KÉT ALAPSZÓ KÖZÖTT

1998. május 1.

Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényének címszereplője számára nem adatik meg a szerelem átélésének élménye. Legalábbis nincs az olvasónak tudomása róla. Noha az egész regény Pacsirtáról szól, Kosztolányi kivonja a regény cselekményéből, csak az első és az utolsó fejezetben jelenik meg, mozdulatai, gesztusai, minden apró tette, megnyilatkozása azonban egy teljes személyiség összképévé áll össze. Megtudjuk róla, hogy nagyon csúnya, és azt is, hogy menekül az emberek elől, mert pontosan érzi, csúnyasága folytán nem tudják befogadni, nevetséges és visszataszító számukra. Igazi, szerepjátszással elfedett belső világa csak a mű zárórészében villan fel. De ez az apró részlet épp elegendő ahhoz, hogy átlássuk élete, sorsa egészét. Ekkor jövünk rá, hogy még mindig él benne a remény, hogy találkozhat valakivel, akinek kimondhatja az alapszót: Te. vAz alapszók - írja Martin Buber Én és Te című esszéjében - nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az Én - Te szópár. A másik alapszó az Én - Az szópár. "Az alapszókat lényével mondja az ember." A regény cselekményének idején Pacsirta harmincöt éves. Könnyen elképzelhető, hogy mintegy két évtizednyi tapasztalattal rendelkezik afelől, hogy soha senkinek nem tudta kimondani a Te-t, minthogy senki sem volt képes vállalni a vele való párbeszédet. Így a választás egyszerűen nem állt módjában. Semmi sem érzékeltethetné jobban Pacsirta Te utáni vágyát, mint az, hogy számára bárki lehetne ez a Te, az égegyadta világon bárki. Megalázottsága, kiszolgáltatottsága s a vele óhatatlanul együttjáró mély szenvedés is elementárisan épp ezzel függ össze.

Föltehető, hogy fiatal lány korában még választott, de minthogy párbeszéd nem alakult ki közte és a választott Te között, lassacskán igyekezett e visszhangtalan, magányos érzéseit elfelejteni. Szerénység vagy igénytelenség lenne a választás minden esélyéről való lemondás? Nyilván több ennél: magáramaradottság, a magányra ítéltség tudomásulvételének folyamatáról van szó. Mindezt a regényben megjelenő Cifra Géza alakja teszi nyilvánvalóvá. Pacsirta szülei merésznek bizonyuló álmokat szőttek egy időben arról, hogy Cifra Géza feleségül veszi majd lányukat. Nem esik róla szó, de föltehetőleg Pacsirta is reménykedik benne. De milyen is ez a Cifra Géza? <>"Kétségtelen az, hogy Vajkayéknak egy időben roppant tetszett. Legmerészebb álmaikban sem szemelhettek ki leányuknak alkalmasabb kérőt. Csak ilyen jóravaló, megbízható, 'házias' fiatalemberekről ábrándoztak, kik vasalatlan posztónadrágot viselnek, nyomott homlokukat kínosan ráncolják, kissé izzadnak, és elpirulnak, mikor beszélnek.

Géza közéjük tartozott.

Mindig zavarban volt. Mihelyt értelmesebb emberekkel került össze, rosszul érezte magát, gyötrelem tükröződött arcán. Kín volt ránézni.

Félt mindenkitől. Félt attól, hogy korán jön, vagy későn megy, félt, hogy megsértik őt, vagy megsért mást, attól is félt, hogy sokat eszik, vagy keveset eszik, és vendégségben rendszerint kétszer is visszautasított valamit, míg harmadszori kínálásra vett belőle, félrebillent fejjel, mentegetőző mosollyal."

Ez a tömör iróniával megjelenített férfialak azonban nem tudja Pacsirtának kimondani a Te alapszót; amint fülébe jut, hogy azt rebesgetik a városban, nőül veszi majd Pacsirtát, nem látogat el többé a Vajkay-házba. Pacsirta sorsa olyan helyzeteknek az ismétlődéséből áll össze a regényben, kimondatlanul, de annál erőteljesebben sugalmazva, amelyekben a lány sohasem mondhatja ki a Te alapszót. Cifra Gézán kívül még egy esetről tudunk konkrétan, a többit hozzá lehet képzelni. Pacsirta tarkői vendégeskedése alkalmával találkozik egy férfival. Idézem regénybeli leírását, mely Pacsirta látószögén keresztül elevenedik meg: "Nem volt ott Szabó Jóska, az ispán, az a negyvennégy éves durva félparaszt, a kajla bajszú, zömök özvegyember, aki első nap beszélgetett még vele, hazakísérte a majorból, majd elmaradt, nem jött oda, kerülte társaságát, és mikor ránézett, lesütötte szemét.

Három árvája volt pedig, két fia, s egy hatéves leánykája, Mancika, kit ő nagyon szeretett simogatni. Mancikának elmenet odaajándékozta a nyakán lógó érmet, a vékony ezüstlánccal, melyet Záhoczkynétól kapott bérmaajándékba. Micsoda ostobaság és ízléstelenség. Szégyen, szégyen. Nem is említi majd szüleinek, azt mondja, hogy elvesztette."

"Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása sohasem történhet általam - írja Buber -, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet találkozás."

