EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. december 5. | Vilma, Ünige, Csaba napjaAKTUÁLIS SZÁM:1201540. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 20–21. szám

Kassák Lajos

Kedves kollégák, barátaink

1966. november 1.

Nekem is lehetőség adatott, hogy ezen a nemzetközi szakmai találkozón elmondjam véleményemet a régi és újabb formaképzés ellentéteiről, illetve a tartalom és forma egymáshoz való viszonyáról. Mindmáig nagy izgalmat kelt ez a sokat vitatott probléma.
Magától értetődőnek találom, hogy következő megjegyzéseimben, költő létemre, saját költészetemről is szólanom kell.
Sosem akartam mindenáron formabontó lenni, önként adódott, hogy új mondanivalómnak adekvát új formát alkossak.
Egy más szituációban Walt Whitman ilyen kérdéssel válaszol: „Mi lenne a test, ha nem a lélek, és mi lenne a lélek, ha nem a test?"
A mostani helyzetben én is hasonló kérdéssel válaszolok: Mi lenne a tartalom, ha nem a forma, és mi lenne a forma, ha nem a tartalom?
Úgy vélem, ma is sok olyan költő van közöttünk, aki petrarcai, dantei vagy éppen népköltészeti formákkal kísérletezik verseiben. Tekintet nélkül arra, hogy közben évszázadok és emberi nemzedékek váltották fel egymást a folyó időben.
Már kezdő koromban csodálkozva döbbentem rá, hogy számtalan költő pontosan kimért sorokban, egyazon hangvétellel írja meg szerelmi sóvárgásait és patetikus tirádáit. Holott mindannyian tudjuk, köznapi beszédünkben is tétovázó érzéseinkhez vagy feldühödött kitöréseinkhez rövidebb-hosszabb mondatokat, szóösszetételeket és ritmusváltozásokat használunk. Kétségtelennek tűnt előttem, hogy a láthatatlan érzelmi vagy eszmei tartalom örökölt formák átvétele nélkül csak sajátos forma-szerkesztés útján válhat érzékelhetővé a műélvező számára.
A kritikusok egyéni különcködésnek minősítették azt, aminek a meghódítására és tökéletesítésére belső kényszerből, tudatos akarattal törekedtem. Széttörtem a szokástörvényeket, mert szükségét éreztem, hogy rábukkanjak és megvalósítsam saját költészetem életszemléletemmel és érzésvilágommal azonos törvényeit. Tudomásul veszem, elismerem elődeim nagyságát, de nem kívánok géniuszuk hagyatékával azonosulni, többek között és főképpen azért nem, mert nem élhetem az ő életüket. Egyaránt a múltba vesztek egyéni adottságaik, társadalmi 'körülményeik. Más környezetben, más lélektani adottságokkal, más áramlatok és feszültségek között él az én világom. Nem tudom, több-e, magasabbrendű-e ‒ de bizonyos, hogy más. Ezek szerint művészetemben is más tartalmat kell adnom, és más formaegységet kell kialakítanom.
Hol vannak már az andalgások, gáláns udvarlások, a táncdalok melódiái, általában a folyamatos, vegetatív életforma?
Mindinkább a technizált, idegesen zajló városok népévé válunk, megváltozik élettempónk és vele együtt felgazdagodik, többrétűvé válik mondanivalónk tartalma, formájának szerkezeti rendje.
A ma költészetének le kell mondania arról a luxusról, hogy csilingelő rímek kíséretében szóljon, ki kell szabadítania magát az egyformán lejtő, egyformán hosszú sorok és a megismétlődő strófák nyűgéből.
Ilyen meggondolásokkal tudom magyarázni, hogy egyik sorom vagy félsorom jambikus lejtésű, a másik trocheus, talán daktilus, úgy, ahogyan hullámzott bennem az érzés, gondolat, úgy, amilyen volt a szívverésem, úgy, amilyen gyorsan vagy kihagyásokkal vettem a lélegzetet.
Az irodalmi mű történése időben játszódik le, s a költők túlnyomó része az első mondattól az utolsóig folyamatosan, mintegy határkövek közé szorítottan írja le mondanivalóit. Az én szerkesztési módszereim ennek éppen az ellenkezője. Nem egy téma vagy motívum folyamatos lerögzitésére, hanem az életből nyert ezer megfigyelés, hatás irodalmi megkomponálására törekszem. Ez a módszer soraim között bizonyos szakadások látszatát kelti, holott ez azt jelenti, hogy a kifejezés pillanataiban egyszerre negatív és pozitív formákkal dolgozom. A szakadásnak látszó helyek nem lyukak, nem üresség, hanem a kimondhatatlan negatív forma jelenléte, ami élővé és plasztikussá teszi az olvasás által felfogható pozitív formát.
