Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Túri Gábor

Kisszerűség és bennfentesi önelégültség

Kopeczky László: Vajk a Szaharában (Képeim története). Forum, Újvidék, 1975. (Széljegyzet humoros irodalmunk állapotáról)

»Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét, ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget, kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait; kimutogatnunk az utat, melyen (...) a tökély magas pontjához vergődhetni.«
(Bajza József) »Semmi sem korszerű, a mi rossz,...«
(Erdélyi János)

1975. június 2.

Humoros irodalmunk mind ez idáig kívül maradt a módszeresen értelmező kritika érdeklődési területein, s úgy látszik, ennek oka nem elsősorban a kritikában keresendő; a még nagykorúsodni nem tudott, krité­riumaiban, célkitűzéseiben és megvalósulásaiban test­véréhez fel nem nőtt humoros irodalom kisebb jelen­tősége (jelentéktelensége) okozta, hogy kritikusaink érdeklődését a mérhetőbb értékeket felmutatni tudó s ezáltal több izgalmat ígérő »komoly« irodalom meg­nyilvánulásai kötötték le. Alkalmi kiruccanások, el­vétve itt-ott elhangzott, többnyire az alaposabb vizs­gálat igénye nélkül megfogalmazódott reflexiók jelez­ték, hogy humoros irodalmunk úgy-ahogy, ha tengőd­ve is, kritikai köztudatunkban is él(degél). Ám a kri­tika kontrolljának alkalmi volta a belső kritériumok ellaposodásához vezetett, ha egyáltalán létezett már valaha egy határozottan körvonalazott mércerendszer humoros irodalmunkon belül.

A humoros irodalom két fórumán: a Magyar Szó Grimasz mellékletében és a rádió Vidámműsorában hétről-hétre megjelent, illetve elhangzott (igen gyak­ran mindkét formában publikált) humoreszkek, paró­diák, jelenetek, aforizmák és leggyakrabban az erő­szakoltan, alkalmilag szellemeskedő »elmélkedések« a napihírek forgatagában vagy az elszálló szavak rá­dióhullámhosszain nem adhattak maradandó életjelt magukról, s így összefüggéseikben, egységükben sem voltak kézzelfoghatók ennek az irodalomnak a körvo­nalai. A humoros irodalom helyének, állapotának tisz­tázása céljából hasznos volt annak körképét, kereszt- metszetét adni az egyéves időszak humoros irodal­mából válogató évkönyvben (Marad a gyerek, ha lát­szik), hogy végre láthassuk, mit is érünk.

S most, hogy a kritika is tisztábban láthatott és na­gyobb felelősségtudattal ítélkezhetett, a diagnózisnak is nagyobb hitelt kell adnunk. Ha az eddig melléke­sen vagy felületesen megfogalmazott bíráló szavak a szokványos publicisztikai fordulatok sorsában osztoz­va elmerülhettek a napok hordalékában, most a bi­zonyító tárgyi hitelesség meggyőző ereje miatt va­gyunk kénytelenek tudomásul venni: a Marad a gye­rek, ha látszik »Szerkesztőinek kellő szelektálás után adatszerű pontossággal sikerült dokumentálniuk, hogy: 1) még mindig nincs nagykorú olvasóknak szó­ló humoros irodalmunk; 2) megszabott teljesítmény­re és pontos határidőre írni ugyan lehet, de nevetni aligha;...« (Hornyik Miklós: Egy csomag papír. Ké­pes Ifjúság, 1975. június 4.) Ez az ítélet határozott és lesújtó, de elsősorban csak konstatál, állapotrajzot készít, ám oknyomozásra, a »miért?« gyökérig hatoló kutatására, elemzésére és az útmutatás gesztusára is szükség van: arra, hogy a hibák, hiányosságok (elő­idézőik által történő) feltárása után kijelöljük azok kiküszöbölési, leküzdési módját is; vagyis azzal, hogy megmutatnák, mely komponensek azok, amelyek a humoros irodalomnak egy magasabb esztétikai szint­re való emelkedését gátolják, közvetve kijelölnénk íróink számára a »jó ügy« érdekében legégetőbben szükséges radikális változtatások helyét és irányát. E téren az idézett cikk is megnevez két fő tényezőt, ne­vezetesen:

1. humoros irodalmunk hátat fordított a »komoly« irodalomnak, azaz célirányos fogalmazásban: humo­ros irodalmunk ismerje és értse meg »komoly« pár­ját.

