-- 1995 1999 1965 1997 1994 2001 2002 1996 2005 2000 2003 1993 2006 1998 1992 2007 2011 1965-1966. 2010 2008 1966 1979 1967 1968 1969 1970 1971 1975 2012 2009 2013 2014 2015 2016 2017	--

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 124. szám

Vajda Gábor

Kázmér Ernő szellemi arca

1975. augusztus 1.

1. Az impresszionista módszer

A szellemi helyzet: kritikus-típusok. Kázmér Ernő, a Kalangya későbbi kritikusa abban a kulturális helyzetben kezdte el írni impresszionista kritikáit, melyet a libe­rális polgárság a társadalmi szerep mellett küzdött ki magának a XIX. század utolsó negyedétől, Ignotusszal az élen.[1] Ignotus az idegen származású polgárság művelődési létjogosultságáért, a magyarság korszerű szellemi érdekeinek felismertetéséért, a hagyományosan nemzeti és a korszerű európai haladó szintéziséért küzdött a vidé­ki népiességre támaszkodó szűk nemzeti szempontok ellenében. A művelt polgár volt az eszménye, akinek magyarságát, nemzeti létét nem kisebbíti, ha az érdek­lődő jóindulaton túl, ízlése és törekvése szerint merít más nemzetek hasznosnak vélt eszméiből és formaikultúrájából. A magyar irodalom fejlődésének útját — az irodalomtörténet tanúsága szerint helyesen — a városi, a budapesti polgár élet­formájának és költészetének elismertetésében kereste. Törekvése nemcsak az asszi­milálódok érdekét szolgálta, hanem a nemzetét is, mert Beöthy Zsolt koncepciója a nemzeti irodalomról egy hanyatló osztály, a liberális nemesség élettelen, tár­sadalmi töltést nélkülöző eszménye volt, a nemzeti klasszicizmus utóvédjének re­ménytelen kísérlete. Mikor Kázmér írogatni kezdi esszéit, 1915-től A Hét hőskora már letűnt, s szerepét a Nyugat váltotta fel. Ady, Babits és Móricz Zsigmond mű­veinek megjelenésével azonban nemcsak a konzervatív szemléletű nemzeti iroda­lom szorul véglegesen háttérbe, hanem a klasszicisztikus kritika is.[2] Az új iro­dalom természetesen új kritikaformát is teremt, melynek példaképei — miként az irodalomé is — a német, a francia és az angol kultúrában vannak. Ennek hatására a magyarországi irodalomkritika is kezdi levetkőzni azt a mérlegelő tárgyilagossá­got, eszményhez viszonyító analitikusságot, nehézkes értekező formát, ami koráb­bi művelőinek, a nemzeti klasszicizmus tudós tanárainak munkamódszerét jelle­mezte. Nemcsak a hangneme és stílusa válik hangsúlyozottan egyénivé, hanem az értékrendszere is, függetlenül a kritikus meggyőződésétől, hogy vajon csak a nor­matív műelemzést tagadja-e, vagy általában a művészetszemléleti következetességet is. Kizárólag saját magát figyeli-e a mű befogadásakor vagy pedig az alkotó egyé­niségének túlzott tiszteletével azonosulni igyekszik a mű minden árnyalatával. Bár­melyik esetről is legyen szó, nyilvánvaló, hogy a korábbi kollektív eszményeket az egyéniség kultusza, az önmaga mindenhatóságára, vagy az alkotó szuverenitására esküvő individuum váltja fel. Nietzsche és Dosztojevszkij magatartásformája nagy ellentétében is ugyanannak a folyamatnak a forrása. Az előbbi szélsőségessége nár­cisztikus egoizmusában, a pillanatra esküvő hedonizmusában, az elvek és rendsze­rek következetes tagadásában; az utóbbié mindenféle előítélet elvetésében, a mű­vel szembeni következetes nyitottságban, képlékenységben, feminin azonosulás! képességben nyilvánul meg. Az új magyar kritikában a két alaptípuson belül az át­menetek is megtalálhatók, mert ritka az az eset, mikor a kritikus kizárólag ura vagy kizárólag szolgája a költőnek.

Az élmény teljességének kritikája. Hatvany Lajos kritikai szemlélete mindenesetre egyértelműen polarizált. Én és a könyvek című művét a következőképpen méltat­ja Ignotus a Nyugatban: »Légy egoista, ó, kritikus, a költővel szemben, aki mind született egoista. Ezzel emelkedel a cselekvésbe, ezzel emelkedel a művészetbe — ahol ő feletted valónak érzi magát, ahol te is feletted valónak érzed őt. Ne légy bolond, ne légy a bolondja, légy úr, mint ő, légy nagyobb úr, mint ő. Mert ő az életet, ezt a süket és vak történést facsarja ki, hogy, mint a kifacsart citromot, elhajítsa. De te őt, az urat, facsarod ki. S ezzel te vagy a legnagyobb úr; költőbb a költőnél; a sah in sah vagy, a királyok királya!«[3] A kritikusegyéniségeknek ez a soha-nem-látott elburjánzása azonban mély hiányérzetet rejt. Úgy is lehetne mon­dani, hogy ebben gyökerezik. Az egységes világ felbomlásának szecessziós élményét Nietzsche a következőképpen fejezte ki a nyolcvanas években: »...az élet nem lakozik többé az Egészben. A szó függetlenedik és kiugrik a mondatból, a mondat túlcsap önmagán, elhomályosítván az egész oldal értelmét, az oldalak az egész ro­vására elevenednek — az Egész nem egész többé.«[4] A külvilággal valló értelmes kap­csolat megszakadását természetszerűleg követi az agnoszticizmus és az individu­alizmus. A laissez faire elvét valló, liberális Ignotus, aki nem annyira az irodalom­nak, mint inkább az irodalmi közéletnek a kritikusa, ugyanezt így fogalmazza meg Hatvany kapcsán: »Világ nincs a világon, csak Én-ek vannak, melyek maguk­ról tudnak, annyit — amennyit s addig — ameddig. Egyéb tudás nincs. És egyéb törvény sincs, mint az Én-nek titkos és megragadhatatlan törvényszerűsége. Jó vol­na, ha lehetne kritika a világon. De nem lehet.«[5]

Az öntörvényű mű kritikája A másik típusú kritika nem az Élet sodrában ujjongó Én-től teszi függővé az élményt, hanem — mondhatni — fordítva: az Élet azoknak az élmény-sorozatoknak a függvénye, amiket az alkotó-egyéniségek művei nyújta­nak. Az igazi élet e választottak világával való azonosulásban rejlik; nem mód­szeresen, az értelem hidegségével és a politikum számításával, hanem teljes valónk­kal és előtudásunkkal, amit minden egyes találkozás, az élmény és hangulat foká­tól függően, módosít, továbbalakít. Kázmér Ernő e típushoz áll közelebb. A Mű iránti feltétlen tiszteletében Kosztolányi szépséget áhító szellemének hatását érez­zük. Számára is szentély az irodalom, melynek létkérdése, hogy képes-e ellen­állni a politika kisajátító törekvésének. Kizárólag az alkotón múlik, hogy milyen szerephez juttatja a politikát attitűdjében. Irodalom és társadalom összefügg, de legtöbbször csak közvetve és öntudatlanul. Hogy e kapcsolat milyen lesz, hogy a napi politika gyakorol-e hatást az alkotóra, az attól függ, hogy jelene társadalmi törekvéseit haladóknak vagy pedig válságosaknak, erkölcsi meggyőződésétől idege­neknek érzi-e az alkotóegyéniség. »Csak a költőre magára való hatással lehet hatni költészetére, azzal, ha fel tudják kelteni politikai érdeklődését, és olyan politikát termelnek, mely nem csalja meg ezt az érdeklődést«[6] — írja Ignotus. Babits ennél i:s messzebb megy: »...annál kiválóbb művész valaki, mennél jobban ellen tud áll­ni az őt környező társadalom hatásának.«[7] E felfogás értelmében az alkotó szuve­renitása nemcsak viszonyíthatatlanul önálló esztétikájának megteremtésére való jogában domborodik ki, hanem a társadalmi élettől való tetszése szerinti függetlenségében is. A költő minden és mindenki fölött áll; műve az emberiség megfogalmazatlan érzéseit és gondolatait tudatosítja az emberiség számára. Az embereknek a megértés, az elmélyedés szándékával kell feléjük közeledni — csakis így, közösen haladhatnak előre. A kritikusnak és a kritikának az a szerepe, hogy jó példával járjon elől e kapcsolat megteremtésében. A költő megnyilatkozása ugyanis nem le­het teljességgel társadalmon kívüli, még ha útjuk látszólag különbözik is: »A l art pour l art nem az irodalomnak a társadalomtól való függetlenségét jelenti, hanem csak azt, hogy minden igazi irodalmi érték a művészi léleknek teljesen spontán emanációja.«[8] — állítja — társadalomtudományi szempontból — Jászi Oszkár.

Kázmér, a Mű feltétlen tisztelője. Kázmér Ernő kritikai szemléletének és módsze­rének pontját az itt vázolt gondolatok koordinátarendszerében kell megjelölnünk. Elsősorban abban tartozik ide, hogy ő is fölé helyezi a művészetet az életnek, s az arisztokratikus élmény magasából tekint a csőcselék követelésére, a költői világ kisajátítási kísérleteire. Mint általában az impresszionista kritikusoknak, neki sin­csenek a művészet határain belüli mércéi, hanem csak ízlése, érdeklődési köre. Csak a legáltalánosabb esztétikai kritériumok megsértése esetén ír negatív bírá­latot — a rém-regényekről és a giccsesen szentimentális fércmunkákról. Szemléletét természetesen nemcsak a Nyugat befolyásolta, hanem legfontosabb megjelenési fóruma, A Hét is, amely a tízes évek második felében inkább csak passzív kísérője volt az eseményeknek, s politikában és kultúrában egyaránt az önelégült liberá­lis polgárság igényedhez alkalmazkodott. Ennek enerváltságáról és sznobizmusá­ról így vall Rózsa Miklós felelős szerkesztő 1919. márciusában: »Mi politikában, társadalomban, irodalomban s minden írásunkban is szinte már-már csak a művé­szit kerestük, már szinte kezdett mellékes lenni előttünk, hogy valaki mit mond, csak azt néztük: hogyan mondja.«[9] S jellemző, hogy még ekkor, a Tanácsköztársa­ság előestéjén ebben az önkritikái célú írásában sem enged konzervativizmusából: »Irodalomban, művészetben, kultúrában nincsen demokrácia...« Csak látszólagos ez a Nyugat ars poeticájával való azonosság. A Nyugatnak az irodalommal szem­beni liberalizmusát ugyanis a haladó szellemi törekvések és a társadalmi radikaliz­mus szövetsége feltételezi; A Hétből éppen e két — életképességet biztosító — moz­zanat hiányzik. Rózsa Miklós erről egészen nyíltan beszél: »Mi... egy félig már ro­mokba döntött világ kellős közepén is fenn akarjuk tartani a régi, örökszent oltá­roknak: a családnak, a hazának, a művészetnek, az igazságnak és a becsületnek a tiszteletet s a hitet egy eljövendő jövendőben, mely minden ellenkező látszat el­lenére se lesz olyan undorítóan anyagias, mint a mai, de moráljában, eszményében tiszta, politikájában magasrendűen igazságos, szociális szellemében altruista és kultúrájában magyar és művészi lesz.« E gyakran változó társadalmi eszmények gyakoroltak nyomást Kázmér Ernő képlékeny, állandóan mély ellentmondásokban gyötrődő és gyönyörködő esztétizmusára is, mely mindent magába fogadó nyitott­sága dacára a Rózsa Miklós-féle, lomtárból előkotort, frázisokká silányodott egy­kori eszmények elvetésében következtes maradt.

A módszer egyéni feltételei. Bori Imre Kázmér Ernő impresszionista kritikai mód­szere című tanulmányában hedonisztikusnak nevezi Kázmér műélvező alkatát, s azt írja róla, hogy »nem tesz különbséget élet és irodalom között«, s hogy »nem tud meglenni az irodalom levegője nélkül és könyvek nélkül.«[10] Valóban, Kázmérnak szemmel láthatóan életeleme az irodalom, hiszen Richarda Huch versed őt »a legelőkelőbb magányosságba« viszik, s elfeledtetik vele »az örök emberi egy­hangúságot.«[11] Nem a vers világa izgatja, hanem a vers olvasásának élménye, saját belső élete a mű befogadásának pillanatában. Ezért nem fejtheti ki, miben látja a költőként kevéssé ismert Ricarda Huch verseinek újdonságát Stefan George és Baudelaire költészetéhez képest.[12] Vagy — másutt — minek alapján állítja Schalom Asch regényét Csehov és Gorkij művei mellé.[13] Kázmér esszéivel kapcsolatban jog­gal hívja fel a figyelmet Földi Mihály a semmitmondó általánosságok, a minden­kire illő, tehát senkit sem értékelő közhelyek veszélyére.[14] Maga Kázmér is egy helyen bevallja az elemzéssel kapcsolatos tanácstalanságát: Hamsun regényét ol­vasva »a csodálkozás boldog zavara fogja el az olvasót, mert nem képes elemezni ezt a szépséget, amelyet egyetlenegy pontján sem lehet megsebezni.«[15] Kázmért megbabonázza, valósággal visszarettenti, hódoló némaságra kényszeríti a szépség élménye. A kritikusnak azonban meg kell szólalni. Honnan indulhat el az impresszionista kritikus, ha valamennyire felocsúdott a lényét elbűvölő első benyomá­sokból?

Jules Lemaitre, az impresszionista kritika klasszikusa Az északi irodalmak divatja című tanulmányában a tudatos relativizmusban jelöli meg vélemény-nyilvánításá­nak alapját: »Azt mondom: »nyilvánvaló«. Ha önök nem látják ugyanolyan nyil­vánvalónak, nem tehetek róla. Én azonban állítom és így ítélem s magamra ve­szem érte a felelősséget, aminthogy kénytelen is vagyok vele.«[16] Kázmér is ebből a gondolatból meríti kritikusi szabadságát, mikor nagy alkotók és sikerírók egy­aránt fellelkesítik, — nemritkán egészen az értelem számára ellenőrizhetetlen be­teges révületig, inkább öntudatlan zavarosságig, semmint a mélységet finoman tükröztető homályig. Őt ugyanis nem csupán lenyűgözik és gyönyörködtetik a versek vagy a novellák, hanem »zokogást« is váltanak ki belőle, mert a benne rejtező »ide­gen«-nel szembesítik.[17]

Kázmér kritikáinak külső formáját az a körülmény határozza meg, hogy, A Hét munkatársa lévén,[18] hétről-hétre kellett néhány sorban tárlatokról beszámolnia, könyveket ismertetnie, esetleg színházkritikát, elvétve önállóbb elmefuttatást, esszét írnia. Egy-egy ilyen írása annyit mond szerzőjéről, mint általában a lapok — a terjedelemhez és a tájékoztatás céljaihoz kötött — impresszionista kritikái. A hangsúlyt leginkább az ismertető tárgyilagosságára fekteti: témája és közönsége egyaránt erre kötelezi. Véleménye alig néhány mondatban juthat kifejezésre, anél­kül, hogy indoklásból ismerhetnénk meg szemléletét. Nincs lehetősége bővebb fejtegetésre, ezért olyan műveket igyekszik ismertetni, melyek már eleve közel állnak ízléséhez és társadalmi helyzetének megfelelő világszemléletéhez. Ha kiter­jed is olykor a figyelme tőle távolabb eső irodalmi jelenségekre, ízlése ritkán akad fenn az eltéréseken; inkább az azonosságokat keresi. Valószínűleg Ignotustól ta­nulta azt az elvet, hogy az esztéta számára lényegtelen a költő világnézete, amit az alkotás misztériuma, akár az alkotó szándéka ellenére is, átlényegít, és minden ember számára élvezhetővé tesz.[19] Ennek szellemében Kázmér nemcsak a hozzá leg­közelebb álló, vele azonos lelki alkatú lírai-impresszionista és szecesszionista szer­zők műveiről számol be, hanem — legalábbis a világirodalomban — a legjelentősebb baloldali törekvés sem kerüli el a figyelmét.[20] Ugyanilyen megértést tanúsít a jobb­oldallal szemben is, amikor például Ervin Rosenben, az »uszító«-ban általa is elvetendőnek tartott sovinizmusa dacára jelentős írót tisztel.[21] A nemzetek fölötti kri­tikus számára ugyanis megkerülhetetlen az író nemzeti volta, mert az alkotói egyé­niség, e mindenek felett álló kritérium, csak a nyelvileg és kulturálisan homogén közösségben, a nemzetben alakulhat ki. Művének tökéletes formája pedig többet lendít a fejlődésen, mint amennyi kárt reakciós eszméi tesznek.

