Isten veled, Lancelot

2006. október 2.

Egy nemrég elhunyt pályatársról talán furcsa úgy írni, hogy még a címadó idézetet is mástól kölcsönzi az ember. Az Isten veled, Lancelot!, Gerelyes Endre parabolája, mégis idekívánkozik. A kiábrándult mondatot - három évtizeddel később - leírhatta volna Tar Sándor is. Két meghasonlott ember, messziről érkeztek mind a ketten. Miután felemelte őket, mindkettőjükkel könyörtelenül végzett a hatalom.

Gerelyest kilökték a vonatból. Az Akadémia lexikona szerint "közúti baleset áldozata lett". Harmincnyolc évesen. Tar Sándor tovább élt: volt ideje megírni néhány alapszöveget. Messzebb jutott, ezért azután - amikor őt is kilökték a vonatból - nagyobbat esett.

Ennyit az íróról. Lesznek nálam illetékesebbek, akik kijelölik a helyét. Jómagam a magyar realizmus Móricz Zsigmond utáni legjelentősebb képviselőjének tartom őt. De ez az én magánügyem.

Indulása lassú volt. Évtizeddel díjnyertes szociográfiája és A 6714-es személy novellái után a Kortárs magyar írók kislexikona (1989) meg sem említi a nevét.

Úgy látszik, hogy a névtelenek, az útpadkára szorultak ma sem érdeklik jobban a magyar társadalmat, mint annak idején József Attila másfél millió kitántorgó embere. Alig tizenöt évvel a szemérmesen rendszerváltásnak nevezett rekonkviszta után, kihalóban nagy múltú műfajunk, az irodalmi szociográfia is. Magára vessen, aki nem boldogul ebben a szép, új világban. Az új osztályok szociális érzékenysége vadnyugati.

Mindezt már elmondták nálam illetékesebbek is. Az én penzumom itt sorra venni - egy idegenbeszakadt szemével - Tar Sándorral kapcsolatos emlékeimet.

Személyesen csak egyszer találkoztam vele. A debreceni Alföld szerkesztői hoztak össze minket, egy kávéház teraszán, a pesti vonat érkezése után. Első érzésem a döbbenet volt: Sándor a harminc éve elhunyt Gerelyesre hasonlított. És nemcsak felszínesen: még a részletekben is. Fejformája, testalkata. Színtelen haja, puha kézfogása, az enyhén nyirkos tenyerek. Még a hangja, a beszédmódja is.

Lehet, hogy mindez csak egy depresszióra hajlamos beteg leírása. Egy mélyen gátlásos emberé, aki egyszemélyben az egyik legnagyobb élő magyar író.

Együtt ebédeltünk. Nézegettük egymást, a "sikeres világfi" és a Hortobágy poétája, aki már káromkodni és fütyörészni sem tudott.

Délután kezdődött a hajdúsági városokba vezető előadó körutam. "Akit Szoboszlón meg nem csalnak, és Böszörményben meg nem lopnak, akit Dorogon meg nem vernek és Nánáson meg nem basznak..." Felmondtuk egymásnak a híres szentenciát. Ennél többre nem futotta két elvonókúra között.

Levélben közlékenyebb az ember. Meg hát a távolság, a tízezer kilométer... Sem ő, sem én nem mondtuk volna ki azt, ami leírva a legtermészetesebb.

Valaki megkérdezte tőlem, hogy odaadhatja-e neki a floridai címemet. Megküldtem, erre reflektál az itt mellékelt levél. Jó passzban írhatta: levegős, kiegyensúlyozott irat, alig másfél évvel a Kenedi Jánossal folytatott emlékezetes levélváltás után.

Vajon mit mondhattam neki? Ha jól emlékszem, felülkerekedett bennem a történelemtanár. Azt magyarázgattam, hogy a múlt dolgait csak a maguk kontextusában - korukbeli összefüggéseiben - lehet megfogni. Biztattam, ne magyarázkodjon. Ma már senki nem fogja, és talán nem is akarja őt megérteni.

