Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KIŠ

Danilo Kiš

Jurij Golec

1993. március 1.

Éppen akkor érkeztem vissza Párizsba a húsvéti szünidő után. A tizedik arrondissement-ben lakom, nincs nosztalgiám. Napsütéses hajnalokon éppúgy madárdal ébreszt, mint otthon, a Voždovacon; a nyitott erkélyajtón át hallom a kajaháló, anyjapicsázó szerbeket; pirkadatkor, míg az autójukat berregtetik, harmonika harsog a kazettákról. Egy pillanatra nem is tudom, hol vagyok.

Összeszedtem a postaládából a felgyülemlett leveleket és végighallgattam az üzenetrögzítőt: Anne-Marie szól, hogy megjelent egy újabb kritika a könyvemről. (Amit egyébként már olvastam.) Aztán zene és vihogás; nem tudok kivenni semmit. B. P. Londonból azt üzeni, hogy nincs szándékában kísértetekkel beszélgetni, következésképp dobjam ezt a szerkentyűt a szemétbe. Aztán megint zene és vihogás. Bizonyos Patrícia Hamburger ("igen, kolbászféleség")emlékeztet, hogy, ha jól értettem, valami kiállítás után udvaroltam neki és csókolgattam a kezét. (Lehetséges.) Ezután valaki két-háromszor letette a kagylót. Ismét B. P.: Ha még egyszer összefut ezzel a géppel... Aztán mintha ráébredt volna, hogy lejár az ideje: "Mondani szeretnék neked valami fontosat. Ami pedig ezt az átkozott szerkentyűt illeti, kérlek, vágd a szemétbe. Beszélni szeretnék veled, mégpedig egészen komolyan. Az ördögbe, egy géppel nem bírok beszélgetni! Csak tudnám, ki volt az a balfasz, aki rászedett, hogy vegyél egy ilyen istencsudáját. Minek ez neked? Nem vagy te kereskedelmi ügynök! Ugyan kérlek, miféle fontos dolgaid vannak teneked? Azok a te nőcskéid meg várhatnak egy kicsit, nem... Különben is, jobban tennéd, ha írnál, mint hogy... vagy nem..." Értem, hogyne érteném, de a harminc másodperc letelt, és én nem tudtam meg, mi az a fontos dolog, amit meg akar nekem mondani. Ljuba Jurgenson bocsánatot kér: kritikájából kihúzták az utolsó mondatot, így az egésznek se füle, se farka. Aztán egy rekedt hang: "Itt Jurrrij Golec. Meghalt a feleségem. Temetés kedden négykor a montparnasse-i temetőben." Ezután egy hölgy, Ursula Randelis; O. V. Piranból; szoluni barátom, Krisztosz Arvenitidisz. Bizonyos Nadja Mouste Belgiumból; fel szeretné venni a szerbhorvátot, mik a beiratkozás feltételei. Ismét B. P., ezúttal in medias res: "Csak azt akarom mondani, hogy több mint harminc éve ismerjük egymást, de komolyan még sosem beszélgettünk. Isten veled." Leteszi a kagylót.

Jurij Golec üzenete legalább tíz napja érkezhetett; így aztán rögtön küldtem neki egy részvéttáviratot. Még néhányszor kerestem telefonon különböző időpontokban, de senki sem vette fel a kagylót. Később megtudtam Ursula Randelistől, régi barátnőjétől, hogy átköltözött Noemi lakásába. (Már vagy húsz éve külön éltek; az asszony a Luxembourg-kertnél, ő a tizennegyedik kerületben.) Néhányszor feltárcsáztam azt a számot is; az ő rekedt hangja fogadott: "Itt a háromszázhuszonöt-huszonhat-tizennyolcas telefon, Jurrrij Golec és Noemi Dastrrre Golec lakása. Kérem, hagyja meg a telefonszámát."

Egy reggel jelentkezett: "Itt Jurrrij Golec." "Szegény Noemi. Megkaptad a táviratomat?" "Köszönöm."

"Azt hittem, elutaztál", mondom. "Olyan váratlanul történt." "Hagyd el. Fontos ügyben kereslek."

"Parancsolj."

"Te érzékeny ember vagy, David, meg fogsz érteni." Szünet. "Hallgatlak."

,,Te nem olyan vagy, mint a franciák." (Egyszeriben átvált oroszra.) "Tű poet. Nem hízelgésből mondom. Egyébként abban az előszóban is megírtam, a könyvedhez. Csak te segíthetsz. A pénz már nem kérdés. Bármekkora összegről legyen szó. Noeminek elég sok pénze volt, nem tudom, újat mondok-e neked ezzel. Néprajzi filmekkel foglalkozott, elég jól keresett velük. Meg az afrikai szobrai... Figyelsz?" "Persze, hogy figyellek."

"Teljesen kisemmizett az örökségből, de az utolsó pillanatban megváltoztatta a végrendeletét. A kórházban. Úgy érezte, hogy a vele szemben elkövetett bűneimet végül is levezekeltem. Tetemes összeget hagyott egy izraeli alapítványra, mely az ő nevét fogja viselni."

"Milyen alapítványra?"

"A kelet-európai zsidó folklór tanulmányozására. Úgy látszik, kihal ez a dolog. De amit rám hagyott, az is éppen elég."

"Utazz el valahova."

"Maradnom kell. Az örökösödési tárgyalás, a bírósági leltár..." "Legalább ne abban a lakásban légy. Nem tesz az jót." "Segítened kell."

Arra gondoltam, kölcsön akar kérni, amíg rendeződik ez a dolog a végrendelettel, vagy a költözködéshez kell neki segítség. Hatalmas könyvtára volt, rengeteg könyv minden lehető nyelven.

"Állok rendelkezésedre." Aztán hirtelen kiböki:

"Pokupaj mnye pisztolet." És mintha megijedt volna, hogy talán nem értettem, franciául is megismétli: "Szerezz nekem egy pisztolyt. Én így nem bírom tovább." "Rögtön jövök. Otthonról beszélsz?"

"Igen, a Noemi lakásából. Tudod, hol van. Negyedik emelet, balra."

