Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Bori Imre

Kassák Lajos, a lírikus

(Kassák Lajos eposzai)

1966. február 1.

A magyar líra alakulásában az elbeszélő költészetnek saját­ságos szerepe van: áldásos és átkos is egyszerre. Átkos, mert bár „líracentrikusnak” szokták a magyar irodalmat tartani, ez is, akárcsak a próza, az epikus vers nyűgét érezte és érzi szinte még ma is, úgyhogy a sajátos lírai tartalmak, a tiszta lírikum polgárjogát máig sem vívta ki. Ugyanakkor az elmúlt száz esz­tendő irodalomtörténetében nem egyszer fedezzük fel egy-egy lírai hullám „élőszeleként” az elbeszélő költészetet, melyekben a majdan lírai versként megszólaló élmények, gondolatok és lá­tomások, lírai szituációk e nagyobb lélegzetű, szélesebb ívű for­ma árkádjait keresték. Előlegező és összefoglaló jellegű ez a lírá­ban fogant epika, s ebből az is nyilvánvaló, hogy benne nem az epikus mag, hanem a lírai atmoszféra, a nyelv, a festés módja játszik elsőrangú szerepet, hiszen a költő igazi mondanivalói, fon­tos szándékai éppen ezeknek a rögzítésében nyilatkoztak meg. Ilyen sajátos „lírai” szerepe van Petőfi életművében Az apostol­nak, s nem kis mértékben A helység kalapácsának, Vajda János „látomásai” közül is a legnagyobbak és a leghevesebbek az Alfréd regénye című elbeszélő költeményében olvashatók, s Ady Endre is, lírikus pályája nagy fordulóján, ott a tízes évek elején egy nagyobb lélegzetű elbeszélő költeményben, a modern magyar szellem e lírai hőskölteményében pillant vissza a megtett tíz esztendőre, s készül hátat fordítani neki azon a ponton, amikor az a háború előszelében már egy „volt világgá” volt alakulóban. S Babitsnál is, ha előbb a pályafordulatot a Laodameia és A má­sodik ének drámai köntösű lírája jelezte, pályája utolsó sza­kasza élén már a Jónása áll. De egy Weöres Sándor s egy Ju­hász Ferenc líráját is epikus költészet periodizálja, s mintegy ellenpontozva, egy nagyobb egységben láttatja azt a lírai világ­képet, amely majd meg fog jelenni.

Kassák Lajos lírai pályaképének nagy fordulóján elbeszélő költemény áll, s líra foganta e korszaka zárókövét is, ismét csak egy modern „hőskölteményt”. A Máglyák énekelnek című poémája már emigrációs vers, 1920-ban jelent meg a Bécsi Magyar Kiadónál, de még mindig a hazai problémák és történéseik bű­völetét viseli magán, s nem kevesebbre vállalkozott e verseskönyv megírásával, mint az elmúlt évek és hónapok eseményeit emelni egy lírai-epikus „hősi” magasba, történetet mondva el, s egyben bírálatát is a megtörténteknek. Elvesztett forradalmi csatából való menekülés első visszapillantása volt ez a vers, s egyben egy hősi korszaknak a megidézése, történeti távlatba való helyezése, lírai-gondolati felmérése, s polémia is a tizenkilences magyar forradalom jellegéről, a bukás okairól, nemkülönben pedig ma­gáról a forradalmi tett problémáiról. Úttörő vállalkozása volt a Máglyák énekelnek Kassák Lajosnak: előtte a líra és a költészet ilyen magas igényével senki nem szólt erről a korszakról, s a prózairodalom is majd csak a húszas-harmincas években tud a forradalmak hónapjairól magasrendű művészettel szólni.

