Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Végel László

Kishitűek, árulók és csavargók

Színvázlatok a gesztusokról (3)

1966. február 1.

Még írásunk elején szeretnénk egy kü­lönbséget tenni. Ha azt mondjuk, hogy áruló, akkor a szó köznapi értelmét hasz­náljuk leginkább. Gondolunk ekkor an­nak az embernek az árulására, aki része­se, hordozója egy elhivatásnak, akciónak, s közben (talán éppen a részvétel tapasz­talatai miatt) hirtelen metamorfózison megy keresztül és elárulja azt, amivel élőbb szövetséget vállalt. Ennek a cselekedetnek a lényege, hogy konfliktust idéz elő, min­dig tragikus motívumokat rejt magában: az árulás ebben az esetben tragikus szub­jektum, és az árult elhagyott (fél) ob­jektum számára. Ez feltételezi, hogy a szubjektum és az objektum között tarta­lom van és a szituáció tragédiáját éppen ez a viszony tételezi fel. Néha ez az árulás epochális kimenetelű lehet és történelmi jelentősége van, néha csak hétköznapok jelentéktelen szféráiban játszódik le. A különbség tehát kvalitatív, és morális vagy pedig valaminemű gyakorlati mércéivel fel lehet mérni a különbségeik közti távolsá­got.

Írásunkban nem ezzel az árulással fog­lalkozunk, hanem azzal, amely nem téte­lezi magában az objektum és a szubjektum közötti viszonyt. Ha a továbbiakban tehát azt mondjuk, hogy áruló, akkor erre a magatartásformára gondolunk. Itt a szub­jektumnak nincs kapcsolata az objektum­mal, mert az egyén nem részese az esemé­nyeknek, sőt jellegzetes tulajdonsága, hogy kívülre szorult. Viszonyulása az objektum­hoz nem aktív, hanem passzív, mondhat­nánk azt is, hogy az események hordoz­zák őt, mint a folyó a kavicsot, homokot, habot. A szubjektum-objektum viszonyban tehát nincs tragédia, mert ilyen viszony nem is létezik, hisz az áruló sohasem tud­ja determinálni azt, hogy mit árult el. Ne­ki csak lelkiismerete van, de nincs tárgy, ami köti azt, és nincs dolog, amitől elsza­badulhat, amit elárulhat. A klasszikus ka­landor, aki eddig egyetlenegy metamorfó­zisra (kalandra) tette fel életét, és élete így nyerte el végleges formáját, most le­mondott a külső világ által nyújtott lehe­tőségekről, és árulásának tárgyát saját lel­ki valóságában akarja ¡feltételezni. Itt az árulás és árulás között nincs különbség, hisz a szubjektum önmagából indul el és csak önmagáig ér, a szituációk tehát egyenértékűek, mert mindig csak a szub­jektum a mérce.

Ez a magatartás, amint látjuk, egy lel­ki valóság problémája, amely akkor jelentkezik, amikor egy-egy történelmi időegy­ség, a megnyugvás pillanatáig ér el, vagy­is amikor e 1 k e z d ő d ik egy uni­verzális adaptálódás a tegn a p i d i n a m i k u s (forr a d a 1 m i) s z i t u á c i ó h o z. Az ilyen áruló tehát a konszolidáció korának szimptómája, amely kor sajátos dialektikája kitermeli önnön negációját: az árulót.

A szituáció tehát, amelyben az árulás mechanizmusa konstituálódik, rendkívül paradoxális. A konszolidált egy pozitív tényhez akar adaptálódni, tisztában van annak haladó mivoltával és meg akarja állapítani annak totális rend­szerét, fel akarja állítani min­den koordinátáját, s mert biztonságban akarja érezni magát, megalapozza érték­rendszerét, magatartása kódexeit, morál­ja törvényeit, életérzése sablonjait. A kon­szolidáltat tehát a félelem hajtja (akárcsak az árulót), ami egészen természetes is, hisz a félelem fundamentális emberi probléma, amely már az emberi öntudatosodás első pillanataiban is félelmetes erejű, még a mai napig is ható konstrukciókra volt ké­pes (pl. vallás, mitológia stb.) (Max Schelling), ugyanakkor F. Jeanson érdekes esszé­jében (Az emberek a félelemtől betegek) kimutatta, hogy a mai napokban (a hét­köznapokban) is a félelemnek óriási moz­gatóereje van. A konszolidált tehát fél, és adaptálódik. Adaptálása tárgyának lénye­gét nem meri megbontani, ő az az em­ber, aki nem mer kockáztatni, legfeljebb csak apró intervencióikra, refor­mokra képes. A történelmi felelősség ne­vében elmenekül a személyi felelősség elől, s a gyakorlati életben gyakran fel is állítja ennek a szándékának intézményes formáit, vagy legalábbis aktívan használ­ja azt. Mindenek eredményeképpen a kon­szolidált gyorsan formálódik csoporttá, az univerzális adaptálás korában minél sta­bilabb (közösségi) normákat, kódexeket akar teremteni. Ebből a szempontból M. Kangrga Szocializmus, morál és konfor­mizmus című tanulmányában igen érde­kes következtetéseket von le. A konszoli­dált fő jellemvonása a konformizmus. Tu­lajdonképpen ez a legfontosabb védekezé­si módszere, hogy a meglevőt megtartsa. S a konformizmus ilyenkor absztrakciókba menekül, ennek eredményeképpen a kon­formista a morális, míg a nonkonformista nem lehet az. Hisz a morál a legtöbbször a fennálló rend, fegyelem stb. apologeti- kája. A konformista tehát az absztrakci­ókba menekül, és az „élettel szembeni magatartása neutrális" (M. Kangrga).

