EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996398. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Ivo Andrić

ÍRÓKNAK

2007. október 1.

A hangverseny alatt megjelent előttem egy félbevágott kőhíd; a megszakított ív két tört fele fájdalmasan sóvárog egymásra, és erejét végsőkig megfeszítve felmutatja az eltűnt hajlat egyetlen lehetséges vonalát. A szépség hűsége és nemes lelkű engesztelhetetlensége ez; egyetlen lehetőséget enged meg maga mellett: a nemlétezést.

Gondoltak-e valaha is azokra a történetekre, melyekről senkinek sincs tudomása, azokra az eseményekre, melyeket a hallgatás, majd a teljes feledés eltemetett? Mert igaz ugyan, hogy az emberek szeretnek sokat beszélni, vágynak is erre, de az is biztos, hogy olykor tudnak hallgatni, muszáj hallgatniuk.

A legszebb és legborzasztóbb dolgok mégsem lettek kimondva soha.

A költészetben azzal lehet elérni a legnagyobb hatást, ha a költőnek sikerül meglepnie az olvasót valami ismerőssel.

Egy műalkotás létrehozásához a képzelet hatalmas munkája szükséges. És ezt az erőfeszítést nemcsak abból kell megítélni, ami megvalósult és sikerült, hanem abból is, ami nem sikerült, ami a munka során el lett dobva, s ami számunkra, olvasók és nézők számára, örökre ismeretlen marad. Erre gondolván felmerül a kérdés: hogy tudja elviselni az író ezt a hivatást. Hogyhogy nem robban fel a kezében az eszköz, amit használ, hogyhogy nem öli meg őt ahelyett, hogy engedelmeskedne alkotóerejének. Ám úgy látszik, azok, akik ilyen veszélyes munkával foglalkoznak, pont azáltal védettek, hogy az események bensejében élnek, legbelül a veszélyek szívében.

Alapjában véve csak egyvalamit akarunk: az igazságot. Megszabadulni a szavak e morajától, áttörni a képsémákon, és eljutni a meztelen, egyszerű igazságig, legyen az akár halálos. A sok szánalmas történet után, a hallgatás mögött, megpihenni a szilárd, sötét talajon, nem látni, nem lélegezni, nem élni, de a tudat utolsó fellobbanásával átfogni az igazságot, az egyetlen méltóságot.

Oltsátok el a történetet és a képzeletet, akár a füstös lámpát. Pirkad.

Amit ezen a világon emberi alkotásnak nevezünk, azt mind az örökkévalóság és a síron túli élet gondolata teremtette meg. Ebből fakad minden emberinek nevezhető élet, ugyanakkor ez a fő oka az élet szánalmas és tökéletlen voltának is. Mert az örökkévalóságra, e végtelen, elérhetetlen mintára vetjük a szemünk, miközben ezt a mi rövid és gabalyodott életünket szőjük. Csak így lehetséges, és csak így magyarázható mindez: mi, meg az életünk, meg az akaratunk, meg az életerőnk.

November vége, enyhe kossava, derűs ég, éles napfény. Reggel, amikor sokáig lehetne ülni és írni szépen. Alakok és látványok tűnnek fel előttem, korszakok virágoznak, megmutatkoznak a társadalom és az események viszonyai, napvilágra kerülnek az okok, világossá válnak az egyéni sorsok és a fajták történelme. Valami csodaszerű történik: a papír él, a dolgok beszélnek, az emberek nem csapják be sem egymást, sem önmagukat. A fülem körül pedig, súlyos méhek gyanánt, szavak zümmögnek, számtalan hűséges és pontos szó, melyek tökéletesen kifejezik azt, amit látok és felismerek.

És akkor hirtelen mindent félredobok, felállok és megyek, bennem néma csönd, szemem előtt űr.

Őszintén szólva, én legjobban mindig egyvalamire vágytam: hogy le tudjak írni mindent, amit látok, és ki tudjak fejezni mindent, amit érzek.

A szépség tragikuma abban áll, hogy nem tud nem létezni, de nem tud fönnmaradni sem.

Milyen mély és milyen ősi a bizalmatlanság, amit mindennemű „tevékeny emberek” tanúsítanak a képzelet iránt, és minden iránt, ami belőle fakad! Papok, katonák, kereskedők, politikusok, tudósok – mind az ellenségei, és mind egyaránt kihasználják a képzeletet.

Csak az ifjúságnak van bátorsága és ereje szeretni a szépséget, teljesen, őszintén, feltétel nélkül és tekintet nélkül mindenre. Csak az ifjúság ilyen „bolond” – és ilyen nagy. Később, később e tekintetben minden többé-kevésbé kompromisszum, hazugság és hamis vigasz.

Azt hiszem, nekem soha, megközelítőleg sem fog sikerülni, hogy kifejezzem a mindennapi élet közönséges műveleteinek, apró eseményeinek és kis örömeinek szépségét, ami akkor tárul fel előttünk, amikor egy nagy gond vagy bánat eltakarja előlünk a világot.

A beláthatatlan gondok és erőfeszítések szemüvegén át tökéletesen, magával ragadóan szépnek látjuk az élet örömeit. Ha később is, amikor elmúltak a gondok és abbamaradt az erőfeszítés, ugyanezzel a szemmel láthatnánk őket, mindenért teljes jutalmat nyernénk. Csakhogy nem bírjuk.

Nem gyűlölök senkit, kivéve azokat, akik más embereket gyűlölnek, és még néha azokat, akik megvetik a művészetet.
Egy gondolat, attól, hogy magányos, pimasz és érdekes, még nem okvetlenül eredeti és pontos.

Leggyakrabban ez történik: ha én élek és élvezem az életet, a művem halott álommal alszik, és csak néha dadog álmában; amikor azonban pórul járok és nem élek, él és növekszik a művem, és úgy táplálkozik a megsemmisülésemmel, mint a humusszal.

(1948. XI. 6.)

