Kaptafák nélkül

1979. szeptember 15.

Itt az ideje, hogy felszámoljuk a „végső” tudományos magyarázatok iránti naiv, végső soron igencsak gyakorlatias és kényelmes, a mindennapi gondolkodás szintjét éppenséggel nem meghaladó illúzióinkat. Aki az öngyilkosság jelenségének végső magyarázatát várja ettől a könyvtől, nyilván csalódni fog. Hódi Sándor sokkal komolyabb művelője és ismerője diszciplínájának, mintsem hogy kritikátlan odaadással tekinthetne mindenkori elméletek mindenkori végső igazságaira, avagy netán maga kínálna „rozsdásodásmentes” recepteket. Mindezt persze a kérdésben teljesen járatlan olvasó is sejti, miután a könyvet lapozva megismeri Freud, Horney, Scheidmann és a többiek öngyilkossággal kapcsolatos nézeteit (ha úgy tetszik, „elméleti kaptafáit”), s persze Durkheimnek a felfogását is (Hódi talán leginkább vele rokonszenvez), különösen a társadalmi integráció és az elmagányosodás összefüggéseit illetően.

Mégis, ha nem ad kézzelfogható, mintegy szájbarágott megoldást ez a könyv, akkor hát mivel kecsegtet, túl azon az elnyűtt, de társadalmunknak igazán sem makro- sem mikroszintjén át nem gondolt felismerésén, hogy egymás iránti felelősségünkre, Simone Weil szavaival, a másik ember éhségének szeretésére (éhségen egyáltalán nem csak fiziológiai folyamatot értve) civilizáltan elidegenedett létünkben egyre égetőbb a szükség?? Azt mondhatnám, ha csak ebben az utóbbi eszmélésében erősíti meg az olvasót, már akkor is célt ért. Ne felejtsük el, hogy Európa, s minden bizonnyal a földkerekség öngyilkossági statisztikáinak az élén járunk. Ha nem a legtetején. (Szabadkán az öngyilkossági gyakoriság 1966-ban 66,1 százezrelék volt, messze magasabb az országos átlagnál, amely szintén nem alacsony: (12,2 százezrelék). Van ebben valami fátumszerű, miként abban is, hogy Európa öngyilkossági térképén az egyetlen Svédország mellett Közép-Európa térsége, pontosabban az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe a legsötétebb. Ha valahol, hát itt kínálkozna politikatörténeti magyarázat az öngyilkosságok nagy számára. A dolog – hacsak nem vulgarizáljuk – korántsem ilyen egyszerű. Természetesen nem lebecsülendők a makrotársadalmi hatások sem, azonban az emberi együttélés „személyi tényezőinek” determináló, mitöbb „megoldási” modelleket hagyományozó ereje jóval erősebben érvényesül. Individuum és „történelem” nem néznek farkasszemet egymással, nem kerülnek egymással testközelbe. Ez a társadalmi lét dialektikájának egyáltalán nem mond ellent. A történelem és az egyén viszonyát közvetítőmechanizmusok láncolata szabályozza, s ugyanakkor deformálja. (Történelmen itt persze – némileg tudománytalanul – elsősorban a közvetlenül érvényre jutó társadalomalakító tettek sorozatát értve.)

Mindebből következik, hogy a társadalom mikrostruktúráinak, a közvetlen emberi környezetnek a felelőssége igen nagy. Hiszen az elidegenedés, a magányérzet, a kitaszítottság, de a deviáns viselkedési formák tetemes része is valamiféleképpen a közvetlen, személyes kapcsolatok miliőjében nyeri el személyiségromboló értelmét. A mindennapi gondolkodásmód szükségképpen tartalmaz olyan ideologikus mozzanatokat, amelyek – hamistudati jellegüknél fogva – ugyancsak „segítik” az öngyilkosság gondolatával kacérkodó embert helyzetének kiúttalan értelmezésében. S itt már felvethető a társadalom makro-szintjeinek felelőssége is, éppen az Ady-megfogalmazta értelemben: Adjatok egy jobbik világot,

S akkor talán másképpen látok...”

