Karlo Steiner – a vád tanúja

1994. március 10.

Holt lelkek

1956 júniusában, a Moszkvából Kijev felé robogó különvonat szalonkocsijában a szovjet és a jugoszláv kormány legmagasabb rangú képviselői: Hruscsov és Tito ülnek kabinetfőnökeik társaságában. Fordítóra nem volt szükség. A protokollban előirányzott program annyira zsúfolt volt (még annyi sok ideológiai nézeteltérést kellett elegyengetni, amelyek a jugoszláv "schisma" nyolc esztendeje alatt gyülemlettek fel), hogy nem volt idő hosszas bájcsevegésre. Egy pillanatban, amikor a házigazda (Hruscsov) egy kissé felengedett, valahogy úgy, mint amikor a vendégnek kezébe nyomják az étlapot, Tito egy névsort nyújtott át az asztal fölött. A holt lelkek névsorát. Gogoli jelenet. "Tessék, ez annak a 113 vezető emberünknek a névsora, akik a Szovjetunióban voltak. Mi van velük?" Hruscsov futólag belepillant a holt lelkek lajstromába, továbbadja a szárnysegédjének, majd azt mondja: "Megmondom 2 nap múlva." Pontosan 2 nap elteltével, a tárgyalások hivatalos része után, már ital és szivar mellett, tömpe ujjaival ütögette a papírt, minden apropó nélkül, csak úgy en passant, Hruscsov kijelenti: "Tocsno szto nyetu." (Pontosan száz nincs az élők sorában).

Ekkor, legfelsőbb helyről jövő parancsra, beindult az NKVD monstruózus gépezete, hogy kiderítse a többi tizenhárom jugoszláv kommunista hollétét Szibéria végtelen tajgáin. Ezek között az élő halottak között, valahol a messzi Krasznojarszkban, így találnak rá Karlo Steinerre, akit mintegy húszévi börtön és tábori fogság után, az MGB legutóbbi döntésével, életfogytiglani száműzetésre ítéltek. (Az ilyen száműzöttet hívták "szabad"-nak.)

Steiner: "Csak azt tudtam, hogy Tito él... Valahogy eljutott hozzánk a híre. Maklakovában egyszer moziban voltam. Hruscsov már megjárta Belgrádot, s beismerte, amit beismert. A híradóban egypár jugoszláviai eseményt is mutattak. Valahol, valamiféle díszemelvényen, mintha }uro Cvijiet láttam volna. Ugyan milyen funkciót tölthet be most? - tűnődtem. Minden bizonnyal politikai bizottsági tag. Az a legkevesebb. Közeli ismerősök voltunk, s a Jugoszlávia moszkvai nagykövetségének címzett levélben őt kértem meg..." (Az Ideje c. folyóirat 1981/2. számában közölt interjúból.) A holt lelkeknek ezt a gogoli világát irónia és tragédia szövi át: ez az ifjúkori jó barát, valamikori pártfunkcionárius, abban a pillanatban, amikor Steiner levélben fordul hozzá, már vagy tizennyolc éve halott! Valamelyik szibériai táborban vagy a Butirka börtöneiben érte utol a kegyetlen kínhalál.

Sebhelyek nélkül

1976-ban, a zágrábi Intercontinental szálló kávézójában ülök, találkát beszéltem meg a híres száműzöttel, a 7000 nap Szibériában című nagy sikerű könyv szerzőjével, akinek a Borisz Davidovics síremléke egyik elbeszélését ajánlottam a könyvem megírásához nyújtott értékes segítségért. Egyszer csak az asztalunkhoz lép egy fiatalos külsejű, élénk mozgású úr, tömzsi, középtermetű férfi, a haja rövidre nyírva, a kalapját a kezében tartotta. Nem, ez nem ő! Nem lehet ő! "Steiner vagyok!" Igaz, húsz esztendő telt el azóta, hogy visszakerült Szibériából, elegendő idő ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak, de (kérdem én) hol vannak a sebhelyek? Amiképpen, Szolzsenyicin tapasztalata szerint, függőleges irányú ráncként az ajka szögletében a gyilkos arcán nyomot hágy a tette, az áldozat arcán is kell hogy legyen valamilyen nyom, látható heg, mint Krisztus tenyerén a forradás. "Valahol a Borisz Davidovics síremlékében ön azt írta", mondja ez a szelíd szavú ember minden harag és pátosz nélkül, "hogy hőse abban az időben, egy este, a Kreml környékén sétált! Az új kiadásban ezt ki kellene javítania... Mindenkit, aki abban az időben a Kreml körül tekergett, pláne ha külföldi, mint az ön hőse, azonnal letartóztattak volna." Megígérem, hogy a következő kiadásban igyekszem majd kijavítani. Ezt is, meg a többit is, amit kifogásolt. Megkérdezem, mit iszik. Azt mondja, bármit, mindegy neki. "Én vodkát iszom." Steiner némi zavarral, mint aki nem szeretne megbántani, azt mondja: "Ah, nem, köszönöm. Mindent, csak vodkát ne. Már húsz éve meg nem ízleltem! Nem is fogom... Egy helyen pedig a könyvben tapétákat emleget", folytatja, miután (a régi szép idők emlékére) francia konyakban állapodtunk meg. "Ah, fiatalember", legyint Steiner. "Miféle tapéták Oroszországban, abban az időben?! Ugyan!" - Megkísérlem megmagyarázni, hogy erre az adatra a fali tapétákról valamelyik enciklopédiában bukkantam, s olyan bizarrságként használtam fel, amely magában véve is az anakronizmus hatását kelti. Steiner tagadólag rázza a kezét, mint aki hozzászokott már, hogy az emberek nagyobb, szemmel látható dolgokban sem hisznek neki. (De hol vannak a sebhelyek? - kérdem magamban szelíd, őszinte szemébe nézve. Hol vannak a sebhelyek?)