Ha nem ismerjük vagy nem értjük teljesen egy szó jelentését, ez nem jelenti azt, hogy nincs jelentése; ugyanígy egy szó mást is jelenthet és többre is utalhat, mint amit mi tudunk róla.

Déli dialektusban kimondva minden dolog valamivel hosszabbnak tűnik, és ha szomorú, még valamivel szomorúbbnak is.

(Szarajevó, 1951. III. 10.)

Óvakodjunk a rímbe szedett igazságoktól, fogadjuk őket bizalmatlanul, miként azokat is, akik faragják, vagy akik túl gyakran használják őket.

Számomra az a legjobb, ha írok és nem beszélek, és ha nem írnak és nem beszélnek rólam.
Ha kikapcsolom a telefont, hogy nyugodtan tudjak dolgozni, nem érzem magam teljesen jól és kellemesen. Az az érzésem, hogy valamit elmulasztok, hogy vétettem valaki ellen, és hogy a nyugalom, amit ilyen úton biztosítottam magamnak, nem természetes, nem az az igazi, egészséges békesség, ami a munkához szükséges. Hasonlóképpen ahhoz, mint amikor beveszem az altatóport, és azzal alszom, de tudom (még álmomban is tudom), hogy az álmom nem az, aminek az egészséges ember életében lennie kellene.

Akkor ismét bekapcsolom a telefont, megzavarnak, zaklatottan és szaggatottan dolgozom, mégis jobban.

Sok az olyan érzékeny és gyenge ember, aki egész életében arra vár és arra vágyik, hogy teljes mértékben és végleg leszámoljon a világgal, a társadalommal, a körülötte lévő emberekkel; sokat, állandóan erről ábrándozik, gyakran, különféle módokon kivitelezni is megpróbálja, de, természetesen, soha nem jár sikerrel; erre pazarolja ereje javát és a legszebb éveit; elszalaszt minden alkalmat, hogy valóban tegyen valami hasznosat, s végül, amikor nevetségessé válik emiatt, és mindenki megunja, a saját hiábavaló és természetellenes álmával együtt eltűnik a színről.

Közülük csak néhánynak, aki emellett még művész is, sikerül néha meddő képzelgéséből, az élettel való megoldhatatlan vitájából és a megoldásra való képtelenségéből művészi alkotást formálnia, és ekként, más úton-módon, értelmet adni egyetlen, az egészségtelen illúzió miatt tönkretett életének.

Ha valaki kiszámolná (ha érdemes lenne számolni ezzel), hogy az utóbbi negyvenvalahány évben mennyi időt és erőt vesztegettem el az utazásokra, az erőfeszítés összege akkora lenne, amennyi talán egy egész emberéletre elegendő. Én nemcsak a pénzemet és az időmet pazaroltam utazásaimra, hanem az idegeimet és a képzelőerőmet is, mert az utazásokba be kell számítani a hosszadalmas, javarészt fölösleges képzeletbeli és valóságos készülődéseket is. És ehhez tegyük hozzá, hogy ezeknek az utaknak a legnagyobb része eléggé értelmetlen volt, és csak nagyritkán hozott élvezetet. Egyszerűen csak egy egészségtelen szükséglet. Hogy mennyire elhasználódtam ezeken az utazásokon, abból látszik a legjobban, hogy a két nagy háború idején (1914–1918, és 1941–1944) írtam meg úgyszólván a legtöbb munkámat, akkor, amikor kénytelen voltam egy helyben ülni. Másrészt azonban igaz, hogy abba, amit megírtam, sok mindent belevittem abból, amit ezeken a hiábavaló utazásokon láttam és megéltem.

Az emberben van egy ismeretlen, de korlátozott adag sóvárgás, amit el kell használni, és ami, alkalomtól függőn, emberekre vagy dolgokra, országokra, eszmékre vagy hiedelmekre kapcsolódik rá.

Írásaiban gondosan és szabatosan feltárta az igazság egy-egy részecskéjét, meg önnön teljes semmisségét.

Amikor felhagyunk a játékkal, amikor az évek múlásával elhal bennünk a játék szükséglete és a játék igazságába és „valóságába” vetett hitt („Öreg kutya nem játszik”, mondja egy közmondás), mindegyikünk belép a sűrű, nehezen járható erdőbe, ahol meg kell találnia a kijáratot, és át kell küzdenie magát rajta, ki a tisztásra, a fénybe, a szabad útra. Néha egész életünk ezzel telik. Ebben az úttalanságban, ami tulajdonképpen a mi „komoly” és tudatos életünk, annyiban érezzük magunkat jobban, könnyedebben, amennyiben még maradt bennünk némi játékösztön és képesség arra, hogy időről időre teljesen átadjuk magunkat a játéknak, és felfrissülve, további keresésre készen lépjünk ki belőle.

Eljön az idő, amikor nem lesz mondandóm számotokra. Erről szeretnék beszélni, de már az első mondatban van valami egocentrikus, pontatlan és túlzó. Nem, nem lesz ez valami különleges időpont és az eljövetelében sem lesz semmi különös, na de, lám, ilyen magas lóról és többé-kevésbé pontatlanul fejezzük ki magunkat mindig, amikor magunkról beszélünk, meg mindarról, ami összefügg velünk. Nem, nem jön el semmiféle különleges „idő”, hanem egyszer csak, az események és változások megállíthatatlan sodrában egyszerűen ez is be fog következni: hogy nem lesz több mondandóm számotokra. Nem lesz abban, ami kimondatlan marad, semmi nagy, semmi fontos, amiként, egyébként, nem volt fontos az az idő sem, amikor volt mit mondanom (vagy azt hittem, hogy van), és amikor valóban mondtam is. De íme, én ezen a ponton, amikor még van mit mondanom (legalábbis azt hiszem, hogy van), megengedem magamnak, hogy elgondoljam a pillanatot, mely bizonyos, akár a jövő, amikor nem lesz több mondandóm számotokra. Nem a világról való eltűnésem lesz ez, sem a föld alá jutás, hanem a halál előcsarnoka, vagy, ha úgy tetszik, az élet kijárati állomása. Élni fogok még, viselni a nevem, nézni fogom a napot és kenyeret enni – de nem lesz több mondandóm számotokra.

