Kassák Lajos, a lírikus

Lírai formanyelv – háborús költészet

1965. november 1.

Kassák Lajos a prózán át érkezett el a líra formanyelvéhez – el nem hanyagolható tény ez költői alakulása vizsgálatakor. Lírikusként indult, de azután éveken át nem publikált verset: az elbeszélés, a regény, a dráma műfaja foglalkoztatja, hogy azután megtisztultan, lírai attitűdjét megformálva szólaljon meg a Kassák-vers sajátos orkesztrációjában a kivívott lírai mondanivaló. Elvi jelentősége ennek a vargabetűnek, hiszen Kassák eredendően lírikus természet, nem kevesebb, mint az, hogy ismételten példázza – a magyar irodalom viszonylatában legalábbis –, nemcsak a próza szabadságharcát kell számon tartanunk vizsgálódásaink közben, történeti szemlénk során, hanem a líráét is, amely megszabadulni akar a jellegzetes, immár kikristályosodott epikai anyagtól, hogy önnön tartalmai felé induljon el. Más kérdés ugyanakkor, hogy az irodalmi alakulás egy másik vonalán a kifejezési rendszerek újabb szimbiózisai születnek meg, s ezt példázva elég lesz utalnunk arra a tényre, hogy éppen ebben az időben fedezhető fel a lírának és a prózának is a tanulmány, az esszé felé való sodródása.

A magyar szocialisztikus líra témaköre és Csizmadia Sándor költészete kínálta magát mintaképül, s Kassák, társadalmi élménye ihletésében, ennek a költészetnek a nyomába készült szegődni. „Egy időre Csizmadia Sándor verseiben találja meg a maga és osztályos társai sorsának, gondolatvilágának kifejeződését, őt igyekszik követni első vers-próbálkozásaiban” – állapítja meg az irodalomtörténész, anélkül, hogy eltűnődne Kassák hűtlenségén ehhez a lírai látásmódhoz, amely adottnak, zártnak látja a világ-viszonylatokat, és ennek következtében megverselt érzelmes meséket „költ”. Az ilyen lírában a világérzékelés a háttérben marad, s még egy Ady sem tudta ezeket, amikor proletár-verseket írt, felszínre hozni és lírává transzformálni. Nem csoda tehát, hogy Kassák, az első nekifutások után, növekvő elégedetlenségében járhatatlan útnak tartja a lírai versnek ezt a Csizmadia Sándor neve jelezte vagy az Ady képviselte „proletárlírai” változatát, s ha már mondanivalói jellegzetesein epikusnak bizonyultak, akkor anyaga szellemét követve az elbeszélés a regény felé fordul, hogy emberi sorsokról beszéljen, hol a „naturalizmus vaskosabb eszközeivel”, hol pedig „valami szimbolikus felnagyítással”. Fojtott, sűrű atmoszféra, „különös emberi sorsok”, a „történetek belső feszültsége” jellemzik ezeket az írásokat, amelyekben a nyers, a közvetlen élmény szólal meg. Amikor újból a költészet felé fordul, már megtisztultan, lírai formanyelvéről határozott képzetekkel, lírai tárgyai határozott differenciálódásával kezd költeni.

Az Eposz Wagner maszkjában című kötete már a jellegzetesnek tudott kassáki költészetet tartalmazza. Sokatmondó cím ez, Kassák költői intencióinak talán első s egyben nagyon kifejező foglalata is. Egyfelől a személyesnek egy áttettebb megjelenítését előlegezi a „wagneri maszkra” való utalás, másfelől az „eposz” teljes világképének az igénye szólal meg benne, az „eposzi tárgy” kap hangot anélkül, hogy az eposzi formára is törekedne. Gigantikus küzdelmet sejtet, drámaiságot, egymás ellen törő erők mérkőzését, a „mának tegnapba” fordulását és vele a holnapnak feltűnését a horizonton...

Ó élet, élet, mi sírunk, panaszkodunk...
Volt idő, hogy szent csoda-idézői voltunk a világnak,
pajkos játékkal mi üdvözöltük az asszony első ajándékát,
mi sirattuk el a hűvös sírba ágyalt embert
s énekeltünk a zöld búza fölött és pöröltünk a bősz
vihar elé:
most rabok vagyunk a vaksötét toronyban...

hogy pedig ennek az érzelmi helyzetnek ellentéte is megcsendüljön, felhangzik a kiáltás is:

— Ó zengő kelyhű virágok, sárga ércliliomok!

