Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Németh Gábor
Kiváló menedék
Géczi Jánosnak
2017. július 20.
lábdiban nem volt kerítés, se árok
akkora se, amekkorát a romulus ugrott át
vagy az a remus volt?
ez, hogy meg lehet ölni valakit egy darab föld, vagy egyáltalán, bármilyen törvény védelmében, ez akkoriban kérdésesnek látszott, kérdésesnek a hazaszeretet e kissé hisztérikus formája, átugrod a testvéred által kijelölt határt, és megöl, mert megígérte, a szavát adta magának az ölésre, azért
nem volt kerítés lábdihegyen, pontosabban mi magunk nem emeltünk kerítést, ha jól emlékszem, a négyszázhúsz négyszögöles területet csak egyetlen oldalról határolta bármi, ami kézzelfogható módját bírta a létezésnek
egyszerű csirkedrót, zöldre festve
az választotta el a telkünket a német- vagy biológiatanár házától, ezt a kettőt valami összemosta, a német- vagy biológiatanár mindenesetre őrjítő kertet varázsolt maga köré, a nyakába szedte a lábát, és elhatolt mindenhová a világon, legyen, mondjuk, a kaukázus, elhatolt, és nyomban letérdelt, ha meglátott valamit az idegen földből kinőni, óvatosan kiszedte a kis növényt, szerintem egy kockás zsebkendőbe tekerte, aztán hazavitte, azaz hazahozta, ide, a zöld csirkedrót mögé, elültette, és egy kis bádog táblácskára fölírta a nevét egy ismeretlen nyelven
géczi jános házára almádiban fehér rózsa fut, petrarca házától hozta
a nagymamám azt mondta, hogy latin, hogy latinul vannak a nevek a táblákra írva
viharvirág dimorphoteca
hogy rómát a nem-rómától el kell választani, azt a romulus találta ki, elválasztotta romulust a nem-romulustól, aztán amit elválasztasz, a helyet, amelynek a közepére tervezed magad, mindjárt el is nevezed önmagadról, ezentúl te is ő vagy, szent és sérthetetlen
és aztán, bárhova mész, viszed ezt a törvényt magaddal, csak akkor lehetsz otthon, ha azt, amit otthonnak hívsz, elkülöníted attól, ami nem-otthon
„Kedves Gallusom! Csodálkozol, hogy én annyi örömet találok laurentumi – vagy, ha így tetszik: laurensi – birtokomban. De talán nem csodálkozol, ha jobban megismered elragadó nyaralómat, a csodálatos fekvésű vidéket és a tágas tengerpartot.”[1]
így plinius
elragadó nyaralóm
bekeríted a földedet, ezzel teszed otthonná, hogy aztán az otthonon belül is kijelölj magadnak egy még meghittebb területet, és annak a közepén pedig egy darab fedetlen négyzetet, hogy fölbámulhass onnan a saját egedre, azért, hogy ott külön is elragadtasd magad, de persze úgy, hogy a szegélye be legyen fedve, hogy nyugodtan mászkálhass szárazon körbe az ismeretlen isten szabad ege alatt
„Nyaralóm tágas, minden igényt kielégít, s fenntartása sem túl költséges. Bejáratánál egyszerű, ám mégsem szegényes atrium fogad, ehhez csatlakozik egy d alakban körbefutó oszlopcsarnok, amely kicsiny, de nagyon kedves udvart vesz körül. Kiváló menedék, ha rossz az idő, az ablakok és a kiugró tető biztonságossá teszik.”