Éveken és napokon át beszéltem nektek a körülöttem lévő világról és arról, hogy én milyennek látom és érzem. Olykor ezt vártátok tőlem,  olykor azonban csalódtatok várakozásotokban. Ám ezáltal mindenképp kialakult közöttünk bizonyos szokás, számomra szinte kötelező erejű: hogy én beszélek, ti pedig befogadjátok, és ítéletet formáltok arról, amit mondtam. Ezért érzem szükségét annak, hogy ma este erről beszéljek veletek, hogy előre elnézést kérjek, és hogy ezt már most megmondjam. Mert ha majd valóban eljön az az idő, én talán már nem leszek tudatában ennek, nem jut eszembe, vagy nem leszek képes elmondani nektek.

Eljön az idő, amikor nem lesz több mondandóm számotokra.

Sokszor előfordult velem, hogy a pillanatnyi és múló benyomások, amelyeket a körülöttem lévő jelenségek gyakoroltak rám, zavarba hoztak, megijesztettek vagy fellelkesítettek, és úgy magukkal sodortak, mint az élő valóság, és sokszor elmentem sok nagy emberi valóság mellett anélkül, hogy megfordult volna a fejemben, mit jelent nekem és egyáltalán az embereknek, anélkül, hogy észrevettem volna.

Gyakran beszélünk és írunk az egészségről meg a betegségről, de ritkán és kis időre állunk meg a gyógyulás csodás jelenségénél. Ezek életünk legörömtelibb és legérdekesebb pillanatai. Meg kell őket vizsgálni, és le kell írni.

Ennek az embernek mindig is élénk és magasröptű elképzelése volt a művészi alkotásról, mely akként fejezné ki a világ dolgait, amilyennek ő látja és érzékeli azokat. Próbálkozott is vele kora ifjúságától kezdve. Az éles elméjű, gazdag csemete biztosságérzetével és öntudatosságával állt neki a munkának, kétségek nélkül, anélkül, hogy egy pillanatra is számolt volna vágyott vállalkozásának esetleges kudarcával. Sorjáztak a versek, a novellák, a könnyedén elképzelt és gyorsan megvalósított regény fejezetei. Megjelentette őket anélkül, hogy magában sokat tanakodott volna művészi értékükről vagy olvasói fogadtatásukról. Neki nem volt szüksége ilyen igazolásra. Számára éppen eléggé igazolta létüket és művészi értéküket a tény, hogy öntudatosan akarta őket, és világos elképzelése volt róluk. Nem vette észre, hogy minden, amit leír, sokkal inkább antitézisként lép fel azzal szemben, amit más szemléletű írók művelnek más kifejezőeszközökkel, semmint önmagában megálló műalkotásként. Ő a nézeteit és a szemléletét már-már művészi alkotásnak tartotta. Noha fürge elmével, élénk és ötletes polemikus szellemmel volt megáldva, sokáig képtelen volt felfogni azt, amit a legutolsó olvasó is már rég tudott. S amikor végül kezdte maga is belátni, hogy amit csinál, az nem alkotómunka, s amit létrehoz, az nem műalkotás, menekülni kezdett ettől a felismeréstől, és egyre mélyebbre süllyedt a polémiába és az iróniába.

Az erőteljes ironikus érzék és a különféle emberi cselekedetek karikírozásának képessége, amit egyes íróknál (avagy nem-íróknál) látunk, jórészt a képzelőerő fogyatékosságából fakad, meg abból, hogy ezek az emberek képtelenek beleképzelni magukat olyan helyzetekbe, amilyenekben az általuk kinevetett és karikírozott emberek vannak.

Ott, ahol a merőleges fal sima felülete elhagyja az egyenes vonalat, és lassan sejtetni kezdi a lekerekített bolthajtás ívét, ott felülmúlta önmagát az ember építészeti ügyessége, és megszűnt pusztán kőre kő rakosgatása lenni. Ott kezdetét vette az emberi szellem merész vállalkozása. Sohasem nézem izgatottság nélkül ezeket a helyeket a régi épületek romjain. Ezek azok a helyek, ahonnan az emberi elme és ügyesség elhajózott egy új, tökéletesebb és gazdagabb világba, a magasabb rendű és magasabb igényű életbe.

Örül a szem a régi épületek íveinek és bolthajtásainak, mert megsejti bennük a természeti törvények hatalmából való kiszabadulás kísérletét, a felemelkedés és a lendület kezdetét, melyeknek végét az emberi remény merészen a beláthatatlan messzeségbe helyezi.

Egy ember járása és beszédmódja között furcsa és homályos, de valós összefüggés van. Van a kettő között bizonyos hasonlóság, ami első látásra is észrevehető, de amit csak hosszas, figyelmes szemlélődéssel tudunk a maga teljes nagyságában és jelentőségében kibontani.

A halálunk után vizsgálhatjátok azt is, hogy mik voltunk, meg azt is, hogy mit írtunk – életünkben azonban csakis az utóbbit.

Megvoltak benne egy művész tulajdonságai. Pontosabban megvolt benne mindaz a fogyatékosság és gyöngeség, ami rendszerint a valódi művészeket kíséri, mint fényt az árnyék, ámde nem volt se szelleme, se alkotó tehetsége, se képessége ahhoz, hogy művészileg bármit elképzeljen és megvalósítson. Furcsa paradoxon jött létre így. Közel állt a művészethez, ugyanakkor semmi köze sem volt hozzá.

Az egyik nagy, klasszikus európai regényt olvasva.
Gyalogosan megyek a hegynek fel. Eleinte buzgón, vidáman szelem az utat. Aztán, ahogy meredekebbé válik, elkezdek fáradni. Mást sem látok magam előtt, csak a meredek hegyoldalt. A csúcspont előtt, valahol a könyv közepe tájékán, fogytán az erőm, és lankadni kezdek. Megállok, habozom. Felmerül bennem, hogy nem megyek tovább, elállok a további kaptatástól. Ám rövid megtorpanások és szünetek után nekieredek, és utolsó erőmmel feljutok a hegyoromra, ahonnan széles, érdekes kilátás nyílik. Akárha igyekezetem és kitartásom jutalmaként. A további olvasás már könnyed és kellemes, mint az út hegyről lefelé, előttem a panorámával.