Ezek a negatív formák ugyanazt a szerepet töltik be a költeményben, amit a szünetek töltenek be a zenei kompozíciókban. Ezek a negatív formák, szünetek nagyobb lélegzetvételre kényszerítik az alkotót, és rövid pihenőt adnak a mű élvezőjének.
Azt is vádként szokták felhozni, hogy műveim absztraktak, vagy túl sok bennük az absztrakció. Erre az a válaszom, hogy minden művészi alkotás lényege az absztrahálás, a külső világban látott dolgok művészi alkotássá formálása. Még a naturalisták sem tudták elérni, hogy egy fát, madarat vagy embert a maga valóságában tollal a papírra, ecsettel a vászonra tudjanak átvinni.
Az igazi költő (és semmilyen alkotó szellem) nem másolhatja a valóságot. Az érzelmek gazdagsága, a fantázia kombinatív ereje jellemzi a művészt. A valóság elemeit mintegy anyagi tartalomként ötvözi műveibe. A mai költő művében körülbelül olyan szerep jut a valóságnak, mint az építész alkotásában a téglának. De ne feledkezzünk meg róla, hogy az utilitarisztikus és esztétikailag jól képzett házban nemcsak a tégla, hanem a statika, matematika és az építész térképző fantáziája, sőt, hite, lírája is benne van. Természetesen a költői műnek egészen más az elindítója, és más a végső eredménye. Az egyiknek domináns része a praktikus használhatóság, a másiknak az emlékezés és vágyódás felébresztése. Társadalmi hatása nem közvetlen, hanem közvetett módon következik be.
A társadalom és a művészet rendje kölcsönös hatással van egymásra. A művész által konstruált, alkotott valóság nem egyszerűen élvezeti cikk, hanem életünk fejlődésének vagy alakulásának fontos társadalmi tényezője.
Az egészséges, jól funkcionáló társadalmi rendet három kulcspont biztosítja: a felfedező tudomány, aminek használati értékét a technika valósítja meg, és végül a művészet, amely általános kultúrérzékenységünket táplálja és gazdagítja. Egy ember, vagy embercsoport mennél érzékenyebben reagál a művészeti alkotásra, annál igényesebb lesz napi munkájában, annál helyesebben alkalmazza kritikai képességeit. Mindebből bizonyítható, hogy a szó szoros értelmében sem realista, sem absztrakt költészet nincsen. Mindkét elnevezés kívülről ráakasztott cégtábla a költeményre, amely annyiban válik reális valósággá, amennyiben alkotója a gondolati vagy érzelmi tartalomnak meg tudta adni a sajátos formáját.
Az új törekvésekre gyakorta használják a formalista szót mint megbélyegzést, és ha ez a megbélyegzés jogos valakire, akkor az örökségükből élő költők a valóban formalisták, mert nem formaalkotók, mégpedig azért nem, mert nincs új formába kívánkozó mondanivalójuk. Ezek fölött nyomtalanul múlik el az idő, és nem tudnak kilépni abból az álomkórból, amit ők költői mámornak, álomnak neveznek. Semmi sem mozdulatlan a világban, a természetnek általunk felfogott egységét a dialektika szerint az örökös ellentétes mozgások tartják egyensúlyban. S ha ez a törvényszerűség érvényes a világra mint organikus egészre, kell, hogy érvényes legyen az igazi művészetre is, amit az organizáló ember hoz létre. Bár a társadalom és művészet törvényei kölcsönös hatással vannak egymásra, de önmagukban mégis megváltoztathatatlanul különbözők, mert más feltételek szerint születnek, és más téri elhelyezkedésben élnek.
Az örökös mozgás a születés és halál törvényei szerint az ember életében is állandóan jelen van, és ugyanolyan kényszerű változásoknak van alávetve az alkotó műve is. Ezek a változások éppen most grandiózus méretekben játszódnak le előttünk a tudomány és technika területén. Az űrrakéta és az atomhajtású tengeralattjáró egyképpen a mai ember új tartalmi és formai igényét világítja meg. De ne csak a szélsőségekre figyeljünk fel, lássuk meg a közvetlen közelünkben levő eszközök és tárgyak lényegbeli változását is. Nagy formai kultúra módosulását, megvalósulását láthatjuk magunk előtt. Az úgynevezett funkcionáló formáknak döntő szerep jutott nemcsak esztétikai, hanem praktikussági szempontból is. S ha ezt a szükségszerű formai változást nemcsak tudomásul vesszük, hanem ésszerűen helyeseljük is, akkor a mai művész, költő sem elégedhet meg az örökölt forma- rendszerek kultiválásával. Át kell törni a szűk határvonalakat még akkor is, ha ez pillanatnyilag az alkotóra nézve anyagi vagy erkölcsi hátrányt jelenthet.
