EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996342. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Ladányi István

KÁVÉ ÉS DOHÁNYFÜST: A SZÓFA PERSPEKTÍVÁJA

2007. október 1.

A híd értelemadás, új értelmet ad a folyónak, fölülírja azt a maga jelentésével. Ami addig végtelen, megkerülhetetlen akadály volt, az a fölé feszített, új dimenziót kísértő ív által, a híd értelmének alárendelve, a híd által uralt helyzet részeként folyik tovább. Az addig csak a révhez vezető utat is átértékeli, visszamenőleg is, mintha az mindaddig ezért a később létrejött hídért vezetett volna oda.

A regény is új értelmet helyez az általa elmeséltek fölé, a maga természete szerint. Folyójába nem lehet belefulladni, és bolond ember az, aki a történetben faragott padra akarna leülni vagy regényben elkövetett gyilkosságért esküszik bosszút. Viszont folytatja a történetet, elodázza a befejezést, lehetővé teszi a szemlélődést, korábban nem létezett teret képez a beszélgetésnek.

Van ez a híd, és van ez a regény. Régóta meglévő, a saját helyüket elfoglaló, létezésüket kitöltő egyediségükben, teljességükben, kérdésföltevés nélküli önazonosságukban látjuk őket. Nemlétükre nem nyílik igazán perspektíva, kitakarják maguk a művek. A híd üres helyének döbbenetét ugyan már megtapasztalhattuk. Andrić is megidéz egy ilyen látványt, még jóval a Híd a Drinán megírása előtt, a Hidak című, 1933-as írásában: „A legkesernyésebb és legszépségesebb zenét hallgatva, amelyet valaha is hallottam, hirtelen egy kőhíd látomása merült fel előttem, melyet derékba törtek, s megtört ívének meredező csonkjai fájdalmasan ágaskodtak egymás felé, végső erőfeszítésükkel mutatva a megsemmisült ív egyedüli lehetséges vonalát. Ez a hűség, és a szépség magasztos meg nem nyugvása, amely önmaga mellett csak egyedül egy lehetőséget tartogat: a nemlétet.”1 A regények létmódja, szerencsére, sokkal összetettebb, több dimenziós. A regény esetében egy hibás, de akár egy dekonstruktív olvasat sem vezethet a mű megszűnéséhez. A regény teret képez a róla szóló beszédnek. És a róla szóló beszéd csak növeli ezt a teret.

Az újvidéki Híd című folyóirat 2007. februári számának Georg Simmel 1909-es, Híd és ajtó című esszéjéből kiinduló témafölvetése mintha épp Andrić regényére nyitott volna kaput2. Simmel esszéje kilép egymásra épülő civilizációs magától értetődőségeinkből, és mintha először venné szemügyre – nem a hidat és az ajtót, hanem – a fogalmakat, térkoncepcióink feltételességeire utal. „Amikor a természet dolgai közül kettőt kiemelünk zavartalan fekvéséből, hogy azokat különféléknek nevezhessük, tudatunkban máris összefüggésbe hoztuk őket egymással, ezt a kettőt együtt elkülönítettük a közbeesőktől.

Ez fordítva is érvényes: csak azt észleljük összekötöttnek, amit már előzőleg valamilyen módon egymással szemben elkülönítettünk, a dolgoknak először külön kell válniuk ahhoz, hogy összetartozzanak.