Nyomban ajtót nyitott, mintha egész idő alatt mögötte állt volna. Úgy láttam, jobban néz ki, mint valaha. Nem volt karikás a szeme, sovány arca pirospozsgás, frissen borotválva; mint aki az imént lépett ki a szaunából. Új, méretre szabott lüszteröltönytviselt, világos inget, tarka selyemnyakkendőt. Most láttam először így felöltözve. A bútorok lakkosan fénylettek, az ablakok tárva-nyitva, habár kint hűvös volt. Az asztalon ragyogtak a porcelán hamutartók. Rögtön a szemembe tűnt, hogy az afrikai szoborgyűjtemény nincs a helyén; csak a két ablak közt lógott a falon egy női figura nagy mellekkel, meg átellenben, keskeny, fekete keretben két modern grafika. "Van jó borom", mondja Jurij Golec és kimegy a konyhába; hallom a dugó pukkanását. Már jön is vissza. "Iszom veled egy kortyot én is. Egyébként nem szoktam." "Biztos nyugtatókat szedsz. Én is, amikor váltam..." "A!", legyint, "az semmit se segít." "Egy orvos beismerte nekem, hogy viszkivel issza az idegcsillapítókat." "Nincs semmi értelme az egésznek", mondja. "Nekem pisztoly kell, nem pirulák." "Már engedd meg, nekem is van némi tapasztalatom az ilyesmiben." (Amikor Anával szakítottunk, súlyos válságon estem át. Jurij Golec annak idején a talmudista bölcsességekhez hasonló, kétértelmű aforizmákkal vigasztalt: "A nősülés mellett az ember csupán még egy ostobaságot követhet el az életében: hogy elválik. A legnagyobb ostobaság pedig: ha aztán megbánja.") "Éjszakára viaszt dugtam a fülembe , mondtam, "a szememre meg fekete kötést tettem. Altatókat szedtem és ittam. Úgy ébredtem a tulajdon ágyamban, mint a sírban. Azt hittem, soha többé nem ülök le az írógép mellé." "Sok mindent le fogsz te még írni", mondja Jurij Golec. "Ami pedig engem illet... Egyszer említetted, hogy valami jugoszláv zsiványokkal haverkodsz a Montparnasse-on. Rajtuk keresztül szerezhetnél nekem pisztolyt. A kórházban megváltoztatta a végrendeletét. Úgy tartotta, hogy az utóbbi időben tanúsított viselkedésemmel..." Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, és elkezdett valakivel beszélgetni németül. Mi az ördögnek kellett a montparnasse-i "jugoszláv zsiványokkal" való találkozásaimról beszélnem neki, korholtam magamat. Különben meg túlzás volt az egész. Jobbára a gimnáziumi iskolatársaim voltak azok, és akikkel egy asztalnál ültem, egyáltalán nem voltak felfegyverkezve. Én legalábbis soha nem láttam náluk fegyvert. Csak meséltek. Egy illetőről, aki épp akkor lépett ki a Selectből, vagy valakiről, akiről azt állították, hogy ismerem ("az a magas, bajszos"), hisz tegnapelőtt egy asztalnál ültem volna vele. Na, azt tegnap leszúrták a Pigalle-on. Amaz meg néhány napja pisztollyal lelőtt két korzikait. Vagy őt lőtték le pisztollyal, már nem emlékszem. A harmadik meg nyolc évet kapott: fegyvercsempészés, rablás, prostitúciós üzletek. "Egy barátom", mondja Jurij Golec, és visszaül az asztalhoz. "Már tíz éve nem lép ki a házból. Öngyilkosságot kísérelt meg: a metró a térde fölött levágta mindkét lábát. A nyolcadik emeleten, lakik, de nem meri még egyszer megkockáztatni a dolgot. Iszik. Pirulákat szed. És várja a halált. Azt akarjátok, hogy én is így járjak?" "Szerzek neked pisztolyt", mondom. "Egy év múlva. Ezerkilencszáznyolcvanhárom május nyolcadikán. Nekem is van némi tapasztalatom az ilyesmiben." "Egy év múlva!", mondja. "Én egy hónapig sem bírom ki. Egy hétig se." "Ha egyáltalán még szükséged lesz rá." "Azt hittem, te nem vagy olyan, mint ezek a franciák. Pedig olyan vagy, mint a többi. Te sem értesz meg. És miért..." "Azért, mert túlélted a táborokat." (Az alkarján ott volt a tetovált szám.) "Azért. Valaki, aki túlélte a táborokat..." "Hagyd békén a táborokat", mondja Jurij Golec. "Ehhez képest a tábor kutyafüle. Raoul is, az a szerencsétlen nyomorék, ő is túlélte a táborokat." Már a második palack sauvignont is felbontottuk. Szóltam, hogy kezd a fejembe szállni, éhes vagyok; csak egy feketét ittam reggelire. Javasoltam, hogy menjünk el valahová, harapjunk valamit. Akár együtt is ebédelhetnénk. Biztos ő sem evett semmit. "Meg vagy híva", mondta. "Elmegyünk valahova a közelbe. Legkésőbb ötre haza kell érnem, jönnek hozzám. Meg aztán a bírósági jegyzők is minden percben befuthatnak. Jaj, csak túllennék már ezeken a formalitásokon."

