Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Thomka Beáta

József Attila „esztétikai töredékei"

Szövegkollázs

1975. március 1.

József Attila költészetének ismerői közül kevesen tud­ják, hogy József Attila költészettan megírására ké­szülődött, hogy a legtudatosabban hangoztatta a marxista esztétika megalapozásának szükségességét. Elméleti kérdésekkel foglalkozó írásairól is elég rit­kán esik szó. Nem véletlen tehát, hogy születése het­venedik évfordulójának esztendejében nem a költészetével kapcsolatos kérdéseket aktualizáljuk, hanem néhány művészetelméleti tézisére szeretnénk felhívná a figyelmet.

Az irodalomelméletnek, esztétikának általában szük­sége van friss impulzusokra, zseniális elméleti meg­látásokra és olyan költői tapasztalatokra, amelyek irányt mutathatnak további fejlődésének. József Atti­la esztétikai írásai, töredékei, fragmentumai, vázlatai éppen ilyen gondolatébresztő, vitális reflexiókban gaz­dagok. Sajátos kategóriái pedig olyan jelentéstartalmakat fednek, amelyeknek megnevezését a mai iro­dalomtudomány is feladatának tartja. Mindezek elle­nére az a benyomásunk, hogy József Attila eszméi, az általa felvázolt esztétikai koncepció kívül rekedt mo­dern esztétikai gondolkodásunkon.

József Attila elméleti tárgyú írásaiban mindenekelőtt a műközpontúságnak és a műalkotás társadalmiságát, társadalmi funkcióját hangsúlyozó szemléletnek a dia­lektikus egysége az, ami megragad. Nem kell külö­nösebb magyarázat ahhoz, hogy megértsük, miért van rendkívül nagy jelentősége József Attila szintetikus látásmódjának éppen napjainkban. A két szemlélet között még mindig küzdelem folyik, és a József Attila-i vízió azért hordoz számunkra aktuális mondani­valót, mert meggyőződésünk, hogy a műalkotás meg­ítélésében mindkét aspektus jelentőséggel bír. A mű­alkotást kizárólag annak társadalmi vonatkozásaiból levezető elméletek jogtalanul támadják a műalkotás belső szerkezetét, specifikumait kutató strukturális és egyéb irányzatokat. József Attila szemléletében mindkét megközelítésnek megvan a maga helye, és ahelyett, hogy bármelyikről lemondana, gondolati sí­kon megteremti a műalkotás komplex megismerésé­nek lehetőségét.

Az Esztétikai töredékekben olvashatjuk a következő fragmentumot, amelyben a meglevő esztétikai rend­szereket éppen az említett egyoldalúságok miatt bí­rálja:

»Minden esztétika, amely a művészethez nyúlt, azért tette, hogy a művészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a művészet lénye­gét a művészeten belül kereste volna, másutt is fel­található lényeget erőszakolt beléje, nyilvánvalóan azért, hogy a művészettel mint számára merőben ide­gen ténnyel szemben való tehetetlenségét elleplezze. Hihetetlen, de való, hogy míg a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére töreke­dett, addig a művészet letagadhatatlanul sajátos mi­nőségét az esztétikán át mindig elkente, a művészet lényegére a művészetben és nem művészetben egy­aránt feltalálható közös lényeget festett, ami által már a művészet különössége eltűnt szem elől...«

Nemcsak József Attila életművének, hanem a magyar művészetelméletnek is nagy vesztesége, hogy József Attila nem foglalhatta rendszerbe elgondolásait, vagy alapkoncepcióját követve nem érinthette, elemezhet­te legalább a műalkotás egyéb kardinális kérdéseit. Azok az írásai, amelyekben az alkotás folyamatával, az ihlettel mint a mű világának konstituáló elemével foglalkozik, olyan problémákat vetnek fel, amelyekre csak az utóbbi évtizedekben figyelt fel a művészetpszichológia. Vagy emlékeztessünk csak a tudatos formaalkotás és az értelem szerepére a mű megszer­kesztésében, amit József Attila alapvető fontosságú­nak tart. »...a művészi forma tartalma mindig egye­temes és társadalmi« — olvassuk az Irodalom és szocializmus című tanulmányban. A kiragadott gondola­tokkal csak illusztrálni akartuk azt a tételünket, mely szerint József Attila kritikai, elméleti írásaiban szám­talan erjesztő, gondolatébresztő észrevétel van.

