ki tudja, mire lett volna képes. Így azonban vissza kellett vonulnia, támadó hadjárat vezetésére pedig többé nem adódott lehetősége. A törökök kilenc év múlva elfoglalták Bizáncot, majd utána szép lassan mindazon területeket, amelyeket ma Balkán névvel illetünk, s ha már elfoglalták, hát néhány száz évre ott is maradtak. Bár vannak, akik oly magasztalóan emlegetik azt a bizonyos Pax Ottomanicát, de azért abban a békében, ha csend honolt, az a temetők csendje volt. A Balkán pedig politikailag, kulturálisan és gazdaságilag elveszett Európa számára. Gondoljunk csak bele, ott nem volt reneszánsz, nem volt barokk, nem volt felvilágosodás, nem volt semmi, csak a Kodzsa Hizir utódai által karddal fenntartott, évszázadokon át semerre sem mozduló (némi eufemizmussal szólva) béke. Bulgáriában és Szerbiában mondjuk 1848-ban (némi túlzással) még nagyjából olyan viszonyok uralkodtak, mint nálunk 1541-ben, Buda eleste után. Persze, azt fentebb már említettem, hogy a Balkán semmiképpen sem homogén, néhány címszóval leírható térség, s ezt komolyan is gondolom. De azt is erősen gyanítom, hogy legyen akár ilyen, akár olyan, a mai állapotát is erősen meghatározza még a törökök évszázadokon át tartó uralma.

Ki tudja, mire gondolt szegény, megmámorosodott Ulászló ott a csatatéren, lováról leesve, a földön fekve. Személyes balsorsa bizonyára felvillant előtte, arra meg már aligha maradt ideje, hogy meggondolatlan rohamának történelmi súlyát is átérezze. Pedig ha megfogadja Hunyadi tanácsát, akár igazi, törökverő nagy király is lehetett volna belőle, az utolsó lovagkirályok egyike. Akkor pedig ki tudja, talán Bizánc sem vette volna fel soha az Isztambul nevet, talán egy bizonyos híd sem úgy épült volna meg a Drinán, s talán én sem fizettem volna ki egy tankhajónyi benzin árát Belgrád és Niš között, az autópálya melletti benzinkútnál.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.