Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 127–128. szám

Radomir Konstantinović

Jovan Popović, avagy forradalom és tánc az űr felett

1975. november 3.

Jovan Popović túlélte verseit; elvált tőlük, hogy to­vábbra is jelen legyen — határozottan, ám melanko­likusan mosolyogva — mintegy gondoskodva arról, hogy az időben se foglaljon el több helyet, mint tes­te (1952 előtt) a térben: egyetlen verssora sem látta könnyét, mely, kilátástalanul, befejezésre várt: a nagy megrázkódtatások drámája és a világ forradalmi át­alakulása sokkal inkább benne magában visszhang­zott, mint költészetében. Sőt, mintha költészetét nem is azzal a szándékkal írta volna, hogy mondataival e megrázkódtatásokat és átalakulásokat fejezze ki, inkább azzal, hogy soraival részese legyen az átala­kulás megrázkódtatásainak, megkövetelve önmagától, mint költőtől, hogy a forradalom fegyvere legyen; s mindez nem sokkal költői indulása után következett be, mely az általános űr érzésének jegyében fogant: »kívülről nem érkezik semmi, bennünk üresség ho­nol« Kora ifjúságában azt írta, hogy a világ egy expresszionista cirkusz, »groteszk zuhanás a feneket­len mélységbe / görcsös ájult kapaszkodás / s a ke­zekből minden kicsúszik / / a dolgok elvesztették valóságukat /«, olyan világ, melyben »a párbeszéd egyre többet veszít az élet drámájából: csak a mo­nológ ostoba komédiája marad, ahol mindenki egy­szerre ordít, s önmagát hallja akkor is, amikor má­sokra figyel«. És a költői szöveg itt mintha elkerül­hetetlenül »a monológ ostoba komédiájává« válna, s ez olyan szöveg, mely széthullásra van ítélve: ahol nem létezik a párbeszéd, a nyelv sem létezik: »Semmi sincs előttünk. Minden egyetlen érintésre szét­hullik. Ha megérintjük a dolgokat, elvesztik valósá­gukat, ha kimondjuk a szavakat, elvesztik emlékezetüket«. Ez a közöny zsarnoksága, melyben hiábavaló gyönyörködni »a süketnéma gyermekek dadogásában«, abban a »naívságban és együgyűségben«, melyet az előszürrealista Svedočanstvo lap fedezett fel, és hiábavaló Dušan Matićot idézni: »Mi művészek me­rünk lenni az őrület szakadéka felett is«; Jovan Popović már gyermekkorában, olvasmányai, a világgal való összetűzései és az erotikus lázak között feszülve megkísérelt csatlakozni az alapvető poétikus kaland költőihez, akik 1920 után léptek fel, ám nem vált e kaland autentikus költőjévé, ahogyan táncos sem le­hetett a szakadék felett.

És mégis, alapvétő élményét e korban — bármeny­nyire is, ami nem kétséges, elferdítette az olvasott irodalom s az ettől való elragadtatás — e kor költő­inek alapvető élménye adja: az az élmény, hogy min­den egy lehetetlen világban játszódik le, melyben az embernek nincs tulajdon énje és szava, s melyben az e mellett az ón mellett való elkötelezettség az én lehetetlensége és üressége mellett való elkötelezett­séget jelenti, »táncot az űr felett«. Jovan Popović felfedezte ezt »az űr feletti táncot«, de vissza is uta­sította, még abban az időben, amikor megkísérelt vele költőileg élni, elvetette ezt a lehetetlen ént, mint szakadék felettit, vagy minit magát a szakadékot, s emiatt elvetette az expresszionizmust is, melyhez kü­lönben itt igyekezett csatlakozni. Ha expresszionizmusa lényegében gyönge, akkor ez azért van, mert diszkontinuális szakadék feletti hangjának kiteljese­dését a magára találás utáni hangsúlyozott vágya­kozása gátolja: expresszionista, »űrben forgó körhintájának« verbális örvénye lényegében érintetlen ma­rad, ennek szorosan záró észszerűségeként, mely meg­őrzi a mondatok folytonos következését, ami ellent­mond a diszkontinuális »szakadék feletti táncnak«, illetve mindenfajta űrnek.