Kilépünk a passage-ból és a boulevard-ra érünk. Hűvös van, bár néha előbújik a nap a felhők mögül. Érződik a tavasz lassú győzelme; már kihordták a járdára az asztalokat; a nők a nap felé fordított arccal, hunyt szemmel üldögélnek, szoknyáikat combközépig felhúzták. Egy néger rövidnadrágban, görkorcsolyázva rohant el mellettünk, majd ügyesen átment a túloldalra. Láttam, hogy suhan a Luxembourg-kert mellett; a kerítés aranyozott lándzsahegyein véres nyomokat hagyott a nap, akár a Louvre valamely giccses vásznán. Az éttermet nemrég újították föl, még kenceszaga van. A szeparékban vörös lámpaernyős, aranybojtos lampionok lógnak. A műanyag asztallapokon papírabroszok. A vázákban művirág, mellette fémtartóban a francia konyha szentháromsága: só, bors, mustár. Az egyik szeparéban az étterem tulajdonosai ebédelnek, kövér, szőke, lakkozott körmű nő és egy nagydarab, piros arcú férfi kis bajusszal. Jókora késsel metélik a vértől csöpögő bifszteket. Előttük az asztalon egy üveg címke nélküli vörösbor; a palack félkör alakú sötét pecséteket hagy a papírabroszon. Kezet adnak. "Ça va?" "Ça va", mondja Jurij Golec. "Hogy van a kedves felesége?", kérdezi a tulajdonosnő. "Meghalt", mondja Jurij Golec. A tulajdonos kortyol egyet a borból. "Hisz egy hete sincs, hogy itt járt", mondja. "Mon Dieu, mon Dieu. Közlekedési baleset?" "Leukémia", mondja Jurij Golec. "Ennénk valamit." "Üljenek le oda",mutat a tulajdonos a késsel egy asztal felé. "Vagy amoda. Gaston! Hozzál étlapot az uraknak. Hát, ennyi az élet. Mintha tegnap még itt ült volna a Madame. Épp itt, ahol most maga ül. Attól tartok, hogy nincs készétel. Három óra. Roszbifet ajánlanék. Gaston!" "Nekem csirkét hozzon", mondja Jurij Golec. "Sült krumplival. És salátát. Több mint egy hónapja, hogy meghalt." "És a barátja mit kér?" "Omlettet", mondom. "És egy kancsó vörösbort." "Rám ne számíts", mondja Jurij Golec. "Nem iszom." "Pedig úgy vigyázott magára", mondja a tulajdonosnő. "Csak természetes ételeket evett. Tojást. Meg halat. Meg gyümölcsöt. Meg sok sárgarépát. Gaston, hozzál villát az úrnak." "Az utolsó években", mondja Jurij Golec felém hajolva, "csak füvet evett. Mint egy tehén." Ismét visszatértünk Noemi lakásába. Jurij Golec vásárolt útközben három karton Rothmansot - úgy tíz napra elegendő készlet. Az én cigarettámat is kifizette. "Én is Gaulois-t vagy Gitane-t szívtam évekig", mondja. "Míg meg nem kaptam a francia állampolgárságot. Szívtam azt a kapadohányt, csakhogy azonos íz legyen a szánkban." Amint megérkeztünk, rákezdte: "Tehát azt akarod, hogy a metró alá vessem magam, mint az a szerencsétlen Raoul. Légy szíves, ne szakíts félbe. Azt akarjátok, hogy úgy járjak? Én, látod, képtelen vagyok felvágni az ereimet. Irtóztam a vértől, akár az a regényhősöd. Különösképpen most. Égy hónapig mindennap elmentem hozzá a kórházba. Az ágya mellett vártam meg a hajnalt. Dohány és ital nélkül. Jobb, ha nem beszélek erről. A vérről, a hányásról, a székletről, gennyről. Harminchárom évig voltunk házasok. Lengyelországban ismerkedtünk meg, amikor kiszabadultunk a táborból. Ő az oroszból, én a németből. Az utóbbi húsz évben nem laktunk egy fedél alatt. Sok nővel volt dolgom közben; gondolom, neki is voltak szeretői. Hány? Nem tudom. De ennek ellenére volt közöttünk valami, ami összekötött bennünket. Valami alapvető; valami, ami örökre összeköti a férfit meg a nőt." Megszólalt a telefon, megint beszélgetni kezdett valakivel németül, csöndesen. Hacsak nem jiddisül. Aztán megint leült velem szembe. "Egy hónappal azelőtt, hogy megbetegedett, a Boulevard Saint Michelen sétáltunk. Derült nap volt, mint ez a mai. Egyszer csak megállt és megfogta a kezem: 'Száz évig szeretnék élni', mondta. 'Veled.' Akkor megcsókoltuk egymást. Csókolództunk." Jurij Golec a szájához emelte a pohár bort. "Remek végeredmény egy öreg zsidó pár esetében", szögezte le. "Harminchárom együtt leélt év után." "Jó lenne, ha minél előbb elutaznál valahova", mondtam. "Végül is mi a helyzet azzal a végrendelettel?" "Meglehet, hogy nem hagyott rám semmit. Nem is érdekel. Csak ezeken a formalitásokon túl legyek. No de mindez most már nem fontos többé. Én a magamét befejeztem. Néhány embernek segítettem. Lefeküdtem vagy tíz nővel. Talán százzal is. Valamicskét írtam is, akárha ujjal a vízre. Nekem nincs több erőm, és nem vagyok kíváncsi semmire." "Tudom, hogy érzed most magad. Én is fölébe hajoltam ennek a szakadéknak nemrég. Ember itt tanácsot nem adhat, az Istent meg ilyen dolgokban, már engedd meg, nemigen kérdezik. Könyvek után kezdtem kutatni akkoriban, amelyek erőt adnának a túléléshez. És arra a tragikus eredményre jutottam, hogy a temérdek könyv, amelyekkel évtizedekig tömtem a fejem, ebben a sorsdöntő órában nem segít rajtam. A szent könyveket meg az ősi bölcsességeket nem említem: nem voltam rájuk kész, mert hiányzott belőlem a kiindulópont: a hit Istenben. Ami benned megvan. A legkülönbözőbb írókat, könyveket forgattam: a gnosztikusokat és a gnosztikus kommentárokat. Bruno Bettelheimtől a Túlélnit, Lindemann Autogén tréningjét, Az élvezet sorsát valami Olagniétől, a Vonzások és választásokat Goethétől, Braunschwigtől a Nappal, éjszakát, Rosenfeldtől a Pszichotikus állapotokat, Philip Roth regényeit, sőt még Bergmant is, A marionettek életét, mert úgy éreztem, hogy én is olyan vagyok, mint egy marionett, amit a sors mozgat. Egyvalamire jutottam az olvasmányaimból: hogy az égető kérdésekre nincs válasz a könyvekben. A gének, az ördög vagy az Isten vezet minket, az akaratunknak a sorsdöntő pillanatokban nincs semmi szerepe, a szenvedélyek kormányoznak bennünket. Mint amikor az úszó csapkód a karjával, de a part nemhogy nem mozdul, hanem világosan látód, hogy a víz - mert ár ellen úszol - az ellenkező irányba visz. De szerencsére a szenvedélyek, akárcsak a katasztrófák, elhervadnak, kimúlnak, mint a növények meq az állatók." Éreztem, hogy a szavaim könyvízűek, üresen konganak; nem könnyű választ adni valakinek, aki megkérdi: minek éljek? A szándékaim tisztességesek voltak: a saját tapasztalatomra hivatkozva az idő jótékony szerepére szerettem volna rámutatni, jövőképet rajzolni, az ő jövőjéét: ül valahol a Földközi-tenger partján, melengeti a csontjait a tavaszi napsütésben, szürcsöli a capuccinóját és ráver a fiatal pincérnő fenekére. "Végső soron azért kell élned, mert csak ez az egy életed van." Csak legyintett. "Ne feledd, hogy én hiszek Istenben", mondta, "s O majd megbocsát."