Így tehát a konszolidált paradox hely­zetbe jutott. Hisz adaptáló magatartásá­val a szubjektív élet és a történelmi idők boldog szintézisét akarta, és közben egy patetikus szituációba került, mert az élet neutralizálását választotta az absztrakció kedvéért. Ám az élet sohasem lehet neut­rális: mert sokkal komplikáltabb, mint az elmélet. Egy előbbi írásomban (Egy makró emlékiratai, Epilógus, Symposion 4. szám) már vázoltam, hogy a konszolidált az élet­ben leginkább az adaptálás tárgyát kény­telen tagadni.

S ebben a pillanatban lép színre az áru­ló.

Sorsszerűsége éppen az, hogy egy paradoxális és lényegében negatív szituáció­hoz viszonylik, amelyet nem tud felülmúl­ni. Érdekes lenne azt is megvizsgálni, hogy miért, de ebben az írásunkban megelég­szünk azzal, hogy csak vázlatosan foglal­kozunk vele. Šoljan^[1] hőseit; Magoret, Bebot, Čukot (Izdajice), Rokot vagy Zganarellet (Kratki izlet) vizsgálva azonnal le­szögezhetjük azt a tényt, hogy ezeknek az embereknek nincs történelmi tudatuk, és metafizikus énjük szinte parazita módon szól bele az életükbe. Amikor élni, léle­gezni kezdenek, amikor a tudatos öneszmélés határához jutnak, akkor csak az általános adaptációt látják, az előzménye­ket már nem. Szemléletükből tehát hi­ányzik egy objektív történelmi kontinuitás, amit persze nem lelhet apriori negatívnak vagy pozitívnak minősíteni. Leginkább fi­atalokról van szó, akik még határhelyze­tekben vannak. Egzisztenciájuk vagy át­meneti jellegű vagy pedig az átmenetiség válik örök egzisztenciális formává. Éppen ezek a lehetőségek teszik érdekessé, aktu­álissá a šoljani hősök világát. Az árulás rendkívül érzékeny szeizmográf, annál is inkább, mert potenciálisan magában tar­talmazza a jövendőbeli konszolidáltat és a nonkonformistát egyaránt. (Az Izdajice hősei főleg a konszolidáció felé tartanak, pl. Bebo, Tanja, Grabež stb., míg a Kratki izletben inkább ennek „örök” negációja került előtérbe, ami már egy újabb kate­góriát, az örök visszatérést jelzi. Zganarelle ugyanis a Kratki izlet végén elhatá­rozza, hogy hirdetést tesz közzé az újsá­gokban, és bízik benne, hogy ezáltal újra megtalálja Gradinát, amelyről akkor is az volt az érzése, hogy ismerős, amikor elő­ször ott volt).

S mivel az árulóból hiányzik a történel­mi tudat, az áruló helyzetét nem tudja di­alektikusan fölülmúlni. Szeme csak az el­lentétekre érzékeny, pszichikai létét, na­pi életét, szerelmeit is csak az ellentétek képleteiben ismeri fel.

A rendnek, amitől ő fél, a káosz, a zűr­zavar, a teljes destrukció az ellentéte. És az áruló minden igyekezetével erre akar tartani. Šoljan egész generációjának iro­dalmában benne van ennek a törekvésnek a vállalni akarása. Vállalni akarják ezt a programot, ami végső fokon a nemléttel való aktív viszonyt jelentené.

De ugyanakkor ez a vállalás, mint min­den ilyen vállalás, kreatív érzéket is szül, a kétségbeesés filozófiája „paradoxális energiát” (Rade Konstantinović) szül. Vagyis, ahogyan Milivoj Slaviček fogalmazta meg egyik versében: képtelen­séget a kapitulációra.

