Kettős keret

(Sánta Ferenc: Az áruló, Magvető, Budapest, 1966.)

1966. november 1.

Vannak úgynevezett ikeretregények: egy adott esetből kiinduló, azt előrebocsátó, majd azt magyarázó-indokló módszerrel riportszerűen megírt könyvek. A magyar írók az utóbbi években feltűnően gyakran alkalmazzák ezt az oknyomozó módszert, olyan gyakran, hogy néha tünetként is foglalkoznak a beidegződött gyakorlattal. Tóth Dezső már 1963-ban mérsékelten elmarasztaló tanulmányt írt e jelenségről, és már akkor szépszámú író kerülhetett a listájára. Keretregényt írt Sarkadi, Fejes, Galgóczi Erzsébet, Bárány Tamás, Mesterházi Lajos és még elég sokan addig is, és azután is. Többnyire jó regények ezek, és mégis: elmarasztalásra ítéltettek.

Lássuk hát: riportszerűségről beszéltünk, tehát számolni kell a műfaji sajátságokkal, a különbségékkel. A riportnál a konkrét eset, a választott téma kötelez, a tényeket nem lehet utólag átdolgozni, megmásítani, a művészi megformálás, a szélesebb körű vonatkozások felfejtése elsősorban a témaválasztás szerencséjétől függ. A regénynél lényegesen más a helyzet. A tények itt kevésbé köteleznek, az író képzelőerejére bízzja magát, kigondol, teremt... Az okfejtés, a szembeállítás már itt sántít egy kicsit, de még így is fokozni lehet. Mert a riportszerű szerkesztés, amellett, hogy ezek szerint erősen korlátozza a művészi alakító, teremtő formálást, esetleg az írói szemlélet bizonytalanságáról is árulkodhat, hiszen becsempész valamit a fátumból, determináltságot hangsúlyoz, egyszóval: az írónak a viszonya a valósághoz az „előrebocsátás” nyomán kérdező. De miért ne lehetne ez a viszony kérdező? A választ már ismerjük régebbi, kategorikusabb formájában, újabban pedig mondhatjuk azt, hogy, „A realizmus csak korlátozott marad akkor, ha egyoldalúan a közösséggel szemben való érzéketlenség, az attól való elszigeteltség, a magára hagyatottság válogatottan szomorú eseteire irányul a figyelem, s az lesz a teljesebb realizmus, amelynek révén egyén és közösség egymást kölcsönösen és aktívan alakító erejének tipikus rejtelmei tárulnak fel.” A válasz azonban még ilyen „szelidített” megfogalmazásban is nehezen fogadható el, részben mert a felsorakoztatott írók regényei alapján lehetetlen ilyen merev ellentétet konstruálni, részben pedig, mert a követelmény nyomán a hangsúly ismételten az eszmei beállítottságra tolódik át, és figyelmen kívül hagyja az alkotói folyamatot és módszert, amely eredetileg impulzust adott az elmarasztaló elmefuttatásra.

Mindez persze nem jelentheti a vádak végérvényes cáfolatát, sem az előrebocsátó módszer elméleti igazolását, annál is inkább, mert Tóth Dezső szellemes ellenpróba-javaslata a függőbeszéd-jelleg megszüntetésére, vagyis az előrebocsátott rész „levágására”, gyakorlati alkalmazásakor helyenként valóban írói következetlenséget fedezhet fel, ami néha csupán a könnyen elsajátítható divatos formia öncélú alkalmazását sejteti.

A keretregényeknek ezt a vázlatos természetrajzát indokolja Sánta Ferenc Az áruló című könyve is. Sánta Ferenc már írt korábban egy kitűnő keretregényfélét, a Húsz órát, amelyben mellesleg a riportszerű elemek merevségét is cáfolta. Most kettős keretet választott. Az egyik történelmi: témáját a huszita harcokból meríti, történelmi regényt ír, ami már önmagában is elég szigorú és tiszteletet parancsoló előrebocsátás lenne, ha az író nem csupán ürügyként választja a régmúlt eseményeit; ürügyként az aktualizálásra, mégpedig nem az események, hanem az eszmék aktualizálására, és ehhez kívánni sem lehet kényelmesebb alkalmat az egykori semleges környezetnél. A második, a divatosabb keret jóval szilárdabb: a halottak megidézett szellemi ‒ a népért küzdő egykori huszita harcos, a császári zsoldos, a semleges életművész Eusebius püspök és a Tábor hegyi szegény paraszt ‒ az író szobájában gyülekeznek, hogy a régi, jó ismert események rekonstruálásával ideges, türelmetlen vitával bebizonyítsák cselekedetük helyességét, és megtalálják az árulót. Érdekes, különleges gyülekezet ez. Típusok gyülekezete. Hangsúlyozott, aktualizált típusok, túlságosan hangsúlyozott és túlságosan aktualizált típusok. Nehéz lesz belőlük embert faragni.

