EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996294. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

GYÜTTMENTEK

Ladányi István

Ki szeret engem?

2005. szeptember 15.

Ki szereti Bozsikot, és ki szereti Ladányit, merült föl a kérdés. Szép volna most azt mondani, milyen rátermettek is voltak, Bozsik és Ladányi, még a választás lehetőségét is kiókumlálták, többféle utat kínáltak másságuk megközelítésére. Pedig talán - ki tudja ezt már azóta - csak ugyanazok akartak maradni, vagyis mások, máshoz képest mások, nem egymáshoz képest, és nyilván még csak nem is így, érdemes lenne permutálni. De hogy ebből mégis bináris oppozíció lett, ez elgondolkodtató. Hogy egyszer csak kettő lettek. Összeadhatók, kivonhatók. És ahogy igyekeztek elkülönböződni, csak erősítették ezt a relációt.
(Vadak voltunk, riadt vadak, közhelyesen, hétköznapian. Kikerekedett szemünkben, kapkodó tekintetünkben ott volt a félelem attól is, ami elől menekültünk, és attól is, amibe futottunk. Ha hozzánk ért valaki, haraptunk, legfeljebb utána próbáltuk megmagyarázni, leginkább önmagunk előtt igazolni, mi és miért történt. De addigra már túl voltunk válaszon és viszontválaszon, kölcsönös sértődéseken. Ekként és ilyenként csináltunk magunknak, magunk körül helyet.)
Az 1990 körüli sűrű években jelentéktelen epizód, legfeljebb újabb, múló megpróbáltatás volt a veszprémiek életében, amikor 1991 őszén és 1992 tavaszán, alig fél év alatt néhány - illetve mennyi a néhány, és mihez képest? -, több tíz vajdasági család települt a közép-dunántúli kisvárosba. Sokan észre sem vették, vagy gyorsan napirendre tértek fölötte. Nem is igen alakult ez történetté, néha elhangzott róla egy-egy mondat, esetleg beindult valamilyen beszélgetés, de maga a beszédmód sem körvonalazódott, hogy lehet-e ezt témaként kezelni, és hogyan, lehet-e a történetét előadni, volt-e ez úgy, hogy történet lehetne. Talán a helyi értelmiség körében maradt nyoma, és nemcsak az értelmiségieknek a téma iránti érzékenysége miatt, hanem mert aránylag sok volt a jövevények között az értelmiségi: újságíró, író, pedagógus. Akik a nyilvánosság előtt is megjelenítették magukat.
Ezekben a gyüttment-történetekben a figyelem kizárólag a jövevényekre irányul. Nem véletlen, hogy a gyüttmentre van szó a köznyelvben, a helyben lakóra, a befogadóra (a gyüttmentséget meghatározóra) nincs. A jövevény a különös, övé a szemlélő szimpátiája a megpróbáltatásában, illetve az ő másságától idegenkedik, szándékaitól, törekvéseitől tart a honos. A befogadó közeg magától értetődőnek látszik. Ha szerephez is jut valaki egyénileg, az csak a jövevény viszonylatában lehetséges, segítőként vagy gáncsolóként akár. A főszereplő mindenképp a jövevény, a honos is őt kénytelen megtenni azzá, ha viszonyul hozzá, ha hagyja, hogy bármi módon történetének részesévé váljon. A történetet ugyanis a jövevény generálja, az ő színre lépésétől van az, amiről beszélni lehet.
(Ahányan, annyiféleképp játszották ezt a szerepet. Én nagyon kényelmetlenül éreztem magam a hirtelen támadt figyelemben, kezdettől fogva próbáltam „normális" hatást kelteni, a sajátost, a problematikust pedig megbeszélhető témaként kezelni, amiben én is mintegy kívülállóként vehettem részt. A vallomásosság pozíciója helyett az értekezőt venni fel. Megmosolyogtató igyekezet.)
Pedig nemcsak a jövevény érdemes ilyenkor a szemlélő figyelmére, együttérzésére, hanem a jövevény által próbára tettek is. Ahogy fölismerik a próbatételt, és igyekeznek jól mozogni szűk játékterükben. Az ő törekvésük sem kevésbé megejtő, mint a gyüttmenté, ahogy szeretne normálisnak látszani. A jövevény helyzete ugyan valóban nehéz, tényleges válsághelyzet, ugyanakkor ő rászánta magát erre az új önmeghatározásra. Még ha kényszerből mozdult is ki korábbi közegéből, az új viszonyban ő a kezdeményező. A helyieket, a honosakat viszont készületlenül éri, hogy egy új, nem a megszokott arcukat mutató tükörrel szembesülnek. Egyszer csak itt van valaki, és fölteszi a kérdést: Ki vagy? Befogadó vagy elutasító? A befogadók megérdemlik tiszteletünket, bármilyen motívumegyüttes