A Máglyák énekelnek jellege lírai-gondolati, bár az esemé­nyek mentén nagy vonalakban követő cselekményváza is van, s van egy központi hőse is, az orosz fogságból hazatért szakállas fiatalember, akinek „a többiek tüskés bizonytalanságkoszorút láttak a feje körül”, s ki majd maga külön harcát vívja a forra­dalom nagy áramában, azt az elvet képviselve, amely a költő szerint a forradalmi tettek idején elveszni látszott, s amelyet talán ember-elvnek lehetne nevezni, s melyben a szeretetnek egy aktív, „emberies” kihangzása is megszólal. A Krisztus-képzetet oly erősen kihívó „szakállas” egy ember-vallás prófétája lesz, s míg egyfelől a forradalmi agitátorok bérjavító követeléseire azt feleli, hogy „mintha nem az lenne a munkás baja, hogy egyáltalán bére van”, s azt fejtegeti, hogy „ti csak a dolgok formáit látjá­tok. A dolgok lényegéig kell beleszeretni magunkat az életbe”. Másfelől Kassák hőse nem „lázadni akar”, hanem a világ minden pórusát átjáró forradalmat várja, egyúttal érzékelve az azóta történészek hirdette igazságot a Tanácsköztársaság „korán jött” jellegét illetően. Kassák politikai-forradalmi nézetei ebben a hős-költeményben kapnak szinte képletszerű megfogalmazást: „Ne új törvényekért dolgozzatok, hanem az új emberért. Marx meg­látta a mai rend konstrukcióját és következteti: ez a társadalom megérett az összedöntésre. De mit jelent az: marxistának lenni, ha az új társadalomért akarunk dolgozni? Jöhettek majd, ha ezt a gazdasági rendet át kell szervezni, bizonyos azonban, hogy előbb azoknak kell jönniök, akik az új gazdasági rendet föltét­len megkívánták. Mert előbb van meg az új dolgok erőlehető­sége, és csak azután a rendszer praktikuma...” Nyilvánvaló, Kas­sák itt megfogalmazott nézetének vannak utópisztikus vonásai, s elvei elsősorban költői programot jelentenek, különösen ami az események bekövetkező sorrendjét illeti, ám amikor a forrada­lom menetének ún. szubjektív mozzanataira hivatkozik ‒ egyik legfontosabb s akkor kellően be nem látott kérdését vetette fel, s hogy ez mennyire időszerű volt nemcsak akkor, hanem még a harmincas években is, azt József Attila példája bizonyítja, aki elméleti munkáiban Kassák gondolatmenetére emlékeztető mó­don inszisztált a forradalom és az „ember” problémája összefonódottságán, annak a társadalmi-gazdasági struktúrával párhu­zamos szerepén.

A Máglyák énekelnek azonban mindenekfelett költői mű, s egy költői szemlélet is dolgozik benne, nem csak politikai-ideológiai, amely vitás is lehet. A Máglyák énekelnek egy racionalista költői víziója is, amelyben Kassák lírája már kialakult szemlé­leti és láttatás-rendszere szinte minden sorában újra és újra diadalmaskodik: a gesztusban, amely itt a mozdulatnak a poéti­kai lehetőségét munkába fogja, hogy a dinamizmusnak, a foly­tonosan működő életmechanizmusnak legyen látható jele, amely ebben a versben mint egy roppant pantomim jelenik meg, a gro­teszknek és a túlrajzolt, „nagy mozdulatnak” a kihangsúlyozásávál. Ezt előlegezik az első sorok:

Milyen vándorok vándorolnak!

Történések láncot örvénylenek a kék sátor alatt.

Ó, élet. Megélés. Fölélés.

Ezen az estén vérző szemekkel bámészkodtak a csillagok.

Falvak decembersubák alatt aludtak, városokban tarajos

madarak csikorogtak a kéményeken és sokan éppen most

találták meg magukban az embert.

Egy házat megglóriázott a holnap...

S a film láttató eszközeivel dolgozva teszi láthatóvá az eszmék­nek, vágyaknak, érzelmeknek azt a rajzását, amely betöltötte az embert:

S a fák, a házak, a nagy deszkakapuk ismerős ábrázat­-

tal jöttek a szemeikbe. Csatornák torkából farkassovány

kutyák ugattak. Fázós, suta emberkéket tologattak az

összeszerkesztett utcák...

Mintha egy örökké mozgó, folytonosan helyet és látószöget vál­toztató, bűvös kamera dolgozna a Máglyák énekelnekben: egy mesteri montázstechnika üli itt diadalát, amely a művészi alak­nak meghagyja ugyan a térnek és az időnek a dimenzióit, de határozott keretét lebontja, hogy a történelem színpada minden kulissza nélkül, szabadon megmutatkozhassék, s láthatókká vál­janak a történések, s megmutatkozzék: a történelem szava ho­gyan visszhangzik az emberi világban. A szimultanizmus jelleg­zetesen „kassáki” formáját képviseli ez a vers: nem az egyidejű­séget akarja projektálni, hanem a torlódó, örvénylő, gyűrűző és vonagló Időt, az egymás sarkában taposó eseményeket, a folyto­nos és mindinkább fokozódó mozgást, amely, mint valami Brown-mozgás, az emberi sorsok és utak hosszúsági és szélességi fokait a legszeszélyesebb szögekben metszetten mutatta. Nemcsak ver­bálisan, témaként van jelen ebben a versben az érő, győzedel­meskedő és megbukott forradalom ideje, hanem művészi for­maként is, az alak-adásnak mintegy a kisugárzásaként.