Ajtócsöngetés szakította meg ezt a kínos beszélgetést. Jurij a keresztnevén mutatta be a két hölgyet és hozzáfűzte: "A védenceim." Rám azt mondta, hogy régi barátja vagyok, író. "Ő írta az előszót a legutóbbi könyvemhez", mondtam, hogy palástoljam zavarómat. Két szép, fiatal nő volt, dús hajúak, széles járomcsonttal, enyhén ferde, tatáros szemekkel. "O, Jura, hát miért nem mondtad", szólal meg Natasa. "Látód", folytatja Dola (a nevét Dolores Ibarruriról kapta), "elved kell, legalább másokért. Miféle csúnya dolgokról kotyogsz. Miféle pisztoly, Boh sz taboj." Aztán hozzám fordul: "Ha Jurij írt előszót a könyvéhez, akkor az biztos nem akármi." Megígértem, hogy küldök nekik a könyveimből; ezt, a Jurij Golec előszavával, meg természetesen azt is, amelyben a táborokról van szó. (Valami szovjet tábornok lányai voltak, aki a csisztkák során veszett óda.) "Egészségetekre",emel poharat Natasa, miután mindenkinek töltött. "A ti egészségetekre", mondja Jurij Golec mélán. "Annyi sók szép dolog van az életben", fűzi tovább Dola. "A barátság például. Látód, te mindannyiunknak fontos vagy. Ha te nem lettél volna, hól húztuk volna meg magunkat mi ketten, amikor eljöttünk Párizsba. EI sem tudja képzelni, mi mindent tett értünk Jura. Az ő lakása nagykövetség minden keleti menekültnek. Oroszoknak, lengyeleknek, ukránoknak, észteknek. Mindenkinek. Maga mióta ismeri Jurát?" "Legalább tíz éve", válaszolom. "Egy fogadáson ismerkedtünk meg"- mondja Jurij Golec. "Régen volt, akkor jelent meg franciául az első könyve." Megjegyzés. Ezt a fogadást Ursula Randelis rendezte, a dél-amerikai írók mecénása. Mellettük, a hátsó ajtón más külföldi írók is bejutottak az irodalomba. Ez a koktél három könyv megjelenése alkalmából lett megrendezve: az egyiket egy portugál írta, a másikat egy spanyol, a harmadikat én; egy főleg latin-amerikai írókat hozó sorozatban jelentek meg. Senkit sem ismertem, enni sem mertem, mert nem tudtam, hogyan kell feltörni a rákokat meg a kagylókat, így aztán egész este egy kanapén üldögéltem és ittam. Hajnali három körül egy fiatal nő felajánlotta, hogy . kocsival hazavisz, az ő fürdőszobájában hánytam, a padlón fetrengve, félholtan. Szerencsére az ember elfelejti azt, amit el kell felejteni. Az évek során kitörlődött az emlékezetemből ez a szerencsétlen fogadás, és örök sötétség borult volna mindenre, ha két-három hónappal ezelőtt nem emlékeztet rá Jurij Golec. Megkérdezte, írt-e az új könyvemről Marie La Coste. Nem tudom, ki az, válaszoltam. "Szép dolog a gavalléria", mondta. "De te, drága barátom, lefeküdtél vele. Ez senki előtt sem titok. Ursula Randelisnél, egyfogadásos, a férje szeme láttára csókolgattad a kezét. Aztán reggel együtt tűntetek el valahova."-"Azt hittem, hogy Ursula Randelis cselédlánya", mondtam."Csodálkoztam is hogy akkora fürdőszobája van. Rózsaszín csempékkel. bidével.

Hogy tehát másfelé tereljem a beszélgetést, azt mondtam: "Azt hiszem, rá kellene őt beszélnetek, hogy ne lakjon itt."

"Látod, Jura, mindenki azt mondja, hogy nem jó, hogy az ő lakásában vagy", így Natasa. "Már százszor megmondtuk neki."

"Csak végére jussak ezeknek a formalitásoknak", mondja Jurij Golec.

"Addig is, munkára", pattan fel Dolores-Dola, és vele Natasa is. "A szobrokat elraktuk, az rendben van. Hagyd azokat a hamutartókat, Jura, majd én kiürítem. Ezzel m i legyen?"

A másik szobában álltunk, ott volt Noemi könyvtára. Az egész falat könyvek borították, egész a plafonig.

"Ezek értékes könyvek", mondja Jurij Golec, miközben leemeli a polcról a Judaische Enziklopedie egyik kötetét.

A nők tekintetükkel végigszántottak a polcokon, és mindketten lekaptak egy-egy könyvet.

"Ezek új könyvek", mondja Dola. "Ami érdekel, azt holnap kocsival elvisszük hozzád. A többit meg - az antikváriumba."

Jurij Golec a szoba közepén állt a Judaische Enziklopedie egy kötetével, nem tudván, mit kezdjen vele.

"Némelyik dedikált", mondja.

"Csak nem dedikált neki Victor Gjugo is", így Natasa. A padlón guggolt és az ujjával tapogatta, mint mikor textilt vizsgál az ember, Noemi szobájának kopott szőnyegét. "Az perzsa", m utat a toalettasztal alatti szőnyegre. Az asztalkán, akár valami Baudelaire-versben, még ott álltak sorban a parfümös üvegecskék

."Holnap eljövünk autóval a holmikért", jelenti ki. "Vlagyimir Edmundovics, monsieur Baumann meg mi ketten. Látod, Jura, minden rendbe jön."

"Hát itt mi van?", kérdi Dola az előszobában, a gardróbszekrényekre mutatva.

"A rongyai", válaszol Jurij Golec, és kitárja a gardrób ajtaját, miután az enciklopédiát letette a radiátorra. "Az utóbbi időben bundákat vásárolt. Panaszkodott, hogy fázik. Otthon is bundában volt. Azt mondta, csak most érzi annak a fagynak a hatását, ami negyven évvel ezelőtt húzódott a csontjaiba Szibériában. "Pusztyaki"; teszi hozzá legyintve. "Azt forgatta a fejében, hogy mindörökre Afrikába költözik."

"Van itt néhány jó bunda", mondja Dola. "Ezeket is el kell adni. Ez az egy megér minimum húszezer frankot."

"Százhúszat", igazította ki Jurij Golec. "Csak egyszer vette föl. Tavaly. Jom kipurra."

"Mire?"

"Ünnepi alkalomra", mondja Jurij Golec.

"Van itt legalább harminc pár cipő", ámul Dola.

"Oroszországban",így Natasa (aki nemrég emigrált, és még űzi az antikommunista propagandát), "ezeket valutáért is el lehetne adni, a Berjoszkánál'"

" Boh s taboj', sóhajt Dolores-Dola, "miféle Berjoszka! A Vöröskeresztnek kell adni."

"Talán eljut belőle valami, via Croix Rouge, Afganisztánba",fűzi hozzá Jurij Golec, egy pillantást vetve az órájára.

Akkor csöngettek.

"Wildgans doktor", mondja mintegy magában.

