Kifordított vagon

1975. március 1.

Virrasztások nehéz órái! — mikor hideglelős álmok környékezik az embert, s még furcsább dolgokat művel szemünkkel a kinti sötétség... — most is elalvóban magamat láttam, amint a talpfákat meszelem sietősen egy nagy csutakkal, a pálya hosszán véges-végig, s ahogy visszanézek, látom, tulajdon vérem hinti be, ameddig a szem ellát, a friss fehérséget...

Tehervagonok vesztegelnek a vágányokon — soraik belenyúlnak az éjszakába. Tátongó hűvösség, feneketlen homály. Odább barmok dobognak, forgolódnak a vagonokban, nyirkos a testük. Tűnődések, melyek körbejárnak, akár az óra mutatója.

Mit tesz, akit ide vetett a sorsa?

Dolga: gubbasztani néma órán, szökve ártatlan szuszogástól, várni, hogy jöjjön a hajnali gyors, fülelnli közeledtét, várni, hogy süvöltve-csattogva eldübörögjön az expressz fényes ablakaival, fényes ablakai mögött az utasokkal, akik — vélnéd — üléseiken elnyújtóznak, elterpeszkednek, elébe sietnek a pazar csodáknak, örömöknek. Várni dideregve.

Nehéz a vasutasok dolga.

Álomból hányszor cibált elő a sejtés, alvásba hányszor gyömöszölt vissza a zúgó csend. Elzsibbadt belé a lelked. Látták: piros zászlóddal feszesein állsz, s a sínek közét felveri a gaz. És hogy lámpádat lóbálod fényes nappal. Láttak a vágányok mellett kuporogni: sebes ujjakkal te magad sikáltad fényesre a síneket.

Tehervagonok vesztegelnek a vágányokon, s úgy tűnik, az egész környék egyetlen hatalmas pályaudvar. A vagonok vöröses deszkáit látni mindenütt, barnára ázva. Ólnak, kamrának, kerítésnek — mindenre jó a vasúti deszka. Szinte azt várná az ember, egyszer csak megindul a vidék, mint valami rozoga szerelvény, s eltűnik az éjben. Fűtők élnek itt, váltókezelők és mozdonyvezetők — nagyhangú népség, s mégis barátságosak a gyerekekhez. Belátni házaikba: vasúti deszkával van szobájuk padlózva, vasúti deszkán nyugszik a szalmazsákjaik, vasúti deszka az ajtó, s a létrafokok, melyeken végül fellépdelnek a kormos égbe. Látlak téged magad eszkábálta vityillódban (menedéknek hittem), s nézem, csak nézem a falait, s látom már: színükkel befelé fordítottad a vagondeszkákat, hisz íme, belül világítanak rajtuk a megbontott fehér felírások; rejteked közepén is kinn állsz, kívül a vagonon, a falak nem bezárnak, hanem kirekesztenek, vagon előtted, vagon mögötted, jobbra és balra, és alattad és fölötted, kívül vagy, kivonultál, s mégis körötted zárul be, ami körülvesz, egyetlen vagon ez, egyetlen kifordított vagon amiben éltél, kinnrekedve, s a világ volt belül; odabenn, a falakon túl, e téged szorongató határtalan skatulyában vannak a házak, a fák, az emberek, odabenn van a föld, a fény, a víz, minden madár és minden virág, s a csillagok is... És álltak a falak, állt az irdatlan vagon, az űrnek hatalmas, lakásnak parányi, egyhelyben állt: csak te ütődtél falaiba, te támolyogtál, hogy nincs — lám: befelé nyílna, nem is lehet — kijárat... — Csillapulj, ideje nyugovóra térni.

Harmat szállott le a szénre.

Most már tudom, nem éltem én se másként. Olcsó tapétával kibéleltem a házam, s tán hittem is, hogy mint egy éji lepkét, elfogtam, s e dobozban őrzöm a világot. Holott a világ ejtett rabul engemet.