EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996322. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NABOKOV

Szabolcsi János

J’adobue! (Igazítok!)

Nabokov és a sakk

2005. április 4.

Dr. Michel Roos professzor,

Franciaország 1964. évi sakkbajnoka emlékének

A sakk sokkal nagyobb helyet foglal el Nabokov életművében annál, hogy egy ügyes formulával (pl. "A Nabokov-hős - sakkfigura") elintézzük. A sakk motívuma szinte valamennyi művében felbukkan, az alapmű azonban e tekintetben a korai, 1929-ben még Szirin művésznéven, oroszul írt regény, A Luzsin-védelem (Защита Лужина), amely magyarul, ki tudja, miért, a tartalmilag és stilisztikailag egyaránt elhibázott Végzetes végjáték címet viseli.

Nabokov igen korán találkozott a sakkjátékkal. Az apai család címerében két medve látható, amint egy sakktáblát tartanak közösen a mancsukban. A vadászat, a férfias sport után jól fog esni egy kis barátságos szellemi társasjáték a fűtött szobában, mondja ez a címer. S valóban, a nem vetélkedésnek, nem harcnak, hanem közös észpróbának felfogott sakkozás fontos helyet foglal el az író gyerekkorában, apjával való harmonikus viszonyában. Gyakran sakkozgattak, később inkább feladványokat fejtettek meg közösen. A kivándorlóhajón, amely 1919-ben a Krímből Görögországba vitte őket, szintén sakkozással töltötték az időt.

Nabokov szenvedélyévé a sakk az emigrációban, apja halála (1922) után vált. Visszaemlékezései szerint 1920 és 1940 között igen sok időt töltött a sakkal, utólag ezt kissé sajnálta is. Sosem lett versenysakkozó: egyre inkább a feladványok titokzatos világa érdekelte, ebbe a műfajba ásta bele magát.

A sakkozás világa - már a 19. század elejétől kezdve - két élesen elkülönülő, egymástól független csoportra oszlott: a versenysakkozókra és a feladványosokra. A versenysakkozók a gyakorlati emberek, a feladványosok a művészek. A versenysakkozók társadalmi emberek, a feladványosok magányos álmodozók. A versenysakkozók sokan vannak, a sajtó érdeklődik irántuk, legjobbjaikat jól megfizetik, és sztárként élnek. A feladványosok kis létszámú, zárt, kívülről alig ismert, elit világot alkotnak.

A feladványszerzők művészek. Megadott témákra kell szigorú szabályok szerint új tartalmú, minél meglepőbb, váratlanabb alkotást létrehozniuk. A laikusnak gyakran az az érzése, hogy a lehetetlenre vállalkoznak. Egyes műveiket hónapokig, évekig érlelik, javítgatják, amíg a tökéletességet el nem érik. Gyakori eset, hogy évtizedekkel, sőt évszázadokkal haláluk után egy utóduk még javít, gazdagít valamit a műveiken.

A feladványszerző nem a világos és sötét hadsereg ellenségességében gondolkozik, hanem a Feladat megoldásában. Ha van ellenfél, akkor az a külvilág, amelyet a fejtő testesít meg. A művészi feladványszerzés világából a versenysakkhoz szükséges agresszivitás teljesen hiányzik.

A legnagyobb szerzők is csak nagyon korlátozott ismertségnek és elismertségnek örvendenek. Ötven-száz, a világban szétszórt ember van igazán tisztában nagyságukkal. A gyakorlati sakkozás legnagyobbjai gyakran lenézik vagy legalábbis megmosolyogják őket. Semmiképpen sem lesznek sztárok, a képes újságok nem foglalkoznak velük.

Nabokov, aki maga is gyakorló feladványszerző, nehéz választás előtt állt. Ő a feladványosok világát ismerte, a művészi kreáció foglalkoztatta a sakkban is. Amikor Luzsin hetekig, hónapokig töpreng egy álláson, megoldáson, sokkal inkább feladványszerző munkát végez, mint hagyományos edzésmunkát. Békés, magába forduló, magányos személyisége a feladványosé, nem a gyakorlati sakkjátékosé. Ahogy a Turati megnyitására adandó válaszon töpreng, az teljesen idegen a versenysakkozótól. Arról van szó, hogy nem tud jó választ kitalálni Turati megnyitására. Ilyenkor a versenysakkozó egyszerűen "mást játszik". Sok védelem van ugyanis. Ha az egyik nem válik be, a nagymester rugalmasan áttér a másikra. Ezt teszi különben a regényben maga Turati, aki döntő összecsapásukon váratlanul más megnyitást játszik, nem a saját specialitását. Ez a mozzanat azt bizonyítja, hogy Nabokov tudott tipikus versenyzőt ábrázolni, csak Luzsin esetében mást akart.