Wildgans doktor magas, harminc év körüli férti, dús, göndör hajában ősz fürtökkel. Van benne valami vad, "beduin", nemcsak szemének különös, sárgászöld színe és

széles, a vállán átvetett sálja miatt. Két héttel ezelőtt tért vissza Afganisztánból. Még két orvossal együtt átjutott a határon, és harcosnak öltözve cirkált a hegyi úttalan utakon. A leshely fedezékéből, messzelátóval figyelte a harckocsikból távozó legénységet; elvégzett néhány amputációt, sátorban, minimális eszközökkel, vagy száz kilométerre Kabultól.

"Annyi emberen segítettél", mondja váratlanul Jurij Golec, "nekem meg nem akarsz".

"Lefekvés előtt kettőt", mondja Wildgans doktor, miközben letesz az asztalra egy tablettákkal teli fiolát. "Ez hatásosabb."

Mivel a két nő már elment, megint mintha valami nehéz köd ereszkedett volna a szobára. Behallatszott a város fojtott zsibongása; valahonnan a szomszédból zene hallatszott át: valaki kitartóan gyakorolta szaxofonon a kromatikus skálát; a hangok néha összeolvadtak a mentőautók szirénáinak süvöltésével.

"Előtte szabadon beszélhetsz", mondja Jurij Golec Wildgans doktornak. "Ne kérd ezt tőlem. Orvos vagyok."

"Épp azért", mondja Jurij Golec. "Te orvos vagy, nekem pedig hatásos orvosságra van szükségem. Cianidra. Vagy pisztolyra."

"Ezek a tabletták majd segítenek."

"Rendben", bólint Jurij Golec. "Azt akarjátok tehát, hogy ugorjak le a negyedik emeletről. Hogy nyomorodjak meg. Mint az a szerencsétlen Raoul. Ismered őt. Vagy hogy átvágjam a torkomat.Szeretteim és barátaim félreállanak csapásomban; rokonaim pedig messze állanak. "

Hirtelen fölállt és kivitte a hamutartót, hogy kiürítse. Nem csukta be maga mögött a fürdőszobaajtót, mintha félne, nehogy valami összeesküvést szőjünk ellene. Hallottam, hogy vizel és meghúzza a tartályt.

"Nem vagyok képes felvágni az ereimet, sem fölakasztani magam", mondja, amikor visszatér az ismét tükörfényes hamutartóval. "Nem bírom elképzelni az arcomat fölfúvódva és kéken, kinyújtott nyelvvel. Elég ilyen jelenetet láttam életemben. Mondhatom, az akasztott ember nem nyújt valami szép látványt. Úgyhogy az a tény sem izgat már, hogy még egyszer, utoljára elélvezhetnék. Ha egyáltalán igaz, hogy az akasztott ember elélvez. Lehet ezt alkohollal szedni?"

A tablettás fiolát tartotta a kezében.

"Nem ajánlanám", mondja Wildgans doktor.

Másnap megint felhívtam. "Itt a háromszázhuszonöt-huszonhat-nyolcvanas telefon, Noemi Dastre Golec lakása. Kérem, hagyjon üzenetet és adja meg a telefonszámát. Viszontlátásra és köszönöm." Noemi hangja volt. Az égből jött vagy a pokolból, mindegy. Pénteken elutaztam Lille-be az óráimra. Vagy tíz hallgatóm volt; a szláv nyelvek nagy családjának egyik dialektusát adtam elő, mely az orosz és a lengyel mellett... Megpróbáltam kihasználni Marguerite Yourcenar harsány bevonulását az Akadémiára, hogy megismertessem velük a szerb népdalokat, melyeket az írónő is tisztelt, mint arról Keleti meséi tanúskodnak. Nem olvasták Marguerite Yourcenart. Érre szerelmes versekkel próbálkoztam. Szonettekkel. Nem tudták, mi a szonett. Alexandrinusok, mint Racine-nál. Nem tudták, mi az alexandrinus. (Biztos valami burzsoá fondorlat.) Akkor áttértem a palatalizációra meg a jésítésre. Ez úgy látszik, felkeltette az érdeklődésüket. Így aztán a vonaton a palatalizációt meg a jésítést kellett tanulnom. Szombaton felhívtam Ursula Randelist. "Az üzenetrögzítőn Noemit hallani", mondtam neki. "Az volt az érzésem, hogy a túlvilággal beszélek." "Engem is megdermesztett ezzel az üzenetrögzítővel", mondja ő. "Arra kért, hogy szerezzek neki egy pisztolyt." "Engem is arra kért, ne félj. Nem vagy az egyetlen. Mindig is volt drámai érzéke. Én aztán jól ismerem. Már legalább harminc éve. Istenem, hogy röpül az idő. Megrázta Noemi halála, megértem. Olyan hirtelen történt. Az orvosok sem voltak egészen biztosak. Folyton láza volt. És látod. Egy hónap se telt belé. Nem tudom, mennyire ismert előtted, de már húsz éve nem éltek együtt. Nyugodjék békében, rossz természete volt. Egyszerűen nem értette meg a férjét. Csak nem fog egész életében ugyanazzal a nővel hálni. Hát nem rabbi ő! Engem sem tűrt. Nincs abban már semmi titkolnivaló: a szeretője voltam. Amikor kiléptem a kolostorból. Van már húsz éve. Huszonöt. Azóta csak barátok vagyunk. A legjobb barátok. Nem értem, mi az ördögnek kell neki a hangja az üzenetrögzítőn. Elnézést, valaki csönget." Rövid szünet után: "A fiam. Spanyolra iratkozott. A vér nem válik vízzé. Nem akarom ellenőrizni. Csak a kábítószertől óvakodjon, mondom. Jurij Golec olyan, mint egy gyerek. Nem képes befizetni a telefonszámlát. Isten tudja, hányszor kapcsolták ki neki. És Ursula szalad, hogy elintézze a dolgot. A villanyszámlát, a lakbért. Mindent. Azt hiszed, Noémi csak egyszer is megmozdította kisujját? Soha. Néki anya kell. Vagy nővér. `Hogy vagy Jurij?`, kérdem. `Mindén rendben`, mondja. `A legnagyobb rendben.` `Úgy látom, valami mégsem stimmel`, mondom. `Az emberi lény képtélén alkalmazkodni a léthez`, mondja. `Mindössze énnyi.` Most a nyakába zúdult ez az örökség. Ez gyötri. Hogy mi a helyzet ekörül? Magam sem tudom. Úgy látszik, még nem bontották fel hivatalosan a végrendeletet. Emiatt nem mozdul ki abból a lakásból. Mondtam néki, hogy hagyja ott a kulcsot annál a kis japán lánynál. Van ott valami kis japán lány a szomszédban. Egyetemista. Ugyan lefeküdt-e vele. Noémi persze őt sem bírta elviselni. Mindenesetre minél előbb ki kell mennie abból a a lakásból. És csak né drámázzon. Miféle pisztoly. Köztünk szólva, lehetséges, hogy Noémi semmit sem hagyott rá. Egyetlen centime-ot sem. Képes ezt megcsinálni vele. Szóval elmondta. Rendben, az ő pénzé, ő kereste még, azt csinál véle, amit akar. Zsidó folklór vagy afrikai szobrászat, nekem mindegy. Csak rendeződjön már egyszer ez az égész. Mindenesetre most békén kell hagyni őt... Ezt jól mondtad néki. Egy év múlva meg mindén rendben lesz. Mintha nékem nem lettek volna válságaim. Amikor elhagyott Angel Asturias, azt hiszed, nem estem válságba? Dehogynem, még mennyire. Igén, ittam, tablettákat szedtem meg mindén. Bocsáss még, megint csönget valaki. Nálam bolondokháza van. Jö-vöök! Jelentkezz a napokban. Nyakig vagyok a munkában. Cortasart fordítom. Nem tudom, mi lesz ebből. Ahogy akarod. Egy pillanat! Jövök! Késő este is lehet. Egyig. Kettőig. Még később is. Jövök, mierda!"

