Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

Baláca

Philosztratosz

Képek

2017. július 20.

Poszeidón meglepi a forrásnál

Amümónét

Poszeidón tengeri útjának leírásával Homé­rosznál már találkozhattál: Aigaiból indult[1] az akhájok ellen, s a nyugodt tenger a maga lovait és szörnyeit adta az isten mellé kíséretül. Homérosznál is ezek szökellnek vígan Poszeidón után, akárcsak itt a képen. Az eposzt olvasva nyilván szárazföldi lovakra gondolsz, hiszen a költő „érckörmű” és „gyorsröptű” paripákról beszél, akiket ostorral hajtanak, a festményen viszont lótestű, halfarkú lények vannak befogva a kocsiba, vizes a patájuk, jó úszók, tengerkékek, s Zeuszra mondom, a delfinekre hasonlítanak. Homérosznál a tengeristen felháborodott haragra gyúlt Zeusz ellen, mert megfordította a görögök szerencséjét, s úgy intézte, hogy most ők legyenek kénytelenek visszavonulni, a festő viszont sugárzónak, vidám tekintetűnek és féktelenül szerelmesnek mutatja őt.

Amümóné ugyanis, Danaosz lánya, aki gyakran lejárt az Inakhosz folyóhoz, megtetszett az istennek, s most Poszeidón éppen azért kerekedett fel, hogy megszerezze őt magának. Amümóné még csak nem is sejti, hogy az isten beleszeretett. A hajadon rémült arckifejezése, remegése, s az, hogy az aranykorsó kiesik a kezéből, jelzi, hogy Amümóné megijedt, s hogy nem tudja, miért hagyta el Poszeidón olyan nagy hévvel a tengert. A víz csillogásával keveredő aranyszín beragyogja a lány természetes sápadtságát. De hagyjuk most, fiam, a menyasszonyt: hiszen már kezd feltornyosulni a nászuk fölé a hullám, mely most még tengerkék és áttetsző, de Poszeidón hamarosan bíborszínűre festi majd.

Olümposz portréja

Kinek fuvolázol, Olümposz?[2] S mi szükség van zenére ezen az elhagyatott helyen? Nincs itt sem egy juhpásztor, sem egy kecskepásztor, nem hallgatják fuvoládat a nimfák sem, akik szépen tudnak táncolni a zenére. Azt sem értem, mi örömöt lelsz a forrásvízben, amelyre rálátsz onnan a szikláról. Mi közöd neked hozzá? Hiszen nem neked csörgedez, nem kíséri dalával a zenéd, nem is mérjük ki vele a napodat[3], hiszen azt szeretnénk, ha fuvolázásod az éjszakába nyúlna. Ha pedig a szépségedről akarsz meggyőződni, akkor ne a vizet figyeld: mi ugyanis részletesebben felsorolunk mindent, ami gyönyörű rajtad.

Villámló a szemed, tüzes sugarakat lövell a fuvola irányába, szemöldököd íve kifejezi fuvolajátékod értelmét, az arcod mintha remegne s táncolna a dallamra, pedig nem fújja fel a levegő, hiszen az a fuvolába áramlik.

A hajad nem ápolatlan, de nem is simul a fejedre fényesen, mint a városi ifjaknak, hanem száraz és felborzolódott; cseppet sem száraz viszont a rajta lévő szúrós és zöldellő fenyőágakból font koszorú. Csodaszép ez a koszorú, s jól illik egy ilyen szép ifjúhoz: a virágok nyíljanak csak a hajadonok számára, ékesítse csak a nőket piros színük. Mellkasodat, úgy hiszem, nem csak a levegő duzzasztja, hanem a zenei ihlet s a fuvolajáték átérzése is.

Eddig látszódsz csak a víztükörben, ahogy fölé hajolsz a szikláról. Ha egész alakod látszódna, az alsó testedet akkor sem mutatná rendesen, a víz ugyanis csak felületesen tükrözi vissza a dolgokat, megrövidíti ugyanis azt, ami hosszú. S hogy a tükörképed hullámzik benne, azt talán a fuvola okozza, hiszen a fújás ereje egészen a forrásig elhat, de lehet, hogy mindennek Zephürosz az oka: ő ad levegőt neked, hogy a fuvolába fújhass, a fuvolának, hogy szólhasson, s a forrásvíznek, hogy a fuvolaszóra megremegjen.

Csendélet fügékkel

Fügét szedni nagy öröm, s ezek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Sötét, lédús fügék vannak itt a képen szőlőlevelekre halmozva. A festő repedéseket rajzolt a héjukra: némelyik csak egy kis résen át ereszt mézédes levet, némelyik viszont annyira érett, hogy kettéhasadt. A közelükben egy ág hever, bizonyára nem céltalanul és minden haszon nélkül: árnyékban tartja a fügéket, melyek között vannak zsengék és éretlenek, de vannak fonnyadtak és túlérettek is, ez utóbbiak közül némelyik már rothadásnak indult, s fényes nedv folyik ki belőle. Az ág tetején egy veréb ül, s csőrével kivájja a legédesebbnek látszó fügéket.

A talaj dióval van borítva, némelyik már kiszabadult a burokból, némelyik még egészen a külső burokban, s olyan is akadt, amelynek a külső burka már kezdett felhasadozni. Nézd, ott meg körték körtére, almák almára halmozva, rakásba vagy tízesével: csupa illatos és aranyszínű gyümölcs. A pirosakra azt mondanád, hogy nem kívülről került rájuk ez a pír, hanem belőlük fakadt.

Ott vannak a cseresznyefa ajándékai is,

s fürtökben, kosárba rakva a szőlő, a kosarat pedig nem más fából fonták, hanem magából a szőlővesszőből. S ha látod az összefonódó venyigéket, a róluk lecsüngő szőlőfürtöket, az egyenként, aprólékosan kidolgozott szőlőszemeket, biztosan Dionüszoszt dicsőíted majd, „szőlőadó fenségnek”[4] nevezed. Azt hinné az ember, hogy ezek a festett fürtök megehetők és igazi bortól duzzadók.

S mindezek között a legédesebb: fügefaleveleken sárga méz, még bezárva a lépbe, de már folyna is ki belőle, amint valaki hozzáér. Egy másik levélen friss sajt, épphogy csak megszilárdult, még reszkető. Hűtőedényekben tej, amely nemcsak hogy fehér, hanem még csillogó is: fénylik ugyanis a felszínén úszó tejszíntől.

POLGÁR Anikó fordítása