Az áruló tehát nem tud, és nem akar adaptálódni, ezért menekül a rendtől, az örökös kockázat felé. A rendet, ezt a lát­szatharmóniát, olyan gesztussal akarja fö­lülmúlni, amely árulását is elárulná, vagy­is tulajdon énjét semmisítené meg, ebben akarja felismerni élete értelmét. Ponto­sabban megfogalmazva arról van itt szó, hogy énjét akarja abszolúttá tenni az idő rovására.

„Az ember utazik, és egy idő múlva el­felejti utazásának célját. És tovább uta­zik, érzi ellenállhatatlan szükségét, hogy mozogjon, hogy menjen, de nem tudja, ho­vá. A cél ott marad valahol az út kezde­tén. És most útjai irányát a kártyások módjára határozza meg, a jó és a rossz jelek szerint. Haladunk s a sorsot értelmezzük.

Megértettük, hogy nem utazunk, ha­nem menekülünk.

És a menekülő nem nézi, hová ér, ha nem azt, hogy hová menekül. Ez kívülről úgy tűnik, hogy céltalan csavargás... de lényegében ez az egyetlen lehető ki­járat, az örök ellenféltől való logikus menekülése... És így ez a végtelen já­ték tele csapdával... tarkítja a földet az utakkal. A menekülők megalkotják az utakat, amelyeken örökké és fárad­hatatlanul futnak. Látszólag céltalanul, mint a hosszú lábú kukacok a vízen. Aki kívülről szemléli őket, nem láthat­ja ennek a mozgásnak a logikáját, a kanyarok szükségességét, a céltalanság szükségszerűségét. Ezért cél nélküli emberéknek, csavargóknak neveznek bennünket.

Megértettük, hogy mennyire bizony­talan az ember, ha egy helyben áll. ... Eleinte szórakoztatja az embert ez az eltévedés. Elragadja őt az élet vál­tozatossága, tarkasága. Új helyek, új emberek, más utak, nagyszerű szabad­ság tölti ki az embert, és ezért azt ér­zi, hogy teljes életet él. Megesküszik, hogy sohasem vállalja a házacskák­ban való kispolgári életet. A csavargó szerelmes az üldözőjébe, a nyugtalan­ságba. Még elég fiatal, gondtalan, még van elég energiája, és le tudja aratni az élvezeteket, amelyet útközben a vi­rágok nyújtanak.”

De később: „Nem tud elmenekülni és nem tud békét kötni az üldözővel, nem tudja tovább tartani se magát. És a csavargás kétségbeesett, reménytelen várakozás lesz ...

Utazol, de nem látsz már semmit ma­gad körül. Helyet változtatsz, de nem veszed észre... Az ürességben élsz, és a veszélyt lélegzed be. Elfelejtetted utazásod célját, elfelejtetted, miért kell kitartanod ezen az úton, elfelejtetted, miért büntettek meg, csak egyetlenegy dolgot tudsz: tovább kell menni. És várni, várni, várni. Elfelejtetted, mit vársz, de hihetetlen számodra és túlsá­gosan szörnyű arra gondolni, hogy nem jön semmi. Nem is kell, hogy jöjjön, mondod magadban, és folytatod a vá­rakozást.

Szüntelenül menekülünk és csodát vá­runk. Csak a csoda menthet meg ben­nünket...

A csavargó menekül és vár, menekül és vár, reménykedik és kiábrándul, csavarog és imádkozik, ellenkezik, de bűnbánó is lesz, mindaddig, amíg egy szép napon elege lesz az egészből. Ami­kor végül elátkozza mindazt, ami élő és holt, amikor elfelejti a jövőt és a múltat. Akkor értelmét látja saját két­ségbeesésének és megérti, hogy győzel­me _a végső menekülésben van… Le­fekszik, kibékül az élettel és a halállal, a világgal és a nem világgal, az áldo­zattal és a vadásszal, lefekszik és be­hunyja a szemét, még mielőtt az el­lenség elér hozzá. Felakasztja magát, elvágja ereit a meleg kádban, testé­vel megvárja a mozdonyt, megeszik egy darabka mérget, nyugodtan, mint a vacsorát. (Antun Šoljan: Izdajice)

De lehet-e ennyire következetes az áru­lás? Vajon elérhet-e addig a pontig, ahol megtagadhatja önmagát. Vajon elérheti-e a stabilitást, amitől eddig menekült? Mert a nemlét szintén annyira stabil, mint a konszolidált pillanata. A konszolidáltnak a pillanat a halála, ugyanúgy, mint ahogy az árulónak a nemlét.

De az áruló nagyobb, mint a konszoli­dált. Aktív, ő mer kockáztatni és ezért büntetése az élet.

Ha az árulás tudatos, akkor sohasem juthat el a megnyugvás pillanatáig. A kon­szolidált a pillanatot abszolutizálta annyira, hogy létének egyetlen kalandja ezen az abszolút pillanaton nyugszik. S ennek a pillanatnak a totális tagadása szintén ugyanezt eredményezi: az örök él­ményt. Az áruló tehát nem vállalhatja ezt sem, elárulja a halált, a metafizikai meg­nyugvást ugyanúgy, mint ahogy a kon­szolidált abszolút pillanatát.