Asszonyok az anyaságukat visították és mindenkin

átszaladt a halálfélelem.

Százlukú bérkaszárnyák megszámlálhatatlanul csukták ma­

gukba az embereket.

Mit várunk még?

Mikor?

Hogyan lesz?

És ő újra szétöntötte a tüzet. Mint a szeizmográf reagált

az eseményekre. Megorvosolhatatlan vörös lázak hányták ki

Európa testét és ő rajta tartotta a kezét a lüktető ere­

ken ...

Nyers, naturalista, immár az új tárgyiasság szellemében fogant részletek, valóság-darabok, a gesztusnak és a mozgásnak poétizált képei és ideológiai képzetek, nyelvi fordulatok együttműködte­téséből született kis kozmoszok univerzuma a Máglyák énekelnek, mint ahogy a fenti idézetünk is mutatja.

S míg egyfelől a „huszadik század embere előttünk és ben­nünk elérkezett az etikához” gondolatának sodrása viszi újabb örvénylések félé a vers menetét és képei folyamát, másfelől mind teljesebb lesz a forradalmi Időnek, mint költői tárgynak a kitel­jesítése is, annak a kollektívumnak a megéneklése, amely a történelmi folyamatoknak egyszerre alanya és tárgya, névtelen és ezerarcú ‒ abban a homogén és mégis millió változatú indivi­dualitásban, ahogy a „nép”-ről még egy Petőfi sem tudott be­szélni.

Ám ennek a poémának mégis az individuális költői látás affirmálódása az igazi értéke, amely behálózza az egész költe­ményt, és politikai vonatkozásait éppen úgy megszabja, mint köl­tői mikroszkópiáját, amelyben pl. azt olvashatjuk, hogy a „csend üveggé dermedt”, s hogy a „város ragyogtatta a pávaságát”, vagy hogy „az utcák panorámásan kinyíltak előttük s a házak szomorú homlokára fölszaladtak a zászlók”. S a képeket: „Sárga bérka­szárnyák körül ólálkodott a pusztulás. De valaki megint maga­sabbra tűzte a vörös csillagot. Egy napig. Mert ekkor színvál­tozásokat játszott az idő. Az ég vérben függönyözött a horizon­ton. S valami undorító lázban néha halálosan fölbődült a vidék”, vagy: „S ekkor egyetlen vörös bandériummá tüzesedett a város. Boltok ürességükre húzták a nehéz vaslepedőket. Kiáltások ké­seltek. Kapuk öblögették a gáttalan embertengert. Senki se fá­zott és senki se volt éhes. Utcák kőmedrében láboltak a tarka oszlopok...” Ami Kassáknak ebben az eposzában sikerült, az maradandó módon megidézi a forradalomnak „egyetemes epo­szát”, az egyénen túl emelkedő nagyságot, monumentalitást, a forradalomnak mindenkit érintő, megmozgató jellegét. Valóban „világok sírnak” és „forradalmak zokognak” ebben az eposzban, mint ahogy ellenállhatatlan benne az a chialisztikus várakozás is, amely elöntötte a forradalmas idők kezdetén a lelkeket.

Műve második felében, a forradalom bukását megidéző ré­szekben még fokozni is tudja a már a kezdeti nagy képeket, hi­szen itt már országos pusztulásról, egy egész világ vesztéről kellett énekelnie. A dolgok fordulatának illogikus voltát emeli ki itt, egy torzulás képét rajzolja, amelyben az embertelenség vonásai kerülnek előtérbe: „De az órák minden jó reményt kö­nyörtelenül lelegeltek. Éjszakák kriptát nyirkosodtak. Nappalok ájultan szétvéreztek a dolog értelme felett” ‒ mondja ennek a résznek a kezdetén, hogy óriásivá növessze „a város szélein... halálverítékben fekvő” s „tagló alá készülő emberek” látványát.

„A horizonton sárga batyukkal cihelőztek az eljövendő napok. A legkitapinthatóbb valóság is valami eltorzult maszk mögött buj­kált” ‒ viszi tovább a torznak ezt a gondolatát és élezi is: „Nem volt sehol egy igaz arcú csillag. Éjjelenként pedig az alvók vízióiban megjelentek a bebörtönzött emberek. Összecsordázottan és mégis mindenből kiszakadtan, mint az ég és föld között úszó ma­darak. Véresen. Rögeszmék tömkelegében. Megcsonkítottan. S ezek a látomások akkor az igazság boldogtalan edényei voltak...” Vagy ahogy mondja egy másik helyen: „Világok fájták bennük aggastyánhalálukat és az idétlen megszületéseket”, hiszen „az ország fölött mozdulatlanul állt a gutalila nap”.