határozza is meg viszonyulásukat. Érthető ugyanakkor az elutasítók szorongása is, akik többnyire olyasmiről beszélnek, hogy elveszik tőlük a munkát, növelik egyébként is meglévő gondjaikat, esetleg előkerülnek külső sajátosságok is, hogy a jövevények hangosak, piszkosak, nem tudnak megfelelően viselkedni. És mindez végső soron igaz: nem az igaz, hogy elveszik a munkát, hogy tőlük csökkenne számottevően a jólét, hanem az igaz, hogy a honos identitását érinti meg a jövevény, azt, hogy milyen közösséggel azonos, és abban a közösségben hol a helye. Valamilyen mértékben mindenkinek újra meg kell határoznia magát. És megindul a lázas igyekezet, hogy újra helyükre kerüljenek a dolgok. Annyi változáson átment az 1991 körüli években a magyar társadalom, és benne ez a kisváros, ahol mindenki mindenkit ismert, mindenki tudta, hogy ki miből lett az, ami lett, miért került oda, hogy senkinek nem hiányzottak a jövevények, akik addig nem voltak sehol, és egyszerre itt termettek, és úgy tűnt, hogy maradni is akarnak. Épp tanulták a nevét a rendszerváltásnak, -változásnak, miközben sem a rendszer, sem ők nem látszottak megváltódni igazán, nem nyílt ki a Nyugat bőségszaruja, a ruszkik ugyan épp elmenőben voltak, és megvolt az újratemetés, voltak választások, de közben épp hullott szét a Szovjetunió, recsegett Csehszlovákia, délen meg ropogtak a fegyverek, itt meg elkezdtek sorban bezárni az üzemek, még mindenki a taxisblokádról beszélt, ha hullámban már nem is, de még mindig szivárogtak az erdélyiek, és egyszer csak itt lettek ezek, akiket megnevezni sem egyszerű, ki tudja, mire érzékenyek. Jugók?, vajdaságiak?, délvidékiek? Púp a háton.
(Szeretni tudom őket, ahogy még minket is elviseltek. Elnézem, ahogy egyenként fölvonulnak. Akkori, fiatal arcukat. Mindenki fölvette legjobbik énjét, hozta jónak tudott önmagát. Egyik a szakállát simogatta, és megfontoltan hümmögött. A másik jót és hasznosat akart mondani gyorsan. A harmadik csak futtában intett az utcán, mintha már régóta ismernénk egymást. A negyedik befőttel kínált, és elmesélte az életét, amit itt már mindenki ismert. Az ötödik lehúzta a szoknyája szélét, és fordított egyet a gyufásdobozon. A hatodik fölvetett egy témát, amiről biztosan tudta, hogy jobban értek hozzá, majd figyelmesen hagyta, hogy én beszéljek. Igen, a hetedik én vagyok, én könyöklök minden fülkefényben. Végtelen variációk a viszonyulásra, és mind nekem szól: azt az időt nélkülem mindenki másképp töltötte volna el.)
A befogadás és szolidaritás, bezárkózás és kirekesztés témakörben olyan kulturális háló szövődött a századvégre, ami igencsak körülzárja a honos cselekvési terét. Először is nem tehet úgy, mintha nem lenne megszólítva. A jövevényhez viszonyulni kell, meghatározni őt, meghatározni magát. Aztán a honosnak olyan tapintatosan kell adnia, hogy köszönetet sem igen illik elvárnia. Cserébe inkább a jövevény által kínáltakat kell elfogadnia. A jövevény szükségszerűen kerül a kérő pozíciójába. A honos szükségszerűen lesz adományozó. És ezen alig lehet enyhíteni. A jövevény a történetét, kalandját, a másságát, a különösségét tudja kínálni, csupa olyat, amire alapvetően semmi szükség ott, ahová érkezett. Ugyanakkor kér, elsősorban figyelmet, aztán helyet, szerepet, elfoglaltságot, eredményt - gyors és sűrű igazolást döntése mellett. Hogy jó helyre érkezett oda, ahol addig semmi szüksége nem volt rá senkinek.
A jövevény sértett, és mindig könnyen újra sérül. Nincs otthon, identitása megingott, az új közegben már nem ugyanaz a maga számára sem, mint ami korábban volt. Az új közeg ráadásul akként határozza meg különösségét, egyediségét, amiként korábban nem különült el, épp ellenkezőleg, korábban akként volt azonos a közegével, amiként az újban elkülönül.
(Mi itt lettünk vajdaságiak, ott esetleg valamelyik településhez kötődőként határoztak meg minket, de többnyire ez sem jelent meg a hétköznapokban, hiszen ez is magától értetődő volt a napi közegben. Hivatás, hobbi, szokások és szenvedélyek, időnként-helyenként a nemzethez tartozás. És mindaz, ami voltunk, Veszprémbe jövet egyik napról a másikra szinte semmivé lett, azok lettünk, ami korábban nem: vajdasági menekültek, és valamiképp a balkáni vérontással szennyezettek. És mindazt, amit magunkról közölni akartunk, lassan, napról napra erre a sémára kellett rábeszélni, úgy, hogy minél inkább eltakarja. Állandó készenlét, állandó nyugtalanság, minden pillanatban meg kell határoznod magad.)