Egy emberi közérzet lírai világképe, egy közérzet költészete készül ezekben a Kassák-versekben. Minden zárójel felbontva, minben emberi sors nyílt utakon, minden érzelem gátak nélkül fut bennük – a történelem vette át a szót, az övé a karmesteri pálca, nyílt a szín, a crescendo dübörög, a dráma az utolsó felvonáshoz közeledik:

Az ágyúk acélkórusa értelmetlen dalt énekel a katonáknak,
értelmetlenebbet és bolondítóbbat, mint száz wagneri
orchester.
Bomlik a nóta és táncol a világ, mint a részeg tenger:
forró skarlát-tenger hullámzik az őszi mezőn,
a horizonton kormos drapériák
s a zászlók elmerülnek a sárban.

Kassák költészetének ez a „színpada”, ezek a „kulisszái”, a „szövegkönyve” is, ez lírai alkatának librettója s hangszerelésének foglalata. „Forr a világ” – hirdette mestere a versben, Berzsenyi Dániel, aki talán a legméltóbb vezetője lehetett a gigászi küzdelem szemléletében és kifejezésében, hiszen végső fokon ezt énekli Kassák is, érzékelve és felfogva az adott helyzet ellentmondásos jellegét, értelmetlen értelmességét, mert a világ, amely most önnön pusztulása drámáját éli, majd a születés drámája is lesz, nyitány és finálé egyszerre. Pacifista ez a költészet, melynek képein a háborús holtak „veres liliomokon feküsznek”, s jogosan teszi fel a kérdést: „Ó gyönyörű ég, mit látsz arany karbunkulusodon?”, s vitathatatlan a világ mivoltának érzékeléséből kiforrt tapasztalata is:

Előttünk feslik bús visszája a világnak
s a vad buktató mezőkön, mint béna tolvaj,
puha butyrával hiába bujdokol az élet:
ma nincs, ki fürge zónán vágyait beérje
s a babonás, szűk keresztutak rendjén
teli nyeregben posztol a bánat...

s tovább:

s nincs itt más csak bús hamuhamva a mának...

Az egésznek az értékelésiből születtek ezek a versek, amelyekben a részletek, az apró emberi mozzanatok szinte teljesen elvesznek, abszurdum-voltukba olvadnak fel, hogy atomjaivá legyenek a világdráma látványának, amelyben természet van, katonák vannak, gyerekek és asszonyok, a többes szám személytelenségében, arc nélkül, vonalakat, színfoltokat képviselve csupán. A legnagyobb magyar háborús versek közül való „A végtelen határban...” kezdetű Kassák-vers (az újabb kiadásokban Ütközet után cím alatt), s klasszikus példája ennek a jellegzetes kassáki építkezésnek és látásmódnak, amely a világérzékelés, a költői hangulat sajátos kifejeződését is jelenti. Az „itt és most” érvényét veszítette ebben a költészetben, s ebben a versben különösen, annyira, hogy a „látó” költő alakja is kifakul; „objektív érzékenységgé” válik, ahogy ez a látvány verssé lesz:

A végtelen határban csokorba álltak
a fáradt, bomlott szemű katonák.

A végtelenbe fut a tekintet, vagy mintha a végtelen egy nagyon távoli pontjáról kínálkozó látvány rögzítésével kezdődne a vers, s ha a figyelő költőt keressük, csak a különböző szögekből látott képeket, „látószögek szárait”, s a bezárt ívét érzékeljük, mint kubista festményeken vagy sokélű prizmán át:

A sötét távoli dombokról skarlát, opál
és türkiz őrszemek hunyorognak a térbe.
Valahol gazdag trénszekerek kerekei muzsikálnak...

S még a költői „itt” is a személytelen és időtlen egyetemesség körében van:

Itt süket szurokban ül a télutói csönd
s a komorarcú ég ezüst esőostorral
ébresztgeti a holtakat.

S ha magáról vallva, magát rajzolva a versbe, énekel, akkor is ez a prespektíva-mozzanat az uralkodó eleme képszerkesztésének:

A dombra már tüzet rakott az éber égi csősz:
mint fészkéből hajtott madár úszom az űrben,
merész magasba, vak lejtőkön át...
(A dombon már tüzet rakott...)