2. humoros irodalmunk a maga tárgyát, a világot, a dolgokat sem ismerte meg, tehát »hatoljon előbb a közepükbe. Nevetni csupán a dolgok belsejéből sza- bad« — idézi a cikk szerzője Jules Renard szavait. Ezt a kérdést a későbbiek során mi a konkrét példán fogjuk részletesebben megvizsgálni és boncolgatni.

Hadd hívjuk fel itt a figyelmet még egy »külső« kö­rülményre is. Arról az irodalmunkban még ma is meglévő viszonyulásmódról van szó, mely az »ez van, ezt kell szeretni« szemellenzője mögé rejtőzve jónak ismeri el a kevésbé sikereset, a középszerűt és eltű­ri a rosszat. Hogy mennyire nem légből kapott ér­vekkel vagdalkozunk, egy — éppen az írásunk tárgyát képező könyvről szóló — ismertetésre utalunk. Gion Nándor könyvismertetőjéről van szó, mely 1975. jú­nius 20-án az újvidéki rádió reggeli műsorában hang­zott el (így, sajnos, szó szerinti idézetekkel nem szol­gálhatunk). Gion, miután megállapítja, hogy Kopecz- ky Vajk a Szaharában című könyve nem túlságosan sikeres rutimunka, egy nem kevésbé rutinos fordulat­tal valahogy így zárja fejtegetéseit: de azért irodal­munk nélküle mégis szegényebb lenne. Ehhez csak azt fűzhetjük hozzá, hogy ha Kopeczky történetesen nem írja meg jelen könyvét, az csak akkor jelent­hetne hiányt irodalmunkban, ha az »irodalom« kife­jezés fogalmán belül az összes nyomtatott műveket egyazon értékszintre emelnénk. De szegénnyé csak a legértékesebb müvek hiánya tehet bennünket. Így vi­szont, ha Kopeczky könyve »nem sok újat hozó ru­tinmunka«, akkor humoros irodalmunk vele együtt is szegény maradt.

Kissé hosszúra nyúlt bevezető fejtegetéseink végén még csak azt szeretnénk megjegyezni, hogy ha netán néhol túlzottan szkeptikus szigorral figyeltük a dolgo­kat és a kelleténél élesebb hangon fogalmaztunk, an­nak oka csakis az a figyelemfelhívó és cselekvésre buzdító szándék, melynek a jelen írás csak szerény és parciális gyakorlati megvalósulása kíván lenni. Itt nem vállalkozhatunk humoros irodalmunk jelenlegi állapotának teljességi igényű elemzésére és fejlődé­se helyes útjának megrajzolására, a konkrét Kopecz- ky-könyvből kiolvasott tanulságokkal csupán néhány, a majdani komplex vizsgálódás szempontjából többé- -kevésbé releváns részletkérdés megvilágítását tűz­hetjük ki célul.

(A Kopeczky-féle humor vakvágányai)

1 A humoristák évkönyve, annak ellenére, hogy könyv alakban jelent meg, nem mérhető a könyvek kritériumainak mércéjével. Műfajilag-tartalmilag erő­sen heterogén anyagát, mely a hétről-hétre, változó objektív és szubjektív meghatározó körülmények kö­zött, eltérő ihletfeszültségű időpontokban született írások legjobbnak ítélt darabjaiból állt össze, úgyszól­ván csak a »humoros« kategóriába való besorolódás tartja össze.