A jövevény mindig határokat mozgat, kérdőjelez meg. Ha semmit sem mond, akkor is arról beszél, hogy nem szükségszerű az, ahogy és ahol bárki honos él. Hogy semmi nem evidens, ami annak látszik. Hiszen például ő másképp látja, és nem érti, hogy valami miért van úgy, ahogy van. Ezt minden beállt közösség, a múltban gyökerező viszonyaival, legalábbis idegenkedéssel, bizalmatlansággal fogadja, és akár irigységgel is, ha a jövevény sikerrel helyezi a megállapodott renden kívülre vagy fölülre magát. Biztosan innen is el fog menni, fogalmazódik meg, és ha megfogalmazódik, akkor valamilyen kommunikációs rétegben meg is jelenik ez a bizalmatlanság.
De egy másféle féltékenység is megjelenhet, amikor nem a jövevény „világlátottsága" artikulálódik túl, kiváltva a honos ellenszenvét, hanem épp az új helyhez kötődését reagálja olyannyira túl, hogy kiszorítja szülőhelyének dicséretéből a honost. Némiképp ez is természetes, hiszen a jöttmentnek valóban fontosabb az új hely, számára nem magától értetődő, hanem meghódítandó idegen. Megpróbálja magáévá tenni, talán nem is másért, csak hogy kitöltse magában a hontalanság ürességét.
A hely: hit. Bármelyik hely attól lesz, hogy valaki kivételesen jónak találja. Elhiszi róla, hogy érdemes ott megállni. Ha többen így hiszik, város jön létre. Olyan, amilyen a megtelepülők hite. Ezt a hitet a gyüttment elveszíti. És új hitet nyerni már csak újhitűként tud - tekintetében a hitetlenség buzgó rémületével. Vagy kiül az eresz alá, és nézi az eget. Tudja, hogy egy száguldó golyón üldögél, pipázik, de a teste sem az övé, és a füst se, ami átjárja ezt a testet. Csak az emlék formáját keresi, egy lehetséges relációt, Stockholmba tartó, menetrenden kívüli postavonatot, amely mindennek nyomát elviszi egy hatalmas könyvtárba, ahová a földmérő lánya még időben érkezett.
(Hálás vagyok azoknak, akik kitették magukat a megpróbáltatásnak, amit jövetelünk jelentett, voltak annyira kíváncsiak, bátrak, hogy meg mertek érinteni minket. Azt hiszem, összességében ők is csak nyertek, tovább immunizáltuk őket, hiszen nem kevés új, nem kevés szokatlan várt, vár még rájuk, ránk.)
Bozsik vagy Ladányi? Ez is csak egy volt a sok minta közül, amit mozgósítottak készleteikből a veszprémiek, hogy kezdeni tudjanak valamit újabb jövevényeikkel. Ahogy a gyüttmentek is végigpróbálták a föllelhető készleteket azonosságra, különbözőségre, összetűzésre, belesimulásra. Elég csak az Ex címoldalait, témáit végignéznünk: Danilo Kiš, Domonkos, Nietzsche, Talajvesztés, Fű-fa, Emlék-szesz, Nő-vér, A Gonosz banalitása, Vándor.
Ahogy evidenciává lesznek cselekvésformák, gondolatalakzatok. Ahogy új redőkbe rendeződik az agy köpönyege. Ahogy megszokja a reggeli nyolc óra szagát. Ahogy mindig is úgy gondolta. Ahogy rájön, hogyan csapta be magát. Ahogy kora délután találkozik a szeretőjével. Ahogy újra megérkezik ugyanoda. Ahogy gyónássá és áldozássá rendezi. Ahogy az egész testével gyúr egy jointot. Ahogy magától értetődőn ejt egy megváltozott hangsúlyt. Ahogy mindenben megismétlődik ugyanaz. Ahogy mindig kijavítja. Ahogy egyre ritkábban kérdezi. Ahogy nap nap után gyakorlottan elhalasztja. Ahogy meg- és félreért, -beszél, -satöbbizik. Ahogy előre tudja. Ahogy hol erre, hol arra. Ahogy elhiszi, hogy most változtatott. Ahogy mindig következetes. Ahogy nap mint nap képes a megújulásra. Ahogy mindig ugyanakkor. Ahogy csak még megvárja, amíg kinyílik a mályva valószerűtlen virága. Ahogy szétszórja és ahogy kuporgatja. Ahogy mindig ugyanazon a pályán lódul meg az agya. Ahogy mindenről ugyanaz, ahogy ugyanarról minden, ahogy ugyanarról ugyanaz, ahogy mindenről minden. Ahogy máskor is, mindig. Ahogy nem érti, mit akarnak folyton ezek.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.