Motorja ennek a költészetnek az elégedetlenség, a háborgás, a lázadó értelem, amely a rossz világról, a világháborúban tengődő emberiségről közöl tényeket, énekel meg üzeneteket, amelyeket költői közérzetének antennái fogtak fel. Mi sem természetesebb tehát, hogy mindenekfelett a nagy vonal, az erős színfolt, a nagy ívű mozdulat az uralkodó, s kerete az állandóság, amely a történés egyetemességének a kifejeződése Kassáknál: valóban „világállapot” jelzése. Meglepően kevés elemmel dolgozik. Pár határozott mozdulattal, egy-egy erőteljes képpel, legtöbbször tényszerű közléssel vázolja fel a kép terét, ebbe néhány színfolttal felrakja a hangulat jelzéseit, elhelyezi velük alakjait is, akiket az „erős ige” gesztust, markáns mozdulatot vagy történést, eseményt sugalló hatásával kapcsol a látványba. Futurizmust szoktak emlegetni Kassák e versei kapcsán, különösen ami az „erős igék” dinamizmust sugalló és árasztó kedvelését illeti, ám az erősen pikturális indítékok éppen a Kassák-vers e területén arra is figyelmeztetnek, hogy itt Kassák látásmódjával kell számolnunk, a temperamentum kérdésével, s hogy éppen ezek a gesztusok festői jelzetek is, hogy egészükben a kép faktúráját adják. Ezért amikor pl. azt olvassuk, hogy

A katonák kemény oszlopba feszülnek
s megindulnak a vad, iszapos mezőkön át:
végtelen kígyósorokban vonaglanak...

akkor a kassáki „vonalhasználat” dolgozik a versben, a mozdulat festői rögzítése játszódik le. Ennek a verstechnikának bonyolultabb változata az a mód, ahogy a gesztust közlő ige erős volta a keletkező pillanatot tolja előtérbe, egy volt-ot képező síkba rajzolja bele a keletkező másikat, s ezzel a kettősségek hatásait csalja elő, szimultaneizmusa korai jelentkezéseként, az egyidejűségek dobbanásaiként:

s az asszonyok riadt, fekete arcáról is
ma lekönnyezett a lárva...

Az egyidejűség a függőleges vetítése a „futurista” igehasználatnak sajátosan kassáki minőségéket adott, a gesztusban lehetővé tette, hogy költői természete és látásmódja megnyilatkozhassék, s a „nyílt világ”, a nem zárt világkép kikristályosodjék. Ehhez természetesen hozzájárult a vízszintes egyidejűség „apollinaire-i” változata is, a körképjelleg, amely ismét csak a verssé szerveződés egyik fontos elemét képezi Kassáknál. Ha meg is szabadult az „epikus vers” Csizmadia Sándor jelezte módjától, a „történés” mozzanata továbbra is fogva tartotta, ám ezt éppen a szimultaneizmius „körképe” segítségével líraivá tudta tenni, a sétáló figyelem kifejezésének az eszközévé, versbeli építkezése fontos, szinte döntő mozdulatává, lelki alkata megnyilatkozásává, világlátása tükrévé. Nem nehéz Kassák verseinek e jellegében már itt, 1915–16-ban, felfedezni azt az adottságot, amely lehetővé teszi majd, hogy végigjárja azt a költői utat, amely a modernista költői irányok szomszédságában, azokkal párhuzamosan futott, következetesen kibontva mindazokat a lehetőségeket, amelyek latens módon már ebben a kezdeteknél feltűnő egyidejűség- technikában megvoltak, s mi több, már ekkor költői természete alapvonásaként jelentkeztek. Ebből következik azután az, hogy ott is, ahol pusztán az irodalmi divat hatásait szoktuk látni, Kassák költői természetének belső logikájával is számolnunk, s annak a hatását is érzékelnünk kell. Ez a mozzanat pedig Kassák eredeti természetére figyelmeztet – önelvűségére, költészete autonómiájára ezekben az időkben, függetlenül attól a hatás-záportól, amely éri futurizmustól kezdve dadaizmusig és szürrealizmusig.