Gyakorlatilag és logikailag értelmetlen lenne összekötni azt, amit nem választottunk el egymástól, sőt, ami valamilyen értelemben elválasztott is marad.”3

Simmel minden tevékenységünket az összekötésnek és a szétválasztásnak a dinamikájára vezeti vissza. „Amíg a híd az elválasztottság és az egyesítettség viszonylatában a hangsúlyt az utóbbira fekteti, és a két hídláb közötti távolságot, amelyet láthatóvá és megmérhetővé tesz, ugyanakkor át is hidalja, addig az ajtó világosabban juttatja kifejezésre azt, hogy az elválasztás és az összekötés csupán ugyanazon művelet két oldalát jelenti.”4

Andrić regényének a tengelyében is a híd, középpontjában a rajta lévő kapija, a kapunak nevezett kiszélesedés áll, amely felülírja a híd logikáját is, hol összeköt, hol elválaszt, átengedve vagy visszafordítva az utazót. Míg a folyó akadály volt az áthaladás szándéka előtt, a híd fölébe lépett ennek, nagyvonalúan utat téve a lábak alá, a kapu lesz az, amely feltételeket szab, átenged vagy megálljt parancsol. És míg az egybefüggő akadály néma, az ajtó beszél, figyelmeztet Simmel. Mást közöl, amikor kitárul, és mást, amikor bezárul, mást a kifelé és mást a befelé szándékozónak. Nyelve emberi feltételek szerinti, arról a körbezárt világról beszél, amelynek nyílását őrzi.

A drinai híd a maga időtlenségében része lett a tájnak, első ráközelítésben Andrić is így láttatja meg velünk, sőt, mintha a táj magából a hídból indulna ki, mintha a híd lenne mindennek az eredője, mintha belőle nőtt volna ki a két part is, és pillérei közül születne a folyó: „Ezen a helyen, ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a fekete és meredek hegyek látszólag zárt öbléből előbukkan, itt áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd. S mint alapzatból, ebből a hídból nyílik legyezőszerűen az egész hullámos völgy, a völgyben pedig Višegrad, a kasaba, vagyis kisváros; a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelők és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdőcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem ez az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.”5 Ez a regény második bekezdése. Előtte a Drina folyó útján futtatja végig a maga és olvasói tekintetét az elbeszélő, ettől kezdve viszont elemeire szedi a hidat és a köré épült városkát, illetve szálaira bontja a köré szerveződött történeteket, azt a sűrű képződményt, ami az első pillanatban egyetlen homogén létezőként tűnik föl a szemlélő számára, egy neve van, híd, város, a ćuprija és Višegrad, holott létezésük az időben valósult meg, egymás után, elemeiket egyenként, különböző helyekről összehordva; az utcák kusza rendje egyenként alakult ki a házakból, ahogy a népesség is a legkülönbözőbb vidékekről odaköltözve hozza létre a kasaba korántsem homogén, ugyanakkor önmagával csak a többi összetevővel együtt azonos közösségét. És, igen, a hidat is az egyenként megfaragott és a mesterségnek megfelelően egymáshoz illesztett kövek nehézkedése által létrehozott feszítőerő tartja meg. A hídnak meg a városkának a létéhez, látványához hozzátartoznak mindazok a történetek, amelyeket az itt élők az évszázadok során lezajlott események nyomán létrehoztak, egymásba építettek, és az egymást erősítő vagy egymásnak feszülő erők feszültségéből jött létre a kasaba közösségének és közösségeinek azonossága. Andrić megpróbálja a maguk esendő egyediségében, nemlétük perspektívájából is láttatni a híd és a kasaba létezésének elemeit.