Itt, ezekben az első versékben találhatjuk meg az alapvető Jovan Popovićot: nem csupán szelleme van jelen, mely nem tudja átadói magát »az űr feletti táncnak«, hanem énje is, mely önmagától is éppúgy viszolyog, akárcsak a fenyegető űritől. Az Igazolás szövegének egy mondatából, melynek esetlensége in­kább az élet, mint a stílus kínjait tükrözi — »Énem világnyi súlyú a többi én között, melyek így szólnak hozzám: te« — ki ne láthatná a leendő Jovan Popovićot, aki nem csak az individualizmus kultúrájával fordul szembe, hanem szembeszáll mindazzal, ami személyes (méghozzá izgalmas és tragikus módon), még a tulajdon személyességével is? Ugyane szöveg­ben, az önelemzés nyilvánvaló kísérleteként írja a következőket is: »Az álmok pókhálószálain zsonglőr­ködtünk, a végtelen kékségben a gondolat üvegépít­ményeit építettük, selyemre festett japán képecskéken hajóztunk keresztül, a dadaizmuson és a teljes felszabadultság semmivel meg nem határozott labi­rintusain. — Teljes felszabadultság? Gratulálok, Ha­talmas, ügyesen gerjeszted gondolatainkat! Bújócska mindez, csak hogy megszökhessek... mi elől is? — önmagam elől? Hogy ne halljam talán az éhség iszo­nyúan közönséges sikolyát az alagsorból, fel se ve­gyem, hagy társam roppant nyomorral küszködik? Itt vagy megint, kegyetlen lelkiismeret? Mit akarnál? Tán én romboltam le minden hidat, tán én rúgtam el az utolsó szál deszkát is a talpam alól, hogy most az őrült űrben függjek? — Ám mégsem kergethetem el úgy, mint egy kölyökkutyát. Nincs erőm, hogy tel­jes egészében elvágjam magam attól, amit úgy hív­nak: Te... Miért nézel így rám?« — E részlet már tartalmazza, szinte »leírja«, azt a Jovan Popovićot, aki, nem sokkal később, épp e Te nevében a tulaj­don énje ellen fog fordulni, és az űr feletti játéknak is hátat fog fordítani lelkliismeretéből eredően, mely az éhezés láttán ébred fel. Jovan Popović költésze­tében állandóan jelen van egy ilyen Te, mint a lelki­ismeret anyagi »formája«, mely mindenfajta énben önzést, süketséget és vakságot lát. Ha az őrület és a Halál után való kiáltása hamis is, de ez a Te nem hamis benne, mint ahogyan az a szégyenkezés sem hamis, melyet mint ón érez »a többi én között, me­lyek így szólnak hozzám: te«, de, ugyanakkor, és e szégyenkezéstől elválaszthatatlanul, Popović legmé­lyebb és tartós tapasztalataként, nem hamis attól való félelme sem, hogy az énnek, vagyis a szakadék­nak szentelje magát: »Mögöttem énjeim végtelen me­nete / számtalan halott kapkod önmaga után / nem szabad visszafordulnom«. »Visszafordulni« annyit je­lent, mint a semmi után fordulni: innen az abszolút szeretet utáni vágya is, mely néha az autentikus köl­tészet hangján szólal meg benne:

És szeretném ha nem lennék én hanem te vagy ő ha szamár volnék vagy fű felhő vagy szék ha semmi sem volnék, csak kapcsolat csak torkolata a világnak — gyöngédség

