„Jednota" jegyében

Táj fényekkel, kastéllyal és egy papagállyal

1965. november 1.

Nem tudom, hogyan kerülhetett a papagály a kép előterébe, de mindenesetre ott volt, és nagyobb volt a kelleténél. A „naivosok” szoktak ilyen fejeket festeni. Úgy látszott, mintha egy pillanatra félbeszakította volna a rikácsolást. Az is lehet, hogy egyáltalán meg se szakította... Ezt az érzést a háttérben elsuhanó árnyék válthatta ki, amire a papagály is, én is, felfigyeltünk. Ha most rágondolok, nevetségesnek tűnik az egész, mert már akkor is tudtam, hogy beszél a papagály.

A papagály BESZÉLT.

Ez a kép járta be az utamat, és most úgy érzem, mintha szerves része lettem volna egy képnek, csupán a KÉPNEK. És hogy a papagály volt a fontos, a soknyelvű papagály a grófok kertjéből, ahol magasan foglalnak helyet a zuzmók. Magasabban, mint az ember feje, úgy, hogy sokszor a kezével sem éri el őket, hideg, zúzmarás bársonyukat. Örökké visszatérek ehhez a borzongáshoz, annak ellenére, hogy az érintés mindig visszataszítónak tűnik. Az idő csúcsosodik ki bennük. Állandóan telítettek, hiszen minden, ami körülveszi őket, fekete tónusú, és ami időtálló, ami örökös, az mindig a homályt kívánja. Csak kivételesen mutogatja magát, hol a zuzmókban, annak is az érintésében, hol a fenyvesek fái között, ott, ahol már alacsonyan jár a felhő, olyan alacsonyan, hogy eső is csak nagy ritkán esik.

A papagály tovább körözött a kép fölött, megbontva annak minden valamire való kompozícióját, csupán önmagára hívta föl a figyelmet, nem is annyira színével és nagyságával, hanem most már a rikácsoló kiáltozásával:

THE NOBLE HOUSE!
THE NOBLE HOUSE!
THERE ARE THREE HUNDRED AND SIXTY-FIVE ROOMS!
THERE ARE THREE HUNDRED AND SIXTY-FIVE ROOMS!
THE NOBLE HOUSE!
THE NOBLE HOUSE!

Csak azon csodálkoztam, hogy angolul BESZÉL és nem szlovákul. A táj megkövetelte volna a nyelvet is, de lehet, hogy éppen azért figyeltem föl rá, mert eltért, kiesett a kompozícióból. Mindenre föl voltam készülve, mint amikor az ajtón kívül szándékosan várunk valakit és meg se rettenünk.

Így termeli ki a táj önmaga feszültségét, olyannyira, hogyha érintkezik vele az ember, ha tud, ha akar, akkor átadja feszültsége termékét, az IDŐT, és ezt az ember kénytelen tovább hordani. Vajúdik, míg megnyugszik benne, és nem a születésre vár, hanem a megkövesedésre.

Hordom magamban, mint kőcsecsemőt. Csak a papagály zavarja még a nyugalmát, de az is csak azért, mert beszélt, mert angolul beszélt. Kénytelen az ember leírni, hogy megszabadulhasson tőle:

THE NOBLE HOUSE!
THE NOBLE HOUSE!
THERE ARE THREE HUNDRED AND SIXTY-FIVE ROOMS!
THERE ARE THREE HUNDRED AND SIXTY-FIVE ROOMS!
THE NOBLE HOUSE!
THE NOBLE HOUSE!

– TÁTRA –
– ZV-06-17

Sohasem sikerült megfigyelnem az állomásokat. Rendszerint megzavarnak a vonat érkezése körüli bonyodalmak, a fékezés, a lökdölőzés stb. Minden izom szinte előre elkészül a mozgás, a rándulás fékezésére. Ez a feszültség lassan szétszivárog: megtámadja az idegeket, a nyálmirigyeket, a hangszálakat. Csak akkor veszünk róla tudomást, ha szólni vagy lépni akarunk.

Már izzadni kezdtem.

Minden figyelmem arra összpontosult, mikor rázkódik utolsót a vonat, hogy leléphessek.

– A nagy ízeltlábú – szokta mondani a feleségem, M. F. Rózsa – most ellenőrzi részeinek jelenlétét.

Erről az „ellenőrzésről” jutott eszembe, hogy ez az, ami állandóan közbejön a megérkezéskor. Mert előtte az ember csupán önmagában építgeti a várakozást, monologizál, és ha nincs is illúziója, akkor is ennek az antieleme lesz az, amit a megérkezéskor regisztrálni lesz kénytelen. Az utas sokat vár, vagy nem vár semmit. A definíció ebben az esetben (az utas esetében) nem tűr, nem tűrhet kompromisszumot. Éppen ezért rögtön, már az állomáson mindenki regisztrálni igyekszik. Meg akarja látni a különbséget. (Vagy nem lát meg semmit.)

Én legtöbbször eltévedek.

Sokszor kell érkeznem egy-egy állomásra, hogy határozottan az állomás kijárata felé tudjak menni. Ez az eltévedés, vagy, mondjuk, „komplexus” ment meg a sablontól.

Mert most is úgy érzem, hogy nem érkeztem meg sehova se. Csak voltam valahol. És a lenni valahol csakis azt vonhatja maga után, hogy szituációkba voltunk, és nem fordítva. Egy objektív környezet, táj így nem képes uralkodni rajtunk, meghatározni, elámítani – hanem csakis elemként teljesedik ki gesztusainkban és különböző szituációnkban.

Valaki ment és valaki jött. Különben csak a statisztikát, a geográfiát és a legjobb esetben az etnográfiát ellenőrizhetnénk agyunk valamelyik tekervényében. Amit pedig itthon is megtehetünk.