A híd alapfunkciójára, a közlekedés lehetőségére további használati formák épülnek: szemlélhető lesz például a híd látványa, és a híddal bővített tájé, vagy magáról a hídról nyílik korábban elérhetetlen perspektíva. Ez utóbbinak hangsúlyos, külön jelzett helye lesz a híd közepén, a középső pillérre ráépülő terecske, amelyet az út mellett kialakított két erkély képez meg, kinyúlva a víz fölé, nyilvánvalóan nem a közlekedést, hanem a megpihenést szolgálva. Ez a tér elsődlegesen önmagára és a hídra utal, azzal is, hogy emlékművet állít az építőknek, de ezzel teret nyit a további önreflexiónak is, a továbbhaladás nyoma mellett a megállás nyomát is kialakítva. „A kocsiút két oldalán van ez a két erkély, s itt a híd kétszeres szélességet ér el. Itt van a hídnak az a része, amelynek kapija, azaz városkapu a neve. Itt ugyanis a csúcsánál kiszélesülő középső pillérre mindkét oldalán kiugrót építettek, úgyhogy a kocsiút jobb és bal oldalán egy-egy erkély van, s ezek merészen, de harmonikusan kihajolnak a híd egyenes vonalából a mélyben zúgó zöld víz fölé. Az erkélyek mintegy öt lépés szélesek s ugyanolyan hosszúak is; szélükön – akárcsak a híd egész hosszán – kőpárkányt építettek, de különben teljesen nyitottak, fedetlenek. A városból jövet bal kézről levő erkélyt sofá-nak hívják. Ez két lépcsővel magasabb, mint a kocsiút, ülés van rajta körben, s támasztékul a kőkorlát szolgál; egyébként a lépcsőket, ülést és párkányt is ugyanazokból a fénylő kövekből faragták, s mintha egybeöntötték volna őket. A jobb oldali erkély a sofával szemben ugyanilyen, csak éppen üres, ülés nélküli. A kőkorlát közepén a fal embermagasságon fölül kiemelkedik; a falba, majdnem a tetejénél, fehér márványtáblát illesztettek, abba gazdag török feliratot – rarih-ot – véstek kronogrammal, s ez tizenhárom verssorban mondja el annak nevét, aki a hidat építette, s az építés esztendejét. A fal alján csöves kút van; a kősárkány szájából vékony vízsugár csordogál. Ezen az erkélyen helyezkedett el a kávés, nyeles kávéfőzőjével, a džezvá-val, findzsáival, mindig égő faszénkályhájával, a mangal-lal, mellette a gyerek, aki átviszi a kávét a sofán pihenő vendégeknek. Ez a híd kapuja.”6 Találkozások, beszélgetések, közösségi együttlétek valós és szimbolikus tere lesz ez a kapu, voltaképpen egy olyan pozícióban, amely a híd konstrukciója nélkül elérhetetlen lenne a két part földhözragadt lakóinak. „Ez a kőből épült sofa, tizenöt méterrel a zöld, zúgó folyó fölött kiugorva, ott lebeg a térben, alatta a víz, három oldalról sötétzöld hegyek, fölötte az ég és felhők vagy a csillagok, a folyó mentén pedig a látóhatárt mélykék hegyek zárják össze. Hány vezére vagy gazdag embere van a világnak, aki örömét vagy gondját, avagy jókedvét szabad idejében ilyen helyre vihetné? Kevés, nagyon kevés.”7 Teret ad a szórakozásnak, a kereskedésnek, szerelmes pillantásoknak, veszekedésnek, várakozásnak, megállnak itt a nászmenetek, és a koporsóval is itt pihennek meg a halottvivők, „itt gyülekeznek a koldusok, a csonkák-bonkák és a bélpoklosok éppúgy, mint a fiatalok és egészségesek, akik mutatkozni szeretnének, vagy másokat akarnak látni”8. Itt kávézgatnak és beszélgetnek ráérős óráikban törökök és szerbek nemzedékei évszázadokon át, és itt várják a bevonuló osztrák csapatokat a városka törvényesei, Mula Ibrahim, Husein aga, Nikola pópa és David Lévi rabbi, dohányfüstbe burkolva aggodalmaikat. Nem főtér ez a kapija, mint a városkák közepében, az utcák találkozásánál, de a tengerpartok folyton várakozó vagy elvágyódó kikötői tereihez képest is mást láttat az innen szemlélődővel. Úgy kerül kívül a városon az ide fölballagó, hogy mégsem megy ki belőle, továbbra is csak önmagára lát rá. Az idő realitásainak korlátait persze nem hághatják át ők sem, vagyis ténylegesen nem nézhetnek önmaguk arcába a part házaiban, de a kísértés ízét legalább megérezhetik a kívülre helyezettségnek ebből a pozíciójából. Vannak, akik a kasaba lakóinak „elmélkedésre és álmodozásra való hajlamát” is ennek a helynek a létéből vezetik le. A híd közepére épített szófa olyan perspektívát tesz lehetővé, amilyet a partok nem, de maga a híd sem biztosítaná ezt, ha csupán a közlekedést szolgálná.