József Attila elméleti munkáinak megítélésében két nézet dominál. Az egyik a töredékekből, jegyzetekből, cikkekből egy teljes esztétikai rendszer rekonstruálá­sát kísérli meg, tehát véglegesnek és kidolgozottnak tart minden egyes lejegyzett gondolatot. A másik szemlélet József Attila prózai írásait zaklatott gondo­latmenetük, tudálékos modoruk, töredékességük, befejezetlenségük miatt teljes egészében elutasítja. Ter­mészetesen egyik szempontot sem fogadhatjuk el fenntartások nélkül. József Attila elméleti fogékony­sága és érdeklődése vitathatatlan, hisz a költői kife­jezés művészeti, gondolati, pszichológiai mozzanatai egyaránt foglalkoztatták. Tudnunk kell azonban, hogy az a költői-gondolkodói alapállás, amely az értelem, az értelmes elrendezés, az elrendezés motívumait köl­tői önkifejezésének is egyik központi momentumává tette, a következetesen felépített esztétikai rendszer nélkül is pontosan definiálható és megismerhető. Jó­zsef Attila elméleti munkásságát a maga fragmentumszerűségében kell elfogadnunk, munkásságának azon­ban nemcsak költészetének jobb megértésében van jelentősége, hanem ezen túlmenően is.

József Attila költői/gondolkodói zsenialitását nem­csak nagyobb elméleti tanulmányai, hanem néhány soros jegyzetei is bizonyítják. Cédulák, papirosok ha­lála után összegyűjtött tömegén a művészet, a tudat, a szellem, az alkotás, a valóság elvont problémáit olyan belső izzással boncolgatja, ahogyan az ember csak saját legszemélyesebben dolgairól szól.

József Attila a kortárs költőkről írva bírálatainak egyik központi kérdésévé teszi, mennyiben tudott társadalomalkotó erővé válni költészetük. Jellemző módon és jellegzetes érvekkel bírálja Kassák verseit a bennük megnyilvánuló programszerű spontaneitás, és a logika mellőzése miatt. Amit számon kér Kas­sáktól, az a tudatos formaalkotás hiánya és a hagyo­mányos logikát magasabbrendű gondolati egységnek alárendelő értelmi mozzanat mellőzése.

»...a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek a tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mé­lyéről, — de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza föl képeit. Azonban ez tör­ténik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik minden­fajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel be­léjük és a jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze.«

A Kassák-kritika fenti részletében József Attila nem­csak saját művészetkoncepcióját szembesíti a Kas­sákéval, hanem rávilágít a műalkotás genezisének fo­lyamatára is. Végső konklúziója összhangban van az­zal a tételével, amelyet az Irodalom és szocializmus c. tanulmányában így fogalmaz meg: »...a művészi forma elemeinek összefüggése nem pusztán logikai, (...) hanem egyben tények rendszerének szemléleti összefüggése.« A szemlélet József Attila egyik fontos fogalma, ugyanis a műalkotást végső szemléleti egész«-nek nevezi, és öntörvényű »értelmes világ«-nak tekinti. A művészet pedig olyan szellemi tevékenység, olyan »lelki lét«, amely végső fokon a mű önálló világá­nak megteremtésére irányul. A mű világa József Atti­la szerint azokból a valóságelemekből áll össze, ame­lyeket az ihlet cselekvő szellemisége kiválaszt. S ezzel eljutottunk esztétikájának ahhoz a fontos tételéhez, amelyet ugyancsak az Irodalom és szocializmus c. ta­nulmányban fejt ki s amellyel a műalkotás és a va­lóság bonyolult összefüggésének megmagyarázására törekedett.