Vasárnap még voltam híva Madame d`Orsetihez. Miután elvált a férjétől, égy párizsi galeristától, egyedül élt, és a Monceau park közelében lévő nagy apertement-jában intim vacsorákat rendezett. Műgyűjtő volt, asztrológiával és divattal foglalkozott, ami Baudelaire szerint a művészét részé. Falta a gótikus regényeket, az altatókat, és vedelte a fehérbort. Jó barátságban volt Queneau-val és Perec-kel, ismerte De Chiricót, René Chart és Dadót. Nála tequila, whisky, vodka és a birtokáról érkező fehérbor folyt. Harmadik személyben beszélt magáról: "d'Orseti reggel hatkor futott egyet a Monceau parkban; d'Orsetinek harmincnyolc fokos láza van; d'Orseti holnap Londonba utazik; d'Orseti meghívja vacsorára Armanit." Meglepődtem, amikor láttam, hogy az asztalfőn van kijelölve a helyem, tekintettel arra, hogy az estre S. herceg özvegye, egyébként művészetkritikus és fordító is hivatalos volt, akárcsak Armani, a hírneves divattervező. A konvencionalizmus

hiányával magyaráztam ezt (d'Orseti gyűlöli a konvenciókat), és leültem arra a helyre, amit mutattak, nem akartam olyan színben feltűnni, mint aki túl sokat ad a formalitásokra.

A beszélgetés számomra ismeretlen emberekről folyt vagy olyan témákról, amelyek nem érdekeltek: a divatról, a feminizmusról, a homoszexualitásról, a konceptualizmusról, a képregényről. Az est fő témája pedig egy opera volt, amit nem láttam, és egy fiatal énekesnő fellépése, aki ebben az operában debütált. Madame d'Orseti a megjelenését plebejusnak, a hangját vulgárisnak, az interjúit butáknak tartotta; Armani viszont ezzel szemben azt állította - és sikerült megnyernie a vendégek többségét -, hogy új csillag született, aki nemsokára felragyog az európai opera egén; egy új Maria Callas.

Még azok is, akiknek egészen negatív véleményük volt Madame d'Orsetiről, mondván, hogy leszbikus és alkoholista, elismerték konyhaművészetét és gasztronómiai fantáziáját. Ezen az estén elvételként kaviárt tálalt fel, tonhalat fekete vajjal és tejszínes sárgarépát, a főétel "homokban sült ponty" volt meg borjúhús rebarbarával és dióval, aztán sajt következett, valamint pisztácia- és ananászfagylalt, cassis-öntettel. D'Orseti fehérbort szolgáltak fel mellé, 1967-es évjárat, sárga címkére nyomtatott In vino veritas jeligével, valamint bordeaux-it azok részére, akik nem voltak hajlandók kompromisszumot kötni a háziasszony ízlésével.

Vacsora után Madame d'Orseti a padlón ült, bíborvörös sállal a vállán és alig észrevehetően ringatózott a gramofonzene ritmusára (Rameau, Brahms, Vivaldi). Egyszer csak letette a poharát a szőnyegre és a fejével intett, hogy kövessem. Amikor beléptünk a hálószobába, leültetett a lila baldachinos ágy szélére, poharat nyomott a kezembe és csurig töltötte. Miközben a vodkát csurgatta, így szólt:

"A barátod, Jurij Golec öngyilkos lett. Azt akartam, hogy nyugodtan vacsorázz meg. Most magadra hagylak. Ha úgy érzed, hogy beszélgetned kell valakivel, d'Qrseti a rendelkezésedre áll."

