EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996365. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Rajsli Emese

JEGYZETEK A FORDÍTÁSRÓL

2007. október 1.

Anyámék azt mesélték hogy nyűgös-nyávogós gyerek voltam mindennek-mindenkinek körülöttem kellett forognia egészen addig amíg meg nem tanultam olvasni.

Attól kezdve ha valakinek eszébe jutott hogy hol ez a gyerek csak meg kellett keresnie a legbékésebb zugot mert én biztosan ott hevertem könyvvel a kezemben és olvastam megszállottan. A brumik pán péterek és pöttyös pannik majd a Ransome- és Dékány-kötetek után elolvastam az összes (de szó szerint az összes!) Vernét Jókait Mikszáthot Móriczot Krúdyt Tamásit Szabó Magdát Updike-ot Faulknert Salingert Proustot és Dosztojevszkijt meg mindent (az évfolyamunkon én voltam az egyetlen aki már olvasta Asbóth Álmok álmodóját) szóval: mindent amit föl lehetett lelni az otthoni aztán a telepi Petőfi Kulturális Egyesület majd már az egyetem előtt Juhász Géza bá hatalmas könyvtárában.

Most ahogy végignézem wekerlei könyvtáramat kiderül hogy több szerb írót-költőt Csuka fordításában ismerhettem meg először: kezdve az iskolában olvasott Ivan Goran Kovačić Tömegsírjától vagy Borisav Stanković regényétől (’59-ben Gúzsbakötött élet ’66-ban Szilaj vér címmel jelent meg ugyanaz a Csuka-fordítás) egészen Selimović A dervis és a haláljáig vagy Krleža Zászlókjáig. Határozottan emlékszem Crnjanski Örökös vándorlása volt az első olyan regény amelynél eszembe jutott: meg kéne nézni az eredetit is.

Gondolom addigra már annyira belém ivódott az egyébként utcán iskolában úton-útfélen megtanult szerb nyelv is (a mai napig nehezemre esik fölidézni a nyelvtani szabályokat hiszen nem ragozni tanultam meg hanem beszélni használni a nyelvet élni benne) hogy meg tudtam fogalmazni a különbséget aközött hogy „Beskrajni plavi krug. U njemu zvezda.” vagy „Végtelen kék kör. Benne csillag.”

Most ahogy ezt írom a szerb kezdést hibátlanul tudom idézni a magyar változatnál viszont hibázok valami kötőszót képzelek oda a „benne” elé... Így kezdődik a Crnjanski-regény és így kezdődött az hogy elkezdett foglalkoztatni a fordítás. Miért van szerbül annyira más hangulata a második rövid mondatnak? Mi adja a többletet? Miért olyan suta az a „benne”? Crnjanskinak minek a (két!) vessző Csuka miért döntött az elhagyásuk mellett? Magyarul vajon miért mindegy milyen nemű a főnév és hogyan igazodik hozzá a határozószó? Hogyan lehetett volna jobban visszaadni az álombeli kék kört?

Idővel magam is belefogtam ebbe a kétes foglalkozásba emlékszem elsőként Géczi János egy versét kellett hirtelenjében lefordítanom Kanizsán (gondolom valamelyik írótábor vendége volt éppen) nagy merészségnek éreztem a Recsket Goli otoknak fordítani. És miközben pontosan tudom mennyire szubjektív döntés a fordítás során megválasztott szórend a szinonimák közötti keresgélés a lefordíthatatlan fordulatok mégis-lefordítása vagy nagyvonalú kihagyása a hangulatok visszaadása – mára az eredeti szövegbe való betekintés nélkül is tévedhetetlenül megérzem a gyenge fordítást a bukdácsoló szavakat a háttérinformációk hiányából következő leiterjakabokat...

Amikor Mesés Péterék pilisvörösvári házában először merült föl hogy megcsináljuk ezt az Andrić-számot kézenfekvő volt hogy írok egy kritikát a Híd a Drinán Csuka-fordításáról amelynek szidása már közhelyszámba megy fordító- és bölcsészkörökben és amelyről én magam is többször nyilatkoztam dehonesztálón.

Most mégis itt ülök minden határidőt túllépve immár – önmagam kényszerítésére – beültem a rég látott Molnár utcai Idegennyelvű Könyvtárba hátha a hely szelleme átsegít a kimondhatatlanon: nehezen találok fogást Csuka Andrić-fordításán. Lehetett volna ugyan másként fordítani de hogy (sokkal) jobb lehetne egy másik fordítás abban nem vagyok biztos.