»Hogyan alakul a mű? A művészi cselekedet, nevez­zük ihletnek, először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválaszja azt a részt, ama valóságele­meket, amelyekből művét majd megalkotja. Ez per­sze nem úgy történik, hogy fog egy csomó szót és elhatározza, hogy azokból alkot verset. De úgy érten­dő, hogy a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit — vagyis a mű világának minden pontja archimedeszi pont. S a szóban forgó egy-két sort elfogadván, a művész elméletileg már ki is választotta a valóság egyik részét — ezt minden jó mű alkotása igazolja. Ezekkel a kiválasztott valóságelemekkel azután az ihlet, a művészi cselekedet, elfödi szemléletünk elől az összes többit, a ki nem választottat. Mármost vi­lágos, hogy a valóság kiválasztott részét az ihlet megrögzíti. Az is kétségtelen, hogy az ihlet rögzítette valóság csak része a valóságnak. Tehát: mi történik ezzel a megrögzített valóságrésszel?

Ha belelépünk az ihlet rögzítette valóságba, a mű­alkotásba, ha átadódunk művésziségének, úgy a va­lóság kívül rekedt elemei elvesztik létüket, létük for­máját. Nem tevékenykednek — egyszerűen nincsenek szemléletünk számára. Az ihlet tehát megragad bizo­nyos valóság elemeket, a többiek és szemléletünk kö­zé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a teli hold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott való­ságelemeket.

Igen ám, de a kiválasztott, megrögzített és teljes valóságnyivá emelt valóságrésznek is vannak részei! Nos, ha belülről vizsgáljuk a műalkotást, azt a fel­fedezést tesszük, hogy a már teljes valóságképpen szereplő, azaz művészi valóságrész elemei is elvesz­tik létüket, nem tevékenykednek külön, hanem együt­tesen — a jó mű elemeiben csak az él, ami bennük közös. Tehát a mű mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt.«

»De menjünk tovább. Látjuk, hogy a műalkotás befelé résztelen egész, kifelé pedig a többi valóság elfödője. Tehát a kiválasztott valóságrész, amikor a művésziség mozzanatába jut, megszűnik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik.«

»A műalkotás tehát nemcsak szemléleti helyettese a világnak, hanem egyben értelmes világ is.«

József Attila az ihlet fogalmába sűrítette azokat a tényezőket, amelyek alkotó gondolkodásként funkcio­nálnak, és az Esztétikai töredékek címen közreadott fragmentumok legnagyobb részét ezek vizsgálatának szentelte. Észrevételeit nemcsak az esztétika használ­hatja fel, hanem a művészetpszichológiának a műalko­tás létrejöttével foglalkozó ága is. Abból, hogy az ihlet a valóságelemet kiemeli eredeti közegéből, a műalko­tás kontextusába helyezi, tehát abszolút értékűvé te­szi, következik az, hogy a valóságelem végtelenné mélyül.

»Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.«

A művészet sajátos tevékenység, az ihlet cselekvő szellemiség: József Attila a legközvetlenebbül azt ra­gadja ki a művészet lényeges vonásaiból, a műalkotás konstituáló folyamatából, ami mozgás, ami szellemi/lelki/értelmi aktivitás. Szemléletének dinamiz­musát az írott mű struktúrájára is kiterjeszti és a Babitsról szóló írásában a műalkotást a motívumok gyűrűző mozgásaként és az elemek koncentrikus el­rendeződéseként ábrázolja:

»Hiszen az írott forma tárgyi művészete nem a mér­ték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámá­jában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibonta­kozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban je­lentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét,— a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű.«

Bizonnyal nem volna eredménytelen, ha a felvázolt módon kísérelnénk meg József Attila verseit elemez­ni, mint ahogy figyelmet érdemelt az Irodalomtör­ténet c. folyóiratban megjelent próbálkozás is, amely más versek analízisére vállalkozott József Attila téte­lei alapján. A következő tézis szintén alapul szolgál­hatna új elemzésekhez: »Az ihlet nem áll szemben a valósággal, hanem maga mögé kényszeríti azt és mint teljes valóságnyivá nőtt valóságelem a többi meg nem jött valóságelemet elfödi, eltakarja, mint a kotlóstyúk a csibéit.«