Ha tehát eltekintünk a "nagy átveréstől", vagyis attól, hogy Luzsin lényegében nem versenysakkozó, hanem zseniális feladványos a versenysakkozó álarcában, akkor már mondhatjuk: a sakk kiválóan alkalmas rá, hogy a nagy, titokzatos, emésztő szenvedély Nabokov által rá osztott szerepét betöltse.

Luzsin gyermekkora elég szörnyű volt. Szülei egyáltalán nem értettek a gyerekneveléshez, minden jóindulatuk ellenére hibát hibára halmoztak. Az apa - nem kell talán különösebben hangsúlyozni, hogy itt minden önéletrajzi motívum ellenére teljesen fiktív, a sajátjaira egyáltalán nem hasonlító szülőket ábrázol Nabokov - szirupos, hazug ifjúsági regényei egyik "pozitív" szereplőjének akarja látni a fiút, fogalma sincs, mi lakik a zárkózott, érzékeny, talán kissé autista gyerekben. Az iskola gyűlöletes, börtönszerű világa egyenesen Csehov kórtermének hangulatát idézi: az osztályban van egy Gromov, a fiút pedig hónapokig Antosának szólítják (apja regényhőse nyomán).

Egy kis kitérő. Írásom a sakk szerepét boncolgatja, de irodalomtörténeti szempontból nyilván sokkal érdekesebb, ahogy a kezdő Nabokov a belső idézetekkel, célzásokkal, vendégszövegekkel bánt. Csehovon kívül számos orosz klasszikus jelenik meg a regényben. Maga a Luzsin név, amelyet különben más elbeszéléseiben is alkalmaz a szerző, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből jön (beszélő név, a luzsa, 'tócsa' szóból). Nabokov nem szerette, lenézte Dosztojevszkijt. Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy Dosztojevszkij hősei úgy cselekszenek, mint a tapasztalt sakkozók egy bonyolult sakkjátszmában. Keserű fintor tehát ez a névadás: a mi Luzsinunk a maga kettős, a lehető legbonyolultabb játszmájában, életében és a Turati elleni küzdelemben úgy cselekszik, mint egy nagyon tapasztalatlan sakkozó. A jövendő Luzsina pedig Turgenyev-hősnőnek képzeli magát - csak, sajnos, bálványa abban a bizonyos házikabát-jelenetben Akakij Akakijevics és Oblomov sajátos keverékének bizonyul…

A sakk, amely robbanásszerűen tört be a kis Luzsin életébe, hogy végzetes szenvedélyévé váljon, mindazt képviselte, amitől az élet addig megfosztotta: a magányos, teremtő gondolkodás világát, igazságos, hűvös, objektív viszonyokat és persze az érvényesülés lehetőségét. Még nem ismerte a sakkot, amikor kiválasztotta azt a két könyvet, amelyet a sok kezébe adott olvasmány közül egyszerre talált önmaga számára fontosnak és nyugtalanítónak. A Sherlock Holmes-történet könyörtelen logikai vonalvezetésével, a Nyolcvan nap alatt a föld körül pedig azzal bűvölte el, hogy Phileas Fogg mindig a kellő pillanatokban hozott áldozattal teszi lehetővé "játszmája" folytatását. A könyveket a "puzzle" követi. A gyerek nagyon élvezi az egyre nehezebb összerakós feladatokat. Csakhogy a puzzle megoldható. Kell valami, ami földöntúli, misztikus erővel rendelkezik, és méltó arra, hogy társa és ellenfele legyen egy gigászi harcban.