Nem tudom, vajon ez, amit én csinálok és ahogy csinálom, realizmus-e, de hiszem, hogy – realitás. Amióta ezt a munkát végzem, én a valósághoz tartom magam, és eközben, megpróbálok elmagyarázni magamnak és másoknak ebből a végtelen valóságból annyit, amennyit tudok, beleértve minden jelenséget, a kövektől és a növényektől az emberig, az ember tudatos elméjéig és sötét ösztöneiig, az égi világítótestektől, melyek, miközben nézzük őket, kiúttalan elragadtatásba vetnek bennünket, az álomig és a képzeletig – a kenyérig, amit eszünk és a törvényekig, amelyek szerint élünk, és minden szükségletünkig, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva.
Brahms – D-dúr hegedűverseny. Az utolsó előtti tétel harmonikusan végződik, azzal a mély és drága harmóniával, aminek az árát megfizettük mindazzal, ami megelőzte.

Így kellene befejeződnie minden művemnek, a legkisebbnek is. És az életemnek is.

Soha még csak fel sem merült benne komolyabban, hogy naplót vezessen. Ezt már korai éveiben is meddő és valamelyest méltatlan foglalatosságnak érezte. Lerögzíteni az élményeit a papírra, ez számára mindig is azt jelentette, mint kisebbíteni őket, kiszárasztani, örökre elveszíteni a lényegüket. Mindig is úgy érezte, hogy a naplóírás kísérlet lenne a feledés fontos és nehéz funkciójának mesterséges kijátszására és meghiúsítására, márpedig a feledés elengedhetetlen a szellem szabályos működéséhez és szellemi egészségünkhöz. A napló kísérlet a halál és az eltűnés megkerülésére, a szellemileg és fizikailag befejezett és elgyámoltalanodott ember életének a végtelenbe való meghosszabbítására. Az emlékirat még ennél is rosszabb.

Állandóan két elem váltakozik és működik bennünk párhuzamosan. Az egyiket a tudatosság elemének nevezhetnénk, a másikat a tudattalanságénak. Ezzel az elnevezéssel persze nem adjuk meg sem a természetét, sem az eredetét, sem a hatókörét ezeknek az erőknek, melyek bennünk működnek, és amelyek segítségével mi működünk, amíg élünk. Amennyit mégis tudunk: csak a „tudattalan” alkot és rombol, míg a „tudatos” csupán segít, összeköti az alkotó vagy öldöklő tevékenység egyes részeit, bizonyos irányba fordítja őket, formát ad nekik, mely láthatóvá, megközelíthetővé és érthetővé teszi őket a világ számára, amelyben élünk.

Nem tudom, miért izgatjátok magatokat annyira amiatt, amit az emberek írnak. Mi ez mindahhoz képest, amit gondolnak és amit tesznek, és amit képesek megtenni? Semmiség. Tréfa!

Minden korban az számít jó írónak, nagy írónak, aki a legtalálóbban tud írni a maga korának, a korabeli embereknek, az ő nézeteiknek és hangulataiknak megfelelőn. Ámde nagyon valószínű, hogy a jövőben csak az marad meg igazi írónak, akik a legtalálóbb képet tudta adni a maga koráról, a korabeli emberekről és nézeteikről. Mégpedig tekintet nélkül a mulandó nézetekre és hangulatokra.

A fiatal irodalmi generációkhoz való viszonyt tekintve nekünk, öregebbeknek nemcsak az a problémánk, hogy talán féltékenyek leszünk rájuk, kizárólagosak és igazságtalanok leszünk velük, hanem inkább az, hogy esetleg emberi (emberi és öregkori!) gyengeségünkből kifolyólag kishitűvé és szorongóvá válunk. Fennáll a veszélye annak, hogy elkezdünk hízelegni a fiataloknak, dicsérjük őket, ha kell, ha nem, beképzeljük, hogy az ő eszméik a mieink is, s ami a legrosszabb, mi is elkezdünk úgy viselkedni, mint ők, és így őszintétlenné és nevetségessé válunk.

A probléma tehát ebben áll: megmaradván annak, amik vagyunk, hogyan legyünk a fiatalokhoz, akik mellettünk nőnek fel, nagyvonalúak, szívélyesek és – igazságosak.

Miközben olvasom vagy hallgatom, amint valaki leírja és elmondja azt, amit a saját szememmel láttam, világosan belátom, hogy az igazságot, a valódi, igazi igazságot lehetetlen pontosan megállapítani és változatlan formában közvetíteni más embereknek, új nemzedékeknek. Ez a felismerés szakadatlanul kísér. És bármit olvasok vagy hallgatok, az olvasással és a hallgatással párhuzamosan számlálom magamban: mennyit tesz ki ezúttal az igazi igazságtól való elhajlás. A különbség olykor csak nagyon kevés, gyakran elég nagy, néha pedig hatalmas.

És mégis, én azt, amit mondanak nekem, igazságnak veszem, egy újfajta igazságnak, ősigazságnak, anélkül, hogy bármit mondanék és kimutatnám, hogy tudom, amit tudok. (Úgy fogadom, ahogy a bankjegyet vesszük át, névértékében.) Rég beláttam, hogy nem érdemes ellentmondani, az semmihez sem vezetne, mert akkor a beszélgetés elveszítené értékét, és az igazságról való elméleti eszmecserévé válna. De valahol mélyen bennem összeadódnak és felhalmozódnak mindezek a különbségek és elhajlások, mint valami adósság, amivel ez az élet, s vele együtt mi mindannyian tartozunk a teljes igazságnak. És gyakran gondolok arra, hogy valahol az ember hosszas fejlődésében lennie kell egy helynek, ahol egyszer majd megtörténhet az elszámolás, a tisztázás és a javítás, ahol a meztelen és végső igazság teljes fényében felragyog.