Vázlatos áttekintésünkben József Attilának még egy alapvető művészetbölcseleti tételét kell érintenünk: a »művészi változó« és a »művészi állandó« kérdését. József Attila zseniális meglátásaihoz tartozik a mű eme két döntő vonásának elkülönítése és megneve­zése, ugyanis a változó mozzanat, a mű osztályjellege, és az állandó mozzanat, az esztétikai érték, dialekti­kus egységet képeznek. »A művészi állandó mozzana­ta ezek szerint azt jelenti, hogy minden korban min­den egyes műalkotás mint a világegészet képviselő szemléleti egész jelenik meg. A művészi változó moz­zanata pedig az az adott általános és adott társadal­mi, amely a korral együtt változik és amelyből alakul ki az egész. Tehát a változó alkotja az állandót és az állandó érvényesíti a változót.«

Ugyancsak az Irodalom és szocializmus c. tanulmány­ban olvashatjuk a következő részletet, amely a vá­lasztott példával, a népmesével nemcsak remekül szemlélteti mondanivalóját, hanem utal József Attila sokoldalú szenzibilitására is:

»Érdekes példa a művészi állandó változójára vala­mely népmese elemzése. A táltosparipa parazsat ab­rakot. Ez olyan tényállítás amelynek semmiféle való­ságos tény a megfelelője nem lehet. A mű egész. Egész pedig az, ami meghatározza a részeket. Nos, ha ez a rész nem valóságos ténynek az állítása, úgy az egésznek a többi része sem lehet az. Így a táltos ha parazsat abrakot, akkor a patája sem lehet nyolcvan filléres, szöveggel kovácsolt patkó. Szüksé­ges, hogy a patkó szege gyémánt legyen. Azaz: értéke nem mérhető valóságos életünkben használatos ér­tékmérőkkel. A táj, ahol a táltosló megjelenik, csakis selyem fűvel lehet benőtt. Már most akinek ilyen a lova, az bizony nem közönséges ember. De a nem közönséges embernek a dolga, a cselekedete, a törté­nete, a kalandja, egyszóval semmiféle vonatkozása nem lehet közönséges. Tehát ebből az állításból, hogy az a táltos paripa parazsat uzsonnázik, művészileg szükségszerű egész, önmagában lezárt világ keletke­zik, — világ, amelynek minden pontja archimédeszi pont. Ennek a világnak a tényei nem valóságos té­nyek, azonban — és ez fontos — e nem valóságos tények összefüggése valóságos és teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek. Tehát éppúgy szemlélhetjük rajta a valóságos világ összefüggéseit, mint a valóságos tények állításából származó művön.«

Írásunkat szándékosan tágítottuk szövegkollázzsá. Jó­zsef Attila művészetkoncepciójának néhány tételét, ki­ragadott gondolatát szükségszerűen másoltuk át, hogy aktualitásukat kézenfekvővé tegyük. Meggyőződésünk, hogy abba az irányba, amelyet József Attila kijelölt, érdemes volna továbblépni a műalkotás mibenlétének tökéletesebb megismerése felé. Annál is inkább, mert az ilyen szempontokat kielégítő műalkotásnak pon­tosan kirajzolódnak a társadalmi tartalmai, beláthatóvá válik az alkotó és a társadalmi lét viszonya, fel­fejlődnek, elkülönülnek, de ugyanakkor a mű egészé­hez való viszonyukban mutatkoznak meg az egyes motívumok, szerkezeti elemek. Ez a műalkotás épp­úgy feltárulkozik miint »motívumok helyzetváltogatá­sa«, szerkezeti elemek kapcsolódása és mint művé­szi/filozófiai/társadalmi egység. Az egyensúly hely­reáll és a különböző szintek felfedik külön jelentés­tartalmaikat.

József Attila szemléletének nemcsak a műalkotásra vonatkozó aspektusait akarjuk kiemelni, viszont el­méletét éppen azáltal tehetnénk gyakorlatilag is je­lentőssé, ha erjesztő észrevételeit a konkrét műelem­zésben alkalmaznánk. Azokat a művészetbölcseleti té­teleket pedig, amelyek nem pusztán költészetének ideológiai megfelelőiként, hanem zseniális tisztánlá­tásból és elméleti fogékonyságából születtek, eleven hagyományként kell őriznünk.