A humort/szatírát könyvméretekben művelni nem könnyűnek ígérkező feladat íróink számára, ezért hosszú idő óta úgyszólván Kopeczky az egyetlen, aki következetes módszerességgel igyekszik gazdagítani humoros könyveink sorát. Azonban kisregényei nem egészükben (jelentésükben), hanem csak hangvételük­ben jutnak el a humorig, s ez a hang is nagyon el­csépeltté vált már, kiismerhetővé a humorizáló mód­szer és szokványossá a szituációkra erőszakolt poen- tírozás módja. Mindig kiütközik a külszín burka alól a módszer kopeczkys bordázata, s ez valóban csupán annak a számára nem lesz illúzióromboló, aki a mód­szert nem ismerve spontán könnyedséget lát benne.

2 Mik is hát ennek az írói attitűdnek a jellemzői az adott műben, a szerkezet, a témaválasztás és a nyelvi megjelenítés síkján?

Kopeczky feltehetően regény- vagy kisregény-alkotás szándékával látott hozzá a Vajk megírásához. Sok apró fragmentumból összetoldozott-foldozott könyve végül mégsem állt össze egységes regénnyé, melyben minden kitérőnek, epizódnak megvan a mű struktúra- egészében betöltött pontosan kijelölt helye, ahonnan erővonalaival a mondanivalót realizáló cselekmény­vonal megfelelő pontjához kötődik, mert megléte szükségszerű a mondanivaló egyes többé vagy kevés­bé meghatározó szerepű mozzanatainak megvilágí­tására, megindoklására. Ilyen értelemben a digresszió a regénynek szükségszerű elemeként funkcionál. Ko- peczkynél viszont a kitérők a cselekményvonallal csak alibi-úton kapcsolódnak (nem a digressziók magyaráz­zák a regény történéseinek menetét, hanem a cselek­ményvonal indokolja a kitérők alkalmazásának jogos­ságát), a regény folyamában meghatározó szerepet nem kapó űrtöltőkként szerepelnek. Ennek következ­ményeként az egész könyv anyaga heterogén, széteső, darabos, egyenetlen lesz, nem tudja megteremteni a fragmentumokat homogén organizmussá szintetizáló kohéziós erőt.

3 A regény igényéből adódott, hogy az írónak a vi- lág egyetemes teréből el kellett rakesztenie egy sávot, egy valóságdarabot, egy konkrét időben földrajzilag és társadalmilag meghatározott mikrovilágot s benne tipikus alakokat. A Vajk világa a tipikus kisszerűség és provincializmus közege, alakjai a hebehurgyaság, sznobizmus, együgyűség keverékéből gyúrt »hősök«. Ebből azonban még nem kellene szükségszerűen a regény kudarcának következnie, ha az író célja ábrá­zolt világa és hősei tulajdonságbeli negatívumainak kielemzése és elítélése lenne. Kopeczky azonban nem vállalkozik a kritikára — nem is vállalkozhat, mert nem tudja leküzdeni ábrázolásra kiválasztott világá­nak lehúzó erejét: rabja, kiszolgálója lesz annak a közegnek, mely felett ítéletet kellene mondania, de ahhoz felül kellene emelkednie rajta, hogy megte­remthesse az objektívebb látás biztosítását ígérő tá­volságot önmaga és regényének világa között. Mivel ez nem sikerült, az író nem mondhatott ítéletet hősei és azok világa fölött, mert ahhoz önmaga fölött kel­lett volna ítéletet mondania. Így ez a regény a kis­szerűség panegiriszává tudott csak válni.

4 Ebből a megvalósulatlanságból ered azután, hogy az író és hősei között meg nem teremtett distancia a közlés szintjén a mondanivaló és az ábrázolandó vi­lág között sem jön létre: a nyelvi úton humoros for­mában realizálódó bírálat és annak objektuma között nem következik be a hasadás, és így ahelyett, hogy a kifigurázás célpontjául választott világot, hősöket, életformát tenné nevetségessé a nyelvi megjelenítés — ehelyett az ábrázolás önmaga paródiájává válik.