A kollektív élmény elsiratásának az eposza is a Máglyák énekelnek ‒ az emigrációba érkezők már magánosan, az eltorzult világ látomásával szemükben éltek, mint akik önmagukon kívül mindent elveszítettek. A világot megrendítő forradalom után csak a dadaista lázadás kínálta magát; annak hirdetése, hogy torz a világ, csonka és borzalmasan értelmetlen, annyira abszurd, hogy csak az illogikus képek tudnak megidézni belőle valamit. Kassák kitűnően érzékeli ezt a megváltozott „költői” helyzetet is: „Az aktivista költő, akire bankrablásokat kardlapoztak rá a rendőrök, már egészen a Dadaizmus határáig teljesítette föl magát a ver­seiben. Prédikációkat nevetett össze a sebeiből”. S a Máglyák énekelnek utolsó részében felbukkanó kép nemcsak bécsi kor­szakának verseit jellemzi, hanem egyúttal másik eposzának az előhangját is jelenti, amelyet 1924-ben, egy korszakának a lezá­rására készülőben írt meg, A ló meghal, a madarak kiröpülnek címen.

Nem az áltatás költeményei készülték műhelyében ekkori­ban, s míg az emigráció egy része nem adta fel egy újabb for­radalmi hullám eljöttének az illúzióját, a „kassáki tárgyilagos látás” a következmények levonását kezdte meg, objektív tény­ként fogva fel a forradalom bukását, a megváltozott körülmé­nyeket, emigráns voltuk és elszigeteltségük mozzanatát. Költe­ményei ennek a munkának életérzésbeli és művészi következmé­nyeit őrzik, míg a „mi a teendő?” politikai-akciósi programjának kérdése része annak a polémiának, amely oly sokáig foglal­koztatta az elméket, s amely történelmi kérdés immár.

Életérzése jellegét a Máglyák énekelnek befejező részében énekelt „torzulások” és „illogikus” mozzanatok szabták meg, s kiszakadtsága volt ihlető forrása, az önmagára maradottság nyo­mása a felhajtó erő, amely versei megformálásában munkált. A „világgal egy” költő immár csak a maga élete látványán borong­hat, s emlékeibe kapaszkodhat, hiszen az emigráció egy kicsit a légüres tér is volt, amelyben éltető levegő után kellett kapkodni. A ló meghal, a madarak kirepülnek című eposza középpontjá­ba ezért került „életrajza”: az egyetlen szilárd talaj, amelyen megvethette a lábát. S a rezignáció verse is, hiszen a mostani világból kivertsége állapotában az ifjúkori csavargások emléke az édes nosztalgia színeiben pompázik szeme előtt, s hangját elfátyolozza az evokációnak megidéző mollja, a látomás ‒ a látás eddigi tárgyszerű geometriát sugalló, anyagszerűségébe feledkező módja után. Ha eddig a nagy ívű vonalaik és hatalmas gesztusok uralkodtak Kassák költeményein, most a mozgalmasabb, apróbb részletek kerülnek előtérbe. „Képei” zsúfoltabbak lesznek, a kép­elemek gazdagsága tárul fel és a „prédikátor” közlő, kinyilat­koztató szájtartását is felváltja a belső monológ magának szóló jellege. A szilárd konstrukció vonalai elmosódnak, és helyettük a lazább kötésű, a képzelet mozgását hajlékonyabban követő, asszociációs tendenciák érvényesülnek, hiszen A ló meghal, a madarak kirepülnek ifjúságának eposza akar lenni, emlékköltemény, amely megidézi az ifjúság csodálatos idejét, a szabad életet ‒ egy elvesztett s csak megidézhető világot, amely a kez­det volt ‒ egy korszaknak a végén, amely megsemmisülése volt mindannak, amit azok a kezdetek ígértek.

Félre nem érthetően ott dalol ez a harcosabb és várako­zásokkal telibb ifjúkori emlék ebben az eposzban:

egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek

lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek

mint a vörös galambok

hát igen mi rokonok vagyunk Dosztojevszkij ördöngőseivel

mi leharaptuk magunkban a szentimentalizmus hetedik fejét

és mindent le akarunk rombolni

ó Oroszország te elátkozott föld

ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal

megjelölt fiaid nem látnák

Európa leköpi bennünk az ázsiait

és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé

semmi kétség az asztrakáni póklány vagy a szentpétervári szajha

egy napon megszüli az új embert

Oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős

de a virágok Oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni

S telítve van „azzal a zarándokszaggal”, amelyről Párizsba ér­kezése kapcsán dalolt. Ady és Apollinaire szellemét idézve meg. A csapongó képzelet eposza ez a vers, s ha benne az „izmusok” nyomait keressük, a dadaizmustól a szürrealizmusig, akkor abban a felszabadultságban kell látnunk, amellyel A ló meghal, a mada­rak kirepülnek képeit festi, s az addig foltok tábláinak látott és láttatott egységes képeket részletekkel rakja teli, s a gesztus is aprózó mozdulatokká és mozgás-villanásakká alakul át a való­ság csodájaként.