A társadalmi környezet és az egyén viszonya dialektikus és nem dichotomikus. Hódi ennek fényében igyekszik megvilágítani az öngyilkosság komplex, nehezen megközelíthető okait. Mert - ahogyan fölhívja rá a figyelmet – pillanatnyilag jószerével csak az öngyilkosság fenomenológiájával rendelkezünk. A leírást fel kell váltsa a dialektikus oknyomozás. Ez korántsem egyszerű dolog, s hogy nem az, annak olykor nem is tudományos, de annál inkább ideológiai okai vannak. Nem véletlen az sem, hogy az öngyilkosság-kutatás mind ez ideig igen gyéren kamatoztatta a marxista antropológia – ha mégoly szerény – eredményeit. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a kelet-európai hagyományok-nak megfelelően a marxista filozófiából igen gyakran igyekeznek kilúgozni annak kritikai jellegét, a fennálló viszonyok ideológiai apologetikájává degradálni azt a világlátást, amelyik végső soron minden apologetika könyörtelen ellenfele. (A könyv előszavából tudjuk, hogy egyes szocialista országok adminisztratív úton szüntették meg az öngyilkosságot – papíron, természetesen –, vagyis úgy, hogy a statisztikák nem ismerik ezt a halálnemet.)

Hódi Sándor könyvének egyik fontos konklúziója, hogy a társadalomlélektani konfliktusok megoldásának sürgetően itt az ideje. Ehhez alighanem életünk egész minőségét új megvilágításba kell helyezni. „Alattvalói tudatunkat” fel kell váltsa a szabad, másokért és magáért felelős ember tudata. Persze az öngyilkosságot megkísérlő ember is valamiképpen egy hazug életmóddal száll szembe. A szerzőt idézem (a kiemelések tőle származnak): „Az öngyilkos abban különbözik más alattvalói tudattal élő halandótól, hogy konfliktusai során rájön, hogy hamis életet él. S egy válságos pillanatban kiszakítja magát az elidegenedett lét gravitációjából, nem tud megbékélni tovább partikuláris létének ab-szurditásával, lázad lényének elnyomorodása ellen, de mivel nem talál a nyílt harc vállalásához teret, nem ismeri fel a történelmi mozgási lehetőségeket, vagy egyszerűen nincsenek ilyenek, önmagát veszejti el.”

Amennyire sürgetően szükség van „érett emberi főkre”, a tudat (a mindennapi tudatot is beleértve) felszabadítására, annyira sürgős magunkért-valóvá tenni a mindennapi gyakorlatot s a társadalmi létet. De ezek az indíttatások – melyek egyben a könyv sugallatai is – már túlmutatnak az öngyilkosság-kutatás problémakörén.

Tisztelt Szerkesztőség!

Érdeklődéssel olvastam az Új Symposion 165. számában közzétett Kassák-leveleket, de felkaptam a fejem egy, a szöveghez mellékelt lábjegyzetnél. A 4. oldalon közölt levélben Kassák azt kéri, hogy „A Tisztaság könyvé”-nek 300 példányára a Julius Fischer Verlag impresszumát nyomják. A leveleket közzétevő irodalmár úgy véli, hogy „Julius Fischer Gömöri Jenő költő fedőneve” volt. Tévedés: Julius Fischer Verlag tulajdonosát Gömöri Gyulának hívták. A Tanácsköztársaság idején a kulturális népbi-zottságon dolgozott, s annak bukása után emigrált Bécsbe; itt először Kende Ferenccel együtt megalapította a Hellas Verlagot (amely 1921-ben kiadta Babits Erato-ját és Baudelaire verseit Franyó Zoltán fordításában), majd később a Julius Fischer Verlagot. Gömöri Gyula kiadója kettős funkciót teljesített: kiadta A tőke első teljes magyar fordítását, Kropotkin művét a francia forradalomról, s teret adott a bécsi emigráció számos irodalmi alkotásának is. A Julius Fischer kiadó jegyezte Déry Tibor első könyveit (A kéthangú kiáltás; Ló, búza, ember), adta ki Sinkó Ervin A fájdalmas Isten c. versgyűjteményét, Ignotus egy könyvét, Gáspár Endre Kassák-tanulmányát. Egyszer talán majd a magyarországi kultúrtörténészek is felmérik a kiadó jelentős szerepét... Ami Gömöri Gyula önálló írói munkásságát illeti, az csekélynek mondható: csupán 1909-ben adott ki Kende Ferenccel együtt egy könyvet Petőfi világnézete címen, bár valószínűnek tartom, hogy írásai jelentek meg a Népszavában és másutt is.

Szívélyes üdvözlettel, Gömöri György Cambridge, 1979. X. 14-én