KASSÁK LAJOS-PROBLÉMÁK

1965. augusztus 16.

Évtizedek óta halogatja a magyar irodalomtudomány, a magyar kritika a szembenézést Kassák Lajos életművével. A róla kialakult vélemények ellentmondásokat ugyan, egyben azonban szinte valamennyi megegyezik: nem találtak olyan alapot, ahonnan ez az életmű a maga jelentőségében és nagyságában megmutatkozhatott volna. Legtöbbször köd borítja a kassáki csúcsokat, s a hozzá vezető utakat ellepte a gyom, nincsenek biztos fogódzót kínáló jelzéseink róla, s ha tájékozódunk felőle, balhitekbe kapaszkodhatunk csupán. Voltak évtizedek, amikor süket csend vette körül, azután jöttek rövid időszakok vitákkal terhes staccatói, amikor támadások pergőtüzét kellett kiállnia, s elenyésző semmitmondóak voltak azok az enyhet adó percek, amelyek az elismerés, a megbecsülés derűsebb éghajlatát idézhették meg. Ha az irodalomtörténetírásnak és az irodalompolitikának lenne olyan limbusa, pokoltornáca, mint ahogy a keresztény egyházak túlvilági geográfiájának van, bizonyára odahelyezné a meg nem kereszteltek, a pogányként meghalt szellemek társaságába, kik, Dante szerint, „Istent nem törvény szerint imádták”. Ott kellene tudnunk az élő magyar irodalom legnagyobb szellemei között – ám, amikor fel szokták sorolni élő klasszikusait, róla gyakran megfeledkeznek, mintha már nem élő s alkotó egyéniség, hanem halott lenne, kinek sírján a kegyelet első rohamának virágai már elhervadtak, a felírt név megkopott, eső áztatta, szél kaparta, mintha már kiesett volna az élő irodalom áramából. Holott könyvei jelennek meg, kritikák íródnak róla, s neve mind gyakrabban bukkan fel irodalomtörténeti értekezésekben is – jelezve, hogy Kassák műve és művészete meg nem kerülhető, el nem hallgatható jelensége a XX. századi magyar irodalomnak, hogy az elmúlt évtizedek csak elodázták az értékelés munkáját, de véglegesen el nem hallgattatták azt a sajátos szót és sajátos magatartást, amelyet a Kassák-név fémjelez, hogy abban az előbb emlegetett irodalomtörténeti „limbusban” helye nem végleges, és nem lehet végleges, s mi több, hogy helye nem abban a „limbusban” van, hanem a magyar irodalom legnagyobb kreátorai sorában.

Mert volt és van „Kassák-probléma” – ami azt is jelenti, hogy a róla megfogalmazott ítéletek nem véglegesek, kijelölt helye ideiglenes, hogy hihetjük: közeledik az idő, amikor értékei a maguk tisztaságában megmutatkoznak, jelentősége, arányai kibontakoznak, szerepe tisztázódik. Az alább következő vázlat inkább a problémákat szeretné felrajzolni, mint megoldásukat adni – sok eleme egy ilyen vállalkozásnak hiányzik még.

A modernista magyar irodalom lobogó kedvű kísérletezője volt – az egyetlen, aki nem fordított hátat szinte máig sem modernista múltjának, aki kitartott ifjúsága szenvedélye mellett, s kinek életműve „geológiai rétegei” őrzik legmaradandóbban a magyar (s az európai) modernizmus múltját és történetét, változatait és buktatóit, s aki máig is megőrizte azt a természetes és kézenfekvő kapcsolatot, amely az izmusok és a munkásosztály soraiból származó, annak világélményét és világlátását megfogalmazó írók között megvolt, s amely kapcsolat a húszas években a Kassákkal együtt indulóknál és együtt haladóknál vagy tanítványainál megszakadt.