Kázmér a világirodalom magyar és német nyelven megjelent könyvei révén érvé­nyesíthette a legszabadabban kritikusi egyéniségét, noha így sem elég elmélyülten és következetesen. Jóllehet kortársát, Romain Rolland-t kora etikailag legpélda­mutatóbb írójának vallotta, mindössze egy ismertetője van róla, ezt is 1919-ben írta.[22] Másik eszményképéről, Anatole France-ról is csupán vázlatos, kifejtetlenül dicsérő megállapításai vannak egy-egy magyarul is megjelent regényével vagy elbe­széléseivel kapcsolatban.[23] Indulása első éveinek Dosztojevszkij-képéről mindössze annyit tudunk, hogy »minden idők legnagyobb írójának« tartotta,[24] s hogy némelyik tehetségesebb írót hozzá hasonlította.

2. Szecessziós ízlés és világnézet

Szeccessziós világérzés. Kázmér Ernő világképében az Idegen portrék esszéinek írá­sa idején (1915-1917) világnézeti tudatosodásról még nem beszélhetünk; Kázmér ekkor még artisztikusan, az utópia és a művészet öncélúsága között ingadozva te­kint a művészetre, s tagadja az életnek és a művészetnek a társadalmi élet foly­tonosságán alapuló kapcsolatát. Ekkor még úgy véli, hogy a lényeg valóságérzéke­lésünk és gondolkodásunk határain túl van, s csak beteges idegzetű embereknek adatik meg olykor a lehetőség, hogy megközelítsék. Ezt az érzelmes dekadenciát, ezt az örökké nyugtalan és mindig lehorgadó mazochisztikus kedélyt, csak távoli remények, a jövőben földre szálló álmok éltetik. Nem az »elidegenedés« az álla­pota, hanem a megnyugvást hasztalanul kereső ifjúság patológiája; a valóság és az emberi élet keresésének és elutasításának bizonytalansága, az »én« alatti végtelen kimeríthetetlen gazdagságának újromantikus kultusza. Ha az alkotó az élet reális folyamataira, az események belső és külső összefüggésére figyel, egyéniségét adja fel és a divat vagy a banalitások világában reked. Nincs kizárva, hogy Kázmér ismerte Hermann Bahrnak a szecesszióról írt könyvét,[25] mely a mozgalom erede­tiségét védve elutasítja a nagyközönség ízlése szerint, rutinnal előállított iparművészeti és képzőművészeti cikkeket. Kázmér bírálata talán még élesebb, mert a szecessziónak egyik legjellemzőbb stílussajátságát, a borostyánkősárga színe­ket is a külsődleges dekorativitásokhoz, az »ellenszenves pacsmagolások«[26]-hoz so­rolja. Ekkor még nincs tudatában álláspontja felemásságának, hogy az általa bírált »hisztériá«-t, »lidércnyomás«-t, »mérsékelt blazírtság«[27]ot lényegében csak egy tel­jesebb életuntság marasztalja el.

Kázmér Ernő, az Idegen portrék kritikusa, a szecesszió egyes jellegzetességeinek tagadása ellenére is, szecessziós ízlésű; nemcsak érdeklődési köre, az ekkor egzo­tikumot képviselő észak borongó hangulatú magányos írói iránti rajongása mu­tat erre, hanem az is, amire felfigyel bennük, nemkülönben ahogyan sejtéseit, be­nyomásait leírja. Egyik kedvenc írójáról így elmélkedik: »A konfuzusan céltalan, nyomorult és mégis gyönyörű életből Andrejev Leonid mindig az új transzfigurációt látja meg, mely felé balgán, megkötöttség nélkül haladunk, látszólag sem az életnek, sem a halálnak nagy fontosságot nem tulajdonítunk, mégis mindannyian ifjúságunk erejével bízunk a határtalan jövőben, s ha a szenvedésekkel szemben nem is vagyunk türelmetlenek, mégis elvesztegetjük a saját életünkre szánt időt, oly tipikus élményekért, melyek elől az úgynevezett komolysága miatt vissza kel­lene vonulnunk, mert hisz ezek folytán a végleges és megfoghatóan közeli való­ság elérhetetlenekké válnak.«[28] Az életérzésnek e kiegyensúlyozatlansága, a tárgyi valóság látszatként való megélése, a jelenségek múlandósága, átmenetisége okozta gyötrődés, szenvedés-kultusza, a maeterlincki vakság állapotában a jövendő em­beri teljesség megsejtése, az előhírnökökként értelmezett homályos szimbólumok keresése, s ezzel együtt a részleteknek titokzatos túlburjánzása, a mondatok deko­ratív zsúfoltsága, túlépítettsége, groteszk szókapcsolatai, a természetábrázolás kele­ti példaképű dezantropomorfizálása — a szecessziónak ezek az általános jellemzői[29] Kázmér íróeszményében is jelen vannak. E szeretet-központú utópikus messianiz­mus, a széplelkek titkos szövetségébe és diadalmaskodásába vetett bátortalan hit a magyar szecesszió történetében Lukács György és Balázs Béla gondolatvilágá­hoz[30] áll a legközelebb.

Lukács, Balázs — Kázmér. Nemcsak azért, mert ő is a német nyelvben és irodaiamban a legotthonosabb, hanem azért is, mert időnként impresszionista hajlamán felülkerekedve ugyanazzal a korhangulattal vív harcot, mint Balázs a meséiben és a drámáiban[31] vagy pedig Lukács Esztétikai kultúra című könyvében. Igaz, az viszont döntő módon elkülöníti őket, hogy Lukács és Balázs számára eleve és mindig idegen volt a polgári radikalizmus, s méginkább a magyar liberalizmus, Kázmér esztétizmusának öntudatlan alapja. Ennek meg­felelően Lukács nemcsak a készülődő német barbárság első hullámától aggódott, hanem az egyéniséget megsemmisítő nyugati civilizációtól is. Azonban nemcsak ő és Balázs ég a vágytól, hogy osztálybeli, kaszti korlátokon túlnőve, a mindenki­ben közösnek vélt emberi lényegig jusson, s hogy lélekben testvériesüljön az em­berekkel, hanem Kázmér is, aki időnként le szeretné győzni a saját és a mások egoizmusát, ám a szabad emberek előítéletektől független világát csak a távoli jö­vőben képzelheti él. Következőleg az sem véletlen, hogy miként Balázs, valamint A regény elméletében Lukács számára, Kázmér Ernő szemében is — még a háború idején — Dosztojevszkij a legmagasabb íróeszmény. A lukácsi indoklást minden bi­zonnyal ő is aláírta volna: »A regény a teljessé vált bűnösség korszakának formá­ja, Fichte szavaival élve, és uralkodó formául kell megmaradnia, míg a világ e csillagzat uralmának jegyében áll. Tolsztojnál egy új világkorszakba való áttörés sejtései mutatkoznak: ezek azonban polemikusak, vágyakozásszerűek és absztrak­tak maradtak. Csak Dosztojevszkij müveiben rajzolódik ki ez az új világ, távol a fennálló világ elleni minden harctól, egyszerűen szemlélt valóságként.«[32]

A rokon alkat: Balázs Béla. Balázs és Kázmér között egy közelebbi, alkati rokon­ság is kimutatható. Fehér Ferenc meghatározása a Balázs Béla-i alkat belső dialek­tikájáról Kázmért is pontosan jellemzi: »A kísérletező narcizmus és ellenpólusa: az önfeláldozó beleolvadás Másokba (ennek legvilágosabb példája a világháborús lelki kaland) állandó és elkerülhetetlen kitérők azon a vándorúton, melyet a költő lélek­től lélekig szüntelenül és sok harc közepette ró.«[33] A könyv Kázmér számára is leg­inkább önélvezeti tárgy. Mindenben a lírát, önmagát keresi — saját énje végtelen­ségének illúzióját. A hasonlóságot még tetézi, hogy az első világháború kitörése Kázmért is megszédíti. A Magyar Figyelőnek, Herczeg Ferenc konzervatív lapjának lesz munkatársa, ahova gazdaságpolitikai cikkeket ír, a német gazdaságot és a német fegyverek erejét dicsőítve, Anglia és Franciaország dekadenciáját jósolva.[34] Természetesen, társadalmi helyzetéből következően, Kázmér magatartása kevésbé váratlan ekkor, mint a Balázsé, »csupán« az alkatával, esztétizmusával és pánhumanista utópiá­jával összeférhetetlen. De nem is lesz tartós. Neki is rövidesen csalódnia kell, mint so­kaknak másoknak, akik vagy rosszul tájékozódtak az áttekinthetetlen zűrzavarban, s csak később ocsúdhattak fel, vagy pedig nem volt erejük és lehetőségük, hogy elméle­ti ismeretüket, politikai éleslátásukat, militarizmus iránti gyűlöletüket magatartá­sukká, gyakorlatukká tegyék. Kázmér kétségtelenül az utóbbiakhoz tartozott, hisz ő korábban sem a német vitalitást, az üzleti érzéket, hanem az új életviszonyokban is elfojthatatlan szellemet bálványozta a németségben. Ilymódon sajátos kettősség alakul ki Kázmér tevékenységében. A gyakorlat embere a német militarizmus jövő­jével azonosítja Magyarország polgárságának jövőjét, ezért vállalnia kell a háborút. Az esztéta, miként korábban már elemeztük, ezzel szemben a kultúra elsekélyesedésének, a bestseller konjunktúrájának a tanúja, s ha nem is tudhatja — sejti e jelenség főokát. Így hát Kázmér A Hét kritikai portréiban elmarasztalni kényte­len azt, amit a Magyar Figyelőben dicsőít. Az imperializmusra és a háborúra igent mond, szellemi árucikkeire pedig nemet. Önellentmondását majd csak a háború végén — az előbb már említett — az ellentéteket homályosan és viszonylagosan egységesítő világnézetben oldja fel. Ezt megelőzően azonban még a Magyarország­ra megkésve érkező szecesszió utóhatásának ízlésbeli és világnézeti bizonytalansá­gaiban él. Az elmondottakon kívül elsősorban ez köti Balázs Bélához, akinek 1919-es szecessziós vallomását akár Kázmér Ernő is írhatta volna, ha A Hét olvasótábora valamelyest is igényli az elméleti fejtegetéseket: »A »modernség« pe­dig a legjelentősebb, legcsodálatosabb kultúrhelyzet. Ha az evolváló emberiséget hosszú oszlopban, hegyen-völgyön ismeretlen vidékek felé vonuló tábornak képze­lem, akkor a modernek az első sor. Azok, akik az első lépést teszik a még ismeret­lenbe, akik szemtől szembe állnak a káosszal, melyből lassan és folytonosan az új ember születik. Egészen mindegy így nézve a dolgot, hogy hegyen állónak, vagy völgybe süllyedtnek hiszem-e ezt az első csapatot. Első! Szinte vallásos borzongást érzek, ha ezt intenzíven elgondolom. Az élet partjainak egy legkülső fokán állás ez, szembenézés a titokzatos mindent szülő, mindent ható sötéttel, és áhítatos várása az új világosságnak, az új emberelemeknek. Nagyon érthető és nagyon komolyan veendő, hogy a modernek vallásos szektákhoz hasonló szektákba verődve válasz­tottaknak érzik magukat, és gőgösek vibráló idegeik érzékenységére, mint azok eksztatikus látomásaikra és a művész zsenijére,«[35]

Pártok fölötti világnézet. Hasonló gondolatokat fejteget Kázmér is A Hétben 1919-ben közölt Világnézet és irodalom[36] című esszéjében, két évvel az Idegen port­rék megjelenése után, amikor először vall közvetlenül irodalomszemléletéről. Itt az irodalom lényegét annak fejlődésében, »evolúció«-jában jelöli meg. A jobb és bal oldal fölött éppen csak hogy körvonalazott világnézet azonban korántsem mond le »a végtelenséget magában egyenesítő ember«-ről, annak belső, látomásos szemléle­téről, a jelen társadalmi-politikai szélsőségeit »a religió ősformájába« oldó tudat­ról, csupán kívülről, »ismeretelméleti« szempontból veti fel a kérdést. Az ember­nek világnézetre van szüksége, hogy tudatosan juttassa érvényre az evolúciót, ami »egyre tágul« (!?).

Ennyiből is kitűnik, hogy Kázmér Ernő a »tökéletes bűnösség« világháborúja után, a meghiúsult Tanácsköztársaság tapasztalatával csak egy nagy vonalakban körvo­nalazható ember-központú irodalomra esküdhet, mely a politika mellett az imp­resszionista individualizmust, — az ő szavaival — »a geninek teljes szabdságában gyökerező érzelmes romanticizmust«, »a polgári erkölcsöknek szabatosan behódoló szentimentalizmust« egyaránt elveti, s A regény elméletének Lukácsához hasonlóan »a káoszban az új, egységes, harmonikus, minden emberiességet magában foglaló irodalom«, megteremtődésére vár. Előhírnökökként most Anatole France-nak A fehér kövön és Romain Rolland-nak Jean Christoph című regényét emeli ki.

