Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 165. szám

Mák Ferenc

...keresek bizonyosab¬bat, mint a kocka...

(józsef attila)

1979. január 2.

Legnagyobb tévedése a kri­tikának, amikor az első köte­tet „kísérletnek”, „útkere­sésnek” kiáltja ki. A költészet (és a művészet) felé ez le­het puszta tévedés, de a köl­tővel szemben már minden­kori igazságtalansággá nő. Az „első” megnyilatkozás mindig a felfedezés, a meg­látás, az eszmélés katartikus örömét hozza magával. Ele­mi erővel jelentkező megnyi­latkozási kényszer, mely a vi­lág kihívásának elfogadását jelenti. A tett ekkor a legő­szintébb: nyílt szembeszökés az egyetemessel. Épp ez az őszinteség, ez az elszántság teszi érvénytelenné a kísér­leti jelleget. Az első műalko­tás nyílt rámutatás az én és a világ kettősségére, első „dokumentált” tudomásulvé­tele annak a kibékíthetetlen szembenállásnak, mely idő­vel új és új módozatokat ölt­het, új és új formákat idézhet meg de a tudomásulvétel pil­lanatában mindig oszthatat­lan egy. Ebben a pillanatban a felfedezés: Törvény. Az író, a költő csak ezután tehet kí­sérletet a folytatásra, azok­nak a dolgoknak a „tisztázá­sára”, melyek az első műben elvetett sárkányfogakból tel­jesednek ki. Az eszmélés pillanatától kezdenek önnállósulni a dolgok, új és új kö­zeget teremtenek, új és új le­hetőségeket vetnek fel, hol játszva, hol halálos komoly­sággal, de mindig a legmesszebbmenőkig provokatívan.

Megkockáztatom a kijelen­tést: az első önmagában min­dig a legteljesebb, zárt totali­tás, számtalan esetleges­séggel. Ezután a kényszer már az esetleges felszámo­lására születik, a további mű­vek egyre inkább a bizonyos­ság felé törnek utat, kísérle­tet tesznek a világ részletei­nek a birtokbavételére is.

A teljességet keresve vettem a kezembe Balázs Attila (el­ső) regényét, a Cuniculust. Nem a számunkra misztikus, az idea szintjén létező Tel­jességet vártam, csupán azt amit az író önmagából „kie­melve”, formába öntve, ka­csintva elém tesz, mint köz­prédára bocsátott „totalitást”. Izgatott a kérdés, vissza tud­ja-e adni nemzedékünk élet­érzését, világlátását, birtok­ba tudja-e venni a valóságot a maga egészében, meg me­ri-e fogalmazni önmagának (mindig ez a legnehezebb!), és meg tudja-e fogalmaztatni az olvasóval a fokról-fokra oldódó és lazuló bizonyossá­got, az egyéni lehetőségek egyre fakuló koloritását. Tud-e Balázs Attila szólni a hiányról?

A legtöbb, amit költészetünk ezidáig rólunk elmondott, az:

„én lenni...” ! A legbiztosabb amit magunkról vallhatunk! Ezen túl már minden bizony­talan, túl esetleges ahhoz, hogy folytatólagosan tovább „merülhessünk” önmagunk­ba. Az elemiséghez történő visszatérést, a folytonos új­rakezdést bizonyítják Sziveri János sorai is:

„legyen ki-ki magának jelen,

és az anyag amiből összeáll.”

Csak a jelenlét megfogalma­zásáig jutottunk el. A jelen­lét módozatai, mint az első ember előtt az Őstitok, megfoghatatlanok, megfogalmazhatatlanok. A ma emberének mindent újra kellene terem­teni. Újra kellene teremteni, de úgy, hogy közben kijátssza a veszendőséget.

Egy intés csupán, és

nem lesz már ki a Mindent

újrarangsorolja.

Vagy akár csak újrasorolja.

Sem ki egyszerűbbet

kérne kezdéskor

összetettebb kezdést.

– Nem a kijelentés, a kijelölés

a nehéz.

(Sziveri János)

A kijelölés nehézségével küzd Balázs Attila is, ezért szük­ségszerűen merül a szubjek­tivizmus poklába, ahol már az én és a világ viszonya egészen sajátos formában je­lentkezik. Itt már az én a mérvadó, de ez korántsem jelent feloldást, ez az önmar­cangoló, vergődő, mindent a „hidegrázásig érzékelő” em­ber magáramaradottságának egyedüli lehetősége. Egye­düli az bizonyos, hogy én lé­tezem. Önmagamnak vagyok jelen, önmagamnak teremtek mítoszt. Balázs Attilánál ez így fogalmazódik meg:

..Mesemondó szikla akarok lenni. Úgy érzem, időtlen idők óta ülök itt a teremtés pál­cikájával, a nagy fekete ci­linderrel és a metszőollóval, mellyel valamilyen kényszer­ből mégis minden kibontakozót lenyesek, mielőtt teljes szépségében kibomlana. Egyfajta céltalan muszáj-játék is ez. Színes üvegcsere­pek a napfényben, össze­keverem őket, s gyönyörkö­döm bennük. Tetszenek. Az enyémek is, nem is. Látom is magam bennük, nem is. A kavargó történetek, törté­netdarabkák, képek, gondo­latok és gondolattöredékek, ötletek és ötlettöredékek, öt­lettelenségek stb. szoros egymásmellettiségéből kell ki­pattannia a szikrának. Nem én találtam ki. Lesem mi lesz. Leshetem? Furcsa gondola­tok kavarognak a fejemben. Csonkok. A szelektáló mec­hanizmusba vetett hitem oly­kor meginog, s ez képes megbénítani – egy időre."

A tiszta gondolat tetten ért pillanata ez. A következő mondatban már „véres, öreg­bítő játékba” csap át. Mert a következő mondatban újra eljut a hétköznapokhoz, a valóság mindennapi fasizmusának bénító és gyilkos légköréhez. Újra elveszik minden, újra csak tapogató­zunk. Értelmetlen párbeszé­dek, elvetélt dolgokról. Meg­szűnik a tér, eltűnik az idő, marad a bizonytalanság.

A Cuniculus nem lehet kí­sérlet. A regény az elvesztett biztonságérzet költői prezen­tálása. „Érezzük magunk­ban a rést...” – írja Sziveri János; „...itt babrálok ez­zel az istenverte kalappal, s nem tudom kiemelni belőle a nyulat...” – kiáltja Balázs Attila. Az elementáris bizony­talanságon túli vágy, a hoz­zám szabott világ megkon­struálásának kényszere is hiábavaló próbálkozást szül­ne? Nem remélhetünk új mí­toszokban? De igen! hisz Sziveri János így folytatja: „...Egy látomás – vagy egyéb talán – még menthetné a menthetőt.”

Ekkor szólalhat meg újra, im­már teljes joggal, a mese­mondó szikla is!