Az a mai költő, aki valamennyire is el tudott szabadulni a múlt nagy örökségétől, már nem törvényszerűen, csupán jobb módszer híján használja a rímet, így a rím, ami már alig több díszítő részletnél, helyenkénti váltakozó felbukkanásával bizonyos funkcionáló elemmé lépett elő. Szerepének megváltozása a ritmizálás kérdését is közelebb hozza a megoldáshoz. Ezek a kedvező jelenségek azonban távolról sem jelentik költészetünk igazi korszerűségét. Ahhoz, hogy valóban korszerűek legyünk, határozottan el kell fordulnunk a múlttól, alkotásainkban ki kell alakítanunk a funkcionáló plasztikus formát. Félre azzal a gyatra frázissal, hogy „új bort öntsünk a régi kupába". A jó ivók a régi kupába öntött új bortól is lerészegedhetnek, de a felemás alkotásokkal senki sem elégítheti ki szellemi igényességét.
Nem helyeslem például a jelzők elszaporodását a versben. A magam részéről gyakori igehasználattal kívánom a mozgás érzetét kelteni, s a kifejezésre törekvő erőket egyértelmű, elementáris szavakba tömöríteni. Így a soraim deformáltaknak látszhatnak, holott szigorú kontroll alatt szerkesztődtek. Azt hiszem, ahhoz, hogy minél maradéktalanabbul fejezhessük ki magunkat, nemcsak új szókötéseket, ritmusváltozásokat kell használnunk, de olykor az értelmet hordó szavak közé ‒ úgy véltem ‒ artikulálatlan indulatkitöréseket is kellett kevernem, nem önkényesen, hanem belső kényszerből. Az ilyen betűsorok, értelem nélküli szavak a megfogalmazhatatlan feszültség jeladásai. Ugyanúgy törnek fel a mélységből, ahogyan a mindennapi életünkben a szellemi vagy érzelmi túlfeszítettség állapotában egy sikoly, hördülés tör fel belőlünk visszatarthatatlanul. Nincs ebben semmi játékosság, véletlenszerű, de visszaemlékszem születésük gyötrelmes pillanataira, s azokra a gúnyos megjegyzésekre, amiket utóbb kritikusaimtól kaptam.
Az értelmet, a folyamatosságot, az eszmeiséget hiányolták belőlük, erőszakosságnak, extravaganciának, a szubjektivitás túltengésének nevezték. Lényegüket megközelíteni, értéküket felmérni sehogy sem tudták iskolás sémáikkal. Költészetemet profánnak, irodalomellenesnek vélték, s tiltakoztak ellene. És ebben az irodalomellenességben volt valami igazság. Valóban, költészetem sokban ellentmond az esztétika megkövült szabályainak, az érzelmek burjánzásának és a horizontálisan szétfolyó mesetartalomnak. Rokon törekvés rejlik benne, mint az antizenében a tradicionális zenével szemben, mint az antidrámában a klasszikus drámával szemben. Véleményem szerint az irodalom belefulladt saját zsírjába, vagy ami eruptív hő volt benne, fullasztó köddé változott. A kritikusok ezt a tünetet nem tudják, vagy nem akarják észrevenni. Legtöbbjük elítél, elvet minden új jelenséget.
Ilyen fogadtatásban részesültek képverseim s a közel hatszáz soros költeményem; A ló meghal, a madarak kirepülnek. Gondolom, ez a munkám foglalja magában költészetem legtöbb furcsaságát és legjelentősebb értékeit. Tartalmi és formai konvenciók nélkül tárulkozik az olvasók elé. A ló meghal, a madarak kirepülnekiben helyet kaptak az artikulálatlan szavak, hangjelzések, képverseimben pedig megjelenik az optikai hatásokra törekvő modern tipográfia. A felülről lefelé olvasandó, hullámosan vagy körben szedett sorok mintegy látványszerűen is érzékeltetni akarják a vers tartalmát.