A temetés kedden négy, órára volt kitűzve, a szertartás azonban majdnem egy órával később kezdődött. Úgy látszik, itt ez a szokás, mert amikor pontban négykor megérkeztem, még senki sem volt a temetőben. Arra gondoltam, talán a sír mellett vagy a kápolna előtt gyülekeznek Jurij Golec barátai; ekkor megjelent egy ismerősöm, Ljuba Jurgenson, úgyhogy most kettesben várakoztunk a temető kapuja előtt. Öt óra felé szállingózni kezdtek az emberek. Bámészkodtunk, vajon ezek is Jurij Golec temetésére jöttek-e, mint ahogy alkalmasint ők is ugyanezt kérdezhették, látván, mint vacogunk a hideg szélben. Ljuba Jurgenson, író, emigráns, Jurij Golec egyik védence végre felfedezte közös barátaikat; odament egy gyászruhás asszonyhoz, megölelték egymást. "Jurij Golec nővére", szólt oda nekem. "Most érkezett Amerikából." Dolores-Dola és Natasa egy fiatalember társaságában jelentek meg, aki cowboy-kalapot és lampaszos nadrágot viselt, Ljuba Jurgenson azt mondta róla, hogy szintén orosz emigráns, festő. Végül vagy harmincan gyűltünk össze: Émile Cioran, Adolf Rudnicki, Ana Novak, az írónő és volt táborlakó, a Gallimard kiadó képviselői, az izraeli nagykövetség kulturális titkára, a zsidó hitközség küldötte, Jurij Golec barátai és hívei. Csalt az előérzetem, Ursula Randelis betartotta a szavát, és nem jelent meg a temetésen. Reggel azt mondta nekem: "Én nem szeretem a halottakat; az élőket szeretem. Utoljára az anyám temetésén voltam, annak is már húsz éve. Aztán miatta mégis kivételt tettem, és talán egy hónapja sincs, elmentem Noemi temetésére. Most már egy életre elég nekem ebből. Ó, ó. Kifogja eztán mondani nekem, hogy `vén, lestrapált kanca`? Kifogja mondani, hogy 'vén, goj kanca, megint kikapcsolták a telefonomat'? Ki fogja mondani, hogy `gyere, öntsünk le valamit, öreg paripám` ? Legközelebb, ha elmegyek a temetőbe... Temetés után gyertek fel hozzám, mindannyian. Nem tudom, milyenek a zsidó szokások, nem is érdekel. Készítek valami harapnivalót. És felhajtunk egy-egy pohár vodkát a lelki üdvére. De a temetésre nem megyek el. Majd csak a sajátoméra, egy napon." A rabbi ötvenéves forma, karcsú, borotvált arcú ember volt, fekete kaftánban, semmi se volt benne a szakállas bibliai prófétákból; leginkább azokra a tógás, francia bírókra hasonlított, akiket a Palais de Justice körüli caffékban látni. Széttárta a karját, felfelé fordított tenyérrel hívogatott minket az ujjaival: "Jöjjetek közelebb és vegyétek őt körül, ahogy körülvettétek az életében is. Közelebb, még közelebb, uraim." A koporsó egy emelvényen feküdt, egy hatalmas platán alatt az egyik temetői fasorban. A koporsófedél szélesebbik felén négyszögletes ablak volt, mint valami egyszemélyes Noé bárkáján, mely majd átviszi az utas testét az örökkévalóság szárazföldjére. A fedélre fényes fémbetűket erősítettek: "Jurij Golec, 1923-1982", akár egy eszményien tömör adat a Judaische Enziklopedie számára.

Abban a pillanatban, amikor a rabbi beszélni kezdett, megakadt a szemem Wildgans doktoron; egy síremlék mögül tűnt föl délceg alakja. Talán emiatt éreztem úgy, hogy nem az úton jött, hanem valahonnan a temető belsejéből.

Amióta Madame d'Orseti közölte velem, hogy Jurij Golec megölte magát, Wildgans doktorra gyanakodtam. Hogy így elkésve és valahogy bujkálva jelent meg, csak még jobban megerősített a gyanúmban. Megpróbáltam behatolni a gondolataiba: megbánást érezhetett? Vagy talán büszke volt, mint aki megtette felebaráti kötelességét? Végül is, gondoltam, mint jóbarát és orvos ő ítélhette meg a legjobban, hogy helyesen cselekedett-e; a kezébe nyomni egy ampulla cianidot vagy szerezni egy pisztolyt valakinek, aki megváltásként hívja a halált, morálisan jogosult lehet. Gyanakvásomat az is erősítette, hogy Wildgans doktor volt az utolsó, akit együtt láttak Jurij Goleccel; azon az estén magukra hagytam őket. Lehet, hogy Jurij Golecnek végül is sikerült érveinek erejével meggyőzni őt.

Az utcai zaj vagy a nagyvárosi emberek közönye miatt úgy látszik, senki sem hallotta meg a lövést. A szomszéd japán lány nem volt otthon. Így aztán nem lehetett pontosan tudni az órát sem, amikor kezet emelt magára. A rendőrség elvégezte a helyszíni szemlét, és nemigen törődött azzal, hogy a kíváncsiskodóknak beszámoljon a részletekről.

Vajon segítenem kellett volna neki? - töprengtem. A jugó haverjaimon keresztül valóban szerezhettem volna, különösebb kockázat nélkül, egy pisztolyt. Nyugtalan volt a lelkiismeretem. Elképzeltem, amint véresen, széthasadt koponyával fekszik a kövezeten, ahogy csurog a vénáiból a vér, vagy ahogy a gardróbban lóg Noemi bundái között, megkékülve, kinyújtott nyelvvel, dülledt szemekkel. Úgy éreztem magam, mint aki nem sietett egy életveszélyben lévő ember segítségére; mint egy gyáva, aki cserbenhagyta a barátját.

Ez az érzés egy másfajta bűntudattal keveredett: mivel mindenki tudta, hogy egyike vagyok azoknak, akik utoljára látták, az volt az érzésem, hogy gyanakszanak rám. Ursula Randelis kétszer-háromszor elismételte nekem a telefonba a fenyegetést: "Csak a kezem közé kerülne az a dög, aki odalökte neki a pisztolyt", és az volt az érzésem, hogy ez nekem szól.

Ettől a nyomasztástól Wildgans doktor szabadított meg. Mintha megsejtette volna a gyanúimat, hozzám lépett és hosszan szorongatta a kezem. Elmondta, hogyan végezte be Jurij Golec: vett egy vadászpuskát nagyvadra való tölténnyel; a puskacsövet a szívére illesztette. Az asztalon hagyta a fegyverkereskedés számláját, hogy elejét vegye minden félreértésnek; s hogy mindannyiunknak megmutassa, mily ügyefogyottak vagyunk, és nem is olyan gyámoltalan a praktikus dolgokban, mint hittük. A számla hátoldalára ideges kézírással odavetette kafkai testamentumát: "A papírjaimat elégetni."

A szövegben, amit a rabbi olvasott, ráismertem arra a rövid jegyzetre, amit húsz évvel ezelőtt Jurij Golec regényének a borítójára nyomtattak: "Jurij Golec Ukrajnában született közvetlenül a polgárháború utáni években. A néhai auschwitzi fogoly negyvenhat óta élt Párizsban. Orientalisztikát tanult Lengyelországban, Németországban és a Sorbonne-on, majd külföldi lapok levelezőjeként dolgozott. Egyetlen regényét - egykönyvű író volt, ahogy mondani szokás - franciául vetette papírra." Aztán felsorolta versesköteteit és folyóiratokban publikált esszéit, és hangsúlyozta, mily fontos szerepet játszott abban, hogy Elias Canetti megkapta a Nobel-díjat. "Megsegítette felebarátait; imájával Jeruzsálem felé fordult; hitt Istenben a maga módján."

Amikor a rabbi elkezdte olvasni Dávid zsoltárait, felváltva héber és francia nyelven, öt-hat férfi sábeszdeklit vett elő a zsebéből és feltette; Wildgans doktor négyrét hajtott zsebkendőt rakott a fejére.