Nemcsak a regény által elbeszélt világnak, hanem az elbeszélésnek is kiemelt helyszíne ez a tér, a regény narrátora leginkább erre a mesterség által megképzett, a partokhoz kapcsolódó magaslatra helyezkedik, ahonnan mindenhová belát, ugyanakkor kívülről, távolságtartóan szemlélődik.

Persze nincs mindenki olyan kedvező helyzetben, mint az elbeszélő. A kapu alakváltozásaival, beszédének mutációival is foglalkozik jelen számunkban közölt, A híd dialektikus figurája című tanulmányában Damir Šabotić, végigkövetve, hogyan értelmeződik át időről időre ez a híd adottságaira épülő tér is, a reflexió helyett a diktátumnak adva hangot, a szabad áthaladás helyett a szabályozott átkelést biztosítva. Ahogy a kasaba lakóinak egymást váltó nemzedékei is sodortatnak a körülöttük kavargó események által. A híd testet ad a múltnak is, a jelennek is, érinti ugyan a kasaba élete, és ez a híd és a kapu megváltozó funkcióiban is megmutatkozik, ugyanakkor ezek felszíni változások csupán, a híd fölötte áll ezeknek a rövid kifutású változatoknak. Ahogy az elbeszélés is a szenvedés világa fölött van, nem érzéketlen ugyan a hétköznapok tragikus változatai iránt, ugyanakkor nem adja át magát az egyedi tragédiáknak, és a történetek mesélője nem hallgat el a lezárult tragikus epizódok végén, hanem a híd és a rajta kialakított szemlélődőhely logikája szerint belefog a következőbe. Andrić elbeszélője a híddal, a róla szóló beszéddel épül föl, beszédpozíciója a kapué. Ráépül a meglévőre, a természettől és az emberi tevékenységtől adottra, de ezek hangját is használva a saját beszédét mondja. Megértő, szemlélődő, a pillanatnyi és parciális érdekekkel nem azonosuló beszédpozíció ez, nem kinyilatkoztat, hanem hagyja egymás mellett, egymás után megszólalni a történeteket.

„Mert az ember az a kapcsolatot teremtő lény, amelynek állandóan külön kell választania, és különválasztás nélkül semmit sem képes összekötni, ezért a két part indifferens létét előbb szellemileg egyfajta elválasztottságként kell felfognunk ahhoz, hogy aztán egy híddal összeköthessük őket.

És ugyanígy az ember az a határlény, amelynek nincsenek határai.

Otthonlétének kötöttsége az ajtó által viszont annyit jelent, hogy a természetes lét szakadatlan egységéből egy részt leválaszt.

Ám ahogy a lét alaktalan végtelensége csak az elhatárolásra való képessége révén ölt alakot, behatároltsága is ugyanúgy csupán abban nyeri el értelmét és méltóságát, amit az ajtó mozgathatóságával érzékeltet: abban a lehetőségben, hogy ebből a behatároltságból bármely pillanatban kiléphet a szabadságba.”9

 

1   I. Andrić: Hidak, Vujicsics Sztoján fordítása, Kritika, 1992/12. 18.
2   Georg Simmel: ’Híd és ajtó’, Ózer Katalin fordítása, Híd 2007/2, 30-35
3   Uott, 30
4   Uott, 32
5   Ivo Andrić: Híd a Drinán, Csuka Zoltán fordítása, Budapest: Európa, 1982, 5-6
6 Uott, 7-8
7 Uott, 17
8 Uott, 15
9 Simmel, i. m., 35


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.