J. L. Mankiewicz: Kleopátra

1966. november 1.

Egy jelenetről

Antonius elveszítette hajóhadát. Egyedül áll a tengerparton. Nem tud mit kezdeni magányával ‒ Mankiewicz szintén. Közvetlenül a vereség után Antonius csak egyszer kerül közelképbe, pedig csak most kezdek foglalkozni személyével ‒ érdekel, hogyan viselkedik, amikor elveszti azokat a tárgyakat, amelyekben akarata, hatalma és tehetsége objektivizálódott?

Egy másik jelenetről

Caesar is elbukik, meggyilkolják. Mankiewicz megpróbált artisztikumot vinni ebbe a jelenetbe. Kleopátra a jósnőt hallgatja, aki előre látja Caesar halálát ‒ ezzel egy időben Kleopátra szenvedő arcán áttűnésben látom Caesar meggyilkolását. Hogyan magyarázzam ezt az ötletet? Caesar tragédiáját Kleopátra is végigszenvedte, vagy egyszerűen spiritizmusról van szó? (Anno Diomini, 1962.).

Egy harmadik jelenetről

Kleopátra is egyedül maradt. Dühéiben karddal összetör néhány vázát és gyertyatartót. Amikor az ógörög drámaíró vagy Shakespeare hősei egyedül maradnak szenvedésükkel ‒ monológba kezdenek. A filmen a magára maradt ember tör-zúz. Csak így tudja kivetíteni fájdalmát? A belső mozgást a film nemcsak a fenti módszerrel ábrázolhatja, de gyakran ez a megoldás a legmegfelelőbb. Amikor O. Welles hőse, Kane (Aranypolgár) magára maradt, kétségbeeséséiben ő is tör-zúz, de ez a pusztítás szimbólummá emelkedik: Kane ugyanis azokat az értéktárgyakat, szobrokat és bútorokat semmisíti meg, amelyek élete célja, értelmetlen célja voltak, Kane tehát nemcsak tárgyakat semmisít meg, hanem a tárgyakban megmerevedett törekvéseit, szenvedélyét, egész előbbi életét zúzza szét. ‒ Kleopátra ha- donászánának nincs tartalma.

Mankiewicz a Kleopátrában három történelmi személyiség vereségét ábrázolhatta volna. A dekorációban azonban elvesztek az emberek, vereségük úgyszintén. Egyetlen vereséget láttunk csupán ‒ Mankiewiczét.

Pierre Etaix: Yoyo

Egy epizódról

Körülbelül a film közepén Yoyo, a bohóc, a templomban találkozik azzal a lánnyal, akivel évekkel azelőtt együtt szerepelt a cirkuszban, és aki még mindig nem felejtette el őt. Yoyo azonban érzéketlen iránta, gyertyáival bíbelődik. Amikor visszamegy arra a helyre, ahol a lánnyal beszélgetett ‒ megdöbbenve veszi észre, hogy egyedül maradt. A templomban csak egy néni van ‒ hogy kalapjával véletlenül eloltsa Yoyo gyertyáját. A lány eltűnt, kibukott a képből, kihullott Yoyo életéből. (Pierre Etaix, Pierre Etaix, ilyen bután veszítjük el a lányokat?).

Ez a jelenet csak néhány percig tart. Nem lehetett hosszabbra nyújtani, mert túlságosan fájdalmas! Ez a pillanat, amikor Yoyo magára marad.

Etaix szellemes gagjei nem tudják elfeledtetni velünk Yoyo magányát. A film utolsó jelenetében Yoyo már befutott bohóc, híres és jelentős személy. Szülei megérkeznek Yoyo fogadására, de nem szállnak ki a kocsiból, nem is látom őket, Yoyo sem, pedig alig néhány lépésnyire van tőlük, még a hangja sem ér el hozzájuk, olyan nagy távolság van közöttük. Megrázó, költői képsor!

Yoyo egyedül áll hatalmas palotája előtt. Míg szegény volt, nem akarta megosztani magányát, most viszont már senkit sem érdekel Yoyo magánya. Yoyo egyedül maradt hatalmas palotája előtt.

Pierre Etaix, Pierre Etaix, milyen bután veszítjük el azokat, akik szeretnek bennünket!

Vladan Slijepčević: A védenc

A mozgó kameráról

A védenc hősének élete egy végtelen rohanás. Ivan állandóan mozgásban van, mint J. L. Godard Lászlója (A kifulladásig). Siet az utcán, kedvesével rohangászik, autón száguldozik, versenyt fut a vonattal... Fiatalságát és erejét téves célok felé irányította. Kidlerült, hogy nem költő. Karriert csinál, hogy leplezze vereségét. Törtetéséből, rohanásából látom, mennyire fáj neki az a vereség.

A mozgó kamera a legmegfelelőbb eszköz e „száguldó ember” ábrázolására. Slijepčević állandóan mozgó kamerával dolgozott, kitűnően, helyenként azonban feleslegesen használta ezt a technikát. Ivan életében csak két „nyugvópont” volt: az ágy és az igazgatói szék, Slijepčević kamerája azonban ezeknél a jeleneteknél sem nyugszik. Még egy példa: Ivan megy az utcán, Slijepčević közelképbe veszi, és kocsizva kíséri. Nem tudom igazolni ezt a kamerát. Ivan egyetlen rövid de nyugvó közelképén többet láttam volna, mint amennyit e hosszú mozgó képsoron láthattam. Vagy a mozgás, Ivan rohanása volt a fontos, nem pedig az arc? Akkor minek a premier plán?

Ivan kifullad, elbukik, akárcsak László. A karrierizmus mérge elpusztítja lelkiismeretét, de annak néhány ezreléke megmarad ‒ hogy végezzen e kegyetlen törtetővel. Ivant tehát nem külső erő győzte le, mint Lászlót. E momentum kiemelésével is dicsérni szeretném Slijepčević filmjét. Ivan elpusztítja önmagát, mert volt még benne emberség. Slijepčević így fejezi ki az emberbe vetett bizalmát.

Utolsó kép: Ivan halott arca. Ivan rohanása véget ért. Ennél a képnél végre Slijepčević kamerája is megnyugodott.