Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 13. szám

Bányai János

Živojin Turinski tizenhárom képe

1966. február 1.

Turinski elvont festészete egyrészt a kolostori és az ikon­festészet pozitív hagyományát, másrészt pedig a lélekelemzés álomszerű tényeit vegyíti el. Ez a kettőség első pillantásra úgy tűnik, mintha paradoxonon épülne; az ikonfestészet tartal­mi meghatározója a biblia, a régmúlt jelenvalóságának hite­lességével lép fel, mintegy a részletre épített egészképzet je­gyében, ugyanakkor ezzel a merőben költői viszonyulással szemben a majdnem kizárólagos tudományosság, vagy legalább­is annak tűnő, álomból kikövet­keztetett lélektani tényei vegyülnek egy olyan ötvözetbe, melynek mindentől elválasztva az elvont forma felel meg leg­inkább. A paradox kettőséget a képek jelentésében és formá­jában is egyaránt felfedezhet­jük.

A szürkített, vagy fehér alap­ból kiemelkedő amorf mértani ábrák az ikonok barnás patiná­jában érvényesülnek. A kör és a négyszög groteszk elzsugorítása, vagy ezek részleteinek túlnagyítása az álom képeit, az álom ismeretleneit követi, míg a barnás, tiszta szín, az ábrák belső terének aprólékos kidol­gozása, a legkisebb felületet is egésszé képző megmunkálás te­remti meg a hagyományoshoz kapcsolódó asszociációt. Min­denesetre a képzelet aránytalan elhatalmasodása ez a tényekkel szemben, s a képzelet teszi meg azt a döntő lépést az egyéni ki­fejezés felé, mely a jelentésbeli és a formális összetevőkön ki­épülve az egyéniség kialakulá­sát feltételezi.

Az elvont festészet művészeit nagyrészt az anyag viselkedése izgatja, az, hogy milyen ár­nyalatokat és milyen mélysége­ket tud kifejezni az anyag, az egymással sok esetben ellenté­tes, egymást kizáró anyag.

Turinski nem pusztán a kü­lönféle anyagok egymáshoz va­ló viszonyát vizsgálja, hanem beépíti azokat a lehetséges tér­be, a kép belső terébe. Külö­nös, hogy ezt a meglátást alig aknázta ki. Az a néhány rongy­darab, az olvasztott fém, a réz­gyűrű korábbi képeire a forma teljességének igényével került, újabb képeiből azonban egészé­ben kiveszett, helyét a vörös színnel berajzolt ószláv betű vette át, s végül is utolsó né­hány képéből az is elmaradt. Mégis az anyaghoz való vi­szonyról kell először is beszélni, bár legújabb képein már nem kísért az anyag ilyen vonzása. Az a lehetőség, amit az anyag nyújtott, korábbi festészetének szélesebb, jelentésében gazda­gabb telítettségét teremtve meg, az újabb képeken introvertált formában jelenik meg, befelé fordul.

Ezzel vetette fel Turinski az elvont festészet központi kér­dését: vajon az Én (belső) vilá­ga gazdagabb lehet-e a való világnál? A való világ összes adataival, minden meghatáro­zójával nem fér bele a kép aránylag parányi terébe, míg az ún. belső világ arányai sok­kal inkább megközelítik a tel­jességet óhajtó képteret. De ez még csak egyik, s nem is legfontosabb megvilágítása a kérdésnek. A másik már jelen­tősebb, és ezért igyekszünk majd Turinski festészetének eredményeit méltatva megfogal­mazni ezt a, természetesen, fel­tevésszerű választ.

Turinski alaktalan ábrái a kép terének csak kisebb részét töltik be. A vászon szabad felü­letének szerepe növekszik ezzel. A kép terének egy meghatáro­zott pontján épül ki a forma, ott találja meg helyét, jelentő­ségét. De veszélyes volna, ha a kép szabad (üres) tere valóban üres maradna. Turinski ezért szürkítette el, dolgozta ki fi­gyelmesen a vászon felületét korábbi képein. A tárlaton* lá­tott legújabb három képén azonban a vászon szabad felü­lete egészében fehér, és ezzel egy időben az ábrák belső tere is egyszerűsödik, a barnás szín is elhalványul, mintha a figyel­met a legközvetlenebb pontra összpontosítaná. Turinski éppen ezzel a módszerbeli fejlődéssel bizonyította azt a meghatáro­zott álláspontot, hogy a belső világ tényei nem függetlenek ugyan a való világ adataitól, de mindenképpen a való világot gazdagítva önmaguk telítettsé­gét fejezik ki. A fehér, szaba­don hagyott tér, az üresnek lát­szó vászonfelület szervesen épül bele az ábrák világába, mintha teret adna annak, hogy a belső világ elemei árnyat vethesse­nek.

Képeinek költői hanghordo­zásával, a formák és a színek metaforikus jelentésével tagad­ja Turinski a valóság felületét, azt, ami látszik ugyan, de hi­ányzik belőle a teljesség lehe­tősége. Nem a játékosság, az ér­telmetlen és gyökértelen kuta­tásvágy játékot űző magatartá­sa az övé, hanem az élet és az ember belső világának egyen­súlyba hozása. S erre csak úgy lehet képes, ha a pozitív hagyo­mányra (ikonok) építi ki a mai ember érzékenységének, kéte­lyeinek, a költészettel oly sok­szor ellenkező magatartásának elvont ábráit, festészetének leg­szebb elemeit.

*Az Ifjúsági Tribün szalonjában mutatta be Živojin Turinski tizenhárom festményét.