Az íróeszmény: Anatole France. Különösen France áll közel hozzá, mégsem fejti ki, miért irányadó számára az utópiája. Mint vérbeli esztéta, elsősorban olvasni, gyö­nyörködni és tájékoztatni akar, nem elméletek hálójába keveredni. Kételyekkel van tele, s alighanem a France iránt rokonszenve is az író utópiájának szkep­ticizmusával hozható összefüggésbe. A közelmúltban kényszerült annak tapaszta­lására, hogy a történelem, a valóság szemben áll belső életével, az álmok és a köny­vek szűk világának humanizmusával. Megnyugtató megoldásra akkor lelne, ha tudományosan megalapozott hit kapcsolná őket egybe. Mint mondottuk: a művé­szet utópikus lelki tartalmán túl eddig nem volt megnyugtató világnézete. Ezért istenítheti Francenak A fehér kövön című regényét, mely egyfelől a társadalmi jó­szándék, a változtatni-akarás reménye, másfelől a történelmi események káosza, kiszámíthatatlan véletlensége, befolyásolhatatlansága közötti időszerű ellentmon­dást vetíti Claudius császár uralkodásának korába. Gallio, Korinthus kormányzó­ja a jövendő történelmét szeretné kipuhatolni, hogy határozott tartalmat adhasson bölcsességének és távlatot kormányzásának. Ennek ellenére legmélyebb elmélkedé­sei közepette sem ismeri fel a közvetlen közelében tartózkodó Pál apostolban a jöven­dő szellemi világrendjének egyik előhírnökét. A jövőt, legyünk bármennyire is jószán­dékú gondolkodók, nem láthatjuk előre, sugallja France, és vallja — kimondatlanul is

— Kázmér. Ha egyáltalán bízik valamiben, akkor az a leírt szó, a nemes gondolat csodatevő ereje. A szociális kérdésekben mondja Bergeret úr, France utópisztikus eszméinek szószólója, hogy »Semmi sem hatalmasabb mint az ige. Az erős érvek és a nagy gondolatok összesodródása olyan kötelék, melyet széttépni sehogy se lehet. Az ige, miként Dávid parittyája, leteríti a vadakat és leteríti az erőseket. Ez a legyőzhetetlen, ez a diadalmas fegyver. Nélküle a világ a fegyveres fenevadak martaléka lenne. Ki fékezi ádáz indulatukat? Semmi, csak a gondolat, fegyverte­lenül, csupaszon.«[37] Bergeret úr jósággal, a politikum mellőzésével szeretne segíteni a munkásságon.

Példa az árral szemben: Lukács György. A világnézet igénye és megformálódása Kázmér kritikusi gyakorlatában többek között Lukács Györgynek Molnár Ferenc Andor című regényéről írt teljességgel elmarasztaló bírálatával[38] is összefügg. Lu­kács a léha felszínességet tartja e jellegzetesen századeleji fővárosi regény kardi­nális hibájának, azt, amit Kázmér ez idő tájt írt bírálatában mint »lírai érzékeny­ség«[39] dicséretre méltónak talál. Kázmér majd Nagy Lajos prózájában[40] fedezi fel azokat a sajátságokat, melyeket Lukács eképpen hiányol Molnár Ferencnél: »Ezt a tehetségfajtát az igazán nagyszabásútól nem a külső méretek választják el, hanem a látásnak izolált, csak az egyes tárgyra vagy emberre irányuló volta, a képtelenség valami igazi átfogó összefüggésnek mint közvetlen, érzéki valóságnak átélésére és ábrázolására«,[41] mert »teljesen hiányzik belőle minden belsőség és me­legség, minden belülről átérzettség: minden lélek.«[42] Kázmérra Lukácsnak különö­sen az a megállapítása gyakorol nagy hatást, mely szerint Molnár Ferenc »izolált, egyes jelenségeket lát csak, amelyeket csak az empíria triviális kapcsolatai fűz­nek egymáshoz, epizódokat, melyek nem egy fődologhoz viszonyítva epizódok (ilyen hierarchiát csak az empírián túlemelkedő világnézet adhat meg), hanem ön­magukban azok, lényegtelenségük, összefüggéstelenségük következtében.«[43] Lukács férfias tartást, szembenézést, példamutató szintézist vár az írótól, szemben az er­nyedtséggel, rezignációval, melyben — s ezt meggyőző élességgel mutatja ki — a szetimentalizmus mögött értéket és haladást tagadó cinizmus rejlik. E Lukács-kritikának a Huszadik Században való megjelenése után Kázmérnak több írásá­ban is felbukannak ezek a gondolatok: Ambrus Balázs verseiről írt bírálatában,[44] Szép Ernő Lila akácok című regényét méltató írásában,[45] Nagy Lajos elbeszélé­seiről írt ismertetőjében, de mindenekelőtt Világnézet és irodalom című esszéjében.

Az evolúció mai állomása: a naturalizmus. Másik kulcsfogalma, az evolúció azon­ban alapvetően eltávolítja az abszolútumot kereső Lukácstól. A liberális polgár ön­tudatának és társadalmi helyzetének támasza e fogalom, melyben nem nehéz ráis­mernünk a Huszadik Század által magyar ugarba plántált darwini-spenceri gon­dolatra.[46] Kázmér értelmezése ezúttal is homályos és szűkkeblű: »Az evolúcióban benne van, hogy a tökéletesülés alsóbbrendű fogalomból származik, így az iroda­lomtörténet és a természettudomány szerves kapcsolata sehol sem sebezhető meg.«[47] Ez nemcsak állítás, hanem egyszerre bizonyítás is. Mégsem róhatjuk meg Kázmért e — rosszallón dilettánsnak is mondható — szűkszavúságáért, hiszen a fejtegetés terjedelmében is alkalmazkodnia kellett A Hét igényeihez. Éppen ezért kritikusunk szabadon merít az evolúció spenceri, mechanisztikus pozitivista elvé­ből, mely szerint a mozgás áthidalja a szerves és szervetlen élet, valamint a szel­lem és anyag különbségét. Kázmér méginkább ellaposítja ezt az önmagában is so­kat vitatott tételt: »...az evolúció egyre tágul és míg Plato rendszerének kulcsa egyiptomi vándorlásai, addig Shakespeare Guido di Colonnából, az urbinosi Lolliusból és Petrarkából merít. Zola már a kísérleti regény problémájába fog és azt vitatja, hogy a kísérleti módszer éppen úgy, ahogy a fizikai élet ismeretére vezet, úgy kell, hogy a szenvedéses és az értelmi élet ismeretére is vezessen.«[48] Mi ebben az evolúció? S egyáltalán: mit ért evolúción? — az esszé kerete nem engedi, hogy válaszoljon erre a kérdésre. Nem véletlen azonban, hogy Kázmér evolúció-képzeté­nek ekkor éppen Zola az utolsó állomása, mert írása megjelenése után három hó­nappal Zola új élete[49] címmel a naturalizmus huszadik századi lehetőségeiről ír. Zola azért hat ma is, írja, mert senki sem kutatta nála mohóbban a valóságot, miközben világnézete, szocializmusa volt ihletője és irányadója. Azért is minta­kép tehát, mert utána még senkinek sem sikerült megvalósítani a természettudo­mány, irodalom és szocializmus egységét, a világnézet, a bensőséges emberszemlé­let, a közvetlen tapasztalati, s ugyanakkor a tapasztalaton túllépő emberábrázolás példáját. E gondolatok azé a polgári esztétáé, aki a Tanácsköztársaság idején, álmaival azonosnak érezve a történelmi pillanatot, korábbi szépség-eszményét ár­nyalva, időszerűvé téve, s emelett nagy politikai magabiztossággal, lelkesen kö­szöntötte az új világrendet. Éppen ezért — a Zola új élete pártosságának ismereté­ben — a Világnézet és irodalom pártfölöttiségét az ellenforradalmi rendszer el­leni tiltakozás dokumentumaként kell felfognunk.

3. Platonikus világirodalom-kép

Idegen portrék. Kázmér Ernőnek, 1917-ben Idegen portrék címmel kötete jelent meg Békéscsabán Tevan Andor kiadásában. Azoknak, a rövid, világirodalmi tárgyú esszéknek lett a válogatása e száznál alig több oldalas könyvecske, amelyeket 1915-től túlnyomó részben A Hét közölt, s amelyek közül néhányat előző fejezetünk­ben érintettünk is már. A tartalommutatóból kitűnik, hogy kritikusunk olvasmá­nyainak egy részéhez magyarul is hozzáfért, mert kiadója sorozatban bocsátotta közre a korszerű világirodalom jelentősebb műveit. Ez azonban csak befolyásolta, nem határozta meg Kázmér érdeklődési területét: ő ugyanis német nyelven olvasta kedvenc könyveinek többségét. Így hát nem csoda, ha könyvének huszonöt portréja közül tizenegy német, illetve osztrák alkotót mutat be. A többi az északi (izlandi, svéd, norvég, dán és holland) írókat, valamint az orosz, a lengyel és a francia iro­dalom új képviselőit népszerűsíti.

Maeterlincki miszticizmus. Az Idegen portrék bármelyik esszéjét olvasva rögtön szembetűnik Kázmér Ernő idealizmusa, szimbolizmusa és miszticizmusa. Ebben nem nehéz Maeterlinck filozófiájának hatására, elsősorban A szegények kincsének[50] meg­határozó olvasmányélményére ismernünk, amely Kázmérnál ismertebb kritikusok vagy akár alkotók gondolkodásmódján is éreztette befolyását — az elszigetelt, ma­gába mélyedő ember lélekállapotának kontempláció-kultuszával. Laposnak vélve a pozitivista világszemlélet pszichologikus emberképét, a tudományban és művé­szetben főszerephez jutott kauzalitás mindenhatóságát, Maeterlinck mélyebb és állandóbb lényeget keres az emberben. Nem a tudatos törekvésével és szenvedélyeivel egyaránt motivált küzdő — bukásában is diadalmaskodó — lényben, aki evilági testi és lelki energiái próbatételeinek mezejeként fogja fel az életet, s eset­leg, Nietzsche módjára, a jövő pallójaként veti magát a sáros forgatagba — hanem az önmaga belső logikájában kiismerhetetlennek látszó élettől megcsömörlött, elpuhult, túlfinomult, önmaga titkain tűnődő polgáréban, akinek csupán homályos sejtései vannak a véletlenek sorozatának hitt külvilágról. Az érzékek összezavarodásának ilyen állapotában jelentéktelennek vélt dolgok váratlanul misztikus tar­talmakkal, »lényegekkel« töltődve, szimbólumokká nőnek, s így ébresztik rá az embert észlogikájának korlátolt alacsonyabbrendűségére. A tudatos jószándék leg­feljebb annyit tehet, hogy felkészül a legmélyebb valónkkal történő szembesülésre; hogy mindennapi előítéleteinken felülkerekedik, s a végtelenség és a velünk szüle­tett jóság vonzásának engedve viszonyul a legbelül misztikusan azonos lelkekhez. Maeterlinck tehát az örök és oszthatatlan egészet, a »lét«-et keresi[51] abban, amit a napi élethajszának megfelelő látás felparcellázott és önmaga számára egybe-élhetetlenné tett. E miszticizmus még öntudatlan, lassan eszmélkedő, önmagába visszanövő istennek tartja az embert,[52] mint a hegeli metafizika, eltekintve ennek történetisé­gétől, dialektikus módszerétől és objektív megalapozottságától. Maeterlinck nem az élő emberek lehetőségeiről beszél, hanem az énjük mögött sejthető lényről, a lélekről, aki, miként a kereszténység is tanítja, nem is olyan soká, testvéreire fog bukkanni.[53] Hogy a platoni szférában-e vagy a mennyországban — efelől kétségben hagy bennünket.

Kázmér platonizmusa. A kritikus Kázmér Ernőnek Anatole France utópiája mellett, mely inkább csak az alacsonyabb rendűeknek vélt történelmi és politikai kérdé­sekre adott számára feleletet, egészen a Tanácsköztársaság kikiáltásáig Maeterlinck filozófiája jelentette az emberszemlélet és a bírálati mérce alapját. Mindenekelőtt Kázmér lélekkultuszában, utópiájának messianisztikus jellegében, az élet szürke, jelentéktelen mozzanatai és az életsorsot átvilágító váratlan kinyilatkoztatások egy­beesésének hitében, a lényeg és a jelenség logikával ellenőrizhetetlen kapcsolatá­ban mutatkozik e hatás. Miként Maeterlinck Shakespeare műveinek drámaiságát, Kázmér is elutasítja az oksági összefüggést és az értelmes cselekményt, anélkül, hogy a naturalizmus leegyszerűsítő ábrázolásmódjára gondolna: »Minthogy a jelen­ségek időbeli egymásutánjában értelmet keresnünk nem lehet és nem szabad, úgy az a művészet, mely csak a köznapi általánosságokat fejezi ki és semmitmondó hangulatok mindent jelentő analízisétöl eltekint, nem is művészet.«[54] (Kiemelés — V. G.) Nemcsak a nagy pillanatok hát a csalóka látszatok, hanem a jelentéktelenek is, de ezeket legalább lényeget rejtő jelképekként bontja fel a művész és a kri­tikus.[55] Ezért »Hermann Hesse írásai nagy hatásának oka éppen az a szubjektivi­tás, ez a tisztán lírai kifejezésű hangulatsorozat, melynek keretén belül a benső életet élő embernek tragédiája alig észrevehető epizódok jelentéktelenségében dől el.«[56] De igazi író az izlandi Einar Hjörleifsson is, aki »filozófiai vergődéssel is pró­bálkozik behatolni abba az univerzális háttérbe, hol az ember intelligenciája érzéki képek leple mögött rejtőzik és csak sajátos, néha egészen kisszerű tragédiák szük­ségesek ahhoz, hogy részt vegyen abban a nagy harcban és tusában, amelynek neve: élet és szellemi fejlődés.«[57] Hasonlóképpen Lagerlöf Selma »művészete mindig ott érte el a legmagasabb pontot, amidőn végtelen gondossággal, botlás és ugrás nél­kül, csendes filozófusok számító lassúságával, a lét határain túl is, a lét célja felé haladt.«[58] E »szellemi fejlődés«, a »lét célja felé haladás« egy új embertípusban tes­tesül meg, aki a »lelkek mögötti lelkek világáig«[59] jutva »az egész emberiséghez közeledik«.[60] Ennek értelmében »igazi, misztikusan nagy művész Meyrink, kinél még a közönségesen vergődő életsorsok sem a mindennapi életet élik, hanem a transzcendentális életig emelkedve, az élet végtelen mámorában hajszolják ember­voltuk igazszerűségét a titokzatosságban és a végtelenségben.«[61] E művekben »a lelki élmények intuitív fantázia árán jutnak el a szimbolikus képekig«,[62] a kivé­teles esetek »csendes tragédiá«[63]-iban az alkotóval rokon arisztokratikus lelkek sej­tik meg a mások számára is végzetes, de számukra láthatatlan és hozzáférhetetlen titokzatos törvényeket. Az esztéta tehát másképpen olvas, mint a közönséges ha­landó: ő »teremtő ösztön«[64]-nel azonosul az íróval. Dosztojevszkij a legnagyobb, az olvasó legmélyebb odaadását igényli. Nála »van passzív tragédia is, amely nem más, mint a csendes élet, a szinte észrevétlenül folyó élet visszatükröződése félel­metesen apró tettekben, amikor a nagy magányosságban két lélek elindul egymás felé, már-már elérnék egymást, de a mindennapi élet beleszól, nem engedelmes­kedik nekik s a megfoghatatlan csendességtől kiváltja a passzív tragédiát, a bor­zalom, a kétségbeesés legbensőbb mélységeit.«

Szeretet-utópiája. Nem véletlen tehát, hogy Kázmérhoz a ködös észak írói állnak legközelebb. Mindenekelőtt Knut Hamsun, akinek Segelfosz városában a »világos, tiszta, egységes kompozíciót«[65], ugyanakkor »szimbolizmusát vagy rejtelmességét« dicséri, s úgy véli, hogy »íme az eljövendő új irodalom, mely megvált minden baj­tól, problémától s maga szabja meg a maga útját.« Irodalomeszménye túlhaladja a realitásokat, a naturalizmust, a forradalmak bálványait, de még az esztétákat és a sznobokat is. A hamsuni többlet »a szív, a szépség, a zene, a lélek poézise«, mely­nek gazdagsága és összetettsége egymásnak ellentmondó következtetésre készteti az »élelmes« pszichológusokat és filozófusokat. Már ekkor, a magyar irodalomban az elsők között kimondja, hogy az író »kifejezésre váró érzései« mögött nem min­dig bukkanunk a személyes élettapasztalat fedezetére, aminek következtében az alkotói beleérzés nem magyarázható meg az életút aprólékos elemzésével. Hamsun sem abban nagy, hogy a múltja lenyűgöző erejének enged, hanem abban, hogy »a legnagyobb vágyódással (...) át kell lépnie egy új világba.« Mi ez az élettapasz­talaton, tudományon és filozófián túli világ, mely egyelőre csak vággyal birtokol­ható? A szívnek, és a szépségnek költői utópiája, egy új emberség eljövetelének hite — az arisztokratikus magány alaphelyzetéből. Az új élet formáját illetően nem ad választ, s nem is kell adnia, mert már most, e homályos, szecessziósan túlbo­nyolított, impresszionisztikusan vázlatszerű, a mélyet sejtésszerűen, eklektikusan, mindig ellentmondásosan leíró kis esszékben is feltűnik a későbbi esztéta, akinek csak a szemlélete tisztul, stílusa csiszolódik, tájékozottsága és érdeklődésének terü­lete bővül, de érzékenysége és utópiája kisebb ingadozásokkal változatlan marad.