Elragadó gondolat.

Ám aztán felmerül egy másik, egy újabb gondolat: hogy itt ez a mi Föld nevű bolygónk, és itt ilyen a földi, a tökéletlen igazság, mely mindazonáltal a miénk. És hogy a mi emberi bátorságunk és nagyságunk és bölcsességünk abban áll, hogy ezt javítgatjuk és közelítjük az igazsághoz, ám ugyanakkor abban is, hogy együtt élünk a hiányosságaival és az emberi tökéletlenségével, amíg muszáj, amíg nem megy másként.

És ez még elragadóbb gondolat.

Ha jó írókat olvasunk, csodák történnek. Gyakran előfordul, hogy egy mondat elején, látván, amint előgomolyog egy gondolat, elbűvölten és megszeppenve megtorpanunk. És hitetlenkedve kérdezzük: „Lehetséges ez? Tényleg megtörténik az, amit sejtünk? Valóban az a gondolat lenne ez, amit mi is, nem is egyszer, megsejtettünk, amikor a tudatunk hozzáért a körülöttünk lévő világhoz; belső valóságunk rejtett része? Hát létezik még valaki, aki ezt így látta és ilyennek érezte?”

És amikor, végigolvasván a mondatot, látjuk, hogy valóban így van, elgondolkodunk a mondat fölött, elönt a boldogság és a hála érzése, mert elnyertük a legnagyobb ajándékot, amit az olvasás nyújthat: megéreztük, hogy nem vagyunk egyedül soha, a legnehezebb és a legszebb pillanatokban sem, legkeserűbb kétségeink közepette és legmerészebb következtetéseinkben sem, hanem sokrétű és titkos kapcsolatok kötnek bennünket össze a többi emberrel, melyekről sejtelmünk sincs, s amelyeket felfedez nekünk a „mi” írónk.

Ez megmentő erejű.

Délelőtt dolgozom, frissen, élénken. Átolvasom, amit írtam, törlök és kiegészítek, folytatom ott, ahol abbahagytam, nyugodtan, mindössze némi habozással. Minden világos, áttekinthető. Utak és távlatok nyílnak előttem, melyeken csak el kell indulni. Minden előre tör és jót ígér, noha nem olyan gyorsan, mint szeretném.

Ám amint eltelik a nap első fele, a terveim homályosodni kezdenek, az út elvész. Villanygyújtáskor minden összezavarodik és elsötétül. Az éjszakának megvannak a maga útjai és követelései. A munkám úgy fekszik előttem, mintha először látnám. Még azt sem tudom felérni ésszel, amit aznap délig írtam, nemhogy látnám, merre van előre.

Aztán másnap reggel, amint felnyitom a szemem, megtalálom és elkezdem rendezni azt, amit a sötétség elfedett. És ismét ismerős és érthető minden. Dolgozom, haladok, hol gyorsabban, hol lassabban, egész délutánig. És akkor megismétlődik az előző napi játék.

Vannak emberek, akik olyan jól tudják leplezni gondolatfűzésüket és érzelmi meneteiket, hogy senki se jön rá valódi természetükre. Ám úgy tűnik, hogy gondolataink és érzelmeink, észrevehetetlenül és érzékelhetetlenül, éveken át, akár a csöndes, kitartó víz a föld felületét, formálják az arcunkat, és amikor közeledni kezd az öregség, egyszeriben nem várt barázdák és szakadékok nyílnak meg rajta. És mindenki elolvashatja mindazt, ami örökre rejtettnek látszott.

„Gondolatok a halálról”, szoktuk mondani az írókról, pedig az ilyesmi többnyire nagyon távol áll a gondolkodástól, és még távolabb a haláltól. Ezek csak szavakba öntött feszélyezettségek és félelmek, amelyek a halál gondolatára támadnak bennünk. A valódi halálgondolat nem talál szavakat.

Amikor ítéletet formálunk az emberekről, a cselekedeteikről és a jellemükről, nem kellene megfeledkezni arról, hogy az emberek, tőlük független okokból, nem képesek mindenütt és mindig, mindenről igazat mondani. Egyesek nem látják az igazságot, mások, ami ugyanaz vagy ennél is rosszabb, fordítva látják, és vannak olyanok is, akiknek egyszerűen nincs erejük ilyen hőstettre, mert ez számukra hőstett lenne, amihez szükséges bizonyos minimális erő, ami nekik nem adatott meg. Elvárni az ilyen emberektől nemcsak azt, hogy ne vétsenek tudatosan és nyíltan az igazság ellen, hanem még azt is, hogy ne kerüljék meg és ne hallgassák el, annyi, mint átlagosan fejlett emberektől elvárni, hogy atléták legyenek.

Él bennem egy réges-régi, valószínűleg örökölt gondolat, mely szerint az ember minden játékban csakúgy, mint minden fajta művészetben, elveszíti magát. Bármily formát öltsön ez a gondolat, keresztényt (így jelent meg bennem először, még gyerekkoromban), iszlámot vagy filozófiait, vagy legyen távol minden vallástól és hittől – érzem, hogy él, és noha nem túl világos és nagyon is relatív, de kétségtelenül pontos.

Az író munkája olyan, hogy amikor ír, folyton ár ellen hajózik. Nem azért mondom ezt, hogy szépítsem vagy túlértékeljem az írói munkát, még kevésbé a paradoxon kedvéért, hanem azért, mert tényleg így van. Az írónak, mintegy sötétkamrában, ki kell dolgoznia magában gondolatainak vagy élményeinek negatívját, és azt pozitívként belevetíteni az olvasó képzeletébe és tudatába. Abból áll a munkája, hogy azt, ami volt és elmúlt, vagy csak lehetett volna, úgy mutassa be, mint ami van, teljesen meggyőzően, hogy a legkisebb kétségre se adjon lehetőséget. Teljes mértékben el kell hitetnie az olvasóval azt, amiben mindaddig ő maga sem volt teljesen bizonyos.