Azt a folyamatot, ahogy a gyerek megismerkedik a sakkal, és magáé­vá teszi, a későbbiekkel ellentétben meglehetősen realisztikusan ábrázolja Nabokov. Magam is nemegyszer tapasztaltam sakkedzőként, ahogy hét-nyolc éves fiúkat lenyűgöz - és aztán évekig fogva tart - a sakktábla geometrikus formája, rendje, a két csapat között kialakuló titokzatos küzdelem. A kis Luzsinnál ráadásul a sakk az a dolog, ami az övé és csak az övé, amiért meg kell küzdenie, amit rejtegetni, óvni, védeni kell. Minden sakkozással kapcsolatos mozzanat élesen rögződik benne - ellentétben minden mással, amit elfelejt. Amikor a frissen megismert lány megkérdezi tőle, mióta sakkozik, rövid gondolkodás után így felel: "Tizennyolc éve, három hónapja és négy napja." A lány persze keresettnek, körülményesnek tartja a választ, nem tudja, hogy megélte azoknak a ritka pillanatoknak az egyikét, amikor beleláthatott a férfi lelkébe.

A gyerek még nem tud sakkozni, sakk-készletet sem látott, amikor a hegedűs minden más fölé emeli számára a sakkot: "Az istenek játéka. Végtelen lehetőségek." Azt persze a hegedűs nem sejti, hogy ez a definíció a kisgyerek jövendő tragédiáját is tartalmazza.

A negyedik fejezettel, az anya halálának sejtetésével lezárul a regény első, realisztikus része, és következik a második, a mítoszteremtő. Vége az aprólékos, pontos pszichológiai megfigyeléseknek, a gyermek-sakkjáték kapcsolat aprólékos megjelenítésének. Az elbeszélő rohanni kezd, csaknem húsz évet intéz el egyetlen fejezetben, nyolc oldalon. Ráadásul éppen a sikeres éveket, Luzsin világhírű sakkozóvá emelkedését, kamasz- és ifjúkorát "blicceli" el, azokat a történeteket, amelyek egy valóságos életrajzi regény vagy akár egy 19. századi karrierregény gerincét alkotnák.

Amikor a rohanás lelassul, a szerencsétlen apa meghalt, Luzsin pedig már túl van pályája csúcsán, jóllehet ezt ő és a sakkvilág még nem tudja. Kövér, egészségtelenül élő, tétován viselkedő, kissé nevetséges ember, akit csak a sakk érdekel, az éltet, semmi máshoz nem ért. Emberi kapcsolatai nincsenek.

Válhat-e ennyire végzetes szenvedéllyé a sakk? Betölthet-e annyira egy embert, mint a regényben Luzsint? Ilyenek-e a nagy sakkozók, vagy sajátos mítoszt teremt Nabokov?

A sakk számos tekintetben alkalmas arra, hogy egy embert ideig-óráig - néha pedig egész életére - lekötő nagy szenvedéllyé váljon. Erre a sakkjátékot implikációinak végtelen gazdagsága teszi alkalmassá. A sakk egyrészt harci játék - ez az ismertebb arca -, másrészt azonban komplex élet- és világmodell, amelyben a családi kapcsolatok, a személyiségfejlődés, a gyakorlati élet problémái és a nagy elméleti kérdések egyaránt kifejezést kapnak. Néhány példát említek csak erre.

A sakk pszichoanalitikus értelmezése felhívja a figyelmet a király - királynő (vezér) - gyalogok együttesére mint a család modelljére. A sáncolás a révbe érés, a tartós családi otthon megszerzésének a modellje. Közismert, hogy az esetek többségében a sáncolásnak meg kell előznie a támadást, vagyis biztonságos családi háttér nélkül nem lehet kezdeményezően fellépni a világban. A sakkjátszma az erők nyugodt, folyamatos, tervszerű kifejlesztésére és alkalmazására épül. A stratégiai alapelvek szerint kell játszani, de mindig történhetnek látszólag váratlan események (ez a taktika), amelyek azonban mindig meg vannak alapozva az állásban, bár ezt a játékosok gyakran csak későn veszik észre. A gyengék, a veszélyeztetettek, a hátrányos helyzetűek menekülési lehetőségei is be vannak építve a sakkba: ilyen például az elméleti döntetlen, futó + szélsőgyalogfórral, rossz sarokmező esetén. A gyalogátváltozás (vezérré vagy amilyen figurára szükség van) a legkisebb fiú népmesei igazságtételét idézi fel.