A szimultaneizmius fent jelzett vonatkozásai mellett azonban ezekkel rokon képzetek is uralják Kassák verseit: a múlt és jelen viszonylatai és viszonyításai, a tegnap és a ma relációi.

Kassák versei előterében a „ma” van, a költő jelen ideje (ennek lecsapódása folyóiratának, a Má-nak a címe is!), de e nagy verses nekifutása első esztendeiben, amelyek egyúttal a háború első esztendei is voltak, a változás, s mozgás, az alakulás tényeiként a tegnap képzeteit is feltételezték, amelyek a „má-ban” élő emberek tudatában oly intenzíven voltak jelen egy boldogság-álom, egy idilli hangulat színeiben, s azt a világot jelentették, amelyet a háború elnyelt és földúlt. A Kassák-versekben nem véletlen, hogy sorra felbukkannak a tegnap ezen képei s a mának és a tegnapnak, a van-nak és a volt-nak ellentétei:

s ó jaj, hol tegnap még fürge párok tipegtek a táncra,
vén veteránok izmát dacra veri a düh ...
(Kelet felől bús, téveteg...)

Ezek az ellentétek mozdulnak tovább az „itt” és a „valahol” képzetében, s ezek szimultán rögzítésében:

Most száz babonás emlék csiklandozza a katonák eszét,
vannak, kik Páris vörös pántlikáit kacagják az égre,
kik Berlin sárga aranygyapját féltik,
kiket Moszkva fehér harangjátéka ríkat
és Arangyelovác, Debrecen, Csingtau, Cetinye
szent tavaszi kedve bokrosodik az űrben.

Valahol meleg babusgató fészkek
és száz szerelmes asszonyi ágyék várja a katonákat,
de itt mindenütt vér, vér és ők nem tudnak csak ölni...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zizegő golyóraj... Égő acélüstökösök... Szürke,
zömök gránát...
s valahol a tajtos sörényű operenciákon,
mint vérmes bronzbikák bogárzanak az U 9 és XII-ők,
Fu-u-ujjjííí... bum... bururu-u... bumm...
síü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-ü-ü-ü-ü...,
frú-urrrú-u-u-u... pikk... frrrrrrrrú-u-u-u-ú-úú,
a porban égő rózsabokrot forgat a szél...
(Brrr... bum...)

Ezekből az itt vázolt képzetrelációkból foirdul azután a költő a jövő-képzet felé:

Szemembe új szín és új zene zendül
s mi tegnap volt: mind messze, messze sír...

s ennek a képzetnek ekkor végső pontjaként feltűnik a béke-képzet, jelzéseként Kassák emberi és eszmei alakulásának is:

Ó, két kezem, két asztaltól elvert jobbágy,
ma tartsatok üres, mély tálat, a bőséges ég alá,
hogy nálam nézze meg magát négy sarka a világnak
s lássam meg én is a kért földi tájat,
hol boldog ember áll a dombon
és fehér zászlaját nevetve lengeti
o bús rokon elé.
(A dombra már tüzet rakott...)

A fentebb, jelentős csomópontjaiban megmutatott képzetkörök és motívum-csoportok Kassák világhoz való viszonyának a jelzései, belső alakulásának, eszmei érésének állomásai – egyúttal tükrei a költői szerepről alkotott felfogásának is.

A háborúhoz való viszony az 1910-es években jelentős módon járul a költői minősítésekhez a magyar irodalomban. Nemcsak a „bomló világ” látványa teljesedik ki ezekben az esztendőkben, amelyekből Ady táplálta fel döbbenetesen mély, máig sem felmért háborús költészetét az emberi sors, az ember világhelyzete kifejezéseként, de a világhoz való viszony eszmei vonatkozásai is kiélezetten követelik a feleletet a költőktől. A háborúellenes magatartás, amely Kassáknál mint közérzet-költészet csapódott ki, ezt a közérzetet döntő módon befolyásoló eszmei mozzanatokat is tartalmazott. Kassák tudatában (legalábbis ez olvasható ki a versekből) a „boldog múlt” gondolata szinte semmilyen szerepet nem játszik: s a háború ténye szemében a nyomorúságnak, az amúgy is sanyarú emberi sorsnak még hatványozottabb, még tragikusabb körülményeit jelenti – s ezzel a szociáldemokráciának azzal a „lenini szárnyával” tart kapcsolatot, amely a világháborút imperialista érdekekért folytatott öldöklésnek minősítette. Jellemző, hogy az elnémuló, mind belsőbb köreibe szoruló Ady mellett éppen Kassák lírája, de irodalompolitikája is, hirdeti a háború iránt táplált fenntartásait, s hogy a Nyugat-nemzedék nagyjainak évek kellenek, amíg a háború ilyen felfogása líraként megszólal. Ám ekkorra Kassák eszmeiségének további elmozdulása is lejátszódik. A „béke-képzet”, mint jeleztük, megjelenik nála, azonban a jövő fogalma mindinkább a forradalmas idők szelével telik meg – a közérzet-költészet mindinkább eszmei vonatkozásokkal gazdagodik: az emberi akció felé mutat.