mint a Beteg gyermek című versében, hogy épp eb­ben a »világnyi súlyú énjétől való megszabadulás vágyában szólaljon meg, más ének közötti énjétől való szabadulásáéban, vagyis attól az éntől, mely sza­kadékkal fenyeget. Ezt a sajátságos anti-én álláspon­tot Jovan Popović, lelkileg, sohasem fogja elhagyni: ez lírájának a lényege, még abban az időszakban is, amikor effajta »torkolatokról« álmodik, mint leg­főbb gyöngédségről, és akkor is, amikor (1930. után) utilitarista versek írásával próbálkozik, mint a for­radalom eszméjének költője. Később elégette két fiatalkorú verseskönyvének minden példányát, de a tűz, melyben elégtek e füzetek (e tűz vágyainak tüze volt, hogy az anarchoindividualista hitetlen lázadó­ból a proletariátus költőjévé változzon át, akinek a verse úgy szól, akár a gránát vagy a gépfegyver), nem tudta elégetni ezt az érzékeny nyugtalanságú »beteg fiút«, aki már előbb is, elkeseredésében, így dadogott: »és akarni imádkozni, de csak vizelni«, Krisztushoz kiáltva, mint »kis, becsapott húsvéti bárány«. Igazsága mégsem a nihilista cinizmusban, sem pedig a kézigránátban rejlik, hanem az álmodozó gyermek érzékenységében, aki mindig újraálmodja, hogy visszatérnek az angyalok, amikor a gyermek sajnálja a széket,merteltört a lába, vagy: szegény követ, mennyire unalmas lehet neki senki sem szereti, senki sem játszik vele s mintha alapvető lényében abban a korban maradt volna, amikor a fiú húsz zöld esztendejével a világ megvál­tásáról ábrándozik szökik az ebéd elől és a padlón hál — ahogy az Angyalok című versben olvashatjuk. Ilyen sorokat (melyék valószínűleg legjelentősebb verseiből valók) égetett el az utilitarista versekkel együtt, melyekből minden személyest száműzött, ám épp e személyesnek a visszautasításából, melyből utilitarizmusa ered, mintha ismét sejtenénk, ha leghomályosabb szögletükből is, azt a megsemmisíthetetlen fiút, aki a világ megváltásáért »szökik az ebéd elől és a padlón hál«: ez a fiú nem égett el a Jovan Popović rakta egyetlen tűzben sem. Ez a fiú az ab­szolút szeretet, mint az abszolút értelem nevében megtestesült aszketizmus, »húsvéti bárány«, melyet feláldoztak, s mely azt álmodja, hogy nem, lehet be­csapott »húsvéti bárány«, hogy ne legyen értelmetlen áldozat, hanem áldozata a hit által a szeretetben nyerjen értelmet. A hit, válamint az áldozat motívu­ma Jovan Popović költészetének két alappillére; e kettő, egymástól elválaszthatatlanul, végig fogja kí­sérni költői (és földi) életét, s az egyes korszakok el­lentmondásossága ellenére költészetének egyértelmű lelki-erkölcsi egységét fogja adni. Első korszakában (1930-ig) az értelem vagy a hit nélküli áldozat költő­je, második korszakában pedig az értelmet kapott áldozaté, mely értelmébe vetett hitével diadalmasko­dik az ürességen. Az áldozat érzése tartós érzése ma­rad mindvégig, az, ami megváltozik (amikor az expresszionizmus költőjéből a szociális költészet költő­jévé válik), az az értelembe, mint a világ megváltásá­nak lehetőségébe vetett hit momentuma. Az anarcho- expresszionista lázadás költőjéből a forradalom esz­méjének költőijévé való átalakulásának története a fennálló világrendbe való bele nem nyugvása ideoló­giai megformálódásának története, mely kezdetekor már erős hangsúlyt kap, de főleg a Tánc az űr felett című könyvétől számítva, mely ugyanakkor »az űr­ben forgó körhintába« való bele nem nyugvásának a története is: ez az abszolút nyitott forgás története az abszolút zárt valóság felé, amely, eszményi for­májában, nem ismerne semmiféle űrt, illetve az irra­cionális tapasztalataitól az abszolút racionális felé tartó mozgás története, a szakadéktól az ellen-szaka­dék felé.

A költészetéhez fűzött megjegyzésekben, melyeket már a halál előcsarnokában írt, ő a Fiúk a tornyo­kon című versét jelölte meg átalakulása pillanataként: ezt a versét vizsgálati fogságban írta, ahová azzal a váddal helyezték, hogy »illegális szervezet meghagyá­sára« a »terroristákkal« együttműködve Nagy-Kikindán megszerkesztette és kinyomtatta a szociális köl­tészet Elvtársak könyve című almanachját. Íme egy szákasz a Fiúk a tornyokon című versből: Sápadt arcomon a börtöncellák pecsétje, szívemben számtalan sors terhét viselem; a nappal iszonyatától a holdkóros éj vidámabb-e, álmokkal, eszmékkel, a fényes csöndesség csókjával

amely Jovan Popović sajátságos költői önarcképét adja abban a pillanatban. Jovan Popović, aki szinte még ma is keresi pillantásunkat e sorok mélyéről, ugyanaz a fiú, aki a szívében »számtalan sors terhét viseli«, s akit emiatt a január 6-i diktatúra bírósága élé állítottak, de az is ő, aki (míg arcán »a börtön­cellák pecsétje« sötétlik) megkérdezi, hogy a nappal iszonyatától »a holdkóros éj vidámabb-e«, méghozzá olyan verssorokban, melyeknek szavait és ritmusuk rezgését mintha Rastko Petrović közelében kellene keresnünk, e másik költő Fényes csókkal ajkamon című versében, olyannyira, hogy azt is feltételezhet­jük, hogy a börtönből, 1930-ban, magához Rastko Petrovićhoz szól, aki a »holdkóros éj« költőjének tűnhe­tett neki, s akinek ez a verssora: »Fényes csókkal ajkamon« az ő hallása szerint a fényes csöndesség csókjává változott.