Kázmér Ernő azonban egyelőre még nincs tisztában a szerepével, s inkább sejté­sek mint felismerések vezetik a műértékelésben, és még ezt megelőzően az élet, a művészet és a tudomány viszonyának tisztázásában. A mű keletkezésének oka­ként homályos lélek-utópiájával összhangban, egy emocionális-erkölcsi fogalmat, a »szeretetet« jelöli meg, mely állítólag Hamsunt, a New-Foundland-i halászt is köl­tővé formálta. Hasonlóképpen Kuprint is az új emberség érzelmes prófétájaként olvassa: ...»mintha nem is regény lenne a Párbaj, hanem egy, az egész emberi­séghez közeledni akaró, új ember, világnemesítő tendenciával megírt szeretete minden ember iránt s nem puszta, vak véletlen, hogy éppen a mai időben jött kö­zénk forró, odaadó emberszeretetével.«[66] De Romain Rolland-nak is ugyanez a tit­ka: »Rolland írói müvészetének titka egy szó, abban benne van annak minden ma­gyarázata, értelme, elgondolása s azon át melegen és elevenen ömlik belénk min­den érzése. Ez az egy szó: szeretni.«[67] Szeretet-utópiája azonban, talán nem leple­zett belső bizonytalanságából kifolyólag, állandóan felülbírálja önmagát, nem válik következetes kritikai mércévé. Reymont regényéről írt bírálata tárgya természe­téhez alkalmazkodva lemond az új ember psziché-modelljének élményéről: »Az élet még mindig meg tudta védeni mechanizmusát a bolondokkal és a sarlatánokkal szemben is, s a kialakulóban levő, jövő pszichét nem szükséges már előre reklámolni csak azért, hogy már embrió állapotában is láthassuk.«[68] Ritkán tapasztal­ható ennél nagyobb belső elelntmondás egy kritikus gondolkodásában.

A másik norvég, akinek zord magányossága, szecessziós dekorativitása, »ködösre retusált képei« lenyűgözik — Andreas Haukland.[69] A Szűz északon című Tevan kiadású kisregényben először találkozik vele, s azt hiszi, világosan látja a sorok mögött. Portré-alkotási módszere itt érhető leginkább tetten. Hamsun-esszéjében a pszichológiai műszemlélet esetlegességére, részigazságára célzott. Itt viszont, s még néhány portréjában, az esztéta elasztikusságával helyet ad a freudizmusnak, de még a takie-i milieu-elmélet egy-egy gondolatának is. Ezt írja: »Ám ha Haukland regényéből csak néhány oldalt is olvasunk, lelkének és életének történetét az északi élet segítségével könnyen felépíthetjük.«[70] Azonban itt sem elméleti tétel fogódzó­it keresi a műben, s nem is egyszerűen egy élettapasztalat összegezőjének, az em­ber biográfiailag kibontható, megindokolható megnyilvánulásának tartja azt, mint Saint-Beuve. Kázmért mindenekelőtt a mű érdekli, s benyomásai sejtetik meg vele az író alakját. »Ahogy írásából látszik, Haukland, az ember, magános álmo­dozó lehet, hallgatag, kissé szögletes és érdes jellem.«[71] Ezt az író hőseinek nehéz­kességéből, ridegségéből következteti, mert úgy véli, hogy a szenvedés által tisz­tult és kifinomult belső élet legféltettebb kincsét, a »titkát« tárja fel az írásban. Mint Lagerlöf Selma, kinek »lelke: egy tiszta vallásos világ és egy szomorú hangu­latú érzés gondolataiból formálódott meg, melynek legtipikusabb jelzője: a lelkiis­meretesség.«[72] Már ennyiből sem nehéz felismernünk, hogy Kázmér saját, megol­datlan egyéniségének vonásaiból is bőven merít kedvenc íróportréinak alkotása­kor. Mi is olyannak látjuk őt, mint ő az északi írókat: magányosnak, elrévedezőnek, túlérzékenynek, zavaros álmodozónak és földöntúli rajongónak, aki egyelőre még csak vakon tapogatózik a választott úton.

4. Expresszionizmus

Kétkedő »én« — »akarnám-én«. Kázmér Ernő a következőképpen ajánlja egyik kedvenc olvasmányát A Hét olvasóinak: »Betegesen élénk képzeletű, tüzes és fojtó vágyaktól bús sírásra rezdülő emberek ne olvassák Meyrink novelláit, csak akik a múlt és jövő közti lázas keringést elfedő fátylat akarják fellebbenteni, akik a min­dennapi taposómalomba nem tudják észrevétlenül belekényszeríteni ólomkereszt­ként rájuk nehezedő életterhüket. Csak azok olvassák, akik a láthatár végtelensé­géig törekszenek, hol nemesen és nagyszerűen, mintegy a szovárnvány glóriájában áll az Ember, bámulatraméltó nagyságban és fenségességben, magasan és termé­szetesen — az árnyékok sötét ragyogásában.«[73] E tanács a figyelmes olvasó számá­ra Kázmérnak a saját magával folytatott belső vitáját leplezi illetve fedi fel. Az ellentétes szellemi-etikai magatartások közötti ingadozásnak e képlete nem ritka az első világháború éveiben a rezignáció nihilizmusa és a cselekvő humanizmus között vergődő, ezek belső ellentmondásának áthidalására egyelőre képtelen becsü­letes értelmiségiekben. Elég itt csupán az ifjú Láng Árpád »erjedéseire« és »válsá­gaira« gondolnunk,[74] amikor az expresszionista-aktivista »akarnám-én« vív kétségbeesett harcot a még éretlenül kétkedő »én«-nel; vagy az ekkor még a — valóság pillanatnyi követelményeiből kinövő és ahhoz igazodó, rá visszaható — párttaktika, másfelől a France-i meggyőzés- illetve megértés-utópia és a vallásos etika között botladozó Sinkó Ervinre[75]; esetleg a baloldali etika és a jobboldali ismeretelmélet szorításában égő, valójában cselekvésre vágyó, de ennek lehetőségére csak az utolsó percben rádöbbenő Lukács Györgyre.[76] De máris a megszorításnak, az ugyanennyire lényeges különbségek hangsúlyozásának kell következnie. Mert hiába állítja szembe Kázmér Ernő a »bús sírásra rezdülő ember«-rel a »láthatár végtelenségéig« törek­vőket, akik a nagybetűs »Ember«-t várják: az expresszionizmus nem jelent számára többet futó kalandnál.

Expresszionista kirándulás. Mindössze két — expresszionistának minősíthető — kirándulása volt A Tett ben — fél illetve egy évvel a Meyrink novelláiról írt esszé előtt. Az első A »Café Grössenwahn« lelke — szokatlanul éles hangot üt meg, miközben a huszadik századi német ponyvaregényt, de még inkább ennek előfeltételét, a korabeli élet lehetetlenségét kárhozhatja. Ezt azonban nem a megszokott, szecessziósan túlbonyolított stílusával, hanem a józan értelem előtt egymástól távoleső fogalmak és képek expresszionista montázsolá­sával fejti ki. Századunk nyomorúságai elleni tiltakozása tehát A Tett harsány hangnemét veszi fel, s azt az esztétikai alapot teszi magáévá, amit Szabó Dezső így fogalmazott meg a lap beköszöntőjében: »Az irodalom igen mohón fog egybeélni minden életet, mint valaha a fiatal naturalizmus.«[77] Ennek szelleme hasonlíttatja vele össze a háború kirobbantóinak és vállalóinak ostobán merev kötelességtelje­sítését a jövő etikus kötelességérzetével. Ekkori mesterét, akinek programját már néhány évvel ezelőtt a Májusban is — igaz, az azonosulás és magasabb szintre eme­lés készsége nélkül — magáénak vallotta, — az esztétizmus elsiratásában is kö­veti, hogy ezután még többször mondjon ítéletet a passzív kontempláció, tehát ön­maga fölött is. Jellemzésének harsánysága, megjelenítésének szimultaneitása jelleg­zetesen expresszionista, nyersesége pedig naturalista: »A német regény alfaja a bajor regény. Sermo rusticus és trágyaszag. Simenthali tehenek bőgése és táncmuzsika. Harangozó késelő suhancok és jódlióóóó juhhhahhha... Falusi pletyka, torzszülött gyerekek és fiatal lánykákra éhes vén kurátor. A doktor, a vasárnapi prédikációk, magzatelhajtás és tolsztojanizmus. Korcsmai szocializmus, naturaliz­mus a la maniére Thoma és egyéb izmus. Parasztszellem, parasztbecsület, csirke­lopás és sok-sok sör. Még több sör mint amennyit egy bajor elbír. Vasárnap tánc az enyhén kék »keresztény« ég alatt. Valami rettenetes és minden butaságból összeolvadó ólomfedő, amely alatt megfullad minden élet. Csak a szélmalom zúg, a szél fúj, sőt fujdogál s ó, szolid ipari és kereskedelmi érzék, máról holnapra a mi házunk táját is behordja a minimum 200 oldalnyi betűszemetükkel.«[78] Egyénenként és művenként dicsérő szava is lesz Kázmérnak erről az »irodalom«-ról. Mikor azon­ban általánosságban ír a jelenségről, méghozzá a gyökeresen új világszemléletre és új művészeteszményre esküvő A Tettben, teljesen lesújtó a véleménye nemcsak a német bestsellerről, hanem termelőiről és fogyasztóiról is. Sajnos, nem sokáig. A háborúra uszítok őt is magukkal sodorják; lerántják elefántcsonttornyából. Né­hány hónap múlva Herczeg Ferenc Magyar Figyelőjében már egészen másként vé­lekedik a háborúról.

Másik kritikájában, amit Szemere György Apró regények című könyvéről írt, nem az új ábrázolásmódot, hanem a modern embert mint témát kéri számon, s elmarasz­talja az arisztokratikus magányt: »Talán igaz az, hogy a régi formákban, a régi harmóniában oly sok vonás van, melyre fel lehet építeni a mai ember pszichéjét is — de akkor legalább a stabilis világnézetű ember helyett egy folyton gondol­kodó, törtető, szinte a végtelenbe derülő embert kell beállítani. Az erős ember, az Übermensch, sohasem arisztokrata paprikajancsi s az irodalom sem mindig pózoló magánügy, műkedvelők időtöltése.«[79] Ennyi köze van a kritikus Kázmér Ernőnek a magyar expresszionizmushoz. Ennek utóhatását később csupán egy-egy mondata őrzi. Mikor például két évvel később azt írja Gorkijról, hogy »minden percben kikiáltja magából az énjévé élt életet.«[80] Elvétve kritkai mércéjében is felbukkan az expresszionista igény: »Aktivitás kell, organikus élet, az írói gondolkodás anyagi oldalának nagymérvű egyszerűsödése, az intellektuális és a művészi képességek rendkívüli expanziója.«[81] Vagy abban, amikor 1918-ban Szabó Dezsőt azok közé az alkotók közé sorolja, akik »oly szociális szférák felé közelednek, amelyek az írók értelmi műveltségén túl, a lelkek kultúrájára, a heroikus elszántság gátat ingató pánhumanizmusára mutatnak.« E pánhumanizmus a »végtelenbe tör« és általa az író az »összességhez való viszonyát keresi«. Írását azzal a megállapítással fejezi be, hogy »...az új magyar irodalom dinamikus erejű értékei: Szabó Dezső emberi írásai.«[82] (A kiemelések tőlem — V. G.)

Pacifista prózavers. Mégis: Kázmér Ernő még csak ezután, 1918 első felé­ben kerül az azonosságig közel az expresszionizmushoz, amikor két, számára rendkívül fontos eseményben van része: már csak ember- és civilizáció-pusz­títást lát a háborúban, s a korábbi lelkesedéséért lelkiismeretfurdalást érez; az 1918 elejére megjelent Idegen portrék című esszékötetéről számos kri­tika lát napvilágot, közöttük olyan is, mely — találóan — közönyt és szubjekti­vizmust vet a szemére. Ekkor kezd új műfajjal kísérletezni, s a Dicső Lapok kato­nai folyóiratban a publicisztika, a novella és a vers elemeiből épített szövegeket ír. Egyes számú szimbólumának — az Új Embernek — kollektív jelentése és jövőre-irányultsága, a mondatok kassáki dübörgésű hömpölygése, az egyedi és általános képi azonossága, melyben a költői óhajt a háború végében reménykedők látványa tárgyiasítja; az abszolút látás, mely tetszése szerint láttat együtt közelit és távolit; a háborús nemzeti érdekeken átlépő etikai gesztus — mindez egyértelműen expresszionista stílusra és emberi magatartásra vall. Idézetünk a világháború elleni leg­szebb és — mivel a háború folyamán jelent meg katonai folyóiratban — legbát­rabb tiltakozások közé tartozik:

»Hónapokig élt piszkos, átázott szerbiai lövészárokban, hol hasonfekve pihent és sapkája ellenzőjén részegen s izzón sütött át a napsugár. Nehéz felszereléstől megizzadtan, gyors lépésekben ment végig Galícián, piszkos rutén falukon, sötéten, nehezen nézett a jövőbe, szeretett volna élni úgy, mint régen, sírva vágyta vissza, ami már volt és ha szeme az égre nézett, azt mondta, otthon. Aztán kolerát kapott, istállók nyomorúságos szalmáján feküdt delíriumban, görcsös vonaglásban, de felgyógyult, alázatos lett és magába szállt. Gyengéd szavakkal harmatozta be szi­vét, vezeklőn ment új harcokba, fáradtan, mint a vézna, szent papok, s ha rossz szivarra gyújtott, sötét könnyekbe fullasztotta bánatát, de a legelső városkába, ahová betévedt, langyos kávét kért, sok föllel és órákig elnézte a zöld posztón futó billiárdgolyókat. És boldog volt, ha nem történt semmi, csak a rendkívüli, meglepő csend dermesztette agyát, fülét, ha semmi sem mozdult, — faluk nem égtek, kato­nák nem énekeltek, puskák nem dörrentek, s autók szirénája, repülőgépek zúgása nem rémlett fölötte. Ember akart lenni, nyugodt, álmos: aki kopott kabátban sétál Pesten, Párizsban, Moszkvában vagy Firenzében, gőzfürdőben fürdik, fehér pohár­ból iszik, éjjel alszik és ha felkönyököl ágyában, a holdvilágot bámulhatja, kacag­hat, nevethet sok nyár után és sok lány után, s ülhet otthon tétován.«[83]