Nem lesz véletlen, hogy a költői figyelem először fordul határozottabban önmaga felé is:

mint a mindent legyőző
páncélba erősödött kiáltás
a föltakaródzott reggelben
nézd
melléd oszloposodtam

mint a testvér
szép hengeres mellel, kivilágított szemekkel
s bőséges nyers hanganyaggal
kereken a négy világtáj felé...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
és itt
a Város megindult hisztérikus testén is
csak mi fáklyázzuk az időt,
énekelünk
s verekszünk
a vérrel és a fekete unalommal
mindhalálig...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
s mert szép is ez így
ezerkilencszáztizenhétben
Pest letérdelt emeletei között lenni
hirdetőoszloppal
lámpás!
(Hirdetőoszloppal)

Ez az itt meghirdetett „melléoszloposodás”, a költőnek közvetlenebb belekapcsolódása a vers közvetítette, kifejezte világhangulatba az emberi relációk érzékelésének egy érettebb fokozatát jelzi. A költői alkat egészen közel kerül itt már a közérzetként rögzítődő világihoz, s ami eddig a versben a születő, a keletkező mozdulata volt, a költő „látásának” következménye, most már a világban konkrétan is megnyilatkozott és megmutatkozott, objektíven is éreztette hatását. S a költői ösztönösség magatartásának ez a „realizálódása”, valóságosan való megjelenése, annak látszatát kelthette, hogy itt mélyebb összefüggés van költészet és a világ alakulása között, s így Kassákban megerősödhetett a maga költői temperamentumába vetett hite, abból a mozzanatból következően, hogy a valóság előtt járva, költőileg, a jelen kritikájával együtt, megénekelte azt is, ami majd elkövetkezik. A költői magatartás szuverenitása kapta meg hitelét ebben a tényben, s a forradalom mozzanatában futott össze a társadalmi cselekvés más utakon járó és érlelődő vonatkozásaival.

„Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van! Az embert és sorsát. Az embert, aki egy a világgal. Ha egyszer kimondhatnám magam, aki egy vagyok az emberekkel és egy vagyok a világgal” – írta le később egyik nagyon jellemző vallomásában. Ám ehhez a vallomáshoz azt is hozzá kell tennünk, hogy nem a ,„világon”, hanem önmagán van a hangsúly, s ha a személytelen személyesség árad is a verseiben, a maga költői mivolta áll az első helyen, amely „lát” és közöl, megállapít és érzékel. Költőnek és világnak ez a találkozása, egymáshoz közeledése viszi majd csúcsra Kassák költészetét, amikor sorra kibonthatja változatait éppen a világhoz való ilyen viszonyulása következtében a modernista irodalom síkján, másfelől pedig konfliktusai szülője, költői megrekedtsége egykor majd beköszöntő korszakának dajkája is lesz. A világ majd cserben hagyja, s a költői következetessége ezt majd kénytelen tudomásul venni.

Abban a költői pillanatban, amelynek kipattanását 1916–17 táján kell rögzítenünk, Kassák költőiségének a telje született meg, amely egyúttal a magyar líra egyik nagy pillanata volt. A látvány impozáns: a háború mély örvényeiben vergődő világ méhében mind több mozdulattal ad jelt a változni akarás, amely majd a forradalmas időkben kap formát, s a költő, aki addig is a változás, a keletkező, a születő jeleinek igézetében élt, az idők teljesedését üdvözölheti, a mélységből a magasságba való ívelést, abban az illúzióban, hogy együtt röpülhet a világgal, a vélt harmónia ihletésében.