A folytonosságnak és az újat akarásnak ez a látszólagos paradoxona Kassák egyéniségének talán legszínesebb vonása. Kassák nem tradicionalista a szó hagyományos értelmében, de szívósan tud ragaszkodni olyan általánosabb elvekhez, amelyek folytonos megújulásainak motorjai voltak, s amelyek végső fokon életművének fonalát is jelentik. Ma sem látjuk még tisztán ezeket az egyéniségét oly közelről jellemző mozzanatokat, mint ahogy rejtélyszámba megy az a nyilvánvaló tény is, hogy Kassák, aki mögött iskolás múltként nem állt a magyar irodalmi kultúra, s kamaszélményként az európai műveltség, hogyan tudta magát feltornázni kora Európájának szellemi csúcsaira, hogyan tudta elhagyni a Nyugat szellemi égtájait, hogyan tudta felfedezni azt a frissebb Európát, amely valóban a kortárs-Európa volt a tízes években: Verhaeren és Apollinaire világát, hogy az expresszionizmus és a szürrealizmus felé is nyíltságát biztosítsa. Kassák, egyik tavaly megjelent írásában írta első folyóirata kapcsán: „A Tett elismerte a Nyugat rendkívüli művészi teljesítményét, de nyugtalanította az, hogy a lap a XIX. század irodalmára támaszkodik, költői Baudelaire-t és Verlaine-t követték, akik a századfordulón már nem éltek. Ma úgy látjuk ezt a versengést, hogy a Nyugat volt az, amely a haladó európai szellemnek közvetlenül a sarkába szegődött és a Tett volt az, amely mellé állt.”

A magyar polgári szemléletű művészet kísérletező és újat akaró kedve meglepően gyorsan kilobbant, és ami még szembeötlőbb: igen kis rádiuszú körben mozgott, s időben is korlátozott volt – alig pár évtizedre terjedt csupán. Szinte egyetlen lendülettel nyomult ez az irodalom a Baudelaire–Swinburne jelezte költészet csúcsaira, hogy onnan a maga tájait lássa be, de a közben felgyűrűző új csúcsok, feltűnő új irodalmi jelenség már nem érdekelték, kivéve talán az egy Kosztolányit, ki verses antológiájában már a futurizmus jelzéseire is reagál. A Nyugat gyors győzelme és magára találása tehát nemcsak a magyar polgári irodalom erejét, fellépésének a szükségszerűségét bizonyítja, de gyors elszigetelődését is: keményebb, páncélosabb burkát igen gyorsan magára zárta, s ami utána következett, arra már inkább elvi érdeklődésből tekintett, mint felfogott szükségszerűségből, mint az irodalom életének dinamizmusából áradó parancsból, s alig hatott ki a nyugatosok irodalmi gyakorlatára is.

Kassák folyóiratának, a Tettnek megindulása (1915) tehát a magyar irodalmi élet alakulása szempontjából sokkal jelentősebb volt, mint ahogy az irodalomtörténeti munkákból kitetszik vagy amit az irodalmi termelés megmutat, s túlzás nélkül a Nyugat ma már közhellyé vált jelentőségével is párhuzamba állítható. De a Nyugat és a Tett megindulása között eltelt aránylag rövid idő (mindössze hét év) jól mutatja a Nyugat „gyengeségét” is: nem tudott együtt haladni a gyorsan érő eseményekkel, s ha ide kapcsoljuk azt a már oly nyilvánvaló tényt is, hogy Ady is kiszorult a Nyugat bástyái mögül, hogy már nem volt az az igazi otthona, mint valamikor, akkor mérhetjük csak fel igazibb arányaiban a Tett megjelenésének a következményeit.

A Tett és ennek betiltása után a Ma (általában pedig Kassák folyóirat-szerkesztő évtizedes munkássaga 1910–1925 között) vezéregyénisége, Kassák Lajos személyében a magyar munkásosztály irodalmi szerepének a megnövekedését is példázza. Nemcsak az irodalom szociológiája szempontjából bír fontossággal Kassák munkás volta, hanem az irodalom bensőbb alakulása szempontjából is. Azok az új, a Nyugat törekvéseivel szemben álló affinitások olyan nagy horderejű változások előtt nyitottak távlatokat, amelyek elegendőknek bizonyultak volna a magyar irodalom valódi megújulásához. De hogy mégsem jutott el a magyar irodalom (s vele Kassák sem) ezekhez a felcsillanó távlatokhoz, annak magyarázatára már a nem irodalmi vonatkozásokat is segítségül kell hívnunk: az 1919-ben diadalmasan fellobbanó, majd gyorsan elvérző proletárforradalmat, s e forradalom vezéreinek sajátos és jellemző viszonyulását az irodalomhoz, felfogását az irodalom (általában a művészetek) funkciójáról. Tragikus paradoxonnak kell látnunk ugyanis azt a tényt, hogy a Nyugatnak biztosított folyamatos életet a történelem, és nem Kassák kezdeményezéseinek.