E sorokban azonban mégis több a melankólia és a nosztalgia az expresszionista energiánál. A hatalmas arányok könnyen idillé zsugorodnak, s a képeket a révedezés állapotában, mint Radnóti A lá recherche...-ében, a szív sorakoztatja:

»Már jönnek Szibérián, nagy Oroszországon át, megtépve, lerongyolva, eszükben a kertes tanyák mezői, hajdani életük, tavaszi virágok, gyümölcsérés, rétek illata, míg idehaza árva mécsesek virrasztanak, asszonyok bársonyos pillái lecsukódnak, elárvult bús szivek remélnek, hazajön-e mindenki és múlik napra nap, az örömös reménység fájó merengéssé válik, a vándormadarak közül sokan elmaradtak s a tavaszi esték bágyadt remegése a szivekre szakad.«[84]

Szövetségben a szocializmussal. A Mában a Tanácsköztársaság idején jelentkezik

— a Maxim Gorkijról írt esszéjével. Ebben három szempontból közeledik a moz­galomhoz: a szocializmus igenlésében és a vele szembeni egyidejű távolságtartásá­ban; a révedezést felváltó vitalitás akarásával; valamint a nyelvében. Ha miszti­cizmusa korábban életellenes volt, akkor most — tartalmilag meghatározhatatlan —szenvedéllyel: evilágisággal telítődik. Az ősök, egy-két név elhagyásával, ugyan­azok: Flaubert, Zola és Dosztojevszkij. Az ő műveikben »minden ember annyira ember és annyi életmennyiség, mint amily mértékben szolidáris a rohanó életaka­rattal, nemcsak annak végtelenbe folyó tett-mámorával, hanem vért mozgató s végtelen lehetőségeit is szépnek látásában.« E folyamat korszerű folytatója és egyik kiteljesítője Gorkij. Mégsem szabad az ő sikerét csak művészi érdemekkel magya­rázni, mert tette elsősorban társadalmi-tömegpszichológiai jellegű, mert »élete minden örömtelenségét, szívhasogató nyomorát belérikoltotta a közérdeklődésbe s azok rikító fájdalmával sírta magára a halhatatlanságot, mint vigasztaló per­spektívát.« Ezért — teszi hozzá Kázmér — nemhogy Csehovot, de még Korolenkót, Patopenkót vagy Andrejev Leonidot sem közelíti meg művészi szinten.[85]

Már ennyiből is láthatjuk, hogy Kázmér művészeteszménye alig változott valamit a Tanácsköztársaság idején. Másutt fogjuk részletesebben tárgyalni, hogy mit remél a társadalom forradalmi átalakulásától. Itt csak azt szögezzük le, hogy ekkor figyel fel először a társadalomkritikai beállítottságú, szociális ihletésű írókra, anélkül, hogy a szemléletében ily módon fokozódó ellentmondást feloldaná. Homályos fo­galmazása azt sugallja, hogy szerinte Gorkijt a történelmi pillanat tette népsze­rűvé; műve forradalmi értékű, cselekvésre mozgató erő. Vele szemben — vagy legalábbis: rajta túlmenően — az igazi művész sokkal mélyebben, más korok, béké­sebb időszakok számára is tanulságot rejtőn érzi és érezteti át az embert. Őt nem sajátíthatják ki feltörekvő osztályok, ő mindenkié, de mindenekelőtt a szellemi rokonaié: az emberszerető, mégis gyógyíthatatlanul magánosoké.

Néhány hónappal korábban Szabó Dezső expresszionizmusát dicsérve, azt írta róla, hogy az »sokszor erőszakos stílusban, szerkezetben, elgondolásban.« A Gorkijról írt tanulmányában (a Ma hasábjain) nála is megjelennek az előzőleg bírált, sze­cessziós kacskaringókat is fölülmúló szókapcsolatok: ezt az előbbi két idézetünk is szemlélteti.

5. Okkultizmus és fantasztikum

Az esszék a kritika tükrében. A forradalom annyiban befolyásolta Kázmér Ernő világnézeti és esztétikai szemléletét, hogy némileg határozottabb és életesebb tar­talmat adott a lelkek szövetségén alapuló művelődési utópiájának. Ő ugyanis nem volt frontkatona, s csak a cikkeivel vett részt a világháborúban; nem járhatott tehát úgy, mint Bosnyák István szerint Sinkó, akiben »A háború és a személyes frontélmény mindenkorra lerombolta a nekikényszeredett ifjú hedonista »france-ista illúzióit«, hogy az egyébként atavisztikusan vad, nem-emberi élet magával az emberi értékekkel, esztétikai, bölcseleti és etikai kincsek igényes megbecsülésével és élvezésével is emberségessé tehető.«[86] Hogy ennek ellenére is — vagy akár ennek következtében, mert a kultúra kontinuitásának France-i elve ellentétben áll az iz­musok diszkontinuitást hangsúlyozó voluntarizmusától — távol áll a Ma ember- és művészeteszményétől, Mácza Jánosnak az Idegen portrékról írt tapintatos, mégis elutasító kritikája tanúsítja. Mácza természetesen az esszék szubjektivista eklek­ticizmusát kifogásolja: »Kétségtelen: nagy szenzibilitások, erős fogékonyságok duz­zadnak benne, és fogékonyságán valami ideges keresés, törekvés egy ismeretlen letisztulás felé; de a keresésre ösztönző indítói annyira szubjektív hangulat formá­ba fakadók, hogy természetszerűleg kizárják magukból az objektivitás lehetőségét, s megakadályozzák a maga elé hitt cél elénktisztulását, sőt: hitünket ebben a cél­ban.«, mert »az ilyen írások célja mégis csak a verekedés, valamiért (kiemelés — M. J.) verekedés; hogy ne csak mindenre beidegzett hangulataink változó játékát, hanem teljes magunkat adjuk, aktivitásra feszültségünkben, mint kritikusok, az esztétika passzív formái fölé ágaskodón!«[87] Nyilvánvaló, hogy Tabéry Gézának, A Hét munkatársának éppen az előbbi ellenkezője tetszik: az örökös mimikri lát­szata mögött a művész azonossága: »És mintha stílusa minden nemesen világosmegállapodottsága mellett is szordinósan követné a szerenádban ünnepelt modell hangját, — látszólag az alá rendeli magát, akiről szólani akar. Az esztétának e vér­beli önmegtagadásán át is művésznek maradni, megcsinálni a környező társada­lom, néhol a kor levegőjét, — igaza van: portré. Portré a javából.«[88]

Rémregények. Már ennyiből is látszik, hogy Kázmér szókincsében az olyan (nem ritka) kifejezéseknek, mint például a »végtelenbe derülés«, vagy »kozmikus régió« nem expresszionista, hanem — platonizmusának miszticizmusra hajló jellegéből következően — okkultista jelentése van. Erre az a bizonyítékunk, hogy Kázmér Ernő első kritikusi korszakában gyakran ír ma már a lexikonokban és a nemzeti irodalomtörténetben is ismeretlen nevű osztrák és német szerzők fantasztikus re­gényeiről. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a századelő agnoszticizmusának a kor legnagyobbjai — közöttük Thomas Mann — sem tudnak ellenállni. Kázmér legalább látja és megírja hibáikat, anélkül hogy elhagyhatná a témát; hiszen tisztában van vele, hogy A Hét olvasótáborának elsősorban erre a kétes értékű, némelykor a szépirodalmisággal is kacérkodó irodalomra van szüksége. Előfordul azonban, hogy ő is meginog, és ilyen esetben váratlanul felértékeli a kispolgári tömegek ízlése számára gyártott tömegcikkeket.

Gustav Meyrinknak a Golem című, megjelenése idején nagy érdeklődést keltő mű­vét valósággal lelkendezve fogadja. Az író »metafizikába ojtott esztétikai ösztöne-e. bűvöli el, s »igaz, misztikusan nagy művész«-nek tartja. A »fantasztikusság«, »álomlátás«, »transzcendentális élet«, »az élet végtelen mámora«, »titokzatosság«, »végte­lenség«, »a természetfeletti szépségek természet szerűsége«, »a perspektíva végső látószöge«, »az emberfeletti ember gondolkodása«[89] — e kifejezések árulják el leg­inkább alkotójuk szellemi kalandjait. Egy platonista rajongó portréját egészítik ki, aki a túlvilági lényeget kutató látnokot tiszteli a költőben. Az élmény mámora áll az első helyen e szemléletben, melyet a századforduló mély szellemi ellentmondá­sai formáltak ki: a stílromantika szertelensége, a Nietzsche után divatossá lett dionüszoszi életvitel vágya, az elefántcsonttorony morbid szépségimádata, az imp­resszionizmus problémátlansággal ámító könnyedsége, a szecesszió történetiség-tagadása és irracionalizmusa, a jelenségek rejtett kapcsolatát átérező misztikus szimbolizmus — mindez együtt örvénylik, szétválik és összefonódik Kázmér bonyo­lult, váratlan szókapcsolatokkal túlépített mondataiban.

Meyrink három könyve mellett az akkor rendkívül felkapott (a harmincas években már inkább csak hírhedt) Hanns Heinz Ewers két regényével és Arthur Landsber­ger elbeszéléskötetével és három regényével foglalkozik. Ewers Alraunejéval kap­csolatban nem a rémregény társadalmi és divatjelenségéből indul ki mint A »Café Grössenwahn lelké«-ben, hanem a kritikai állásfoglalás helyett az író tehetségét kutatja, s az alkotói lehetőségek kiaknázatlanságán sajnálkozik. Igaz, azt is kimond­ja, hogy míg a perverzitások regénye már negyven kiadást ért meg, többet mint Strindberg vagy Dosztojevszkij, addig A Karamazov testvérek még nincs magyar­ra fordítva. Ugyanakkor e — az emberi arányok szörnyetegivé torzításával minden pszichológiai hitelességet túllépő — regénnyel kapcsolatban mégis leírja, hogy »lehetetlen belőle meg nem látnunk az emberi pszichének a tudattalanságba vezető útjait, melyekbe Ewers oly mélyen hatolt be, mint még író soha.«[90] Kázmér eszté­tikai érzékenysége itt csődöt mond a divat előtt. Egyedül Landsbergerrel szemben határozottan elutasító, jóllehet e magatartásban is rejlik pozitív vélemény: az ti., hogy elolvasta az elmarasztalt regényeket.[91]

Ismét miszticizmus. Érdekes, hogy Kázmér miszticizmusa a világháború befejezése előtt, bátor pacifizmusa idején, expresszionista prózaverseinek írásakor sem enged. Ekkor írja A borzalom irodalma című cikkét, melyben, akaratlanul is ködösítve a valóságos összefüggést, s ugyanakkor gyöngébb én-jének engedve, a rémregények divatját, a műveletlenek borzalomszomját életünknek váratlan pillanatokban fel­bukkanó misztériumaival hozza kapcsolatba. Vakságunk, a megismerhetetlen miat­ti szorongásunk a borzalom irodalma iránt is fogékonnyá tesz bennünket, mégha ez nem is vezethet máshoz, mint — miként egy másik helyen írja — »az önmeggyötörtség tudatának emberfölötti élvezetéhez«. Ennek dacára nem tud lemondani annak a kereséséről, ami számára hozzáférhetetlen: »Csodálatos látni, hogy az iro­dalom mennyi útja ágazik a megközelíthetetlen felé s mennyire túlmegy minde­nek út a rendes öntudat biztos körein... ...Túl az élet és a fizikai törvények ismert völgyein a harmadik Szféra van, a misztikumok s a pszichológiai problémák kapuja, melynek küszöbét csak tapogatózva léphetjük át s ha át is léptük, hol bukkanhatunk bizonyosságokra?... ...Az emberiségnek mindig a legfőbb és mégis ismeretlen vágya volt, hogy azokba a misztériumokba hatolhasson be, mely reája nehezedik s amely könyörtelenül súlyosbítja láncai súlyát.«[92] Túlságosan közel áll Kázmér Maeterlinckhez, semhogy le merné írni a nevét, pedig elsősorban az övét kellene, aki A szegények kincsében így ír: »Csak úgy növünk, ha növeljük a misz­tériumokat, melyek ránknehezednek, és rabszolgák vagyunk, akik csak olyképpen tudják magukban fönntartani az élet vágyát, ha — anélkül, hogy valaha elbátortalanodnának — könyörtelenül súlyosbítják láncuk súlyát... E csodaláncok törté­nete egyetlen történetünk; mert csak egy misztérium vagyunk és az, hogy mit tudunk, nem érdekes.«[93] Helyette Novalisra és Swedenborgra hivatkozik, »kikben semmi sincs a mindennapi levegőből, a mindennapi világosságból és mégis ha olvassuk őket, akár Novalis Töredékjeit is, be kell látnunk, hogy a bizonyosság, az egyedülvaló bizonyosság csak ő bennük van meg s hogy írásaik nemcsak a misztikus irodalom legtisztább gyémántjai, hanem az emberiség irodalmának cso­dálatos kincsei.«[94] Az ilyen fogalomrendszer természetesen nem adhat magyarázatot a misztikus világélmény és a rémregények divatjának összefüggésére. Ezután már csak a műfaj klasszikusainak nevei és önkényesen homályos gondolatok sorakoz­hatnak közismert irodalomtörténeti adatokkal.

6. Magyar irodalom-kép

Világirodalmi mérce. Kázmér aránylag keveset foglalkozott a magyar irodalommal. Az irodalom egésze nem is érdekelhette túlságosan, mert szinte kizárólag az akkor éppen megjelenő, legidőszerűbb könyvekről írt; könyvekről, melyek a legközelebb álltak hozzá, melyekben önmagára ismert, saját nyugtalanító kérdéseire: könyvek­ről, melyeknek életszemlélete világirodalmi olvasmányaira emlékeztette. Hogy csu­pán gyönyörködni szeretett az irodalomban, bizonyítja az is, hogy — ezt azonban nemcsak alkata, hanem legfontosabb megjelenési fóruma, A Hét is magyarázza — csak közvetve, csupán ízlése érvényesítése által vett részt a korszak viharos iro­dalmi csatározásaiban. Mindennél többet mond, hogy a legnagyobbakról, Adyról, Babitsról, Móriczról, Kassákról vagy Füst Milánról a Tanácsköztársaság bukásáig — tudtunkkal — egy sort sem írt le, még csak a nevüket sem említette. Ettől eltekintve azok között a kritikusok között foglalja el szerény helyét, akik a nép­nemzeti irányzat provinciális béklyóinak lerázásával a korszerű európai kultúrában képzelték el a magyar irodalom helyét. Kázmér abban különbözik tőlük, hogy fiatalabb lévén Ignotusnál és általában a Nyugat első nemzedékénél is, egyrészt már magától értetődőnek veszi az őt környező polgári liberális szellemi körülményeket, az irodalom elvárosiasodott jellegét, másrészt, ebből következően, szabadon, elő­ítéletektől függetlenül nyilvánít véleményt, jobbára azokról az impresszionista-szecesszionista esztétikájú és világszemléletű könyvekről, melyeknek szülőit és idősebb testvéreit a világirodalomból, elsősorban a német nyelvterületről, már ismeri, s amelyek számára Ignotus és a polgári irodalomszemlélet nyitott teret Magyaror­szágon a századfordulón.