Miközben egy elbeszélés hősének különös, rejtett szenvedéseit írtam le, egyszer csak hirtelen felrémlett bennem, eleinte csak gyöngén és sápadtan, majd teljes erővel és napnál világosabban, a gondolat, hogy mindez megvalósulhatna egyetlenegy élő emberben, aki idejönne és elém állna, magyarázatot és számvetést követelve.

Ettől a gondolattól a lábam ujjától a fejem tetejéig megborzongtam, és egy felriadt alvajáró halálos bukásával zuhantam magamba.

A szépség értékét az a végtelen sokféleség adja, ahogy megmutatkozik nekünk. Ebben áll felemelő ereje és legnagyobb bája is.

Ha biztos lehetnék benne, hogy nem fog meghallani és rögtön szót fogadni az a halom átlagos, tehetségtelen ember, aki egyébként is mindig készen áll arra, hogy magasra értékelje és túlbecsülje önmagát és mindent, ami tőle van, adnék egy tanácsot a fiatal és tehetséges embereknek.

Tegyétek a dolgotokat, mondanám nekik, és ne nézzetek se jobbra, se balra, se hátra, se előre, ámde magas célt tűzzetek ki, és keveset várjatok a környező világtól (minél kevesebbet, annál jobb!), ám annál többet magatoktól és a művetektől. Meggyőződésem, hogy legtöbbünk kezdettől fogva túl alacsony és túl közeli célt tűzött ki magának, és többre, jobbra lett volna képes annál, mint amit meg kívánt csinálni, és el kívánt érni. Vágyjatok sokra, törjetek merészen messzire és magasra, mert a magas célok felszínre hozzák és megsokszorozzák erőinket. Törjetek merészen a nagy művek tökéletességére, és dolgozzatok odaadó türelemmel a korlátolt, kínos apróságokon, fényes kilátás, olcsó önelégültség és hiú nagyság nélkül. Éljetek a céljaitoknak, és minden nap minden órájában, önmagatokat nem kímélve, adjátok át magatokat a szürke és láthatatlan munkáknak. Jusson eszetekbe gyakran, hogy az élet erőteljesebb és a világ gazdagabb, mint amennyire azt mi egyes pillanatainkban képesek vagyunk belátni, és ne tévesszétek szem elől, hogy mindannyiunkban szunnyadnak ismeretlen lehetőségek, és járás közben jön meg az erő.

Messzire törni és sokra vágyni nem bűn, nem veszélyes, amikor önzetlen célok forognak fenn. Ám veszélyes hiba túl közelre helyezni a céltáblát, mert ez annyit tesz, mint hűtlennek lenni úgy önmagunkhoz, mint másokhoz, és az élet adósának maradni.

Legyetek bizalmatlanok és reálisak, önmagatokhoz szigorúak minden apróság teljesítésében, szerényen ítéljétek meg ezeket, de a célkitűzésben legyetek bátrak és nagylelkűek, gondolkozzatok merészen, és tekintsetek messzire.

A gondolkodásra való hajlamunk nem sok hasznot hoz prózaírás közben, ha ennyiben maradunk. Az emberekből kell kiindulni, az emberi alakokból és az élményekből, róluk írván minden gondolatunk meg fogja találni a helyét, még azok is, amelyeknek addig nem voltunk tudatában, és amelyek csak írás és ábrázolás közben jelentkeznek.
Nemzeti Színház. Shakespeare Titus And-ronicusa. Angol színtársulat.

A szünetben az egész közönség kint van az előcsarnokban. Az előadás mély benyomást tett a nézőkre, mindenki csak erről beszél. Én a gardrób mellett maradtam, fenn az emeleten, és az asztalra támaszkodva hallgatom két ruhatáros lány csöndes beszélgetését. A fiatalabbik a Fekete kalóz című filléres regény legutóbbi füzetének tartalmát meséli. Hogyan űzte el a fejedelem a lányát, aki hozzá nem illő, alacsony származású és társadalmi helyzetű férfit szeretett, és hogyan és hogyan...

Mindent elmesél sorjában, mint egy valódi családi drámát, összeszedetten és komolyan, idősebb barátnője pedig ugyanígy hallgatja.

Háttal állok nekik, és úgy teszek, mintha a műsorfüzetet olvasnám, pedig én is a ruhatáros lányt hallgatom. És ugyanakkor sok különböző világ párhuzamos létezéséről gondolkodom.

N. N. író az egész emberiséget szereti, vágyik az emberek közelségére, és sohasem képes teljesen kielégíteni ebbéli vágyát, mert írói munkája és nagyfokú érzékenysége nem engedik, hogy túlságosan elvegyüljön az emberek közé, és a véget nem érő, mindenféle gondjaikkal és bajaikkal foglalkozzon. No de szakadatlanul vágyódik az emberek közelségére. Legjobban azt szeretné, ha valami módon az egész emberiség az íróasztala köré gyűlhetne, ha a számtalan ember lármázás és tülekedés nélkül elüldögélne körülötte, nyugodtan és illedelmesen, és csöndben, udvariasan elmondanának minden olyasmit, ami nem bontja meg az ő nyugalmát, avagy még jobb lenne, ha csöndben meghallgatnák őt, amint az emberekről és az emberszeretetéről mesél nekik.

Abból, ami soha nem volt és ami sohasem lesz, írják meg az ügyes írók a legszebb történeteket arról, ami van.

Egy lap szerkesztője a következő körkérdést intézte az emberekhez: „Mit szeretne legjobban tudni?” Engem is megkérdezett. Nem válaszoltam, de elgondoltam, hogy ezúttal így fogalmazhatnám meg a választ: „Persze, hogy szeretnék többet tudni, és jó lenne időnként ellenőrizni azt, amit tudni vélek. De rögtön hozzá kell tennem, hogy az én munkámban a tudni nem olyan fontos, mint a bírni, ismerni, akarni és a merni.”