A Tett megindulása 1915-ben egészen világosan példázta a proletariátus és a modernista művészeti törekvések igen szoros kapcsolatát, még akkor is, hogyha, sokak szerint, a proletariátus egésze igen távol állt ezektői a törekvésektől, kultúrája pedig szinte képtelen volt befogadni az „izmusokat”. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy itt s ilyen esetekben általában inkább kisugárzásról van szó, egy osztály „mágneses teréről”, mint feltételezett közvetlen kapcsolatról író és olvasó között. Kassák és társai jelentkezése, a modernista törekvések követése tehát igazolni látszik azokat a nézeteket, amelyek szerint „az avantgardista mozgalmakkal kezdődő modern művészet” lényegében a proletariátus forradalmi előretörésével áll szoros kapcsolatban, ehhez kapcsolódik nemcsak Nyugaton és Oroszországban, hanem Magyarországon is, ahol a művészeti törekvések sajátos képletet jelentenek az ellentmondásos társadalmi viszonyok következtében. Nyilván logikus, természetes folyamatnak kell látnunk tehát Kassák oly hangsúlyozott érdeklődését az ún. „izmusok” iránt, s így a magyar művészeti-irodalmi életben is igen fontos szerepet vállalt vezérkedésével, olthatatlan kísérletező kedvével, az új törekvések iránti előítéletmentes viszonyulásával.

A fent jelzett mozzanatok azonban sokkal szélesebb kérdéskört érintenek, mint egyetlen alkotó életműve egy szakaszának az értelmezése és értékelése. Az elvi kérdések egész sora következik abból a kérdésfeltevésből, amelyet Kassák munkássága 1915 után hozott, s nemcsak Kassák irodalomtörténeti helyének kijelölése függ az adott válaszoktól, hanem a magyar irodalom egy egész korszakának a jellemzése és értékelése is. Végső fokon a modernista mapéről van szó, amelynek tisztázásához a magyar irodalom helyéről, jelentőségéről, szerepéről az irodalomtörténetírás mindeddig nem fogott. A Nyugat és a körülötte keletkezett mozgalmak manapság már megkapták a jelentőségüknek megfelelő helyet, gyakran túlméretezetten, túlrajzoltan is. A Tett és a Ma igazi jelentőségét ma sem látjuk tisztán az „izmusok” körüli tisztázatlan és áldatlan értelmezések miatt. A félreértések, ha egyáltalán félreértéseknek lehet nevezni azokat az elvi fenntartásokat, amelyeket Kassák mozgalmával kapcsolatban mind a polgári művészek, kik a szimbolizmust tartották a művészetek tetőzésének, mind pedig a proletárforradalom ideológusai hangoztattak, élükön Kun Bélával (Kun Béla: „Új szellemi életnek, új kultúrának kell támadnia magából a proletariátusból és én bízom a proletáriátus termelőerejében, abban a termelőerőben, amely intézményeket lerombolt és intézményeket alkotott, hogy meg fogja találni a szellemi élet terén is a maga kivirágzását. Kétségtelen, hogy ez nem a Ma irodalma, amely a burzsoá dekadencia terméke. Új szellem fog megnyilatkozni a proletár szellemi élet terén, amelyből a proletáriátus osztályának szelleme fog kivirágozni.” 1919. június 14.), oda hatottak, hogy Kassák igaz értékei, munkásságának jelentősége elhalványodott, kihullott az irodalmi köztudatból, holott a Kassák körül felmerült kérdések József Attila életművének vizsgálatakor ismételten felbukkannak – és megoldásukat ma is csak sürgethetjük.