La femme est l'avenir de l'homme

Más alkalommal, ugyancsak Zágrábban, Karlo bemutat a feleségének, az orosz Szonyának. Egyik könyvét ajánlotta neki imigyen: "Ezt a könyvet feleségemnek, Szonyának ajánlom, aki hűségesen várt." A mitológiai Pénelopéval való minden összehasonlítás, képzettársítás egyszerűen sértő. Mert amíg a hellén Pénelopé istenadta békességben, a hellén ég enyhe alatt szövögette szőttesét, és környezetének osztatlan elismerése mellett dacolt a kérők ostromával, addig Szonya a szovjet mítosz modern, jelenkori változatában egy "népellenség" megalázott, leköpdösött, meghurcolt felesége volt. Márpedig, nézzük csak, milyen a sorsa azoknak az asszonyoknak, akik nem tagadták meg nyilvánosan férjüket. "A Butirka börtönben háromszáz nőt tartottak fogva csecsemőikkel és egy éven aluli gyermekeikkel együtt. Amikor betöltötték az egy évet, a gyerekeket az NKVD erőszakkal elválasztotta anyjuktól, s gyermekotthonban helyezte el őket, amelyeket szintén az NKVD tartott fönn. Hogy micsoda hátborzongató jelenetek játszódtak le, amikor az anyáktól elvették a gyerekeket, leírhatatlan." (Steiner, 23. l.) Vagy: "A politikai elítéltek, leggyakrabban, ellátatlan asszonyokat és gyerekeket hagytak otthon, s tudták, hogy a rendszer ™népellenségnekş tekinti őket, és úgy is bánik velük. Mit jelent ez a Szovjetunióban, azt csak az tudja, aki átélte. A feleségnek legelőször is felmondtak a munkahelyén, utána a gyerekeit kidobták az iskolából, végül pedig mindannyiuknak el kellett hagyniuk a nagyvárost. Ha nem száműzték őket, maguktól szedték a sátorfájukat: elvették a lakásukat. A rokonság nemigen merte befogadni a szerencsétleneket, mert azzal a veszéllyel járt, hogy netán őket is letartóztatják. A nők ezrei váltak el férjüktől. A szovjet lapokban naponta jelentek meg olyan szövegű nyilatkozatok, amelyekben az asszonyok megtagadják letartóztatott férjüket, a gyerekek pedig szüleiket, mert ™népellenségekş." (229. l.)

Egy kiégett szempár

Mindebből mit élt át Szonya a hazavárás húsz hosszú esztendeje alatt, nem tudjuk. Azaz, csak egy töredékét ismerjük, azt, amit Karlo Steiner maga mond el könyvében: letartóztatása pillanatában Szonya a terhesség utolsó hónapjában volt. A kislányt, aki világra hozott, hamarosan elvitte a nyomor, a hideg, a betegség. A várakozás hosszú napjai következtek, melyeket nem hímezgetés töltött ki, hanem sorban állás, robot, minisztériumi kilincselgetés, a bezörgetéstől való félelem, a ritkán érkező levelek, filléres kuporgatás, hogy küldhessen valamit Karlónak a fogolytáborba... Ismétlem: ha Szonya Steinerről van szó, minden összehasonlítás a mitológiai Pénelopéval csupán olcsó szellemeskedés, sértő illetlenség lenne.