Sánta megkísérli. Méghozzá az előrebocsátott keretek között, miközben az önismétléstől sem riad vissza. Újból riporterré lesz, érdektelen szemlélővé, aki provokatív kérdéseivel, ravaszul elejtett mondataival a beszélgetést irányítja. Így tette ezt a másik riporter is a Húsz órában, csakhogy az szilárd talajon, és tágabb térségben mozgott. Az író most négy fal közé szorul, bölcseleti, eszmei problémáik boncolgatására ösztönzi megidézett látogatóit, ami már eleve figyelmeztet a száraz polémia természetellenes erőltetettségének veszélyére. Dinamikát kell hát teremteni a négy fal között, megmozgatni a hallottak szellemeit, és életet lehelni az eszmékbe, sőt az eseményeket teljes valószínűségükben évszázadokon túlra kell vetíteni. A három feladatot persze nem lehet ilyen mesterséges szigorral, különválasztani, mert természetszerűleg együvé tartoznak, és egymás segítő elemei.

Az első lépés mindenesetre sikerült. Az író feléleszti a holtakat, az asztalánál emberek, egymásra acsarkodó dühös emberek borozgatnak, akik a rutinos riporter intésére még a múltba is szívesen visszamennek, hogy újrajátsszák szerepüket. Időnként felfrissül hát az összkomfortos lakás megsűrűsödött légköre, a vitapartnerek a szabadba lépnek, és ott is szembeállnak egymással. Itt azután kiderül, hogy csakugyan túlságosan is hangsúlyozott típusalakok. Szembeállnak egymással, de mögöttük nincs senki, pedig képviselnek valakit, valakiket. A háttér homályban marad, idegen, kevésbé artikulált hangok nem jutnak el az íróasztalig, ami azt jelenti, hogy a harmadik feladat, az eszmék megelevenítése még az ügyesen megválasztott segítőpartnerekkel sem sikerült. Sánta halottai élővé válnak, természetes életet élnek mindaddig, amíg a központi eszmei probléma bölcseleti körvonalazásáig nem jutnak. Ekkor félszegek, vértelenek lesznek, kínos erőlködéssel bizonygatják a maguk igazát, de az újságírói nyelv jól bevált, eléggé felületes kifejezéseit szajkózva,, ami nagyon rosszul áll nekik. Egyedül talán csak a vén kéjenc, Eusebius püspök, az életművész van elemében még ebben a furcsa szituációban is. Fölényes cinizmusa mindenkor kiegyensúlyozottságot szavatol, és gyakorlott tájékozottsággal vesz részt az elvi vitákban is, amikor szimpatikusabb társai szögletessé válnak a hamisan csillogó, sima mondatok között. Sokkal nehézkesebbek, őszintébbek ők, semhogy megelégedhetnének a korszerű frázisokkal.

Érzi ezt az író is: váltogatja a képeket, szabadjára engedi az indulatokat, beszéltetni próbálja embereit saját nyelvükön, akkor is, ha az általánosságokba lendíti őket, időnként azonban felszínre bukkan egy-egy lapos mondat, ami útját állja az olyan szépen indított, felfelé ívelő párbeszédeknek, és kezdődhet minden elölről, a biztonságos rövid mondatoknál, amelyek legalább a felfokozott légkört, a dinamikát megőrzik. Igen, erre kétségkívül vigyázni kell, és Sánta ezt valóban mesterien csinálja, még ha az elvont fogalmak követelte elméleti meghatározás viszonylagos nyugodtsága árán is. Pedig embereinek igazi folyamatos szellemi párbaja nem veszélyeztette volna a már megteremtett atmoszférát, csakhogy ez az alkotó eszközök kiváló ismerete mellé az általános központi problémák elmélyültebb elemzését is odakívánja.

A konklúzió természetesen így is megszülethetett. Még csak ellenpróbára sincs szükség, hogy meggyőződjünk a végkövetkeztetés, az állásfoglalás helyességéről. Igaz, ez újabb veszélyekkel jár, mert még inkább kidomborítja alakjainak típus voltát, akik közvetlen színvallásra késztetik megalkotójukat. Az igényesség ijesztően összezsugorodik. De a keretregény írója kilép a keretből, és a kérdőviszonyt is megszünteti. Bebizonyítja, hogy az elmarasztalt, divatos forma ezt is lehetővé teszi. Emellett azonban mást is bizonyít: hogy a helyes megválaszolás semmit sem javít a regény színvonalán, ha nem sikerült a megfelelő kérdésfelvetés, amikor meg esetleg már nem ls lenne szükség válaszadásra.