miért mondtam igent, mit akarhattam, mire számítottam, mi lesz, ha elmegyek balácára, mit találok ott, amit eddig még nem láttam, a látvány milyen minden addigitól különböző elemeit, milyen érzésnek volt a fedőneve a kíváncsiság
mi lesz ott, mi lehetne, egy rakás kő, körülhazudva valamennyi tudással
kiváló menedék
a római úton kellett elmenni kenyérért, végtelen út, vagy legalábbis nagyon hosszú, hosszú és fárasztó, mintha valóban rómáig vezetne, de nekem csak a vegyesboltig kellett mennem rajta, a vegyesboltig poroszkálnom a hatéves lábammal, vakító augusztusi fények, fehér por, kisebb-nagyobb, szürke kövekkel tarkítva
tördemicen, a kotyorban még, ahol a rácsos ágyam állt az almafák alatt, tényleg egyáltalán nem voltak kerítések
bármerre néztél, minden hullámzott, vagy talán az is az én volt, az énedet szagoltad, azt szívtad vissza mindenként, minden én volt, még nem kellett az otthont a világról leválasztani, a leválasztásra nyilván a rács tanított meg, egy rácson át nézelődtem, és abba is kapaszkodtam a nézelődéshez, kerítésbe kapaszkodva szívtam be a fűbe hullott, bíborfekete almák bomlásának szédítő illatát, otthagytak, mert védett a kerítés, otthagytak az almafák tövében, vibrálnak a fényfoltok az almafák árnyékán, húzod be magad, húzódsz vissza a rács mögé, mi intézi el, talán a félelmed, mert egyedül hagytak, azért, vagy éppen pont attól kezdesz félni, ami megvéd, az csinál a kívülből nem-ént, amitől csak egy kerítéssel tudod megvédeni magad
egyáltalán nem féltem az almafák alatt, mert az ént a nem-éntől még nem választotta semmi el, és még azt sem tanultam meg, hogy önmagadtól is lehet félni, későbbi lecke, érett változat
állsz, billegsz, valami húz le, még nem untad meg, hogy le tudod győzni, kapaszkodsz, fenntartod magad, nézel kifelé a rácsok között, de azt, hogy kifelé, még nem tudod értelmezni
tényleg a fájdalom tanít meg, az osztja kintre és bentre a világot, az teszi világgá a nem-ént
„Balra, kissé távolabb a víztől, egy nagyobb, majd egy kisebb szoba, melynek egyik ablaka a kelő nap sugaraival telik meg, a másik pedig az utolsó, alkonyi fényt őrzi. Innen is kilátás nyílik a tengerre, de távolabbra és zavartalanabbul. Ε szoba az előrenyúló ebédlővel beszögellést alkot, ahol a nap legtisztább sugarai gyűlnek össze, forrósodnak fel. Ez embereimnek téli tartózkodási és testgyakorló helye. Idáig érve minden szél elpihen, legfeljebb azok nem, melyek elhajtják a felhőket, de itt még akkor is nyugodtan lehet tartózkodni, ha fent az ég beborult. Ide csatlakozik egy félkör alakú szoba, amelynek ablakai a nap pályáját követik. Ennek a falánál könyvtárul is szolgáló írópolc áll, megrakva nem egyszeri olvasásra, hanem komolyabb tanulmányozásra szánt könyvekkel. Innen függőfolyosó vezet át a hálószobába, s fűtőcsöveivel jótékonyan megszelídítve, arányosan sugározza szét a felvett meleget. A ház többi része ezen az oldalon szolgáim és szabadosaim rendelkezésére áll, de általában oly rendes és csinos, hogy vendégeim elhelyezésére is alkalmas.”
birtokos személyragok
a saját rabszolgáink voltunk lábdiban
elküldtek kenyérért, mész, engedelmesen a képtelen távolságokra elhelyezett vegyesbolt irányába, telve bizalommal, hogy egyszer majd odaérsz, kipróbáltam vagy húsz évvel később, kábé három perc a felnőtt lábnak, de nem neked, neked egy örökkévalóság, elgondolhatatlan kaland a római úton
megmoccan valami például
egy szarvasbogár, húzza maga után a belét, barna csíkokat húz a porba
balácán egy szöcske ül a falon
„Azután következik az elég széles, hideg vizű fürdőszoba, melynek két szemben lévő falánál egy-egy medence áll. Elég tágasak, itt fürödve azt hiheted, hogy a tengerben lubickolsz. Szorosan mellette a kenő-, az izzasztószoba, a fürdő fűtőszobája, majd még két fürdőszoba, inkább csinosak, mint fényűzőek. Igen ügyes megoldással kapcsolódik hozzájuk egy medence, amelyből a benne úszó kiláthat a tengerre. Nem messze van a labdázóterem, ide még a legnagyobb hőség idején is csak alkonyatkor süt be a nap. Majd egy torony emelkedik, földszintjén és emeletén két-két szobával. Van benne még egy ebédlőterem, kilátással a távolba vesző tengerre, a messze elnyúló partra s a leggyönyörűbb nyaralókra. Majd egy másik, egyszobás házikó, ahonnan a napkeltét és napnyugtát lehet látni. Emellett nagy borraktár és gabonáskamra. Alatta ebédlő, innen jól lehet hallani, hogyan viharzik és zúg, majd hogyan csendesedik el a tenger.”