Azt, hogy ez a stílus már magában hordja önmaga paródiáját is, ékesen bizonyítja Varga Gézának a Vajk a Szaharában-ról irt paródiája (Vajh szaha- runk-e? Magyar Szó, június 29.). Köztudott, hogy pa­rodizálni a kifigurázandó tárgy (esetünkben írásmű) tipikus jellemvonásainak torzulásig menő eltúlzásá­val lehet. Varga Géza viszont az arányok megváltoz­tatása nélkül, Kopeczky módszerének puszta repro­dukálásával nevetségessé tudja tenni ezt a stílust, ami nem elsősorban az ő érdeme, hanem csakis an­nak tudható be, hogy Kopeczky írói attitűdje, ábrá­zolásmódja már önmaga paródiáját is eleve tartal­mazza.

1 A minden irányban humorosan megnyilatkozó író csak az erre a képességre alkatilag predesztinált em­berek sorából kerülhet ki. Látszólag Kopeczky is ilyen individuum: adottságai eleve arra képesítik és kényszerítik, hogy az életjelenségek minden mozzana­tát humorosan tükrözze vissza. Amíg azonban a va­lóság humoros szemlélés- és ábrázolásmódjának hite­lesebb formáját belsőnek, addig Kopeczkyét külső­nek nevezném. Azért hitelesebb a belső módszer, mert az az ábrázolt világhoz nem ad hozzá semmi attól idegent, oda nem illőt, semmilyen cicomát, amely nem az adott valóság összefüggéseiből, sajátságaiból, benne lappangó rejtett tartalmainak kapcsolataiból fakadna. Kopeczkynél a valóság feltárásának első fázisa »komoly« úton történik, nem vet a felszínre rejtett humorlehetőségeket. Csak a második fázisban történik meg a téma »humorizálása«, amikor a fel­tárt, kibontott szituációk mint poénokkal való meg- spékelésre alkalmas adott helyzetlehetőségek lépnek föl, és az író a maga szubjektumából a kapott hely­zeteket individuálisan megítélő látás formálta szitu­ációfelmérő elvből/véleményből bontakoztatja ki a csattanókat, vicceket, szójátékokat — szellemesked- teti hőseit. Így a poénok nagyon gyakran funkció nél­küliek, idegenül hevernek a történet talaján, ráhe­lyezve és nem belőle kinövesztve, gyökerük, mellyel a valóság nedveit magukba szívhatnák — nincsen. Ko- peczky a humort nem a világban virtuálisan, kibontás­ra várón lappangó humorlehetőségből fejleszti ki, nem a valóság sajátságai által determinált immanens humort emeli ki, hanem kívülről, a valóság altalajá­tól elszakadva, a külszín alakzatai által kiváltott asz- szociációs inspirációk hatására kényszeríti rá saját humorát művének világára és alakjaira.

Mivel az író hőseit szellemes, mindent jókedvűen szemlélő, az eseményekben könnyeden mozgó alakok­nak akarta megrajzolni, kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy a regény egyetlen mozzanata se maradjon szellemességgel megspékeletlen, és így leggyakrabban csak a szándék megvalósulatlanságának lehetünk ta­núi. Amikor sikerül elsütnie a poént, legtöbbször azt is az anyagán tett erőszak árán viheti véghez. Lás­sunk erre egy találomra kiragadott példát:

— Akar egy ágyúgolyót?

— Maga nagyon jól tudja, Strasszer, hogy én egy őrült pacifista vagyok, mégis eladott már nekem egy gyalogsági- és lovassági kardot, egy fali puskát, két tőrt és egy füstölőt.

— A füstölő nem fegyver.

— Én, édesapám, ha körülöttem lövöldözni kezde­nének, rögtön elfüstölnék...

Ahhoz, hogy a vicc sikeres legyen, az író erőszaktétel­re kényszerül. A füstölő említése nem szükségszerűen következik a megelőző mozzanatokból, azt viszont, hogy élőbeszéd-szerű véletlen lenne a felemlítése, ke­vésbé hihetővé teszi későbbi szoros kötődése a szöveg anyagához. A füstölő mesterségesen kerül ide egy regresszív okozati összefüggés eredményeként. Nem a füstölőből következik a poén, hanem a poénból a füstölő. A később elsütendő szóvicc kedvéért vissza kell nyúlni a regény anyagában és annak szerkezeti zártságát, ökonomikus egységét megbontva bele kell ágyazni egy oda nem illő idegen testet, mely csak később fogja elnyerni szerepének jogosságát.