Számtalanszor felvetett kérdés, amely itt felmerül: a proletariátus művészetének a kérdése, ezen túl pedig annak a problémája, hogy a polgári kultúrából milyen fokon milyen jelleggel bíró művészetként szakad ki az, amelyet már proletárművészetnek lehet minősíteni. Kassák és társai munkássága ugyanis egyik variánsát jelenti egy ilyen „leszakadásnak” és kitörési kísérletnek, s nem látszik hiábavalónak, ha csak röviden is, de érintjük ezt a kérdést. Az elmúlt kb. négy évtized tapasztalata szerint a szocialista forradalmakon átment társadalmi közösségek nem a kortárs polgári művészetekből indultak ki, hanem visszamentek a XVIII–XIX. századba, a polgári művészetek radikális szakaszába, romantikus illetve realista periódusába, s a Baudelaire-rel kezdődő új törekvéseket már „burzsoá dekadenciának” minősítették, esztétikai kategóriává avatva az „egészség” illetve „betegség” fogalmát. Manapság igen szemléletesen megmutatkozik az a disszonancia, amely a művészet és az irodalompolitika között már az 1910-es években fennállt, s amelynek Kun Béla fentebb idézett nyilatkozata is jellegzetes megnyilvánulása, hiszen a jelentős alkotók legnagyobb része a modernista törekvésekkel kapcsolatát pályája szinte egész szakaszán többé-kevésbé megőrizte, mint Majakovszkij, Brecht, Aragon, Rivera, Siqueiros, Eisenstein, József Attila, Derkovits Gyula, Bartók... ahogy egy tanulmányban felsorakoztatták őket. Kassák Lajos pályája is felveti ezeket a kérdéseket, s nyilvánvalóvá teszi, hogy az izmusokhoz való viszonyulást nem szabad egyértelműen felfognunk, hanem differenciálnunk kell: fel kell tételeznünk egy kelet-európainak nevezhető változatát, amelyben a modernista törekvések az irodalompolitika ellenállásába ütköztek, „burzsoá dekadenciának” minősültek, nem irodalmi, hanem politikai hasznossági szempontból.

Mi jellemzi a „kelet-európa utat” a modernizmus, az avantgardizmus kérdésében? Mindenekelőtt a nem egyértelmű társadalmi fejlődés, s ebből a szempontból nem annyira az a jellemző, hogy a magyar társadalmi élet lemaradt a Nyugat mögött, hogy Magyarországon a kapitalizálódás csak a múlt század második felében indult meg, hanem a társadalmi alakulatok összetorlódottsága ebben a világban. Az 1910-es években nemcsak a feudalizmus és a polgárság küzdelme folyik, hanem színre lép a munkásosztály is, anélkül, hogy a társadalmi élet változásai kínálta lehetőségek a kibontakozáshoz tudták volna segíteni valamelyiket is. A „szerepcserék” tehát nyilvánvalóak lesznek, különösen a polgárság–munkásosztály relációiban, gondoljunk csak arra a messiási és bibliás pátoszú várakozásra, amelyet egy Ady szólaltatott meg – a munkásosztálytól várva annak megvalósítását, amire a gyönge magyar polgárság lett volna hivatott még a múlt században megvalósítani. Nem lesz véletlen, hogy a háború végén a polgári forradalmat nyomban proletárforradalom követi, s ezt pedig ismét egy feudális típusú reakciós társadalmi rend váltja fel. Ezekből a gyengeségekből, hiszen vonatkozásainak nyomai ott vannak a szellemi életen is, a közgondolkodásban is, magyarázható a politika és a művészetek szerepcseréje is, a „tett” problémájának imagináriussá válása, az irodalom nevelő szerepének a megnövekedése, a munkamegosztásban az írónak tulajdonított nagyobb szerep kiosztása, az a szükséglet, hogy a politikai élet gyengeségeiből következő el nem végzett feladatokat az irodalom és az író vállalja magára és siettesse azok megvalósulását a gyakorlati életben is.

A modernista törekvések is – az ilyen erőviszonyok között – hangot kaphattak és megjelenhettek a munkásosztályból eredő vagy a polgárságtól távolodó írók munkáiban és törekvéseiben, forradalmi szemlélettel kapcsolódva össze. De ugyanazok a körülmények, amelyek lehetővé tették megjelenésüket, a forradalmak idején, a munkásmozgalomban ellene is szegültek, s csak félmegoldásokig juthattak el ezek a mozgalmak és elszigetelődtek. Kassák pályája példázza ezt a képletet talán legegyértelműbben: aktív korszaka 10 esztendőt jelent, s ez alatt a tíz év alatt nemcsak szivárványszíneit bontotta ki, de a harc feladásáig is, szélesebb méretekben, el kellett jutnia. A Ma című folyóirata körüli harcok, az íróságáról ma is élő nézetek egyaránt arról győzhetnek meg bennünket, hogy e „kelet-európai út” gyengeségeiből erények kovácsolódtak, amelyeknek nevében azután az avantgardizmus általában és Kassák Lajos műve külön is igen gyakran ítélőszék elé került. Nem véletlen tehát, hogy egy frissen megjelent tanulmánygyűjteményben Kassák „meghasonlásból kinövő individualizmusáról” és „arisztokratizmusa végletességéről” olvashatunk.