Magyar íróeszménye. Nem csoda hát, hogy Kázmér a jövendő nagy magyar íróját — a mai irodalmi köztudatban ismeretlen — Reményi Józsefban sejti meg, s az ő könyveinek a kiadását szorgalmazza vagy ötven — Tevan Andorhoz, a kiadójuk­hoz írt — levelében,[95] anélkül, hogy — akár kritikáiban, akár levélben — egyértelműen meg tudná fogalmazni, hogy mit érez benne kivételesen nagynak. Kapcsolatukban a hasonló lelki alkaton és ízlésen kívül a barátság tette Kázmér Ernőt az Amerikába kivándorolt Reményi József hazai irodalmi ambícióinak szószólójává.

Ezért írt róla ez idő tájt mindössze egy ismertetőt, de annál több levelet az érdeké­ben, ilyen »esztétikai« érvekkel: »Minden protektorkodni akarás mellőzésével írom Önnek (ti. Tevannak — V. G.), hogy Reményi a legtöbb jövőre jogosító magyar író, kinek egészséges és komoly érettségű hangja minden más fiatal írónál előbb fogja megnyerni az olvasók tetszését, s ha kis regényét kihozná, nem csalódna Reményiben, őhelyette, ki ma csak a háború miatt nem érintkezhet annyira az itthoni körökkel, néhány barátja, köztük én is, a legnagyobb örömmel vállalom magamra a kritikai sikert, küzdők, írok, tárgyalok érdekében, különben is feljogo­sított mindenre, hogy helyette intézkedhessek.« Csak a megszállottság foka hasonlítható Lukács Györgynek a Balázs Béla műveihez való viszonyához, — az érve­lés kritikai elmélyültsége semmiképpen. Tevan Andor, aki mecénás és üzletember egyszemélyben, reménytelenül ismételgeti neki ugyanazt a választ: Magyarorszá­gon a vidéki írók is népszerűtlenek, hát még a kivándoroltak. Reményinek nincs írói jövője, míg haza nem jön; addig ki sem érdemes adni a könyveit. Egyik regé­nyét, a Messzeségek címűt, mégis megjelenteti, s erről Kázmér csupán lelkedezni tudhat. Az élet és a művészet körüli töprengések bűvölik el, s a kicsinyes kisvá­rosi, nyárspolgári keretekbe zárt lélek ábrándozásai a nagyvárosi élet vélt szabad­ságáról.

Lírai azonosulás — fölülemelkedő bírálat. Kázmér is hasonló belső kettősséget él, még ha nem is távoli térségek, hanem inkább megvalósíthatatlan magatartások vonzzák is. Az évekig váltakozó nekibuzdulások és lehorgadások közepette az expresszionizmus kínál számára tartós szellemi magatartásformát, amelyet a már elemzett néhány felvillanáson túl nincs ereje vállalni, polgári individualizmusa, hajlama az érzelgős kontemplációra, passzív szemlélődésre sokkal mélyebb annál.

Esztétikai liberalizmusa ennek ellenére határtalan. Az impresszionizmustól idegen vagy annak egyenesen ellentmondó művekben is tud önmagát-keresőn, az élmény pillanatnyi szeszélyétől vezetve — gyönyörködni. De alkata-ízlése viszonylagos anak­ronizmusának is tudatában van, s ezt szemlélete kiszélesítésével, mércéi — saját magát is cáfoló — megszigorításával igyekszik pótolni, úgy, hogy keményen bírál­ja az impresszionista-szecesszionista életérzést. Ezt azonban — miként Ambrus Balázs Koszorú című kötetéről írt kritikája tanúsítja — csak általában teszi:

»A pillanatokhoz tapadó líra elveszítette minden összefüggését a mai élettel, mert még sohasem volt talán idő, amelyben a bizonyos hangig szinészies, patetikus ér­zés még az igazi kultúra számára is számba jövő emberek nagy részénél oly keve­set jelentett volna, mint ma. Valami mély szakadás van közöttünk és a versekközött: a költők költők számára írnak és legfeljebb még félbemaradt költőknek, mintha a versen élő lelki szükséglet igaz értékeit, a polgári művészet gyenge és durva karikatúráitól — csak az esztéták hedonizmusa tudná megkülönböztetni.«[96]

Ambrus méltatására térve ugyanis csupán azonosulásra képes. Impresszionista,

»reszketve síró« énje kerekedik fölül, hiszen az idézett sorok sem képviselnek bírálatot, hanem pusztán részint tárgyilagos, akkor (1918-ban) már köztudott meg­állapítást, részint eleve megvalósíthatatlannak érzett nosztalgiát élet és művészet valamilyen egysége iránt. Kázmér nem esküszik az új magyar messiások egyik közismert modelljére sem, s megmarad a századforduló irodalmáraira jellemzőn l’art pour l'art szépségimádónak, platonikus rajongónak, kiegyensúlyozatlan merengőnek, de mindenekelőtt: eklektikus világnézetű, mindenre kíváncsi, a mélyebb összefüggéseken révetegen átsikló, a konzervativizmusnak olykor a politikában és az esztétikában is engedményeket tevő — polgárnak. Mindemellett hangulatok, szí­nek, árnyalatok iránti érzékenysége, a költői szavak és mondatok impresszionista festményként való érzékelése, pikturális látása, mely éppen úgy befogadja a nyers élettényeket, mint az öncélúan kápráztató dekorativitást és a kimondhatatlan, meg­nevezhetetlen pszichikai és mitikus mélységeket — az impresszionista és szecessziós irodalom avatott, tipikus bírálójává teszi. A körülötte dúló irányzati harcok, világ­nézeti és esztétikai áramlatok közepette eszmélkedni kénytelen. Mivel azonban bizonytalan egyedüllétében, viszonylagosan egységes világnézet hiányában csak a másodrangúvá süllyedt, az eseményeket pusztán kísérő, regisztráló A Hét lapot érzi maga mögött, — az ilyen megnyilatkozása csupán alkalmi kitekintés és önbí­rálat. Erre vall az is, hogy az általános bírálat után megdicséri Ambrus Balázs verseit: a Koszorú hangulati önellentmondásaiban pozitívumot, »harmonizált lelki kultúrá«-t talál, s azt Kosztolányi Dezső és Szép Ernő »finom és akaratos fájdal­masságáéhoz hasonlítja. Itt különbözteti meg a líra két alaptípusát: az emlékezőt és a teremtőt. Az előbbi a közönyös, hangulataiba, álmaiba húzódónak; az utóbbi a korral szemben nyitottnak, »kultúrát teremtő«-nek felel meg. Azonban Ambrus (és — természetesen — Kázmér is) »ahelyett, hogy a közérdeklődésbe rikítaná ma­gát s együtt zúgna az automobilok búgásával, az aeroplánok csattogásával, a mai gyorsuló élet izgató és pillanatonként változó elemeivel, elfogadja, színezi azt a szerepet, mit rádeterminált a lírával szembeni közönyösség,«[97]

Az sem véletlen, hogy Molnár Ferenc Andorjának szentimentalizmusát is mélyen át tudja érezni, »egy szánalmas és szomorú szenvedély regényé«-t, amelyben »elcsöndesedik, elfullad minden, mint az őszi ködben vagy félhományban a csodálatasan egybeolvadó házak sora.«[98] Ezt a nihilista, dekadens hangulatot, blazírtságot, melyet kifinomult idegei elmosódottságként, borongó ködösségként érzékelnek, — keresi más irodalmakban is. Ez azonban, miként jeleztük már, csak spontán meg nyilatkozása az alkatnak és az ízlésnek. Az első gyönyörködtető benyomások után, az elrévedést követően, az eszmélkedés tárgyilagosságra, esztétikai mérlegelésre indítja a kritikust, aki bármennyire is eszményi befogadója Molnár regényének, mégsem tud megfeledkezni a mű korlátairól. Kimondja, hogy Molnár regénye nem képvisel »új irányt« vagy »új értéket«. De erényét, az »önváddal teli ember pon­tos lélekrajzát« is kiemeli, mivel a mű pszichológiai fedezete mindig fontos szá­mára. Hasonlóképpen Bíró Lajos novellisztikájában is a pesti sors, a pesti emberek íróját köszönti. Ábrázolásmódjának eredetiségét, igen találóan, történeteinek vázlatszerűségében, s egyúttal az »életet átfogó szimbolizmus«-ában határozza meg. A nagyvárosi író és a nagyvárosi kritikus találkája e bírálat az alig egy-két évtizede nagyvárosi irodalomban, — s a találkozás eredménye csak pozitív lehet. Kázmér elutasítja azokat, akik Maupassant követőjének mondják Bírót, aki szerinte igazi művész, mert »novellái a pontos millieun és az emberi dokumentumon túl nem realista s nem naturalista írások.«[99]

Magyar klasszikusok — Petőfi nélkül. A magyar irodalom történetéről, más nem­zeti irodalmak közötti helyéről, egyértelműen, mégis ezúttal is kifejtetlenül, a várat­lanul és tragikusan elhunyt Kaffka Margittól búcsúzva mondja el véleményét,[100] — inkább Babits Petőfi és Arany című esszéjének, mint Ignotus ellentmondásosságá­ban is meghatározott gondolatrendszerének hatására. Az utóbbi ugyanis nem esett Kázmér túlzásába; ő a fürdővízzel nem öntötte ki a gyereket is, és a tizenkilence­dik század második felének, de különösen a századfordulónak az epigonizmusa, az új polgári irodalom terebélyesedését akadályozó népnemzeti dogmák nem kisebbí­tették előtte az irányzat klasszikusait[101]; tudatában volt azok társadalmi-nyelvtörténeti-esztétikai jelentőségének. Kázmérnak azonban nincs történelmi érzéke, és fi­nom érzékenysége e korszakában csupán egyfajta lírai-kontemplatív irodalom be­fogadására teszi képessé. Ezért teszi meg azt az ostobaságot, hogy Petőfit egy is­meretlen féltehetséghez, Körnerhez hasonlítja, s nem látja, hogy az utóbbi a művé­szi erőn kívül a történelmi-társadalmi talajt is nélkülözi. Nem veszi észre a különb­séget a nemzet és a világirodalom nagy költőjének hősi halála és egy álmodozó fiatalember történelmi célokon kívüli vitézkedése és mélyebb jelentés nélküli, véletlennek is mondható halála között.[102] Szerinte az európai nemzetek irodalmi köz­tudatában csak annyi van a magyar irodalomból, hogy »jó messze, gondosan el­bújva Ausztria mögött van egy nemzet, amelynek irodalmát Körneren át akarnák megismerni.«[103] A magyar irodalom valóban sokkal több Petőfinél, de semmiképpen sem kisebb vele. Még akkor sem, ha mögötte és mellette Kázmér kedvencei — Balassi, Csokonai, Vörösmarty — sorakoznak, akik az ő számára a tradíciót, az Európával való lépéstartás — gyakran tragikus — igényét képviselik, s ezzel a századforduló költészetben is polgárosodást hozó átalakulásának nagy előhírnökei.

Kázmér Krúdy Gyulának a Napraforgó című regényét is a világirodalom perspek­tívájából, az eszmélkedő-felnövő kis nemzet beilleszkedési lehetősége felől mél­tatja. Nem alaptalanul, az orosz klasszikusokkal, Gogollal és Turgenyevvel rokonítja, s abban reménykedik, hogy »...ha eljuthatna az oroszok világnézetéig, szlavofil szellemük természetes irányításának megfigyeléseihez is, akkor úgy tekinte­nénk Krúdy Gyulára, mint kicsiny, ismeretlen, távoli, most már alighanem »keleti« irodalmunk egyik méltó reprezentánsára, akin keresztül a külföld is figyelne ránk.«[104]

7. A Tanácsköztársaság vonzásában

»Világirodalmi« magyar szecesszió. A Tanácsköztársaságot megelőző hangulatnak Kázmér Ernőre gyakorolt reális hitre és derűlátásra ösztönző hatása több kritiká­ján is kimutatható. Juhász Gyula verskötetéről írt bírálatában figyelemreméltó, hogy felismeri: a költő önmarcangolásai, lemondásai végső kicsengésükben nem pesszimisták.[105] (Ha a Lila akácot prózaversként olvasta, akkor most — pánlirizmusa szellemében — Juhász lírai vallomásainak sorozatát »nagy lírai regény«-nek nevezi.) Várnai Zseni Anyaszív című kötetéről, a magyar irodalomban egészen sajátságos ún. »alkalmi lírá«-ban határozva meg jelentőségét, szintén pozitívan foglal állast. Nem hiába íródott a kritika október 31-e után, mert reméli, hogy Várnai Zseni »az új világ programján belül megtalálja a csodálatosan kiélesedett szenvedély tisz­ta erejét, magába szívja a szebb, szabadabb élet minden szépségét s így a tragé­diákat átélő költő lelki élményeit is adja, közelebb hozván az események poláris ellentétét a léleklehetőségekhez.«[106] Ez azonban nem gátolja meg, hogy ugyanebben az írásban ne emelje ki Lesznai Anna Édenkertjének stilizáló, dekoratív törekvé­seit.[107] Sőt, nemhogy túljutna a szecesszión, hanem inkább újabb vallomást tesz róla. A következőképpen ír Szomory Dezsőről a Tháliában, ahol a Tanácsköztársa­ság polgári demokratikus hónapjaiban tanulmányai jelennek meg: »Ha kutatni akarom, hogy ki az a modern magyar író, aki a diákéveimtől és egy alföldi város szomorúan szegény világától Firenzén, Genfen át életemet és napjaimat végig kí­sérte, akit nemcsak minduntalan újra meg újra olvasni kényszerültem, hanem gondolataimban mindennapos kísérőm volt, akkor csak Szomory Dezsőre gondol­hatok.« Ő is tehát Szomory hívei közé tartozik; határtalan és kritikátlan rajongá­sában világirodalmi jelentőségű mélylélektani felfedezőként ünnepli: »Ezekben a lelkek mélyén eltemetett indulatokkal való érzékeltetésben Szomory Dezső minden szubjektív önkényességével és írói modorának megnyilvánulásával nálunk egyedül­álló és hiába kutatnánk a viágirodalomban, erre az énből kitolódó érzetekre alig lenne példa.«[108] Lelkesedésében egészen addig megy, hogy Tolsztoj Anna Kareninájához hasonlítva, a Szomory-novellának ad elsőbbséget, »terjengősség«-gel, »reprodu­káló realizmus«-sal marasztalva el az előbbit. Nem ütközhetünk meg ezen az igazságtalan összehasonlításon, s a Szomorynak tulajdonított mélylélektani zsenialitá­son sem, melynek szecessziós különcködése a korabeli kritikát sem vonzotta egy­értelműen, — hát még a mait! Kázmér sem egészen magabiztos az értékelésben, hiszen tudatában van, hogy a kritikus a mű ürügyén leginkább saját magáról be­szél: »De mit csináljon a kritikus? Hogyan közeledjen hozzá és honnan keresse a mértékeket és az értékeket ehhez a monumentális műremekhez, amelyben saját bensője saját valóságának egy részét tárja fel, talán alapgondolatul, érdemes-e ez az emberfajta az ábrázolásra?«[109] Impresszionistáknak minősíti Szomory novelláit, hasonlóan széles jelentést adva a kifejezésnek, mint évtizedekkel később Hauser Arnold A művészet és az irodalom társadalomtörténetében.[110]

Az új magyar dráma kritikusa. Még terjedelmesebb tanulmányt ír Lengyel Meny­hértről, akinek drámáit jó érzékkel helyezi el a magyar dráma történetében. A Thália egyik kezdeményezőjének világirodalmi ősét Ibsenben (A nép ellensége című művében) jelöli meg, mint a provinciális magyar társadalmi viszonyoktól elrugasz­kodni vagy velük szembefordulni képtelen színpad lehetséges esztétikai és erkölcsi útmutatóját. Művészetszemlélete itt kerül legközelebb a szocializmushoz, jóllehet ekkor is tudja, hogy a művész és a politikus egymástól távoleső területről, eltérő utakon közeledik az azonos cél felé: Stockmanna doktor folyton élesedő harca, Ruyder abba maradt küzdelme nagyonis meggyőződéses példa arra, hogy a szel­lem nagy forradalmárai egyszerre szenvednek a művészetért és a szocializmusért. (...) Forradalmárok ők — s itt Ibsenre, Hauptmannra, Shawra is gondolok... ...de nem a politikában tévedő forradalmiság értelmében, hanem az erkölcsi, a művészi kényszerűség külön forradalmi szempontjai szerint.«[111] Most e két út vég­telenbe tartó, ott megvalósuló konvergenciája jelenti az életnek expresszionisztikusan szimultaneista vízióját kritikusunk szemében. Ez az élet azonban csak vágy, esetleg alkalmi kirándulás, melyben a lírai tapasztalatra, az impresszionista él­ményre hangolt idegek révén a jelen lehúzó ereje is hat, a »valódi és mély meg­nyilvánulás, talán az a mód, ahogyan az idegeink az életre mutatnak, s amely mód ahogyan az idegeink az életre mutatnak, s amely módnál megakad minden objektív szemlélődés, mert önnön vergődésünkön keresztül látjuk a körülöttünk élők tehetetlenségét.«[112] Az elmélyült passzív szemlélődés, a mozdulatlanság hitetlenségre hajló lényeg-keresése, a Flaubert-i impassibilité, a »kisemberek« megbocsátó szelídségű, fájdalmas »Újra-látása« jól megfér a polgári demokratikus forradalom pillanatai­ban korszerűvé lett realisztikus igényekkel. Csak a szektás optimizmus róhatja meg kritikusunkat a forrongó napokban is feloldhatatlan világnézeti és esztétikai önellentmondásaiért, hiszen, miként még látni fogjuk, sokkal bátrabban áll ki az új világrend mellett, amint azt osztályhelyzete és esztétizmusa alapján remélhet­tük volna.