Ez az eset a sikerültebb poénokkal. Bőven idézhet­nénk azonban azok közül is, amelyekben az író szelle­messége csődöt mond. Mint például a következő rész­letben:

— Hozott valamit?

— Nem. Csak mesélni akarok.

— Ingyen?

— Mentem!

— Na! Ne érzelegjünk! öntök egy vinjakot.

— Más nincs?

— Van konyak.

— Mi a különbség a kettő között?

— A kettő között az. a különbség, hogy egyformák. Töltöttem konyakot is, vinjakot is.

— Kinyitom a kályhaajtót. Így az lesz az érzésünk, hogy kandallónál ülünk.

Vette a vinjakot, és koccintott a konyakkal.

A fenti idézet jól szemlélteti az író kifulladását, ami­kor jobb híján megelégszik már a semmitmondó és sikerületlenül kicsikart helyzetkomikum-szerűséggel és a helyzetre erőszakolt szójáték-szerűséggel. A vég­ső kudarc azonabn akkor következik be, amikor cső­döt mond az író arra irányuló szándéka is, hogy mindenképpen szellemességgel konstatáljon minden létezőt, s ekkor hangjából a végső, bosszús tehetet­lenség cseng ki; mint például a Krisztus megkeresz- telkedését ábrázoló képről szóló részben:

— És miért pipiskedik a Szent János, hisz úgyis ma­gasabban áll?

— Uff!... Maga vallási szimbólumokra olyan bot­fülű, hogy még! Hát nem érti: ha a Megváltó gug­golna, akkor is annak, aki föléje akarja terjeszteni karját, legalább sámlira kell másznia.

— Akceptálom... De a vízben a fénytörés folytán a láb...

— Dettó! Ha forró olajban áll, akkor se lehet neki rövidebb.

2 Kopeczky stílusának másik jellemvonása az a benn- fentesi fölény, amivel az író olvasójához viszonyul. Az események ismerete, a beavatottság tudata írói büszkeséget, gőgöt eredményez az olvasóval szemben, mely nagyképű magamutogatáshoz, »felvágás«-hoz ve­zet. Ennek nyoma a szövegben megvalósuló homályo­sítás, a kihagyással, elhallgatással létrehozott ködö­sítés, ami végletesen az író szerepének misztifikáció­jában nyilvánul meg. Az elhallgatás persze valószí­nűleg a túlmagyarázás, a szájbarágás elkerülésének igényéből ered, de mértékének eltúlzásával az író a másik végletbe esik, amikor a szöveg az olvasó szá­mára bosszantóan zavarossá, érthetetlenné válik. Ez­zel az összekuszáltsággal lehetővé válik a szerkesztés aránytalanságainak az elleplezése. A nehezen érthető­ség, a homályosság jellemzi az intellektuális humort is, ez volt az oka, hogy sokan Kopeczky humorát is ebbe a kategóriába sorolták. Kopeczkynél azonban a kétségtelenül jelenlévő intellektuális elemek eltörpül­nek, elvesznek a kisszerűségnek, a provincializmus­nak, az olcsó szellemeskedésnek abban a kavalkádjá- ban, amelyet az író írásaiban produkál.

Erre a nagyképűsködve ködösítő, intellektualizálva bonyolító, bennfentesi gőggel, fölénnyel írt stílusra példaként idézzük a következő részletet:

A Mokusovszky Lajcsinak egy kasznija van tele seres rézzel. Karriert csinálna a Ringen.

Ha ezt egy ócskapiaci nyanyától hallja az ember, aki rongyos zsákján pléhkanalakat szortíroz, még csak hagyján, de egy sehr ge.. -izélt zergétől, az már több a sokknál!