Kassák esete azonban, éppen az éles disszonanciákkal, amelyeket működése kiváltott, igen tanulságos, éppen azokkal a pontokkal, amelyeket oly sok támadás ért: a „tett” problémája és ebből következően az irodalompolitika relációi, az a törekvése, hogy a politikának és az esztétikának megtalálja a szféráit és elkülönítse kategóriáit; az egyetemesség új arányai és új igénye, amely emberi, társadalmi helyzetéből született; művészeti avantgardizmusa s hangsúlyozott individualizációs tendenciái; a munkásosztály (s ezen túl a szocialista kultúra) műveltségének, művészetének felvetett kérdései, alapjainak keresése – egyszóval olyan kérdéskör jelenik meg nézeteivel és magatartásával, megvalósulásaival kapcsolatban, amelyek ma is időszerűek, s amelyeket a magyar irodalmi élet alakulása az elmúlt évtizedekben többször is felvetett.

Tagadhatatlan, hogy Kassák Lajos műve máig sem kapta meg az irodalomról készült munkákban megillető helyét, azonban az is bizonyos, hogy az nagyobb és jelentősebb volt, mint ahogy az eddigi interpretációk sejteni engedik.

Folyóiratai körül művészeti műhely alakult ki, s nemcsak irodalmi, hanem képzőművészeti érdeklődése és munkássága is figyelemre méltó. A vele való találkozások visszfénye legalább három magyar művésznemzedék arcélén villan fel: a magyar avantgard „pápája” felszabadító hatást gyakorolt a tízes években fellépő elégedetlen fiatalokra, kik között a legnagyobb név Barta Sándoré volt. A húszas években József Attila egy korszakán van a Kassák-pecsét, s a harmincas években fellépők ismét csak az ő művéből táplálkoznak, így Radnóti Miklós és Vas István is, ki szinte egy egész könyvben polemizált nemrégen ifjúkora mesterével, de körében ott van Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Déry Tibor is. Kassáknak ez az eleven jelenléte a magyar irodalom nem egy alkotójának művében kovászként vagy felszabadítóként amilyen nyilvánvaló tény, annyira felderíthetetlen terület is.

Ám felderíthetetlen az a stilisztika és verstan is, amit Kassák neve jelez a magyar költészetben. Hiába beszélt Radnóti Miklós már 1934-ben a „magyar szabadvers kassáki formájáról”, Gáldi László 1961-ben is igen szemérmesen hallgatja el Kassák érdemeit, jelentőségét ezen a téren, természetesen elmulasztva e vers kassáki változatának tipizálását is. Amikor tehát szólni kell róla, Radnótit idézhetjük csupán: „...Kassák szabad verse formateremtés volt. Egy költői alapélmény találta meg e versben egyetlen lehetséges formáját és az eredményt megelőző kísérletek szervesen a teremtés szolgálatában álltak... E korszakának nyelvi kísérlete azóta költői nyelvünk gazdagodása is.” Ugyanott Radnóti Kassák művészete egy eddig kellően még meg nem vizsgált vonását is megragadja: szoros kapcsolatát a modern képzőművészeti törekvésekkel, „látásának” festészeti jegyeire irányítva a figyelmet: „A szabad képzettársítások vad öröme után már igyekszik összefogni, formában tartani az áradást. Az expresszionista festők felszabadítják látását, új színeket lát, melyekkel a lélek festi a tájat. Képeiben benső tájak s a lélek bukfencei válnak valósággá, a külvilág látványait felbontja, s e benső, másfajta valóság szerint rakja újra össze...” A festészetnek itt is jelzett megnövekedett szerepe alighanem Kassák versteremtő képzeletének egyik motorja, s mint ilyen, a magyar költészetnek is sajátos területét jelenti, különösen ha arra gondolunk, hogy a magyar költők, a modernek is, elsősorban zenei emlékekre építenek. Ha egy Weöres Sándor a zenei ihletésű vers pólusát jelenti, akkor Kassák a látásképzetekkel dolgozó költői pólust képezi, s témavilága sajátos jellegével párosulva a magyar irodalom egyik legeredetibb és nagy jelentőségű alkotó egyéniségét jelzi.

Hosszú és termékeny életpálya képét szemlélhetjük tehát Kassák műveibe merülve. Halaszthatatlan kötelessége-e a kritikának és irodalomtörténetnek e művel való szembenézése? Minden bizonnyal, s bízunk abban, hogy a Kossuth-díj, amelynek ez évben a kitüntetettje lett, csak első lépés művészete megközelítésének terén.

P. s. Következő számainkban Kassák Lajos művészetével részletesebben foglalkozunk.