Sorba vehetném mit hogyan lehetett volna másként megoldani melyik idegen szót hagytam volna én inkább benne és vele szemben melyiknek kerestem volna inkább magyar megfelelőt hogyan játszadoztam volna el a szerbben máig használatos többféle múlt idő hűbb visszaadásával de hacsak nem fűzök minden második mondathoz terjedelmes lábjegyzeteket agyonütve ezzel a fordítást nem tudnék minden esetben Csuka Zoltánénál jobb megoldást találni. Attól tartok Andrić regényét ezt a nyelvi sokszínűséget egyszerűen képtelenség hűen lefordítani.

Ötleteim persze jócskán akadnak:

A regény utolsó mondata Andrićnál: Na uzbrdici koja vodi na Mejdan ležao je Alihodža i izdisao u kratkim trzajima.

Csukánál: A Mejdanra vezető lejtős úton ott feküdt Ali hodzsa és rövid vonaglásokkal kiszenvedett.

Szerintem: A Mejdanra vezető kaptató mellett ott feküdt Ali hodzsa és rövid hörgésekkel távozott belőle a lélek.

Merthogy az uzbrdica az emelkedő és nem lejtő (ami nizbrdica lenne illetve egészen pontosan: ugyanaz a hegyi út ha fölfele megy rajta az ember akkor uzbrdica ha lefele akkor nizbrdica) és hát igen a szerb ige nem befejezett idejű márpedig a befejezetlen igeidő – a kiszenvedett végérvényességével szemben – eléggé nyitva hagyja a mondatot és lévén utolsó az a mondat az egész regényt is.

Andrićnál: Alihodža brzo podiže ćepenak proturi veliki katanac kroz mandal i uputi se svojoj kući uzbrdo.

Csukánál: Ali hodzsa gyorsan felemelte az ajtószárnyat föltette a keresztvasat és a hegyoldalon hazafelé indult.

Szerintem: Ali hodzsa gyorsan behajtotta a fatáblákat beakasztotta a nagy lakatot a keresztvasba és a kaptatón elindult hazafelé.

Kezdjük azzal hogy Csukánál rejtélyes módon eltűnik a lakat. Aztán a ćepenak nem egyszerű ajtószárny hanem egy fölfelé és lefelé nyíló fa nyílászáró. A fölsőt fölhajtva az ereszhez erősítették-akasztották az alsót lefektették esetleg alátámasztották és mintegy folytatása volt a boltnak. Török jövevényszó nincs szinonimája a szerbben ennek ellenére használata némi stílustöblettel bír. A mandal valóban keresztvasat jelent de mindenképpen tájnyelvi szó szerbül inkább zasovnica viszont a mandalt is minden szerbül beszélő ember ismeri ugyanakkor érzi a tájnyelvi bosnyák konnotációt. Magyarul képtelenség ezeket az árnyalatokat visszaadni hiszen nincs annyi (adott esetben az ajtóra vonatkozó) rétegnyelvi szó illetve ha van is azok nem annyira elterjedtek és ugyanúgy lábjegyzetelésre szorulnának mint ha az eredetit hagynánk benne de minimum egy téves magyar tájnyelvi irányba-hangulatba vinnék el a szöveget.

Olyan ez mint a magyarban a burgonya-krumpli-pityóka hármas. A burgonya csak az étlapokon szerepel a mindennapokban krumplivá szelídül Tamásinál viszont pityókává színesedik. Értem a pityókát de magamtól soha nem használnám eszembe se jut ez a változat.

Az Andrić-regénynek tulajdonképpen már a címét sem lehet lefordítani. Hiszen a cím (Na Drini ćuprija) utolsó szavának jelentése magyarul valóban híd de alapesetben szerbül a híd nem ćuprija hanem most. A ćuprija olyan török jövevényszó amely a Boszniában használt szerb nyelvjárással került a szerb nyelvbe. Magyarul viszont nem áll a fordító rendelkezésére olyan szó amely egyaránt érthető minden magyarul beszélőnek ugyanakkor van egy finom stilisztikai nyomatéka egy nyelvjárási beazonosíthatósága amely egyértelmű jelzést ad az olvasónak és ugyanúgy hidat jelent...