Az is elég közismert, hogy a sakkjáték sok tekintetben közel áll az emigráns léthelyzethez. Az emigráns két tábor, két haza között vergődik - a sakk modellezi a két tábor harcát. Jóllehet az egyik csapatot "világosnak", a másikat "sötétnek" látjuk és tartjuk, előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy végül is egyformák. Az emigráns gyakran nyelvek között is őrlődik. A sakk a maga évszázados változatlanságával a nyelvek, határok felettiséget is jelképezi.

A sakk nagy belső ellentmondása, hogy a lépésvariációk száma gyakorlatilag végtelen, ugyanakkor maga a játék egyfajta leegyszerűsítése a világ gazdagságának, sokszínűségének. Mindkét - egymással ellentétes - tendenciát nehezen éli meg a sakkozó: képtelen a dolgok végére jutni, úgy érzi, reménytelen, hogy valaha igazán jól sakkozzon, másrészt a korlátok miatt bizonyos mértékben ráun a sakkra. Nem véletlen tehát, hogy a nagy sakkozók általában közepes tudósok, és a nagy tudósok közepes sakkozók. E tekintetben Luzsin figurája igen hiteles. Az életben tétova, közepesnél gyengébbnek látszó, elhanyagolt külsejű, rosszul kommunikáló, meglehetősen műveletlen, mégis művészi és tudományos érzékenységű ember: ez valóban a sakknagymester egyik ismert típusa.

Itt azonban megint beleütközünk abba az ellentmondásba, amely a sakkozó olvasót meglehetősen zavarja, jóllehet a laikusnak - szerencsére - mindegy: Luzsin figurájában sikeres, versenyző nagymestert ábrázol az író vagy művészi feladványszerzőt?

Lényegében egyértelmű, hogy feladványost. Az a probléma, amely végül Luzsin vesztét okozza, vagyis a meg nem lelt válasz Turati megnyitására, nyilvánvalóan feladványos probléma.

A gyakorlati sakkozó ugyanis egészen más, mint Luzsin. Lehet őrült többé vagy kevésbé, de semmiképpen sem vesztheti el teljesen a kapcsolatát a realitással. Még a legelvontabb és legfilozofikusabb nagymesterek (Lasker, Bronstein) vagy a legművésziesebbek (Szmiszlov) is otthonosan mozognak a valóságban, másképp sakkozni sem tudnának. (Fisher valóban teljesen elvesztette a kapcsolatát a realitással, de ez már világbajnoki címének megszerzése, a sakkozás abbahagyása után történt.) A versenysakkozás nem mítosz, nem ihlet kérdése, hanem hosszas, szívós munkáé és a valósággal való szilárd kapcsolaté. És ez már így volt a húszas években is. E tekintetben a regény nem sokkal szakszerűbb a zseniális, de sakkszempontból bevallottan dilettáns, Zweig-féle sakknovellánál.

Egyes elemzők Paul Morphyt, a 19. század zseniális amerikai nagymesterét vélik Luzsin modelljének. Morphy kétségtelenül megőrült, de éppen abba őrült bele, hogy abbahagyta a sakkozást mint fölösleges dolgot, és azután ügyvédként teljesen sikertelen volt. Luzsin képtelen lenne civil állást betölteni, az pedig, hogy a sakk hasznos-e vagy haszontalan, egyáltalán nem foglalkoztatja.

Vagy itt van Luzsin és a pénz viszonya. Már a reneszánsz korban és azóta is mindig kiválóan megfizették a sakkbajnokokat. (Persze ők ezt nem így gondolják.) A húszas évek nagy sakkozói, Aljehin, Capablanca, Lasker és a többiek jól kerestek a sakkal, semmiképpen sem voltak olyan szegény emberek, mint Luzsin. A művészi feladványosok azonban valóban nem kerestek és nem keresnek egy fillért sem. Lelkesedésből, fanatizmusból, a sakk szépsége iránti rajongásból dolgoznak. Nem utaznak, nem versenyeznek, magányosan alkotnak. Nabokovnak tehát nem volt más választása: be kellett csapnia az olvasót. Versenysakkozó alakjában kellett szerepeltetnie egy művészi feladványszerzőt, vállalva ennek az áttételnek minden kényelmetlenségét és csapdáját.