Én megírtam a költeményeket, de olvasóim csak nehezen tudtak azonosulni a fentebb jellemzett, úgynevezett szabad verseimmel, mivel semmiféle irodalmi közhely, beidegzett melódia vagy didaktikai módszer nem segítette át őket egyik sortól a másikig. Ennek nem annyira az én rakoncátlanságom, mint inkább az ő mesterségesen eltorzított művészeti kultúrájuk volt az oka. Eltévednék a sorok között, mint ahogyan az iránytű nélküli turisták eltévednek az erdő rengetében.
Legszociálisabb cselekedetnek az építő tevékenységet tartom, s a fentebb említett versek tartalmukban és formájukban majdnem mérnöki architektúrát érzékeltetnek. Igaz, hogy kimaradt belőlük a közvetlen agitáció, a hatásos pátosz, de már a múltban is az volt a véleményem, és ma is az, hogy pátoszra csak azoknak van szükségük, akik szerepet játszanak, természetesen a színészeknek s ezenkívül a papoknak, hordószónokoknak, hadvezéreknek és királyoknak.
Ezen a ponton szólnom kell a költői nyelv szükségszerű változásáról is. A testetlenné ,,finomított" irodalmi nyelvezet, ha nem akarja elveszteni hatóerejét, rákényszerül, hogy bátran és mértéktartással elkeveredjen a hétköznapi élet nyelvezetével. Ennek olyan filológiai és esztétikai eredménye lenne, mint az orvosi gyakorlatban alkalmazott vérátömlesztésnek.
Az új tartalom kifejezéséhez, új formaszerkezet létrehozásához a nyelvi elemek megszűréséhez, új képzéséhez és új mondatokká fogalmazásához is szükség van. Ez a folyamat már ma is észrevehetően távolodik a zenei nyelvtől és a plasztikus megjelenítő nyelvezet felé közeledik. Szükségszerű módosulását a film és televízió gyors fejlődése és a közönségre gyakorolt hatása követeli.
Az emberek mind kevésbé elégednek meg a storyval, amely valamiről elmond valamit ‒ a valamit már látni is akarják. Íme, tanúi vagyunk az akusztikai korszakból az optikai korba való átlépésnek. Ebből a folyamatból a költő sem vonhatja ki magát. Újból fel kell fedeznie a világ dolgait, hogy a közönségével is láttatni tudja azokat.
Nagy alkotó egyéniségek éltek előttünk, akik tartalomban és formban saját korukat reprezentálták, és ezért minden tiszteletem az övék. De úgy gondolom, ahogyan az időben korok váltják egymást, ugyanúgy az emberi nemzedékek is folyton változóban vannak, s így a fejlődés vonalában más időkben más körülmények közlött a költőknek (általában az alkotó szellemnek) is más tartalommal, következésképpen más formában kell megjelenniük. Persze az idő folyásának hullámvölgyei is vannak, s akik ilyen hullámvölgybe kerülnek, epigon nemzedék maradnak. Nekünk, mindenkori élőknek tudomásul kell vennünk az ilyen állapotokat, de mintegy áldozatul nem vethetjük oda magunkat az el- korcsosodásnak. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy mi nem a nagyapáink vagyunk, még akkor sem, ha netán némely fizikai vagy pszichikai tulajdonságukat örököltük is tőlük.
Az igazi költő apja válláról ugorja első fejesét a nagy kalandok sorozatába. Ilyen költők nem születnek garmadával, de egy-egy nagy egyéniség képes lehet rá, hogy kora költészetét tartalomban gazdagítsa, formáit újra formálja, színeit átszínezze.
Ilyen költők közül a legkülönbek nem elégednek meg annyival, hogy tükrözik korukat, hanem át is akarják azt alakítani. De az átalakuláshoz nem annyira a rombolás dühével, cinikus grimasszal, mint inkább az építés vágyával, alkotásaik új minőségű többleteredményeivel járulnak hozzá.
Sajnos, mai költőink közül túl sokan vallják és követik a tükröződés elméletét, ahelyett, hogy teremtő, formáló akarattal szembeúsznának a zűrzavaros állapotokkal. Feladják szubjektív egyéniségüket, s nem veszik észre, hogy ezzel a magatartásukkal jelentéktelenné válnak az alkotó művészet számára.
Írhatják verseik tömegét, de elvesztették jellegzetességüket. A jellegtelenség pedig maga a fakó egyhangúság, amitől a világot épp meg kellene szabadítani, mint a társadalmon kívüli kártevőktől.

(Elhangzott a budapesti költő-találkozón)

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.