Kísérlet

»vagyis a történetírás nehézségei«

1975. március 1.

Csaplár Vilmos azon fiatal írók közé tartozik, akiki szeretnek kísérletezni, akik megpróbálnak korszerűek lenni. Bizonyítja ezt három megjelent kötete (Lovagkor. Magvető, Budapest, 1971.; Két nap, amikor összevesztünk, vagyis a történetírás nehézségei. Magvető, Budapest, 1972.; A királylány szivacskabátja. Magvető, Budapest, 1974.).

Csaplár hősei elkeseredett ellenállással túlhevített kamaszok, akiknek életében — minden tiltakozásuk ellenére is — bekövetkezik mindaz, ami ellen küzdenek. Ez az elkeseredett tiltakozás, bármennyire is kifelé, környezetük ellen irányul, önnön személyükben is változást okoz, belső változást, lelki harcot. A válságok időszaka ez, mélypont, melyet méginkább súlyosbít a tehetetlenség tudata. Kiúttalanság, a társadalmon kívüliség érzete.

»...Ilyenkor aztán a fiú egy-egy percre önkívületi állapotba került... Arca összezsugorodott, szeme becsukva lapult egy-egy ránccsomó mélyén. Közben azt sikította: »Menjünk el gőzhajónak mi is!«, vagy valami hasonlót.

És ha az ember az utóbbi szavakat követő csöndben körülnézett, azt látta, hogy itt bárki elmenne gőzhajónak, ezen nem múlik, de ha nincs rá szükség, az se baj. Egyszóval mindenki cigarettázott, vigyorgott, bele-belekortyoltak az italba, ölelgették egymást...«

Vagy:

»—De hát ki az igazi kétségbeesett? — Én! Igenis én! — mutattam magamra. — Aki nem tudok sehová se állni! Aki sokkal több oldalról látom a dolgokat, mint ahogy az egyáltalán elviselhető... És akinek még... igen még... egyénisége sincsen!«

Ahogy a hősök, úgy mind a Lovagkorban megjelent novellák, mind a két kisregény nyelvezete »fiatal«. Csapiár mindhárom könyvében előszeretettel alkalmazza a jassznyelvet, valószínűleg kormeghatározó szándékkal. És az argó problematikája annál is fontosabb, mivel a fiatal íróknál — ritkábban költőknél is — alkalmazása mind gyakoribb jelenség. Tény, hogy az argó korfestő erővel bír, adott évtizedeknek megvan a maguk jellemző és később megszűnő vagy átalakuló »fiatalos«, divatos nyelvezete, de az irodalom mindennek csupán kis hányadát hordozza magában. Az argóval való kísérletezések a legszélesebb skálán mozognak. Miroljub Todorović például megjelentette jassznyelven írt verseskötetét, mely ismerve a szerző kísérleti munkáit, még elhelyezhető munkásságában. És Todorović nem is vállalkozott többre, mint hogy bemutassa az argó elasztikusságát, a jassznyelv gazdag gyűjteményét adva. Vagy vegyük Momo Kapor Beleške jedne Ane című könyvét. Momo Kapor a diákéletről ír, a »gondtalan diákélet« problematikájával foglalkozik. Az argó használata nála szintén indokolt, mivel mind a téma, mind a szereplők, vagyis az egész egyetemesen »diáki«. M. Kapor nem erőszakol írásaira komolykodó, filozofáló kérdéseket. A diákéletet meghagyja annak, ami valójában, s így a diákzsargon használata is megengedhető mindaddig, míg a történetet maibbá, hitelesebbé tudja tenni. És Momo Kapor beéri ennyivel. Csörsz István is mértéktartóbban alkalmazza e nyelvezetet novelláiban (nála egyébként is választékosabb az argó). Ez vonatkoztatható Csaplár novelláira is, és mindaddig helyénvaló, míg az egész történet önmagában is »argó«.

A két nap... című kisregény belső vívódásai, a főhős önmagát kereső elmélkedései környezetében a hapsi, brancs, ürge, góré, gyógyis szavak — az »intellektuális argó« — azonban már csak halvány foltként maradnak fenn, elveszítve dokumentáló erejüket. Ez a helyzet A királylány szivacskabátja c. kisregényben is, mely egyébként érdekes kísérlet a mesének korunkba való átmentésére. Az író a hétköznapok világát ülteti át a mesevilágba, azzal, hogy mai eszközökkel járja végig a mesefonalat. Bár eme »antimese« értékeinek feltárása más oldalról más képet is mutathatna, annyi bizonyos, hogy az argó használata, összevegyítése népmesei elemekkel felemás hatást kelt:

»— Miért, ki vagy te?

— Én leszek a királylány a holnapi próbán.

— Igen?

— Nem hiszed?

— Elhihetem.

— Akkor csak hidd el! Na és te ki vagy?

— Én vagyok a holnapi nyertes, akihez téged feleségül adnak.

— Nem hülyéskedsz? Ez így meg van már dumálva?

— Igen. Épp most tárgyaltam az ügyről.

— Marhajó! Hadd nézzelek! De baromi sötét van itt!«

Szólni kell még az epikum problémájáról. Csaplár novelláiban, de még inkább kisregényeiben, kevés az epikum. Novelláiban ezt ellensúlyozzák a finom vonalú tájleírások, gondosan felépített mondatok, fantáziadús emlékek, a »szimbolikus áthallású leírások« halmaza. Ezzel szemben a Két nap... világa sokkalta zártabb, minimális cselekménnyel, meddő vitákkal, filozofálgatások halmazával, s mindezt halványabb képzelőerő, szürkébb szerkezeti felépítés támogatja. S ugyanígy A királylány szivacskabátja is a tényleges cselekmény helyett inkább csak szituációk nehezen követhető sorát nyújtja.

Az író — tünetszerű jelenség! — felvet problémákat, észlel, megjelöl, elhelyez, de a kivezető utat nem mutatja meg — úgy tűnik nem is talál rá.

»Választ az író nem adhat, de megfigyelheti — vajon az élet ad-e; (...) immár ez a központi kérdés — az írói egyéniség kérdése is« — írja Marx József Csaplár novelláiról (Marx József: Cs. V.: Lovagkor. Alföld, 1972/1.). Mi sem mondhatunk mást, ma sincs mit hozzátennünk.

A Két nap... és A királylány szivacskabátja kísérleti műhelyregények, amelyek a történet-élmény és a mondanivaló párhuzamainak epikai megformálásával küzdenek.