Elnézem Steiner asszonyt, s kitérek a tekintete elől. Azt nem lehet megállni! Nem, Szonya Marmeladova más, ő vegytiszta emberi szenvedés, irodalmi alak a szó legrosszabb értelmében, papír, vers, életöröm. Ennek a másik Szonyának (Steiner Szonyának) a szeme azonban, amely egy szép (még mindig szép) női arc gödreiben ül, halott! Ilyet még életemben nem láttam! Nem úgy halott, mint a vak emberé, ez a szempár nem vak, hanem olyan, amilyent írói toll még nem írt le, amilyent kevesen láttak még ezen a világon, egy élő arcban ülő halott szempár. (S én most tehetetlenül állok előtte, mert még nem írta le senki, olyan jelenségről beszélek tehát, amely az olvasó számára ismeretlen, itt a lélektani magyarázatok csődöt mondanak.) Szonya Steiner szeme nem kifejezéstelen, hanem olyan, mint a halotté, üveges, megkövült tekintet, melyben a hajdani tűznek csak a hamva, forró hamuja maradt meg, nem örvény, hanem mély kút ez, ahová nem hatol le a nap sugára, mélységes mély kút, melynek fenekén, ha az ember fölébe hajol, csak a tiszta víz sötétzöld tükre homálylik, kút, melynek mélyében már csak a gyászfekete égbolt kihunyt csillagai tükröződnek. A két szem között pedig egy mély barázda, a mártíromság bélyege húzódik.: azt a húsz esztendőt, több mint 7000 napot, amelyek az északi sarkkörön túl a messzi Szibériában múltak el felette! A megaláztatást, az ütlegelést, a rettegést, az éhezést, a hideget, a halált.

Életrajz dióhéjban

Karlo Steiner élettörténete azok közül való, melyekből sok ezer akadt Európában, különösen Közép-Európában. A séma közismert: a proletárfiú elindul a harc és az eszmények nagy útján, s végül eljut a "Harmadik Rómába", Moszkvába. Lássuk csak, hogyan foglalja össze korai éveit maga Steiner egy gépírásos feljegyzésben: "A század elején született Ausztriában, de már az első világháború vége felé, mint fiatal nyomdaipari munkás, a kommunista ifjúság vezetőségi tagja lett. Az Ifjúkommunista Internacionáléban tevékenykedett. A húszas években kitűnő kapcsolatokat épített ki a jugoszláv kommunistákkal, úgyhogy működését hamarosan Jugoszláviában folytatta. Zágrábban, a párt megbízásából, nyomdát alapított, amelyben az illegális pártkiadványok készültek az ő vezetésével. Együttműködött sok akkori forradalmárunkkal, feladatokat teljesített, utazott, Zágrábban, Párizsban és Bécsben többször letartóztatták, a Kominternnek dolgozott Berlinben, végül 1932-ben, a Jugoszláv Kommunista Párt utasítására a Szovjetunióba távozott... Egy hónappal azután, hogy megérkezett Moszkvába, ahol azonnal jelentkezett a Komintern Balkán-ügyosztályán, hiszen küldetése is ide szólt, abban az időben igen felelősségteljes megbízatást kapott: kinevezték a Kommunista Internacionálé kiadó- és nyomdavállalatának igazgatójává. Kis híján négy évig dolgozott itt, s ebben a munkakörben volt azon a napon is, amikor 1936 őszén letartóztatták."

A többit már tudjuk, a többi benne van a 7000 nap Szibériában című könyvében.