Legfőbb vágya a személyiségfeletti után érzett vágya­kozás, egészen a személytelenségig: az utilitarizmus Jovan Popović legmélyebb tapasztalata szerint, nem az olyan költészet megkövetelése, mely a forradalom­ban közvetlenül is szerephez jut, hanem az olyané, mely maga is funkció, épp a »tulajdon életünktől« való elszakadás imperatívuszának a funkciója, mely a szemilyiségfeletti felé irányul. A »vallásos hozzájá­rulásnak« a megnyilvánulása, de technikája is, a leg­mélyebb és legszigorúbb aszketizmus értelmében, amire már Popović indulásaikor is felfigyelhetünk, amikor Goethe Persönlichkeit-ja ellen írva azt állítja, hogy »a személyiség a leghátborzongatóbb tragédia: ...Meg szeretnénk tőle szabadulni. De most nehezen fog elengedni bennünket... A személytelenség, a be­olvadás most az egyetlen vágyunk«, míg később, a fenti kérdésen keresztül — hogy »a holdkóros éj vi­dámabb-e — ideológiailag sokkal megformáltabban, az általános személyivel mint egyedivel való megbékíthetetlen szembenállás jegyében, így szól: »Mit jelen­tenek például manapság az egyes, szerelem miatt el­követett öngyilkosságok, amikor a tömegekben a nyomor miatt követnek el öngyilkosságot? Szerelmi bánat? Ma, amikor 30 millió ember, vagy a földke­rekség öthatoda hiába vár munkára és keresetre az olyan társadalomban, amelyben csak annak van ke­nyere, aki dolgozik? 30 millió ember, aki hiába vár munkára, 100 millió, aki krónikusan elpusztul, egy olyan korban, amikor azok is, akik dolgoznak, alig tengődnek? Lélektani fogások? A lélek titkos rezdülé­seibe való alámerülés, a biztonságban élő, jóllakott, kiöltözött ember belső tragédiájába, amikor Német­országban elfojtják a tömegeket, amikor a Távol-Ke­leten véres harcok folynak a nyersanyaglelőhelyekért és a kizsákmányolható néptömegekért? A halál örök kérdése előtti személyes bánat, amikor osztályok so­rakoznak fel egymás ellen kíméletlen leszámolásra, s amikor a harc életre-halálra folyik százmilliók mai, és számtalan milliók holnapi életéért«. E mondatok a Tánc az űr felett című kötet versei ideológiai meg­formálásának kísérletéit adják: »nem, nem lehetünk boldogok, míg mások éhenhalnak«, vagy »Ó, undorí­tó a költészet mindaddig, míg a szegényeknek nem merek a szemébe nézni«. A költészet undorító a szegények világában, mert nem kenyér, és nem is kézi­gránát. Tehát »holdkórosság«: »belső tragédiák«, »a lélék titkos rezdülései«, »a halál örök kérdése élőtt érzett szomorúság«. Ez a tulajdonon alapuló indivi­dualizmus (és kultúra) költészetének kritikája, amely­ben »az individuum sokkal inkább azt jelenti, hogy az enyém, mint azt, hogy én«, s amelyben az auten­tikus lélek mintha nem is tehetne mást azon túl, hogy keresi »a szellemi guillotine rituálját«, hogy egyszersmind végezzen az »individuumokkal«, s így jusson el az emberiség virradatáig, de alapjában móg emlékszik Jovan Popovićnaik az Igazolásban leírt sza­vaira: »Mi lemondanánk a művészetről — de csak úgy, ha meg volnánk győződve arról, hogy az élet most magától értetődően művészet lesz«, azokra a szavakra, melyeket a szerb kultúrában ugyanekkor csak a kiválasztottak ismételhetitek meg, a legmagányosabbak, azok, akik legkevesebben voltak, akik közé Risto Ratković is tartozik, aki 1926-ban, harmadik személyben szólva önmagáról, a következőket írja: »A jó vers nem tanúskodik eléggé a jó költőről. N. N. úr nagyszerű verseket ír — mi közünk hozzá?«

A művészet, amelyről e lehetetlenség poklának (a burzsoá rendszer poklának) közepette álmodoznak, nem az írás, hanem a megélt művészete, olyan művé­szet, mely magát az életet változtatná művészetté — a forradalom művészete. Az írás, a legjobb esetben is, csak egyik módszere lehet e költőnek (ugyanolyan, mint a többi), amely az életet művészetté alakítja, amelyikről Jovan Popović tulajdon virradatakor megkérdezte:

ki tette az egész világot az én törékeny vállamra?