A művész: a baloldal tűzoszlopa. Kázmér Ernő a Tanácsköztársaság napjaiban nem egy osztályból kinövő akaratra, a történelmi sötétségben csak önmagának világító és önmagát elveszejtő vakhitre esküszik, hanem a nagy alkotók örök eszményére: az emberiségre. A kázméri élet képe abból a magasságból rajzolódik ki előttünk, ahonnan nézve a Keletről érkező eszme felrázza és életkedvvel tölti el a kábulta­kat s reális — bár távoli — perspektívát ad a még mindig homályban botorkáló emberiségnek. Az emberek azzal még nem változtak meg, hogy az új szellem hatá­sára egyesek közülük — önmagukra és mozgalmukra egyaránt tragikusan — előrefutottak. Kázmér szerint ezzel elsősorban a művész van tisztában, akit nem az ember pillanatnyi törekvése, gyorsan lohadó lelkesedése, hanem egész sorsa, életé­nek lényege érdekel. E józanságot, mely a napi politikai taktika mögött nem té­veszti szem elől az emberanyag éretlenségét, hosszú időt igénylő átfejlődését, naiv, énje legmélyét nem érintő fellobbanását — miként mondottuk már — kétségtele­nül Kassákéktól tanulhatta. De ezenkívül azt is, hogy szenvedélyesen kell politizálni a leghaladóbbakkal egyvonalban, s közben arra ügyelni, ami tartósan felszívódva az emberiség egy magasabb szintjének épótőanyagává válik, mindennek mértékét pedig bátran a művész látomásosan megjelenítő erejében tisztelni, nem a tömeg­ben, akinek »...színházba tódulása egy cseppet sem kedvezhet azoknak a művészi érettségből fakadó törekvéseknek, amelyek az örvényt az igazi drámák közé soroz­zák.«[113] A forradalmi korok útmutatói tehát nem a tömegek s nem is a vezetőik, a politikusok, hanem a költők: »Minden új kultúrát kívánó forradalmi korban, amely a legtöbbször egybeesik a politikai forradalmakkal, a középponton a művész, a költő áll és annál erősebb az érdeklődés utána, minél kevesebb a kultúra.«[114] A Nyu­gat kritikusai, Ignotus, Babits, Schöpflin tekintették ilyen mértékben öntörvényű­nek, s csak a saját belső mércéje szerint bírálhatónak a költő világát, akinek átérzett tudása fellebbezhetetlen volt előttük. Szabadságot, teljes szabadságot kell adni a költőnek, hogy utat mutathasson a szabadság felé azoknak, akik képtelenek fel­ismerni saját lehetőségeiket — ez Kázmér magatartása a polgári és a szocialista forradalom idején, amit így határoz meg Peterdi Andor költészete ürügyén: »[Peterdi] Él és ír s ez a legtisztább forradalmiság. A költő megy s mi utána, hogy akaratlanul is szolgái legyünk érzéseinek.« E szellemiséget hiányolja Szép Ernő regé­nyében, a Lila ákácban, melyben a főerénynek vélt líraiság szerkezeti aránytalan­sághoz, monológszerűséghez, érzelmi túláradáshoz vezet: »Már megint csak impresszionista, ha tisztító, selejtező mesterségbeli rutinnal is és a téma kitalálásában, megragadásában, megcsinálásában csak érzéseket ad, érzéseket, amelyek azonban nem az emberiség érzései, még kevésbé a kozmikus élet szépségei.«[115] (Kiemelés — V. G.) Az író tehát azzal, hogy saját énje kalandjait írja meg, csak a hasonlókép­pen elszigeteltek rokonszenvével találkozhat, de a közösség élményein, a kozmikus életen (vajon itt az expresszionizmusra gondolhat?) innen marad. E két mozzana­tot, a társadalmi és a költői utópiát másutt is egybekapcsolja. Szerinte az ábrázo­lás akkor hiteles, újszerű és kivételes esetben korszakalkotó, amikor az író ábrá­zolásában »a világtársadalom tökéletesülő emberének morálja az egyetemes szoli­daritásban és a kozmikus élet új erejében éppen új világgá fogant.«[116] Egy év múlva, s már a Tanácsköztársaság bukása után egészen más hangnemben ismerteti Szép Ernőnek egy másik, a Lila ákácnál is líraibb könyvét, az Októbert. Éppen azt di­cséri benne, amit korábban elmarasztalt: az impresszionista líraiságot.

A fellobbanás után. Az ellenforradalom felülkerekedésekor Kázmér Ernő is meg­torpan: mintha folytatódna korábbi kettőssége, a közéleti szerep és a szellem világába menekülő énnek a forradalmi napokban mérsékelődött ellentmondása. A fehér terror ideológiájának elfogadásával látszólag még messzebb megy, és még esztéta lényét is megtagadja. Herceg Ferencnek A fekete lovas című színművéről írt kri­tikája szerint: »...arra a végső meggyőződésre kell jutnunk, hogy meg kell térnünk magyarságunkhoz, hazafiságunkhozamelyet mint a nacionalista érzés új ideálját, szembe kell állítanunk minden szépségnek, minden érzéki gyönyörűségnek alternatív ideáljával«. Kázmér »új misztikuma«, »áthatolhatatlan új lehetősége« az »egységes, nagy Magyarország«. (A kiemelés tőle.) Ennek dacára esztétasága még ebben az írásban feléled, mert hiába kell kiemelni a »színpadi monda­nivalót«, a »nagy alapérzét« (úgy tűnik, mintha e szókapcsolatok nemcsak utólago­san csengnének ironikusan) — a mű felépítését, művészi megoldásait bátran kifogá­solja. E végső minősítés pedig még inkább karikírozza az előbbi kötelező bűnbá­natot.

Kritikai mércéjében nagy ingadozások tapasztalhatók. Láttuk már, hogy mennyire ellentmondásosan viszonyul a költői prózához, ezért meglepő, hogy általában szólva a magyar regényről, szokatlanul magasra emeli a mércéjét.[117] Úgy látja, hogy a ma­gyar regény, Bródy Sándor és Móricz Zsigmond kivételétől eltekintve, messze le­maradt a korszerű európai színvonal mögött, s még mindig egy múlt századi író, Kemény Zsigmond valósította meg eddig a legteljesebb epikai szintézist. Kázmér »komor, zord tehetség«-nek képzeli el a jövendő magyar íróját, aki »ökölbe szorí­tott kézzel nézve szemben a tömegsikerrel, hogy megírja a „grand romant”«. Ennek szellemében alkot véleményt Ckolnoky László és Nádas Sándor egy-egy művéről is. Az előbbinek Piroska című regényében az ragadja meg a figyelmét, hogy a »groteszkségek és a színes fantasztikumok elbeszélője... ...visszakanyaro­dik az élethez s az élet egyszerű interpretálását nyújtja nekünk...«, majd pszicho­lógiai-világnézeti vallomással folytatja: »...akik a szertelenségektől, a fantasztiku­san különös látásoktól, a karikatúráktól elfordulunk, s a természetességet keres­sük, mert fantáziánk e lázas történelmi napokban nem tudja amúgy sem elfogadni az új akarásokat.«[118] Az esztéta Kázmér tartózkodik az ellenforradalom akarásaitól. Realitás-igénye az »új akarások«-kal szembeni tartózkodását fejezi ki. Ezzel azon­ban még nem halt ki belőle a gyönyörködés vágya. Most is akkor érzi magát elemében, ha az író vagy költő életérzése az ő hangulataival rezonál. Ilyenkor még esztétikai érzéke is cserben hagyhatja. Farkas Imre érzelgős giccsei például elis­merésre késztetik. Egyik szenvelgő, melodramatikus elbeszéléséről azt írja, hogy benne »Farkas Imre poézise a legszínesebb, legbágyadtabb, szinte halk és resz­ket« — ez ma már komikusan is hangzik. Azt a kispolgárian idillikus, langyos, formailag is korlátolt lírát dicséri Farkas költészetében, amelyet a nálánál jóval tehetségesebb Szép Ernővel kapcsolatban egy évvel korábban bírált. Ez a humanista utópia bukását kísérő ízlésficam csak akkor lenne eltévelyedés, ha alig két hónap múlva (az önkritika után három hónapra) nem követné egy meghökkentően bátor esszé Nagy Lajosnak Fiatal emberek című elbeszéléskötetéről és vele össze­függésben a szociális irodalom morális értékéről.[119] Az íróban »a régi világrend kor­hadt kapuit döngető, hallgatagon fenyegető gondolkodót« ismeri fel, »akit a lelki válságok és átalakulások hosszú sorozata állandó vággyal egy új erkölcsű világ felépítése felé ösztökél, amelynek alapja ne a tekintélyen, a lealázáson és megalá­záson épüljön.« Jóval több ez Kázmérnál a nála szokásos önmagán való túlemelkedés percénél, hiszen írása etikai gesztus is. Nagy Lajos prózájának értékét abban jelöli meg, hogy »Tíz éves írói munkássága és szerepe sokkal mélyebb és magasrendűbb, hogy sem egyéni temperamentumok önvallomásait, vagy a programmszerűen szociálisat adná.« Nem impresszionista, de nem is agitál közvetlenül — egyszóval: »világszemlélete« van. Mint a nagy epikusoknak, van ereje, hogy egységükben és összefüggésükben szemlélje az élet kis és nagy dolgait, »nem úgy, mint a nagy ro­mantikusoknál, akik egy erőltetett epizódot életté jelképesítenek...« E világszem­lélet mégsem azonos a passzív kívülállással, mert »az összesek nevében beszél, fele­lősnek érzi magát az egész közösségért...«, továbbá, mert »megírja a vádiratot azok ellen, akik bűnösek ebben az egész embertelen emberiségben, az álműveltség­nek és az álszenteskedésnek ebben a megvetett világában...«, végül pedig mert »Nem gyönyörködik a saját érzéseiben, hanem felrázza embertársai érzését, a fela­data, hogy hasson, hogy tettre bírjon, ésszel, valósággal manifesztáljon.« Irodalomkritikus közvetve, irodalomról szólva aligha nyilatkozhatott bátrabban az új emberi viszonyok hazugságairól, mint Kázmér Ernő, akinek származása, osztályhelyzete, lapjának, A Hétnek világnézete nem magyarázhatja meg, nem tehette szükségsze­rűvé e határozott kiállást az érték mellett, az álérték ellen. Nagy Lajos példájában nemcsak egyedi jelenségre, hanem folyamatra ismert, ami a divatos pszichologizálást túlhaladva »lerántja az emberiség burkát, mindent magától értetődően akar meglátni és megmutatni az emberi őseszmék: az emberiesség, az igazságosság igaz lírájában.«

A Hétnek ugyanebben a számában egy másik figyelemre méltó írása is van Kázmérnak: magyar írók elbeszéléseinek német nyelvű kiadását ismerteti.[120] Itt már félreérthetetlen közvetlenséggel nyilatkozik az ország életének és kultúrpolitikájá­nak nehézségeiről, nevek leírásától sem rettenve vissza: »...egyrészt elszakadnak tőlünk a magyar olvasók milliói, másrészt a megkisebbedett ország irodalmában ádáz harcok dúlnak a legfáradalmasabb reakció jegyében, a pekárok és császár­elemérek látszólagos győzelme mellett.« E helyzet ellenében csak az érték délibá­bos, ez alkalommal csupán egy könyvecskével képviselt fogalmában kapaszkodhat meg. Azonban kétségtelenül az írástudói felelősségérzet magaslatán van,[121] mikor kimondja, hogy »csak a legöntudatosabb, a legihletettebb magyar íróknak van létjogosultságuk bevonulni a világ irodalmába, ameddig a megcsontosodott, a múltat állítólag »méltóan« képviselő konzervativizmus, és az úgynevezett mai »kurzuské­pes« irodalom sohasem juthat el.« Három nevet említ csupán: a Babitsét, a Karinthyét és az »örök emberi mélységekbe világító« Révész Béláét, de ez is mutatja, hogy mint kritikus, a Nyugat demokratikus hagyományai fölött őrködik. Mély hu­manizmusukat emeli ki, s amiatt aggódik, hogy »vajon odakünn is jelentenek-e majd annyit, mint idehaza, vajon észreveszik-e, hogy éppen ez a három író csodálatosan, mindent kimélyítő emberi szeretettel: mindig csak költő!« (A kiemelés tőle.).

 

---

[1] Művelődéstörténeti szem­pontból haszonnal forgattam Horváth Zoltán monográfiáját: Magyar századforduló (Bp., (1974).

[2] Kritikatörténeti vonatkozá­sokban elsősorban Komlós Aladár Gyulaitól a marxista kritikáig (Bp., 1966) című művére, valamint Vezér Erzsé­bet Fenyő Miksa írói pályája (In: Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Bp., 1975. 5-47. o.) című tanulmányára támasz­kodtam.

[3] A lírai kritika. Nyugat, 1910. In. Ignotus válogatott írásai. Bp., 1969. 246. o.

[4] Der Fall Wagner. 7., 8. fe­jezet. In: A szecesszió. Bp., 1972. 130. o.

[5] A lírai kritika. Uo. 247. o.

[6] Irodalom és társadalom. Huszadik Század, 1912. In: A szociológia első magyar mű­helye. Bp., 1973.1. köt. 537. o.

[7] Uo. 548. o.

[8] Uo. 545. o.

[9] Ismerkedés a legújabb nagy­hatalommal. A Hét, 1919. márc. 6. A következő két idé­zet is innen való.