Sándor nem válaszolt ezekre a gondolatokra. Tudomásul vette őket, de az is lehet, hogy - négy évtizedes távollét után - rosszul ítéltem meg a helyzetét, és ezt ő csak tapintatból nem mondta meg.

Említést tesz a kórházról, ahol ideje javát tölti, novelláskötetemről, amit a jelek szerint elolvasott, és egy másik könyv iránt is érdeklődik: ennek elfelejtette a szerzőjét és a címét. (Lénárt Sándorról van szó, a kérdéses kötet a Völgy a világ végén 1967-es magyar kiadása lehetett.)

Jellemző Tar alapjában véve romantikus alkatára: izgatta minden távoli világokból érkező üzenet.

Nyilván vigasztaló szándékkal meséltem el neki, hogy Amerikában sem fenékig tejfel az élet. A repülőtéren például azzal váltam gyanússá, hogy málhák nélkül, üres kézzel utazom.

A továbbiakban egyre fáradtabb és lehangolóbb a kezdetben még könnyed és feldobott levél. Reméli, hogy "hamarosan vége lesz az egésznek", és hogy elmegy ő is a barátai után. Befejezésül, néhány közhely, és egy ölelés. Ennyiből áll ez az aránylag hosszú üzenet.

Arról, amit nem említ: betegségéről, sivár, magányos életéről, az utolsó időkről, már csak Keresztury Tibor elbeszéléséből tudok.

Illyés Gyula mondata jut eszembe. Úgy szoktuk idézni, mint a zsarnokság anatómiáját, pedig van ennek a megaversnek egy másik olvasata is. Mert nemcsak az önkény természetéről, nemcsak rajtunk kívül álló erőkről: rólunk, az alattvalókról is szól a szöveg. Rólunk, akik szemek voltunk a láncban, valamennyien.

Nemcsak nálunk volt negyvenéves diktatúra. Volt például Spanyolországban is. Ott mégis mással foglalkoznak az emberek.

Ha csak egy csipetnyivel több lenne bennünk az alázat, elkerülhetnénk az olyan boszorkánypereket, mint aminek Tar Sándor áldozatul esett.

Tar Sándor levele Ferdinandy Györgynek:

Kedves György!

Örültem a levelednek, a kórházban kaptam meg, miután az idén több időt töltöttem a kórházban, mint azon kívül. Bent újraolvastam a könyvedet változatlan élvezettel. De kaptam egy másik könyvet is, aminek csak a címét és a szerzőjét felejtettem el, egy orvos írta, aki a nácik elől Olaszországon keresztül menekült és meg sem állt a brazíliai őserdőkig. Majd kinyomozom a könyv mibenlétét, meg szeretném szerezni magamnak.

Hát ami igaz, az igaz, elég fura emberek az amerikaiak, egy barátom most települt haza, ő is különös dolgokat mesélt. Aki pedig csomagok nélkül utazik, az valóban veszélyes lehet.

Itt pedig valóban kedves és bohém fiúk az újságírók, és valóban nagyon felszínesek. Én mindig érdekes dolgokat tudok meg tőlük magamról. Amúgy valóban nem nagyon írok mostanában, elhatalmasodott depresszióm és gyógyszerek miatt, de ma megvigasztaltak: hamarosan vége lesz az egésznek. Már ideje lenne.

Most temettük Schiffer Pál barátomat is, azelőtt Szabó Sándort (rendezők), elmegyünk lassan. Amúgy itt semmi újság, állóvíz, sok vízfejjel, és haladunk Európába, akinek úgy kellünk, mint egy púp a hátára.

Kösz, hogy megírtad a címedet, néha legalább tudunk kommunikálni. Jó munkát, jó egészséget végezetül, szeretettel ölellek,

Tar Sándor

Db. 2001. okt. 19.