Ilyen buktatókkal tele van a regény. Vegyük például a XXIII. fejezetet amelyben a végkifejlethez közeledve a szerb és az osztrák tüzérség lövi a várost és a menekülők három csoportjáról ad kimerítő pillanatképet az író (a szerb Mihailo Ristić házáról a muzulmán Ali hodzsáéról valamint a menekülő Lottikáékról). A három világ nyelvében is külön világ: a muzulmán közegben megszaporodnak a török nyelvi fordulatok nem csak szóhasználati (az ínyencek kedvéért: mekteb avlija alvat kasaba rahmetli belćim mezar ezan muhadžirluk) hanem szórendi mondattani viszonylatban is és a szereplők az ije-ző nyelvjárást beszélik míg a szerb közegben kimért archaizmusok régmúltak sorakoznak és a szereplők e-ző nyelvjárásba váltanak.
Hogyan találhatnék (alkothatnék meg?) ilyen stilisztikai-jelentéstani értékkel bíró nyelvi rétegeződést a magyarban? Amit minden magyarul beszélő egyaránt ért de amelynek ugyanakkor van földrajzi-történelmi sőt: vallási határokat jelző jelentésrétege is? Beszéltessem a szerbeket mondjuk palóc nyelvjárásban a muzulmánokat a délvidékiekén? Mennyire vezetné ez félre a magyarul olvasót? Jelenthetne-e neki annyit az az árnyalatnyi különbség mint amennyit a bosnyák tájakon jelentett/jelent? De ha egyszer nincs más módja a mesteri szöveg más nyelven való prezentálásának csak a valamit-valamiért elvet elfogadó megalkuvás...

Ahogy itt ülök és próbálom összevetni a két szöveget eleinte azon vagyok hogy hagyjuk a nyilvánvaló tévedéseket-kihagyásokat hiszen pl. a Gatalo családnév Gatalnak fordítása egyértelműen hiba (véletlen lenne? vagy inkább az az oka hogy a szerb szövegben egyszer sem szerepel nominativusban?) viszont az -aga -hodža -bég végződésű keresztnevek (Suljaga Avdaga Alihodža Mustajbeg) következetlen magyar fordítása szerintem átgondolatlan döntésből születik hiszen mi indokolja hogy egyszer a keresztnév részeként tekint az említett végződésre (Avdaga Osmanagić) máskor meg leválasztja hogy megszólításként funkcionáljon (Mustaj Hamzić bég) – más kérdés hogy ez a szerb nyelvben hogyan alakult mikor használták külön és hogyan jöttek létre ezek a keresztnevek de a magyarban nem ártott volna valamiféle következetességre törekedni...

És minél tovább bogarászom a szöveget annál több ilyen példára bukkanok (tulajdonképpen nincs is értelme fölsorolni). És annál inkább érzem úgy hogy a magyar olvasó meg lett rövidítve ezekkel a hibákkal-félrefordításokkal-tévedésekkel.

Az viszont jó lenne ha valaki nekiállna újrafordítani a regényt – aztán majd az olvasók döntenek.

Elhagyták már a csársi felét és a piacot is annak a zsákutcának a részét amelyet Fata gondolatban oly sokszor végigjárt. Most kemény valós és közönséges volt könnyebbnek tűnt mint gondolatban. Eltűntek a csillagok eltűnt a tér el apja rekedt köhögése és a vágy hogy az idő teljen gyorsabban vagy lassabban. Amikor fölléptettek a hídra a lány még egyszer mint az ablak mellett eltöltött nyári éjszakákon érzékelte testének minden részét erősen és külön-külön különösen keblét amelyeket páncélként szorított a könnyű görcs. A kapuhoz értek. Ahogyan azt többször megtette gondolatban az elmúlt éjszakákon odahajolt legfiatalabb bátyjához aki ott lovagolt mellette és suttogva arra kérte állítaná rövidebbre a kengyelt mert most jön az a meredek rész amely összeköti a hidat a Nezukébe vezető kövezett úttal. Megálltak először ők ketten majd mögöttük a lovas násznép. Nem volt ebben semmi különös. Nem ez volt az első eset de az utolsó se hogy a lakodalmas menet megálljon a híd kapujában. Míg a bátyja leszállt és a kötőféket a karjára vetve megkerülte a lovat a lány a saját lovát odaterelte a híd végéhez jobb lábával föllépett a kőkorlátra elrugaszkodott mintha szárnyai nőttek volna el a nyeregtől át a falon és a magasból a híd alatt zúgó folyóba vetette magát. Utána kapó bátyja egész testével ráfeküdt a kerítésre és kezével még éppen megérintette a lobogó feredzsét de megtartani nem tudta. A násznép a legkülönfélébb kiáltásokat hallatva ugrált le a lováról és ott maradt a kerítés mellett furcsa testtartásokba kövülve.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.