S nem önkényes és nemcsak a divatnak hódolóan, hiszen ami ebben a versében is a kornak a modora volt, alig játszik ma már szerepet benne, ám megmutatkozik, hogy verstechnikája, képlátása, szabadabb csapongása is mennyire szorosan tapad akkori életérzéséhez ‒ annak mintegy a logikáját varázsolva kifejezéssé. Mondanunk sem kell: a logikátlanság ebben az egyik döntő elem. Nagyon is helyénvaló és jellemző erővel bíró tehát e vers követ­kező pár sora:

ó jaj

jaj

hozzám szakállasan és vakolatlanul érnek el a csodák

2 x 2 = 4

csipkebokor nyílik ki mindenütt

de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik

s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik

az a legboldogabb akinek kifordítható a bőre

mert ki nézhetne túl önmagán...

A „valóság” visszapörlése volt ez az eposz, amelytől a Máglyák énekeinekben vett búcsút mind politikai, mind művészi síkon. Itt művészi visszaszerzése játszódott le, mindannak visszahódítása, amelynek elvesztét siratta. Nem véletlen, hogy éppen ebből az eposzból nő ki legnagyobb epikus vállalkozása, az Egy ember élete című regénye, amelyben az emberi élet teljessége egy társa­dalmi körkép igényével párosult.

Ennek a „teljesség-vágynak”, az „egész” igenlésének a tö­rekvését sugallja szürrealista technikája is: képek „vágása”, jellegzetes gyógyításai, kapcsolásai, kép-elemeinek egymásra ve­títése. Egy országon át tartó vándorlás hosszú útjának, színeinek és alakjainak, hangulatainak és gondolatainak kellett itt formát találni, és a lírai telítettség képei ezt lehetővé is tették, s éppen ez a „merész” technika tette lehetővé a formás mű megszületését, az egész szellemét tükröző részletek komponáltságát, lírai kohézi­ójukat az evokáció egységének szellemében:

az égből kiléptek a téntagyerekek

gyertek át velem a kerten

a folyó túlsó partján Mária altatgatja a fiát

mindenki kattintsa be esze fölött a reteszeket

a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim

a sarkokban kinyíltak a hátizsákok és veszettül ugatni kezdtek

mint Mária a fiát

az egész kertet az ölemben ringattam...

S így a „nagy út” verse is ez az eposz, amelynek nyomai ott él­nek Illyés Gyula eposzi vállalkozásaiban és Radnóti halálos hang­jában. A költemény utolsó sorai, amelyek oly meghökkentőeknek látszottak, „sokkot provokáló képnek”, ahogy egy legújabb ismer­tetője mondta, az „út vége” is ‒ nemcsak a vers menete szerint „hazaérkezés”, hanem a pont is, ahonnan az egész vers líraisága táplálkozott, ahonnan az ifjúkori kaland megéneklésére vállalko­zott a költő:

madarak lenyelték a hangot

a fák azonban tovább énekelnek

ez már az öregség jele

de nem jelent semmit

én KASSÁK LAJOS vagyok

s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

S ahogy egyfelől „az én KASSÁK LAJOS vagyok”-ban megszó­laló, a maga életébe kapaszkodó, individualizmusát előtérbe he­lyező mozdulat a jellemző, az utolsó sor „meghökkentő” képe a körülötte lévő világ illogikátlanságát hivatott jelezni. Egy „őrült” és jellegét elvesztő világ közepén áll a költő, immár magánosan, igazolva a Máglyák énekelnek gondolatát: „Az utak csodálato­san összeszaladnak a megjelölt vándorokkal”.

Ez magyarázza, hogy Kassáknak e korszaka miért emlékeztet annyira a Felhőket író Petőfiére, s arra, ki az „őrült” monológ­ját írta. Költői eredménye, amelynek gyöngye éppen ez az eposz, a magyar költészet egyik legszebb fejezetét jelenti, s az egyik csúcsot is, amelyre a „modern” magyar irodalom és költői szenzibilitás egyáltalán felemelkedett.