Hogy fog ez a Herr Nemlaut a Kunsthistorisches Mu- seum »Madonna del Belvedere«-jének szemébe nézni ezután?

Sereskancsó, rézkupak — apage, bürgerek!

Kicsoda vagy micsoda »Mokusovszky Lajcsi«, mit je­löl a »Herr Nemlaut« — erről a teljes szöveg megis­merésével sem kapunk tisztább, érthetőbb képet.

Tulajdonképpen így is humor jön létre. Karikatúra, mely az olvasót nevetésre ingerli. Csakhogy, ahelyett, hogy az író megteremtené a távolságot önmaga és hőse között, és a szereplő szeleburdi szellemeskedése, provincializmusa, jelleméből fakadó kisszerűsége len­ne a kifigurázás célpontja, a stílus együgyű, önelé­gült beavatottság-tudatából eredő groteszkség váltja ki a fanyar mosolyt.

Végezetül — megállapításainkat összegzendő — meg­kíséreljük Kopeczky írói módszerét grafikusan ábrá­zolni. A könnyebb áttekinthetőség, szemléletesség cél­jából megrajzolt ábra a következőképpen fest:

A szaggatott hullámvonal jelzi az ábrázolás vonalát, a konkrét mű szövegét, amely az olvasóban a mű el­sődleges megismerése folyamán ilyen primér kép formájában tükröződik vissza (az előző ábra felülné­zeti képe).

Az ábrázolás sikere azon mérhető, hogy az olvasó aktív rekonstruálóképességére való hagyatkozás (hogy a 2. ábrából az 1. hozzávetőleges képét újraépítse) mennyi támpont-adatot tud nyújtani. A szerkezeti és az őket körülnövő nyelvi digressziók, mivel az ábrá­zolandó valóság bizonyos darabjára (annak apropója­ként) épülnek, nagymértékben elfödik alapjukat (az ábrázolandó valóságot). Ha túlzottan sűrűn épülnek a digressziók (egymáshoz közel eső ábrázolandó való­ság-darabokra), akkor a láttatásra szánt valóságból kevesebb részlet jut a szövegbeli ábrázolás szintjére, és így a valóság alsó rétegeibe még kevesebb bete­kintésre nyílik lehetőség. A rekonstrukciót az olvasó számára még nehezebbé teszi az író kommunikáció­jának szaggatott, homályos, ködösített nyelvi meg­valósulása.

Kopeczkynél a digressziók sokasága és a közlés ködös volta leggyakrabban már túlhaladja azt a határt, melynél az olvasó számára még lehetséges a szöveg- ben kapott primér kép alapján létrehozni a szekun­dér képet, mely a lehetőségekhez mérten többé-kevés- bé megközelítené az első ábrán látható szerkezetet, tehát a közvetlen ábrázolásra szánt periférikus való­maga és az olvasó között teremt distanciát, és köz­vetítő szerepe, mely a szerény háttérben maradást követelné meg, harsogó magamutogatássá fajul. Az ábráról leolvasható az is, hogy ez az írói módszer a humorost nem a valóság virtuális, kibontásra váró groteszkségéből emeli ki az ábrázolás szintjére (mi­vel ennek jelölése hiányzik), hanem pusztán külső­leg, a maga szektorában mechanikusan erőszakolja a felszínre, idegen testként kényszeríti a valóságot ele­ve hiányosan, egyoldalúan és a primér jelentés sík­ján túl nem mutató érvénnyel való ábrázolás anya­gába.

(Írásunk nagyobb része készen volt már, amikor ke­zünkbe került Varga Zoltán Periszkópja, melynek Kopeczky A ház című regényével foglalkozó írásá­ban néhány, általunk e helyen az előzőekben elem­zett kérdéskör megnevezését láthattuk viszont. Ez azt bizonyítja, hogy megállapításainknak nem mind­egyike eredeti meglátás, de úgy érezzük, hogy ebben az írásunkban sikerült a kérdéskörök vizsgálatát mélyrehatóbban elvégeznünk és összefüggéseik szinté­zisét is ábrázolnunk.)