A rabbi olvasott, a Bibliát a koporsóra helyezte, mint valami szószékre, ökleivel a fedélre támaszkodott:

"Halálos kórságok támadtak reám, gonosz emberek patakjai ijesztettek meg engem. Pokoli kórságok kerítettek be, a halál csapdáiba vetettek!"

Majd héberül folytatta: "Adonáj, adonáj".

" Uram, haragodban ne fenyíts meg engem, felgerjedésedben ne ostorozz meg engem! Mert nyilaid belém akadtak, és kezed rám nehezült... Erőtlen és összetört vagyok nagyon, s szívem keserűsége miatt jajgatok. Uram, előtted van minden kívánságom, és nincs előtted elrejtve az én nyögésem... Szeretteim és barátaim félreállanak csapásomban; rokonaim pedig messze állanak... Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el tőlem! Siess segítségemre, oh Uram, én szabadítóm!"

Dávid hangjának távoli visszhangja a történelem és az idő sötétségéből ért el hozzánk; amit egy ihletett és boldogtalan költő háromezer évvel ezelőtt írt, íme, még elhatol szívünkbe, kés és balzsam gyanánt.

" Hívlak Téged, oh Uram, s ezt mondom: Te vagy oltalmam és örökségem az élőknek földén. Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálamnál! Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam a Te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem. "

A kiásott sírgödör közelében, a márványlap peremén egy döglött patkányt pillantottam meg; hasmánt feküdt, mintha csak megtorpant volna egy pillanatra, meredt, egyenes farka úgy hullt a földre, akár egy csatát vesztett zászló. Ugyan mi szél hozta ide? Mitől döglött meg? - merengtem. Van-e ebben része az isteni gondviselésnek? Jurij Golec, aki a Talmud és az Upanisadok jó ismerője volt, minden bizonnyal megtalálta volna a jelenség magyarázatát, és nem látott volna benne semmi zavarót. Akkor eszembe villant: Néhány patkány - akár a súlyos harckocsik - visszafelé tartott a garázsába. Ez tehát az a patkány a hasonlatból, gondoltam; egyike azoknak, akik egyenesen a regényéből érkeztek a Montparnasse-i temetőbe. Mert az alkotás nagy illúzióján kívül semmi sem maradandó; ebben egyetlen erősem vészel; minden leírt szó olyan, mint a teremtés.

Álltam a márványlap mellett és figyeltem. A kőhöz lapulva, szinte tolakodva, a hangyák az óriási, felfúvódott tetem felé irányították finom antennáikat, még nem szánták el magukat a támadásra. S ez a holt, ez a regénybeli élő patkány mozdulatlanul feküdt, a felbomlás jelei még nem ütköztek ki rajta, moccanatlanul, akár a nehéz harckocsi, amelynek a páncéltörő akna szétvitte hernyótalpát, s a legénysége elhagyta.

" Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok; feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem... Lépjen színed elé az én fohászom, hajtsad füledet az én jajszavamra; mert az én lelkem nyomorúsággal teli, és az én életem a pokol szélén táncol... A legmélyebb verembe vetettél engem, sötétségbe, szakadékba vetettél."

A sírásók kötéllel leeresztették a koporsót a fasor közelében kiásott gödörbe. Noemi fejaljánál már patinásak voltak a betűk; a márványlap olyan volt, mint egy télről megmaradt jégtábla; a koszorúk lecsupaszodott drótjain meglibbentek a színtelenné ázott krepp-papírszalagok foszlányai. Miközben elhaladtunk a sírgödör mellett, egy-egy marék földet dobtunk a koporsóra. Így dobáltak régen a sivatagban köveket a halottakra, hogy a vadállatok szét ne hurcolják csontjaikat. A faládát, melyben a jeruzsálemi föld volt, az egyik sírásó tartotta a karjában; világos, porhanyós föld, sivatagi homokkal keverve. A koszorúkat Noemi sírjához támasztották. Az egyiken ez állt: "Jurij Golecnek- Könyörüljön rajtad az Úr". Habár nem volt ráírva, ki rendelte, tudtam: "Én az élőket szeretem; a holtakat nem." Tudtam, ki hagyhatta ezt a szigorú üzenetet, mely a szeretet jele volt. Megvártam, míg a sírásók elhelyezték a márványlapot, ugyanolyant, amilyen Noemi sírját fedte. Aztán segítettem nekik szétrakni a koszorúkat, igazságosan. Annyi év után most egy fedél alatt pihentek, mint a régi idők szerelmesei; nem ugyanabban a sírban, de egymás mellett. Harminchárom együtt leélt év után. "Remek végeredmény egy öreg zsidó pár esetében", mondtam magamban.

Post scriptum

A Jurij Golec nem kitalált név; egyike azon neveknek, amelyeket egyetlen regényével - Az ég vére - az Elbeszélőnek adott szerencsétlen barátom, Piotr Rawicz. Így az ő alakja ebben a történetben félúton maradt a valóság és a platóni ideák világa között.

A bunda ára az első pillanatban túlzottnak tűnt, és kész voltam engedni belőle, kapásból, a számjegy végéről letörölve egy nullát. Szerencsére épp akkor, amikor befejeztem az elbeszélést, egy szőrmeárukra specializálódott áruház hirdetésére lettem figyelmes az újságban (1982. november 19.): az orosz coboly akkor, 15% árengedménnyel 106 000 frankba került (előző ára 125 000). Így hat hónappal azután, hogy belepillantottam annak a nőnek a ruhásszekrényébe, akit itt Noeminek hívnak, megtudtam, hogy legdrágább bundája csakis "zibellina" (orosz coboly) lehetett, hogy ez a prém annyit érhetett, amennyire a történetben taksálják, J. G. tehát nem túlzott. Ezeken a utilitárius tényeken kívül, mint amilyen a prém ára, egy egész egzotikus faunát fedeztem fel, és utólag megelevenedett az emlékezetemben Noemi ruhatára, melyben számomra ismeretlen eredetű szőrmék hullámoztak: bölény, aranyróka, kékróka, hiúz, kanadai farkas, asztrahán bárány, hód, mocsári nutria, mormota, amerikai patkány, prérifarkas, melyek, íme, beléptek az elbeszélésbe a hátsó kapun, utólag, új asszociációkat keltve, új világokat nyitva meg: mesterségek, piac, pénz, kaland, vadászat, fegyverek, kések, csapdák, vér, állatanatómia, zoológia, távoli, egzotikus tájak, az állatok éjszakai sikolyai, La Fontaine-i mesék; nagy a történet kísértése. Benne nem szabad, mint a regényben, csak úgy kinyitni a szekrények és gardróbok ajtait.