Az irodalom helyzete

2013. október 1.

Ülve

Az asztalnál ülök, ugyanabban a testhelyzetben, amiben ezt a szöveget írtam: mintha azóta olvasnám.

Önök velem szemben ülnek, mintha azóta hallgatnák. Egyenrangúak vagyunk: én Önöknek néhány ötletet tudok adni, amelyekről úgy tűnhet, hogy akár az Önöké is lehet; Önök nekem némi bizalmat, amiről úgy tűnhet, hogy akár az enyém is lehet.

A szöveg, amelyet ülve olvasok, unalmas. Mozdulatlan, amióta leírták, langyosan hatol be a fülünkbe, de lábunk hideg marad.

Állva

Ne hallgassák, amit olvasok, inkább nézzék, hogyan csinálom (a szöveg csak kifogás, a hogyan a lényeg): tüdőmből a levegőt a hangszálaimhoz, a nyelvemhez, a fogaimhoz, az ajkamra irányítom; a rekeszizom és a koponya között megfeszülve érthető szavakká formálódik.

De nem minden szó keletkezik a mellkasban, csak a világosak és az egyértelműek, amelyek elmozdítanak a helyemről. A mélyértelműbbek a has alsó részéből érkeznek, az ágyékból, a talpakból. A kétértelműek állandó készenlétre kényszerítenek: az ugrást jelzik számomra, de túl gyorsak a nyelvemnek, túl lassúak a testemnek. A legbölcsebbek a semmiből érkeznek, a számtalan fantomvégtagból: helyben futva mindegyik csak zörej. Álltó helyemben egy varázslatos technológia modellje vagyok. Amim nincs, azt a számra veszem.

Járva

Zaklatott vagyok-e?

Ki szeretnék-e jutni?

Igen, ebből a teremből, ebből a szerepből. Itt csak író vagyok. Az utcán nő lennék, aki magában beszél, nő, aki magára vonja a figyelmet, exhibicionista, őrült. Személyiségem lenne és sorsom. Így csak nevem van, családnevem és szövegem. Judita – csak itt, Šalgo – csak most, csak olvasva: a helynek, az időnek és a cselekvésnek a kényszerű együttállása már egy kicsiny személyes tragédiához sem elegendő.

Guggolva

Mi van a kezemben? Papírgombóc, szövegkoncentrátum. Így gyűrik össze a titkos üzeneteket, mielőtt lenyelnék őket, és a rossz verseket, mielőtt kidobnák.

Itt guggolok Önök előtt és titokra csábítok, rossz versre. Igyekszem fölkelteni az Önök figyelmét. Minél apróbb vagyok, az érdeklődésük egyre nagyobb.

Mi van a testemben? Mi van a fejemben?

Az én emlékezetemben az irodalom a kihúzott mondat utáni pont, az ólomsörét. Guggolva, gyereket megkörnyékező fölnőttként kínálom, mint ebéd előtti cukorkát, álombogyót.

Asztalon ülve

Mindezek irodalmi figurák voltak, retorikai fordulatok a pulpitusról vagy annak közeléből. Föl kell ülni az asztalra és pihenni. Az irodalom asztal, amelynél esznek és beszélgetnek, de amelynél lehet ülni, állni, feküdni is. Lazán kell hozzá közeledni, nem szigorúan célszerűen. Ha játékos célból í ródott, olvassuk tanulságként; ha okító céllal írták, vegyük figyelmeztetésnek; ha figyelmeztetni akar bennünket, vegyük játékosra a dolgot. Az asztalon ülve talán nem is azt mondom, amit gondolok; de nem előre megfontoltan, hanem véletlenszerűen, jólesően: ebben a helyzetben nem kötnek az előítéletek.

Asztalon állva

Ez a legmagasabb pont, ahova most föl tudok érni, mégis, a helyzetem illetlennek tűnik.

Az embernek, egy asztalon állva, beszédet kéne tartania.

A nőnek, egy asztalon állva – táncolnia kéne. Én a hangomat próbálom meg táncoltatni, és megmutatni, hogy az irodalom cirkusz is lehet.

Az egyensúlyozás művészete megkívánja, hogy a közönséges szavakat instabil helyeken ejtsük ki. Itt vagyok: ez az egyszerű mondat lehet komédia, dráma vagy tragédia, attól függően, hogy a nézőtér alatt, a nézőtérrel egy szintben vagy a nézőtér alatt mondjuk-e ki. Fölmásztam egy asztalra, de fölmásznék egy kötélre is, hogy bizonyítsam jogomat a kiegyensúlyozatlan beszédre.

Asztalon fekve

Így pózolt egy turista, a fényképezőgép lencséje előtt, könyvet olvasva a Holt-tenger sűrű vizében, 392 méterrel a többi tenger és óceán szintje alatt.

Én is pózolok. Az irodalom tényleges helyzetét mutatom be, ami az imént csak igénybe vette a testemet, hogy kifejezze saját mozgó álmait. Maga az irodalom ezenközben nem mozdult el egy tapodtat sem. Halottnak tetteti magát, és ez a fekvő helyzet lehetőséget ad neki a túlélésre.

RAJSLI Emese fordítása