lavórba öntöttük a vizet
a szomszédba kellett menni a kútra. talán ha kétszer mentem le a tóhoz, aki itt él, nem használja fürdésre, látásra se nagyon az úgynevezett magyar tengert. hurcoltam a vödröt az úton, néha a lábamhoz ütődött. én is le tudtam engedni, ahogy a felnőttek, hagyni, hogy húzza magával a láncot, és tenyérrel fékezni a kereket. ha túl gyorsan forog, leégeti rólad a bőrt. amikor leér a vödör, belecsobban, a legszebb hang a világon, meg ahogy húzod föl és hullanak vissza a cseppek a bádog pereméről
ha meleg vizet akarsz, begyújtasz a sparherdba a venyigével
nem volt labdázóterem
a nagyapám bevert négy karót a ház elé a földbe, arra rászerkesztett egy darab deszkát, asztalnak, ha éppen meg kellett igazítani valamit, a kapa nyelét, vagy fölvágni, szalonnát, krumplit, mit tudom én
az volt a kapu
magam ellen játszottam, és mindig úgy intéztem, hogy a fradi nyerjen
albert laposan vargához, varga visszateszi, albert lő, gól
megyünk géczi jánossal baláczára, azt mondja, már majdnem mindenki megírta a szövegét, aki ígérte, csak a tolnai ottóra vár és rám, együtt késni tolnaival, nem akarhatnék ennél jobbat, és hogy úgy alakult, az egész szám a romokról szól, a romlásról, mintha a róma szó a romból származna, teszem hozzá most, az írás idejében, mintha az egész csak azért lett volna, hogy elpusztuljon, és később az eső néha kimosson belőle valamit, elromlott rézpénzt, cserép darabját, csontot
úgy kerültem lábdiba, hogy hatvanháromban, viszonylag későn, elvették a nagyanyámtól a tördemici birtokot, a dédapám földjének rá maradt töredékét, tizenvalahány hektárt, elvették és adtak helyette nyolcszáz négyszögölt lábdiban, annak a nagyanyám rögtön eladta a felét, maradt azért egy kis szőlő, veteményes, pár barackfa, egy mandula, virágok, estike, büdöske és petúnia, volt nekem is egy darab földem, körülbelül négy négyzetméteres birtok, paprikát termeltem azon, megkennek neked egy darab májzsíros kenyeret, kimész a földedre, amelyet arcod verejtékével satöbbi, kibandukolsz és leszedsz egyet a saját paprikáid közül, beleharapsz, lehunyod a szemed
a tyúkól fölé lógott a meggyfád villás ága, fölkapaszkodsz egy könyvvel, hátradőlsz, oda se nézel, a szádhoz húzol egy ágat, letépsz a fogaddal egy szemet, mintha tízezer évvel korábban volna
„Ha ide elvonulok, úgy érzem, mintha egészen elkülönültem volna a háztól. S igen kellemes az itt-tartózkodás, különösen ha Saturnalia van, amikor a ház többi része csak úgy visszhangzik a zsivajtól, az ünnep pajkos hangjaitól. Mert itt én se zavarom háznépem szórakozását, ők se az én tanulmányaimat.”
egy borospincében laktunk, a nagyanyám, a nagyapám, az unokatestvéreim meg én, se víz, se villany, viszonylag visszafogott saturnalia, talán ha tizenkét négyzetméter, egy petróleumlámpa világított, a nagyanyám az üveg fölé hajolt, és elfújta a lángot, így lett vége a napnak
minden elpusztul, hogy nagyjából erről szólna ez a szám, mondja jános a villa felé vezető úton, a lenvirágmező közepén
miért nem teszel oda egy karosszéket, kérdeztem tőle még reggel, fölfelé, a könyvtárszobája egyszemélyes erkélyére mutatva, ott kéne ülnöd, és nézni a balatont, vörösborral a kezedben, és olvasni a pliniust
nevet, rázza a fejét, azt már nem, mondja
őrjítő kert, tombol benne a nyár
mi mindent olvastam el a meggyfán
prunus cerasus
csingacsguk halálát például
megyünk körbe a kertben, jános mutatja a rózsáit, a legtöbb rózsa büdös, mondja, a hangja hűvös és száraz, pedig három könyvet is írt róluk
ül a falon a szöcske ezerhétszáz éve
[1] Ifj. Plinius: Levelek, ii. könyv, 17. levél: „Laurentiumi birtokáról” (Muraközy Gyula ford.).