Költői nyelve a nyelv iránti közönyösség egész kis tárházát szolgáltatja. Szociális költészete első korsza­kában ez a közönyösség a költői nyelv olyan kívá­nalmaiból eredt, hogy a költészet a »valóságról szóló tudósítás« legyen, méghozzá a filmhíradó stílusában, mely rövid mondataival (ideális szempontból egyet­len mondatnak sem lenne szabad tovább tartania egyetlen tény fényképen való rögzítéséhez szükséges időnél, vagy a valóság egy mozzanatánál), és végsőkig passzív nyelvezetével hat: a költőnek a világra való reagálása nem lehet közvetlen, hanem közvetve kell megmutatkoznia, a vers egészébe montázsolt tények és elemek segítségével, úgyhogy nyelvezete az elemek montázsolásának nyelve legyen: a szó, önmagában, a legkevésbé sem fontos, mert egy dolog lereagálása egyáltalán nem közvetlenül, a verbális rétegben tör­ténik, hanem közvetve, a montázs síkján, amely kö­zönyös a szavakkal szemben, és közönyösségében a szokványosan személytelen (anti-metaforikus és anti-szimbolikus) nyelv felé fordul, annál inkább, minél nagyobb hatásra van szüksége — az utilitarisztikusan felfogott irányzatosság vonalán — a közérthető­ség szempontjából. Eközben a költő közvetlenebb re­akciója az irónián keresztül nyilvánul meg, ám ezt az iróniát szigorúan megszabja a leírás stílusa: arra van ítélve, hogy lefojtott maradjon, hogy ne zavarja a leíró riporteri stílust, amely mindenképpen bizo­nyos passzivitást követel, s épp ezért korlátozza az irónia lehetőségeit, úgyhogy az irónia nem terjedhet addig, hogy betörjön a nyelv első rétege alá, vagy még mélyebbre hatoljon, hogy átalakító erővé váljon magában a nyelvben. — Jovan Popović verseinek na­gyobb részében azonban ninas meg ez a riporteri módon dokumentáló, tartózkodó és ironikus leírás (melyben mindig észrevehető agy csipetnyi szentimentalizmus csillogása); sőt, Jovan Popović költésze­tének története már magában is utal e dokumentárisan objektivista és enyhén karikatúra-jellegű és iro­nikus leírás elhalására, amit mindinkább elnyom a deklaratív retorika, amit szemmel láthatóan a költő­nek az a törekvése hív életre, hogy minél közvetle­nebbül hasson (mintha úgy tűnt volna fel előtte, hogy az ironizálásnak ez a dokumentáris és riporte­ri módszerekkel megvalósított montázsa — ahogyan az legnyilvánvalóbban a Bénát ősszel című versből tűnik ki — túlságosan is közvetett, tehát hatástalan lenne).

Jovan Popovićra azt mondhatjuk, amit Stevan Galogaža (különben a szociális irodalom művelőinek egyik legkiemelkedőbb szervezője) mondott néhány költő­ről: »Ök azon a véleményen vannak, hogy bizonyos témák egy-egy író sajátja és nem az adott témák iránti viszonyulása«, de talán csak azért, mert Jovan Popović — akárcsak a szociális költészet költőinek többsége — megismételhette Daniel Okali szavait: »Mi nem engedhettük meg magunknak a kísérlete­zést, mert ez az erők haszontalan tékozlását jelentet­te volna s bennünket teljes egészében kielégített az elveknek a kultúra általános szükségleteihez mért át­vétele vagy átalakítása«.

Az újabb szerb kultúra lehetséges elveszett költői kö­zül talán Jovan Popović az egyik legtragikusabb alak. A költő paradox helyzete, melyet maga is úgy érzett, hogy »nonkonformizmusát sokkal inkább az életben, mint irodalmi formában nyilvánította ki«, a forradalmárnak a világban és a konzervatív beállítottsá­gú költőnek a költészetben elfoglalt paradox hely­zetével azonos, s ez a paradoxon annál is inkább tragikus, mivel ezt a konformizmust épp a költő for­radalmi nonkonformizmusa hívta életre, az a vágya, hogy »tulajdon életének« önfeláldozó aszketizmusával, mely az utilitarizmus szellemében fogant, a for­radalom eszméjét szolgálja. Épp ezért jelentősége in­kább erkölcsi, mint költői, s mint ilyen, rendkívüli: azok között, akiken keresztül e világ lehetetlenségé­nek tudata szólalt meg (egészen a lélek és a benne fogant költészet lehetőségében való kételkedésig), s akik a forradalom kategorikus szükségszerűségének a hírnökei voltak — emberileg ő volt az együk legki­emelkedőbb.

Brasnyó István fordítása