Pacsirta megszólíthatatlan. Ez a sorsa. Igazi súlyt és lappangó tragikumot az ad a megszólíthatatlanságának, hogy pontosan érzi, azaz megszenvedi az Én - Az alapszó szűkösségét, csak önfenntartásra, önkiteljesítésre azonban eredendően alkalmatlan voltát.

Az a körülmény, hogy Pacsirta számára nem adatik meg a szerelem élménye, bármennyire is meghökkentőnek tetszik, a szerelem minden alapvonását, kimondatlanul is, magában rejti.

Szó volt már arról, hogy Pacsirta élete egy olyan szakaszában jelenik meg a regényben előttünk, amikor túl van a Te, a másik utáni vágyakozás fázisán. A Te számára már lehet akárki, szándékosan szállítja alá a kiválasztás mércéjét. Minden szerelemben az önmegneveződésre vágyunk, önmagunk egész lénynyé koncentrálódására a fogalom buberi értelmében. Ám Buber nem hangsúlyozza eléggé, pedig fontos, hogy az Én - Te alapszóba a másik felé vágyakozást is bele kell érteni, a reménytelen szerelmet is, hiszen ha reménytelenül is, az Én ebben az esetben legalább olyan intenzív párbeszédet folytat a Te-vel, mintha valóban meg tudta volna szólítani, mintha valóban szóra tudta volna bírni. Pacsirta, a csúnya lány Cifra Gézával és Szabó Jóskával is megteremti az Én és Te közötti fiktív párbeszédet. E fiktív párbeszéd nélkül ugyanis a valóságos sem jöhet létre egyetlen Én - Te dialógus során sem. A tragikum eleme akkor szövődik ebbe a fiktív párbeszédbe, amikor a beszélőnek - visszajelzések híján - újra meg újra rá kell eszmélnie: teremtő kitalálás útján csak önmagát kettőzte meg, s ami történt, általa történt csupán, a másik nem szólal meg. Ezért szűnik meg a kiválasztás értékelő mozzanata, enélkül esélyt sem adhatna magának a fiktív párbeszédre. Ezért oly szánnivalóan otrombák Pacsirta szerelmei. Mint ahogy bizonyos pillanatokban ő is az. Otrombán csúnya, visszataszító sírásaival, ormótlan esőkabátjával, nevetséges madárkalitkájával. A szerelemnek, mint az önmegneveződés legteljesebb fokának a tartós elmaradása, teremtő kitalálásokkal való gyér pótlása, a magányossággal való ismétlődő szembesülés csúnyává tesz valamennyiünket. Ezt a csúnyaságot és belső elsivárosodást csak a szenvedés tudja valamelyest ellensúlyozni.

Pacsirta szüleivel való kapcsolata tipikus példája az Én - Az alapszónak, melyet sohasem mondhat egész lényével az ember. E kapcsolat minőségét az irgalom mozzanata adja meg. Nemcsak kettős szerepjátszásból tevődik össze, hanem irgalmas szeretetből úgyszintén, Pacsirta részéről éppúgy, mint szüleit illetően. Kapcsolatukat alapvető feloldhatatlanság jellemzi. (Erre derül fény a regényben.) Egymást óva hazudnak is, meg nem is. S ez az igen is, meg nem is feloldhatatlan. "Ha a dolgok és a meghatározottságok életét az alapokig kutatod, a feloldhatatlansághoz érsz - írja Buber -, ha a dolgok és meghatározottságok életét elvitatod, a semmiig jutsz, ha az életet megszenteled, az eleven Istennel találkozol."

Mai olvasatban kétségtelenül van valami fellengzős ebben az utóbbi felvetésben. Továbbgondolható jelentését világítja meg az alábbi idézet, mely Pacsirta ténylegesen kimondhatatlan Én - Te alapszavát is annyira jellemzi: "Az ember Te-érzéke, mely a minden egyes Te-hez való viszonyból az Az-zá levés csalódását tapasztalja, ez az érzék minden viszonyokon túl, de nem túlélve magát rajtuk, a neki szánt örök Te felé törekszik. Nem úgy, hogy az ember valamit keres: igazából nincsen Isten-keresés, mert nincsen semmi, amiben ne lehetne megtalálni őt. Mily balga, mily reményvesztett az, aki letér élete útjáról, hogy Istent keresse. (...) Nem találjuk meg Istent, ha a világban maradunk, nem találjuk meg Istent, ha kimegyünk a világból." Buber szerint csak egyetlen Te van, amely soha nem szűnik meg. Ez a Te: Isten. Az e világi Én - Te alapszót kimondani nem tudó Pacsirta is keresi titkon az utat az egyetlen örök Te-hez, Istenhez. Ágya felett lógott egy Mária-kép. Kislány kora óta buzgón imádkozott hozzá. A regény zárórészében "egy pillanatban feléje emelte mind a két karját, havas mozdulattal, melyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, akik sokkal többet szenvednek."

Az egyetlen örök Te-hez Pacsirta számára nem vezet el az út. Az Én - Te alapszó számára csak annak hiányaként mondható. Az Én - Te alapszót örök távollevésében ismeri, s cselekvően tudja le a meg-megújuló szenvedésben. Ismeri tehát a Te távollevését, és "az aszály kínját a szorongó szívben".