Olyannak kellene lenni a művészet terén, mint a matróz a tengeren: eltéphetetlenül hozzá van láncolva, de ami az ítéleteket és a jóslatokat illeti, igencsak visszafogott. Kérdezzétek meg a matrózt a hajón, hogy milyen idő lesz másnap; látni fogjátok, milyen szerényen, habozva, nagyon is tartózkodóan válaszol, anélkül hogy szégyellné tudatlanságát. És ettől nem lesz kisebb a szemünkben. Ellenkezőleg, láthatjátok, mennyire tiszteli az elemi erőt, amivel birkózik és amivel együtt él, mennyire ott van a válaszaiban ennek a tiszteletnek és a személyes méltóságérzetnek az ihletése. Óvatosan nyilatkozik, határozatlanul, nem mutatja magát nagyobbnak és okosabbnak, mint amilyen, mert a végén kisebbnek és botorabbnak eshet ki. Ezt a bölcs szerénységet és valódi biztosságot a tengerészektől kell megtanulni.

Az irodalom is meg a tudomány is bomlott lelkű vagy gyarló emberekkel foglalkozik, mániákusokkal, törvényszegőkkel, egyáltalán rendhagyó, társadalmilag kártékony szerzetekkel. Az ilyen szubjektumok tanulmányozása, indítékaik és cselekedeteik vizsgálata oda vezethet, hogy eltelünk pesszimizmussal, és gyanúval viseltetünk bárminemű valódi felemelkedés és az igazi emberi boldogság lehetősége iránt.

Sokkal ritkábban szentelnek figyelmet a normális, törvénytisztelő és társadalmilag hasznos embereknek, mert ők nem hívják ki a kíváncsiságot, nem zavarják meg a társadalmi gépezet működését, hanem, ellenkezőleg, elősegítik azt. Ám ha elkezdenénk tanulmányozni ezeket a normális, mi több, pozitív tulajdonságaik és erényeik révén tiszteletben álló és kellemes embereket, ha mélyen ezek mögé az erények mögé tekintenénk, az olyanok mögé is, mint a szerénység, a visszafogottság, az önzetlenség és az áldozatkészség, lehet, hogy itt is nagy, súlyos felfedezéseket tennénk, lehet, hogy ez még nagyobb, gyógyíthatatlan és kiúttalan pesszimizmussal töltene el bennünket.

Mindaz, amit gyerekkoromban láttam – emberek, dolgok, helyek –, mindez sohasem tudta kielégíteni a szépségre és a tökéletességre való szomjúhozásomat. Mindent, amit magam körül láttam, szakadatlan másmilyen, szebb, tökéletesebb formában képzeltem el, és hittem, hogy valóban létezik is így, csak valahol messze távol. Ekkor ütötte fel bennem a fejét a vágy, hogy útnak induljak azokba a távoli országokba, és lássam azt a szebb és tökéletesebb életet. És elindultam.

Egy jó festő, Dušan Vlajić posztumusz kiállításán, aki németországi fogolytáborok lakóit rajzolta, és miután visszatért a felszabadított országba, csakhamar, fiatalon, meghalt.

Oldalvást fordulok, nehogy észrevegyék, amint írok, és a kiállítási katalógus első, üres oldalára a következő szavakat jegyzem fel:

„Az az érzésem, hogy irodalmi művek vagy lágeremlékezések kötetei sem fogják tudni ilyen hűségesen ábrázolni a fogoly-ember valódi állapotát korunkban, mint ez a posztumusz kiállítás. Ezekből az arcokból gyökerestől ki van tépve a mosoly. Ezeken a képeken az emberek: egyedül vannak. Akár egyenes a tartásuk, akár nekidőlnek valaminek, semmire sem támaszkodnak; ha ülő helyzetben vannak, nem látni, min ülnek. És ez valóban hű ábrázolás. Ilyen volt akkoriban a fogságba ejtett és kiszipolyozott ember mindenütt. Támasz nélkül, támogatás nélkül, magára hagyatva, szembelökve a saját szerencsétlenségével, egyedül áll, és feszült arckifejezéssel, révedten füleli, amint az idő, valahol a távolban, gyúrja számára a fekete kenyeret.”

Vallástörténetet olvasok. Magával ragad, felemel és lesújt. Úgy szemléli az ember a holt vallásokat, miként az őstörténeti óriás állatok megkövült csontvázait: ráteszi az ujját az elpusztult dinoszauruszok és masztodonok fogára, kíváncsian, félelem nélkül. Ámde az élő vallásoktól és szervezeteiktől jobb óvakodni. Kerüld el őket, amennyire csak teheted, minél messzebbre, annál jobb! Mert szakadatlanul veszély fenyeget felőlük: vagy rabságba akarnak ejteni és alárendelni, hogy szolgáld őket, akár egy oktalan, engedelmes jószág, vagy meg akarnak törni és megsemmisíteni, de előtte még legyaláznak és örökre megszégyenítenek.

Mindenki, aki művészi alkotáson vagy tudományos munkán dolgozik, és ha majd befejezi, a nyilvánosság elé szeretné tárni művét, hogy ítéletet formáljanak róla az emberek, jól tenné, ha felkészülne arra, ami vár rá, s tudatában lenne annak, milyen veszélyeknek teszi ki a művet is, meg önmagát is. Csakhogy nincs tudatában, és nem is tudhatja, mert ezt lehetetlen előre látni. Csak később, gyakran túl későn eszmél rá, miféle kalandba bocsátkozott, s felismeri azt, amire az alkotás, vagy ezen túl talán még a hiúság lázában is égve, nem volt szeme.

A legkedvezőbb esetet veszem, amikor a művész jó fogadtatásban részesül, keresik és díjakkal jutalmazzák műveit.