Egy könyv sorsa

"Az NKVD börtöneiben, a messzi észak jeges pusztaságában, mindenütt, ahol emberfeletti, minden emberi mértéket meghaladó szenvedések jutottak osztályrészemül, egyetlen, egyetlenegy vágy élt szívemben: hogy túléljem mindezt, s hogy az egész világnak, mindenekelőtt pedig elvtársaimnak és barátaimnak elmondjam, micsoda borzalmakat éltünk át" - írja az előszóban. Steiner könyvének kézirata 1958-ban elkészült, vagyis két évvel azután, hogy hazajött Szibériából, ugyanabban az évben tehát, amikor Szolzsenyicin Gulagja is. Mi történt Steiner művével 1972-ig, azaz a keletkezésétől eltelt tizennégy esztendő során, az maga is egy regény. Steiner ugyan nem írta meg, de egy interjúban, nemrég, egyet-mást felfedett ebből a rejtélyből: "A kézirat évekig hevert valahol. Nem jelenhetett meg. A kiadók szerették volna, de valaki megakadályozta... Egy példányt Zágrábban adtam át... Egy másikat Belgrádban... S mindkettő eltűnt... Igen, eltűntek! Egyszerűen nyomuk veszett. Legalábbis így mondták nekem... Az első másolat azonban biztos helyen volt, a fivéremnél, Lyonban. Szibériában megtanultam, hogy észnél legyek." No, de mivel a nagypolitika alakulása az egyéni felelősségtől és állásfoglalástól is függ, a kézirat 1971-ben zöld fényt kapott, a jelek szerint személyesen Tito beleegyezésével. Amikor elhagyta a nyomdát, a 7000 nap Szibériában az egyik legrangosabb jugoszláv irodalmi díjban részesült: megkapta "az év könyvének" járó kitüntető díjat, amely Ivan Goran Kovačić jugoszláv költő, mártírhalált halt partizánharcos nevét viseli. Ettől az első kiadástól (1972) az első külföldi kiadásig Németországban (1976) még további négy év múlik el tehát. S ezen a Gallimard-féle kiadáson kívül Steiner kapitális művének mostanig ez az egyetlen fordítása a nagyvilágban. Tudom, Steiner vonakodott elfogadni egy amerikai vállalat ajánlatát, merthogy az "Dilas kiadója", ezt sugallták pártbeli elvtársai. De azért is fázott tőle, mert személyesen hálás volt Titónak, hogy közbelépésével megmentette az életét, nemkülönben pártfegyelemből is, amit - úgy látszik - mind a mai napig tiszteletben tart (hiszen az egyik legrégebbi párttag, 1919 óta a JKP tagja). Meg aztán Szonya miatt is, akinek kútmély szemében félelem villódzott: "Karlo, vigyázz!" Ami tehát a külföldi kiadókat illeti, a jugoszláviai megjelenés előtt azok nem is adhatták ki. "Azt akartam, hogy előbb itthon jelenjen meg", mondja Steiner a már említett interjúban, 1981-ben. Amikor pedig a könyv napvilágot látott, rejtelmes intrikák szövődnek körülötte: a Jugoszláv Szerzői Jogvédőtől, amely a külföldi kiadókkal tart kapcsolatot, sokan kérik a kiadás jogát a nyugati országokból, úgyszintén Amerikából is. Egy levélben, meséli Steiner, a Jogvédő örömmel értesíti, mely külföldi kiadók érdeklődnek könyve iránt. Steiner emiatt elutazik Belgrádba. "Mivel ilyen üzletről van szó, elmegyek én." Az ügynökség tisztviselőnője a következő felvilágosítással fogadja: "Utasítást kaptam, hogy ne foglalkozzam tovább az üggyel, s önnek is tanácsolom, hogy minden kapcsolatot szakítson meg a külföldi kiadókkal." (Szonya: "Karlo, vigyázz!") A kéziratnak aztán, a fordításoknak, a külföldi kiadóknál is nyoma vész. "Az olaszokkal ugyanígy jártam... Firenzébe mentem tárgyalni. Elvezettek egy házba, a külvárosban. Az istenit, gondolom magamban, ha én innen élve kikerülök, ez lesz a második Norilszk. Mintha haramiatanyára csöppentem volna. Ülnek és füstölnek. Állítólagos kiadócég. Bevallom, régóta nem aggódtam úgy az életemért, mint akkor. De azért otthagytam a könyvet... Hogy ott is "elveszett", azon nem is csodálkozom. Senki sem tudja, kivel beszéltem... Sem én, sem más. Amikor felhívtam a céget: náluk ilyen nevű személy nem dolgozik... Ami engem illet, pontosan tudom, kinek a keze van benne." (Interjú, 1981.)

Karlo Steiner kapitális értékű tanúvallomása így jut el a francia olvasóhoz húsz évvel a könyv megírása és tíz évvel annak jugoszláviai kiadása után. De mégis eljut. Szerencsére.

Ésszel élni

1977-ben egy belgrádi ifjúsági előadáson, valamelyik baloldali ifjonc feltette a kérdést: "Húszévi raboskodása során vajon hű maradt-e ifjúkori eszméihez?" Steiner habozás nélkül válaszolt: "Mi, táborlakók, közönséges páriák, a legalacsonyabb biológiai ösztönökre és a legelemibb létfenntartási szükségletekre redukált emberek voltunk. Itt ideológiának semmi helye; az egyetlen "ideológia" a túlélés volt." A hallgatóság egy része, akik között különben osztrák, német, francia és olasz egyetemisták is voltak, fölzúdult, hogy Steiner nem ejtette ki a száján a frázist, amelyet a kérdés sugallt, s amely az ideologizált, teológiai tudatot megszabadítja a kínzó lelkiismeret-furdalástól. Karlo Steiner inkább a saját eszére és biológiai tapasztalatára, semmint eszmeileg befolyásolt tudatára hagyatkozott; "szellemileg" volt "felnőtt" abban a morális értelemben, amilyen jelentést Kant kölcsönöz a kifejezésnek: "Mi a felvilágosultság? - A felvilágosultság szellemi érettség, melynek jelszava: "Legyen benned annyi bátorság, hogy használd az eszedet!""

(1981)