Mindez csak szerves része lehet annak, hogy utazásainkat már réges-régen elkezdtük. Ez csupán, más eszközökkel, másként érzékelve, de ugyanabban a közegben, folytatása annak, amit magunkban hordunk, és amit közben magunkba szívunk. Itt csupán az intenzitás erősségéről lehetne szó, de ez sem okozati megfogalmazásban.

Talán jobb is így. Legalább többször van alkalmam az „érkezésre”, a megérkezésre.

– Megtalálta az ízeit a százlábú – mondja a feleségem, M. F. Rózsa, és tényleg már csak mi billentünk vissza egyensúlyunkba. Fölengedett minden feszültség.

Kiszálltunk.

Az állomás: N. ZAMKY

Vártak bennünket.

Egy kis félreértés miatt már hat órával előbb megérkeztek az állomásra. Eddig az autóban aludtak, egy nagy fekete Tátrában. Egyszer már mi is berendeztünk egy ilyen autót lakásnak. Ez akkoriban történt, amikor olyan gyorsan fölemelték a lakbéreket.

Mindennap egy ilyen autó mellett jöttünk el. Mindennap valamit kidobtunk belőle. A legtöbb bajunk az üléssel volt: már előttünk is ki akarta venni valaki, lehet, hogy a gazdája, de úgy összegabalyította, hogy nekünk is gondot okozott, pedig már a madzagok is megrohadtak. A rugók megrozsdásodtak, és csak mélyen az ülés sarkainál villant fel rajtuk egy-egy oázisszerű fényrész. Mire kiráncigáltuk az ülést, egész halom rozsda gyűlt össze a kocsi aljában. Azt a helyet, ahol az eső beesett, ideiglenesen betömtük. Abban az időben állandóan magunkkal hordtuk a flasztert. Fiatal házasok voltunk, akiknek mindenről saját véleményük volt. Hogy ne mondjam – sajátos. A flaszter jól bevált. Eltakarta az „eredetet”. És így autónk se ázott be, hiszen most már ez is közös lett.

Így volt ez egy-két hétig. Már nemcsak hogy mindent kidobáltunk az autóból, hanem deszkadarabokat is kezdtünk belehordani. Az se bátorított el bennünket, hogy nagy sár volt körülötte.

Sajnos egészen szokványos vége lett az egésznek: egy napon nem találtuk ott. Igaz, még néhány napig jártunk arra, de nem azért, mert abban bíztunk, hogy ott találjuk majd, hanem – mert már megszoktuk az utat.

Mondom, teljesen romantika nélküli vége lett az esetnek.

De ez a Tátra már romantikusabb. Csak most láttuk, hogy tényleg, a mienkben is lehetett volna aludni. Többet ettől se vártunk.

Stefán magyar nótákat kezdett fütyülni. Balázs a vezetékneve. Ennek ellenére csak egy kicsit tud jobban magyarul, mint általában a sofőrök az idegen nyelveket. Ezt a „többletet” is csak a vezetékneve tiszteletére...

Mindenki kezdeni akart valamit. De egyikünk se jutott messzire. Mi szerbül beszéltünk, ők meg szlovák-oroszul. Így még ment valahogy a társalgás, csak akkor akadt meg, amikor magyarul akartunk, vagy akartak valamit mondni. Úgy látszott, hogy ez a nyelv nem konverzáció-képes.

Végül kifáradtunk.

Ismét csak NÉZNI kezdtünk. Most ez olyan volt, mintha menekülnénk valami elől. A tájra is ráerőszakoltunk mindent, és asszociációkkal provokáltuk, hasonlatokkal, amikhez semmi, de semmi köze sem volt. Az embereknek még kevésbé.

Mindenkinek már előre tudta a feleletet, és így a kérdések tetszelgésekké váltak. Úgy látszott, hogy minden erőlködés a hangok érdekében van. Az embereket ilyenkor megnyugtatják a hangok, lényegtelen, hogy milyenek azok és mit tartanak. Az a fontos, hogy az űrt, a SEMMIT kitöltsék. Ilyenkor az emberek hivatottak erre. Csupán erre, és csak mechanikusan.

Sokszor rajtakaptam magamat, hogy megnyugtattak a hangok. Talán ez nem is lenne baj akkor, ha az ember nem ringatja magát illúziókban. Különben csalódik. Csalódik az élményben, a tájban, a különbségben. Önmagára marad és irracionálisan lebeg.

NEKEM ELÉG VOLT A HANG. MÁR AZ IS KIELÉGÍTETT ÉS MEGNYUGTATOTT. ELÉG VOLT EGY IDEÁLIS HARMÓNIA KEZDETÉHEZ.

Az emberek is furcsa mód hasonlóak voltak, esetleg a tájban volt változás, de az sem tulajdonságaiban, hanem összetevőinek mélységében: a nagy parcellák azonosságában. A hatalmas búza- vagy kukoricaföldek szinte tájszerűkké váltak. Hiába volt hegyes a vidék, lezártabb, mégis tágabbnak tűnt, mint a mi „tájunk” bármelyik része. Nálunk annyi a részlet, hogy megsemmisíti a tájjellegeket. Elvész. A táj ilyenkor nem egy esztétikai kategória felé hajlik, hanem tisztán geográfiai „fogalommá” válik, süllyed. Síkság, sík földrész stb. stb...

Nitrán megálltunk.

A vendéglőben megdöbbentett az arisztokrata miliő. A mennyezet ugyan alacsony volt, viszont a sok tükör mélységet kölcsönzött mindennek, amiben elkényelmeskedtünk.

Itt dicsértem meg először a sört.