S ekkor fedezhetjük fel az áruló dina­mikájának értelmét. Akkor, amikor meg­látta értelmét a nemlétnek, megkapta a nem halállal járó egzisztencia veszélyes érzetét is. Kishitű lesz a vereséggel szem­ben is, mert az is lehet potenciálisan örök, mint ahogy kishitű a konszolidált pilla­natával szemben is. A nemlét elvesztette rilkei profétikus ízét: tőle is csak mene­külni lehet.

Az áruló tehát a modern idők Ahásvérusa, akit nem az isten büntetett meg, ha­nem az idő.

Örök csavargásra van ítélve az abszo­lút pillanat és az abszolút öröklét között. Egyiket sem vállalja, mindenkitől me­nekülnie kell.

És a végletek benne is jelentkeznek.

„A pánik és a közönség az a Prokrusztész-ágy, amelyben feszül az én generáci­óm szelleme... Hányszor sajnáltam ba­rátainkat, gyűlöltem Önmagamat, mert nem tudunk, mert nem élhetünk ezek az extrémek nélkül. Nem élhetünk a szélső­ségek sablonjai nélkül, amelyekbe bezár­kóztunk, nem élhetünk a derűs egyen­súlyban, amelyben az értelem a támasz­pont. De tehetetlen voltam én is, mint a többiek.”

Ez a vallomás nem véletlen. Csak a ko­molyabb és a komplikáltabb lelki formák képesek vállalni a dinamikus létformát. Azok, akikben működnek az ellentétek motorjai, hogy ezzel újra és újra aktu­alizálhassák a princípiumokat. Mert az áruló egyetlenegy princípiumot aktuali­zál mindig újra és újra, az árulás princípiumát, a menekülés princípiumát (ami ebben az esetben ugyanegy) még a kontradikciók árán is. Mert következetes árulás nincs. Abban a pillanatban, ha az áruló következetes, önmagát tagadja meg. Az árulás a kontradikció által valósul meg, az áruló élete a kontradikció dicsérete is. Ment ha az áruló következetes, akkor be­fejezett képleteket teremt, ezzel definiálja önmagát vagy egy-egy jelenséget a világ­ban, ami azt jelenti, hogy elismeri az idő felsőbbrendűségét.

Šoljan hősei nem ezt teszik. És érdekes, hogy ami a regény tárgyát illeti, a leg­aktuálisabb íróink egyike. Ezt azzal éri el, hagy maga is aktualizálja az időn kívüli élést, aminek az eredménye, hogy a tárgy nem befejezett: mindkét regény végén a hős alternatívákat lát csupán. Ez szim­bolikusan azt is jelenti, hogy nem állítja keretekbe szereplőit. Ezek az emberek kis­hitűek az idővel szemben, leginkább ez­zel konfrontálnak, de az idő túl absztrakt és éteri, és ezért nem tudják megta­lálni annak lényegét. Innen van az is, hogy Šoljan hősei nem az idő kritikáját adják, hanem saját kritikájukat.

Ez a kritika lényegében destruktív.

Boldogok-e ezek az emberek?

Én azt hiszem, igen. Elsősorban azért, mert tudatosan elfogadják az ahásvérusi mivoltukat. Tudatosan bennük az idő íté­lete, de ezt nem tartják lényegesnek, nem ezzel küzdenek.

Nem tartják annak, mert nem állapod­nak meg benne. Ez nem egy áldozattal jár: a személy összeroppan, mű nem ke­letkezik, mert erre hiányzik az idő-tér struktúra, a vereség elfogadása (amely pedig annyi műben értelmet ígért) szinte feleslegessé válik, mert megnyugvást je­lent.

Ám ezek az emberek így boldogok, ami­lyenek: boldogságuk a paradoxonokban rejlik.

A šoljani hősök a lélek metafizikai for­radalmát szimbolizálják. Ez a szimbólum számunkra elfogadhatatlan, de ezek a hő­sök nem is követelik meg ezt, mert ha el­fogadnánk, ellentétbe kerülnénk velük, mert tartósságukat akarnánk igazolni.

[1] Számos (eléggé ellentétes) kritika jelent meg Antun Šoljan regényeiről. Ezek az izzó véleményharcok mindenesetre ennek az írói at­titűdnek aktualitását jelzik. Írásunknak csak ezzel az aktualitással volt célja foglalkozni. Nem szándékozunk a regény teljes kérdéskom­plexusait felvetni és így egymás mellett érté­kelni a mű eszétikai hibáit, előnyeit. Célunk az, hogy egy antropológiai elemzéssel felmérjük a šoljani hősök aktualitását, jelentőségét.