Ezért van az, hogy bár fel-feltűnnek a kor nagy sakkozói a regényben, például Csigorin, az egyik legnagyobb orosz sakkozó névvel szerepel, a nyomorgó öreg zsidó, a hajdani sakkzseni alakjában pedig fel lehet ismerni Steinitzet, az első hivatásos világbajnokot, Luzsin mégsem hasonlít egyetlen ismert sakkozóhoz sem. Pedig külső adatokban emlékeztet a regény megírásakor a világbajnoki címet birtokló Aljehinhez, aki szintén orosz emigráns volt, Alekszander volt a keresztneve, de ezzel vége is a közös jegyeknek. Aljehin komoly intellektus, lázasan alkotó, intenzíven élő, jelentős személyiség volt, mindenben az ellentéte Luzsinnak.

Luzsin végzetét az okozza, hogy a sakk folyamatosan felerősíti benne a skizofrén és a paranoiás tendenciákat, aminek következtében sem sakk nélkül, sem sakkal nem képes már élni. A sakkozás effajta hatása megint Nabokov mély felismerései közé tartozik. Az a kényszer, hogy állandóan kettősen kell gondolkodni, mert csak úgy tudunk eredményt elérni, ha a másik játékos szerepébe is állandóan beleéljük magunkat, megpróbáljuk kitalálni, mire gondol, mit fog lépni, általában a sakkparti drámaként való felfogása, előbb-utóbb végzetessé válik a skizoid típusú versenyzőkre. Még nagyobb veszély a paranoia. A sakkozó egész életében az ellen küzd, hogy az ellenfele meg akarja verni, le akarja győzni. Egészen természetes tehát, hogy a paranoid tendenciák elég sok sakkozónál kifejlődnek. Luzsint a megoldhatatlan probléma üldözi, halálra gyötri. Az öngyilkosságba menekül, de amikor néhány másodperccel ugrása előtt lenéz, az udvaron is a sakktábla mezőit fedezi fel. A halálban sincs menekülés végzete, a sakk elől.

Mindkét típusú végzetes torzulásra vannak példák a regényben. A személyiség kettős észlelésére a regény elején Berszenyev és Rozen a példa, akik a gyerek számára hol félelmetes ellenségek (az iskolában), hol jól nevelt úrigyerekek (a zsúron). A regény végén, de még nem a legvégső stádiumban, a térképen "a két Amerika elhelyezkedésében valami akrobatikusat vélt látni". A végső stádiumban a reális világot és a sakktáblát keveri össze.

Egész korán megjelennek a paranoiás tendenciák is. A fiú gyakran elmenekül, elbújik a rá váró esemény elől. Az iskolában megszökik társai elől, a magányt keresi, fél minden kommunikációs mozzanattól. Alig tanul meg sakkozni, máris túl pedáns: "ujjával megigazította a figurát, mert nem állt pontosan a négyzet közepén". Ez az igazítási kényszer nagyon jól ismert preparanoiás mozzanat a sakkozóknál.

Mindezek a hatások persze kivédhetők volnának, ha Luzsinnak lenne személyisége. De nincs neki, a sakk kivételével teljesen üres. Még a pontos nevét sem ismerjük: kereszt- és apai nevét csak halála után tudjuk meg. Sőt a feleségének sincs semmilyen neve! A regény sajátos szerkezete következtében nem tudjuk meg, mikor és miért ürült ki ennyire, a kamaszkorát nem követhetjük végig. Önmagában a nehéz gyerekkor erre nem magyarázat. Julien Sorel lelkivilága éppen a gyerekkori szenvedések következtében lett gazdag.

A valószínűtlen, szörnyetegszerű üresség csúcsa kimondatlan, de nyilvánvaló impotenciája. Mintha eszébe sem jutna, hogy a házasság nemi élettel jár. Este lefekszik, azonnal elalszik, és ezt egy idő múlva a felesége is természetesnek találja.

A sakk, a nagy szenvedély tehát kiüríti, tönkreteszi az amúgy sem túl gazdag személyiséget, miközben nem pótolja az életet, több szenvedést ad, mint örömet. Mégis az az érzésünk, hogy mindezekkel együtt Luzsin jobb, sőt érdekesebb, tartalmasabb életet él, mint az orosz emigráció Nabokov által maró gúnnyal ábrázolt felületes, ostoba tagjai. Elhisszük, hogy felesége valóban beleszeret, és talál örömet a nem perfektuálódott házasságban. Luzsin heroikus sakköngyilkossága nagyságot, erőt sugároz, bukása katartikus.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.