Jung Károly versei

1966. november 1.

ESŐ A TÉREN

„Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és mindig jelen van.”
T. S. Eliot

Ilyen csak a végtelen lehet.
De tán az sem,
mert az szavakkal körül nem írható.
De parázsló csendje,
mely illatos testedhez hasonló,
öröklét talán,
vagy annak egy döbbent pillanata.

Mert minden mérhető idő
darabja csak, percnyi mozdulása
egy csillag hullámverésének,
mely elhúz az ember felett;
lehet, egyszeri véletlen,
amit az órák nem jeleznek.

De ott a téren, a katedrális mögött,
ahol a formák síkjai
lassan átrendeződnek
nyugtató emberi rendbe,
a lámpák gyújtását figyelem
‒ parányi pontok az utcák ormain ‒,
és rád gondolok. Kint esik.

Tudom, késő innen elmennem.
Egyszer úgyis megméretünk.
S bár a vér féktelen vashordái
dübörögnek fülemben, dolgozom,
és ez ad súlyt tetteimnek.

GOMBOSI ŐSZ
A táj rideg enyészetként mozdul.
Valahol elakadt a fekete menet.

Koromszínűek a felhők,
bennük az ágak orgonái búgnak.
Lassan két éve lesz már,
hogy magasan szálló, nagy madarak
tisztelegnek neked.

Lám, az emberek megbújó állatként
házukba szállnak,
gaz eső hosszan áztatja a fákat,
szitál a kalmár sötét.

Az asszonyok öle parázslik.
A házak mentén tornyosul a csönd,
a tér megszűkül a bútorok hajlatain,
és lassú mormolással párák szöknek
az ég felé.

A gyertya lángja árnyként lobban
a falon, ahol hideg csillogással
virágzik a só,
forró kristályként szikráz a verejték
az asszonyok bársonyos testén.

A csönd teljes súlyával ránk zuhan,
holnap újra indul a fekete menet.

Bizonyosságra éhes napok jönnek.