[10] Fejezetek irodalmunk termé­szetrajzából. Újvidék, 1973 . 36. o.

[11] Ricarda Huch versei. In: Idegen portrék. Békéscsaba, Tevan, 1917. 82. o.

[12] Uo. 83. o.

[13] Schalom Asch. Idegen por­trék. 48. o.

[14] Kázmér Ernő: Idegen port­rék. Esztendő, 1918. 8. sz. 139. o.

[15] Hamsun Knut új regénye. Die Stadt Segelfosz. A Hét, 1916. nov. 9. 674. o.

[16] Tanulmányok. Révai-kiadás. Fordította és bevezette Salgó Ernő. 85. o.

[17] Ricarda Huch versei. Ide­gen portrék. 82. o.

[18] Írásai A Héten kívül az alábbi lapokban és folyóira­tokban láttak napvilágot: a Világban, a Nyugatban, a Magyar Figyelőben, az Erdélyi Szemlében, a Dicső Lapokban, a Komédiában, a Társaságban, az Új Nemzedékben, a Virra­datban, a Krónikában, az Esztendőben, a Tháliában, a Vörös Lobogóbán és a Nép­szavában.

[19] »Bizonyos vagyok benne, hogy Joseph de Maistre, az ő mondatainak tökéletes voltával többet használt a progresszió­nak, mint amennyit ártott a mondatokba foglalt reakciójá­val.« Nyugat, 1915. Idézi: Komlós Aladár az Ignotus vá­logatott írásai bevezetőjében. 13-14. o.

[20] Tárgyilagosan ismerteti pl. Gorkijt: Maxim Gorkij: Meine Kindheit. A Hét, 1918. jan. 6. 14. o.

[21] Erwin Rosen — az uszító. Idegen portrék. 86. o.

[22] Romain Rolland: Michelan­gelo. Nyugat, 1919. jún. 1. 779. o.

[23] Az ismertetők A Hétben je­lentek meg: Anatole France: Szent Klára kútja. 1917. okt. 28. 686. o. — Anatole Fran­ce két könyve. Servien csoda­vásárai. Nyársforgató Jakab meséi. 1918. ápr. 21. 250. o. — Anatole France: Boldizsár. 1919. febr. 16. 107. o.

[24] Maxim Gorkij: Meine Kind­heit. A Hét, 1918. jan. 6. 14. o.

[25] Pók Lajos antológiája Az igazi és a hamis szecesszió címen közöl belőle részletet. A szecesszió. Bp., 1972. 370- 383. o.

[26] Andrejev Leonid: Rögesz­mék. A Hét, 1916. szept. 10. 514. o.

[27] Uo.

[28] Uo.

[29] Pók Lajos antológiájának bevezetője kimerítően ismer­teti a mozgalom történetét és általános jellemzőit. 7-118. o.

[30] Ezzel kapcsolatban Fehér Ferenc tanulmánya figyelem­re méltó. Balázs Béla és Lu­kács György szövetsége a forradalomig. I-II. Irodalomtör­ténet, 1969. 2. sz. 317-346. o. és 3. sz. 531-560. o.

[31] Ugyancsak Fehértől: Nár- cisszusz drámái és teóriái. Be­vezető. In: Balázs Béla: Halá­los fiatalság. Bp., 1974. 7-30. o. Ezenkívül: Balázs Béla me­séi és misztériumai. Bevezető. In: Balázs Béla: Az álmok köntöse. Bp., 1973. 5-24. o.

[32] Utam Marxhoz. I. köt. Bp., 1971. 175. o.

[33] Fehér Ferenc: Balázs Béla meséi és misztériumai. 11. o.

[34] Jegyzetek. Franciaország pénzügyi és gazdasági válsá­gához. Magyar Figyelő, 1916. 324-337. o. — Harc Keletázsiá ért. Uo. 258-274. o. Az angol szénuralom. Uo. 247-259. o. — Franciaország háborúja. Uo. 13—27. o. — Az angol-török érdekek összeütközése Arábiá- ban. Uo. 1917. 32-43. o.

[35] Művészetfilozófiai töredék. Nyugat, 1909. In: A szecesszió. 491-2. o.

[36] A Hét, 1919. nov. 13. 217. o. A következő idézetek is in­nen valók.

[37] In: A fehér kövön. Bp., 1912. 288-289. o.

[38] Molnár Ferenc Andorja. Huszadik Század, 1918. In: Magyar irodalom — magyar kultúra. Bp., 1970. 143-148. o.

[39] Molnár Ferenc: Andor. A Hét, 1918. aug. 18. 510. o.

[40] Nagy Lajos: Fiatal emberek. A Hét, 1920. márc. 11. 158- 159. o.

[41] Molnár Ferenc Andorja. Uo. 143. o.

[42] Uo. 145. o.

[43] Uo. 144. o.

[44] Ambrus Balázs: Koszorú. A Hét, 1918. szept. 1. 542- 543. o.

[45] Szép Ernő: Lila ákác. A Hét, 1919. febr. 9. 91. o.

[46] Ezzel kapcsolatban: Igno­tus: A magyar közélet átala­kulása. In: A szociológia első magyar műhelye. II. köt. 134 -137. o. — Jászi Oszkár: Darwin és a szociológia. Uo. 261-266. o. — Jászi Oszkár: Herbert Spencer és jövő feladataink. Uo. 359-376. o.

[47] Világnézet és irodalom.

[48] UO.

[49] A Hét, 1920. jan. 22. 61- 62. o.

[50] Budapest, Révai-kiadás, 1911

[51] »Többé nem a lét egy kivé- teleles és heves pillanatáról van szó, hanem magáról a lét­ről. Ezer és ezer hatalmasabb és tiszteletre méltóbb törvény van, mint a szenvedélyek tör­vényei; hanem e lassú, halk és csöndes törvények, mint minden, ami ellenállhatatlan erővel van megajándékozva, nem vehetők észre és nem hallatszanak csak félhomály­ban és az élet csöndes órái­nak áhítatában.« Mindennapi tragikum. Uo. 117. o.

[52] »Alapjában véve csak lé­lekben élünk és istenek va­gyunk, akik magukat nem is­ismerik.« Emerson. Uo. 86. o.

[53] »Jön talán oly idő, és sok dolog hirdeti, hogy közeleg, jön talán oly idő, mikor lelke­ink észreveszik egymást érzé­keink közreműködése nélkül. Bizonyos, hogy a lélek biro­dalma minden nap jobban ter­jed. Sokkal közelebb van lát­ható létünkhöz és minden cse­lekedetünkben sokkal nagyobb részt vesz, mint vagy három századdal ezelőtt. Mondhat­nák, hogy egy lelki korszak­hoz közeledünk.« A lélek éb­redése. Uo. 22. o.

[54] Andrejev Leonid: Rögesz­mék. A Hét, 1916. szept. 10. 514. o.

[55] »Van egy mindennapi tragi­kum, amely jóval reálisabb, jóval mélyebb és igazi valónk­kal jóval megegyezőbb, mint a nagy véletlenek tragikuma.« Mindennapi tragikum. A sze­gények kincse. 110. o.

[56] Hesse: Schön ist die Ju- gend. Idegen portrék. 78. o.

[57] Einar Hjörleifsson. A Hét,1915. szept. 26. 547. o.

[58] Selma Lagerlöf legújabb el­beszélései. Uo. 1916. aug. 6. 434. o.

[59] Gustav Meyrink hét elbe­szélése. Uo. 1917. jan. 14. 31. o.

[60] Kuprin: A párbaj. Idegen portrék. 35. o.

[61] Gustav Meyrink: Der Golem. A Hét, 1916. júl. 2. 359. o.

[62] Uo.

[63] Felix Salten: Die klingende Schelle. Uo. 1915. szept. 5. 499. o.

[64] Dosztojevszkij: Szegény em­berek. Nyugat, 1919. jún. 26. 907. o.

[65] Hamsun Knut új regénye. Die Stadt Segelfos. A Hét, 1916. nov. 9. 674-675. A kö­vetkező idézetek is innen van­nak.

[66] Kuprin: A párbaj. Idegen portrék. 35. o.

[67] Romain Rolland: Michelan­gelo. Nyugat, 1919. jún. 1. 779. o.

[68] Reymont: Lodz, das gelobte Land. A Hét, 1916. okt. 15. 595-596. o.

[69] Andreas Haukland: Szűz északon. Uo. 1915. nov. 28. 691. o

[70] Uo.

[71] Uo.

[72] Selma Lagerlöf: Gösta Berling. Idegen portrék. 8. o.

[73] Gustaw Meyrink hét elbe­szélése. A Hét, 1917. jan. 14. 31. o.

[74] Vö. Lőrinc Péter: Válságok és érjedések. Újvidék, 1962. Vándorlások. Újvidék, 1965.

[75] Vö. Bosnyák István: Olvas­mányok, melyek nemcsak ol­vasmányok. Vázlatok egy port­réhoz. Újvidék, 1975. 134-157. o.

[76] Vö. Lukács György: Marxista fejlődésem: 1918-1930. Tör­ténelem és osztálytudat. Bu­dapest, 1971. 697-736. o.

[77] Keresztelőre. A Tett, 1915. nov. 1. l.o.

[78] A »Café Grössenwahn« lel­ke. A nemet regényexporthoz. Uo. 1916. febr. 20. 121-122. o.

[79] Szemere György: Apró regé­nyek. Uo. 1917. márc. 5.152. o.

[80] Maxim Gorkij. A Hét, 1918. jan. 6. 14. o.

[81] Schnitzler Arthur legújabb könyve. Uo. 1917. okt. 28. 701. o.

[82] Szabó Dezső. Uo. 1918. dec. 1. 751. o.

[83] Az Új Ember. Dicső Lapok, 1918. ápr. 15. 3. o.

[84] A negyedik tavasz. Uo. 1918. márc. 15. 3. o.

[85] Maxim Gorkij. Ma, 1919. ápr. 10. 68-70. o.

[86] Etika és forradalom. Híd, 1974. ápr. 456. o.

[87] Kázmér Ernő: Idegen port­rék. Ma, III., 4. sz. 51. o.

[88] Kázmér Ernő: Idegen port­rék. A Hét, 1918. febr. 24. 123. o.

[89] Meyrink: Der Golem. Uo. 1916. júl. 2. 359. o.

[90] Alraune. Hanns Heinz Ewers regénye. Uo. 1917. nov. 25. 750. o.

[91] Arthur Landsberger új elbe­szélései. Uo. 1917. dec. 16. 798. o.Három Landsberger-regény. Uo. 1919. jan. 19. 47. o.

[92] Erdélyi Szemle, 1918. márc. 10. 49. o.

[93] Novalis. A szegények kin­cse. Budapest, Révai, 99. o.

[94] A borzalom irodalma. Erdé­lyi Szemle, uo.

[95] E levelek a MTA levéltárában találhatók.

[96] Ambrus Balázs: Koszorú. A Hét, 1918. szept. 1. 542. o.

[97] Uo.

[98] Andor. Molnár Ferenc regé­nye. Uo, aug. 18. 510. o.

[99] Bíró Lajos új novellái. Uo. jan. 13. 31. o.

[100] Kaffka Margit. Uo. dec. 8. 767. o.

[101] Igaz, olyan kijelentése is van neki éppen a századfor­dulón, hogy »Petőfi és Arany János két magából lett költő, kiknek elődjei, ha voltak elődjeik, az ő napjaikban már csak a ponyván találtattak. Vörösmarty Mihály nem magában felbukkant tűzhányó, de folytatása és legfőbb kiemel- kedése a régi magyar írók változatos hegyláncának.« Ig­notus: Vörösmarty Mihály. 1900. In: Ignotus válogatott írásai. Budapest, 1969. 298. o.

[102] Vo. Halász Előd: A német irodalom története. Budapest, 1971. II. köt. 65. o.

[103] Kaffka Margit. A Hét, 1918. dec. 8. 767. o.

[104] Napraforgó. Krúdy Gyula új regénye. Uo. 1919. jan. 26. 64. o.

[105] Késő szüret. Juhász Gyula versei. A Hét, 1918. szept. 29. 607. o.

[106] Két poétaasszony. II. Vár­nai Zseni: Anyaszív. Uo. nov. 17. 719. o.

[107] Két poétaasszony. I. Lesz- nai Anna: Édenkert. Uo.

[108] Szomory Dezső. Thália, 1919. jan. 39. o.

[109] Uo. 41. o.

[110] Vö. Az impresszionizmus. A művészet és az irodalom társadalomtörténete. Budapest, 1969. 309-357. o.

[111] Lengyel Menyhért. Thália, 1919. febr. 79. o.

[112] Barta Lajos: Örvény. Uo. 105. o.

[113] Uo.

[114] A Föld énekel. Peterdi An­dor forradalmi versei. Népsza­va, 1919. aug. 2. In: »Minden­ki újakra készül...« IV. Budapest, 1967. 1076. o.

[115] Uo. 1077. o.

[116] Szép Ernő: Lila ákác. A Hét, 1919. febr. 9. 91. o.

[117] Két új magyar regényről. Uo. dec. 18. 299. o.

[118] Farkas Imre két könyve. Uo. 1920. jan. 8. 31. o.

[119] Nagy Lajos: Fiatal emberek. Uo. márc. 11. 158. o. A követ­kező néhány idézet is innen van.

[120] Magyar írók — németül. Uo. 159. o.

[121] Nem okozhat számunkra meglepetést Kázmér kurzus-el- lenes állásfogalásának élessé­ge, ha nem feledjük, hogy alig fél évvel korábban Új vi­lág című cikkében szocialista meggyőződéséről tesz lelkes tanúbizonyságot. Himnikus han­gon köszönti a Tanácsköztár­saságot, amikor »Minden dol­gozó embert a marxista felfo­gás hajt a bérért dolgozó új proletariátus ideológiája fe­lé...«; amikor »Szovjet-Magyarország látja a nemis oly végtelenségből kirajzo­lódó egyetemességet, az új élet teljességét, új szépségeit, amelynek minden variációja egyetlen nagy életritmusba fű­zi az emberiséget, a közösség­be, a kommünbe.« Kázmér egy egész társadalmi réteg ne­vében gyakorol önkritikát: »Mi csak várományosai vol­tunk a boldog jövőnek, úgy tűnt fel előttünk a szocializ­mus nagyszerű diadala, mint a napkirályfiak legendájában zengő, ragyogó függőkert, de a sötétség hatalma elnyomott bennünket, anyagi és erköl­csi nyomorúságokat fakasztott fel belőlünk a legsötétebb ös­vényekkel s morzsolódtunk, elhullottunk, megalkuvókká lettünk — úgynevezett élőkké máról-holnapra. A proletari­átus diktatúrája szellemileg és társadalmilag is felszaba­dította a tisztviselői tábort, erkölcsében és kultúrájában megnemesítette és beleorgani­zálta abba az új társadalmi rendbe, mely a világháború éjszakáin átderengve egy új világtavasz napját derítette az összeomló Magyarország fölé.« (Magántisztviselők Lapja, 1919. jún. 4-5. o.) Említett önkriti­káját nyilván az efféle kijelen­tései miatt kellett gyakorolnia: »Ellenforradalmárok, bárgyú, tutti-frutti emberkék, sajnálni- való kreatúrák merészkedtek elő odúikból s már ujjongták a sikert, a háromszínű sovi­niszta Magyarországot, a de­mokráciát s az attól elválaszt­hatatlan szent kapitalizmust.« (A nagy Temetés. Magántiszt­viselők Lapja, 1919. jún. 9. o