A dicséretek és elismerések után bizonytalan sors köszönt művedre, mely kikerült a hatalmad alól, s egy kicsit mindenki rendelkezik fölötte. Többé nincs óvás alatt a saját javad, s nem élvez védelmet sem, miként a polgári tulajdon. („Hajók a kikötőben, pénz a kontón” – mondták volt a régi raguzaiak.) Ellenkezőleg, senki sem törődik vele, ki van téve az előreláthatatlan veszélyeknek: az irigységnek, az oktalan gyűlöletnek, a divat és az ízlés változásainak, mindenki tekintetének és érintésének, futóvendégeknek és rosszakaróknak, mindenféle értelmezéseknek, megértésnek és meg nem értésnek, a perverzióknak és a vakvéletlennek, ki van szolgáltatva a gonosz szándéknak és tompa észnek, a gyanakvásnak és a butaságnak.

Egy mű, mely elismerésben részesült, sok mindenkiből csodálatot és tiszteletet vált ki, de vannak olyanok is, akikből ezzel ellentétes érzelmeket és kiszámíthatatlan reakciókat hív elő. Nem ártana melléje tenni egy feliratot, akár a múzeumi tárgyak mellé: „Tilos hozzányúlni!” Ám ez lehetetlen, és a műved ott hever, akár a gyümölcs az út mellett, akár egy emlékmű, melyet nem őrzi senki, és a ráérő, ostoba járókelők ráírják a nevüket, meg mindenféle nyomokat hagynak rajta.

Távolról sem lehet előre látni, sem felsorolni, mi minden következhet ebből, és milyen kockázatokra lehet számítani. Többé nem rajtad múlik a lelki békéd, de még a tekintélyed, a személyes tisztességed sem. Önmagad legjobb részét elidegenítetted magadtól, és átengedted más, ismeretlen agyaknak, idegen szájaknak és idegen tollaknak, hogy értelmezzék a saját felfogásuk, ösztöneik és érdekeik szerint. Bárkinek nagyobb hatalma van fölötte, mint neked. Sem életedben, sem halálodban nem vagy többé védve, nem vagy biztonságban. Minden megtörténhet veled.

Rajtad és a műveden fogják kiélni magukat a képrombolók, akik ösztönösen arra kíváncsiak, milyen a földre fektetve az, ami most egyenesen áll; a mániákusok, akik éppenséggel mások műveihez szeretnek hozzáragadni a köpetükkel, különösen, ha jó híre van; az irigyek, akik, mivel nem tagadhatják a művet, sietnek lealacsonyítani és bemocskolni alkotóját. A tisztelőid védeni fognak, ám gyakran úgy, ahogy nem kívánod, nem szereted.

A műved mögött fognak fedezéket keresni különféle irányzatok és ideológiák becsületes harcosai, de a fanatikusok is, akiknek semmi közük hozzá, csak pimaszul felhasználják kényük s kedvük szerint, ameddig az nekik megfelel. Sohasem kérik a beleegyezésedet; önkényesen, gyakran szándékosan ferdén fognak értelmezni. Mások akaratának megfelelően és a saját károdra hol guelf, hol ghibbelin leszel. Kérdezés nélkül újranyomnak, hűtlenül fordítanak. Megdicsérnek olvasók, akiket te sohasem dicsérnél meg, és olykor olyanok ócsárolnak, akiknek a véleményére nagyon is adsz. A szemedre hányják azt a kis dicsőséget. A végén már csak egyet akarsz: visszavonulni a névtelenségbe, ahonnan, bolondságodban, meggondolatlanul kiléptél. Csakhogy ez nem fog menni egykönnyen.

Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy gyorsan, mintha elmenni készülnék, vagy mintha hirtelen vég fenyegetne, elmondjak valamit abból, ami most teljesen betölt, és beszélni késztet.

Én mindenre gondolok, ami a világűr e kis szegletében sarjad és él a Nap hatalma alatt, az éjszakák és a nappalok, meg az évszakok szakadatlan váltakozásában. Mi az, amit mondani szeretnék, röviden, kapkodó lélegzettel, bárkinek, még ha csak a süket földnek vagy a magas égnek is, noha nem hallanak meg, és nem érthetnek? Mindössze néhány szót, de olyan szavakat, amelyek megőriznék és tovább vinnék bizonytalan, de eleven gondolatomat, és azt a kis emberi melegséget, melyet nagy erőfeszítéssel végighurcoltam az életen. Bevezetés nélkül szeretném mondani és magyarázkodás nélkül, végkövetkeztetés nélkül és céltalanul. Reménytelenül.

Ha hátrafordulok és magam mögé tekintek, látom, hogy mindent összevéve hét-nyolc kötetnyi különféle-fajta és különböző értékű prózát írtam. Az alapérzés, ami eközben eltölt, nagyjából a következő szavakkal fejezhető ki: közöny, szorongás és elégedetlenség. Száz szöveg közül nyolcvan megíratlan maradhatott volna, talán jobb is lenne (számomra), ha valóban sohasem látott volna napvilágot, a maradék húszat pedig jobban, tömörebben és szebben kellett volna, lehetett volna megírni. Mégis, a mai napig folytatom az írást; ha nem is sokat, de folyamatosan írok. Ebben nyilván szerepet játszik az a tudattalan érzés is, hogy azzal, amin most dolgozom, kijavíthatnám, kiegészíthetném vagy levezekelhetném azt, amit nagy könnyedén elmulasztottam vagy eltévesztettem. És meglehet, ily módon csak még jobban rontok a dolgon, csak súlyosbítom a helyzetet, új gyöngeségeket, hibákat és tökéletlenségeket halmozva.

Reggel. Ülök és bámulom a kéziratot, amit tegnap és tegnapelőtt írtam, és amit most folytatni kellene. Fájdalmas meglepetésként ér a felismerés, hogy nem vagyok képes erre a munkára.
Mintha az én nevem alatt valaki más írta volna le mindezt, aztán meghalt, vagy elutazott örökre. Mintha ez, ami előttem fekszik, számomra ismeretlen nyelven volna írva, amit soha nem is értettem jól.

Ülök, és döbbenten, erősen szégyenkezve várom az elkerülhetetlen pillanatot, amikor fény derül csalásomra és kétszeres szégyenemre. Az egyik az, hogy, íme, képtelen vagyok két értelmes szót egymás mellé rakni; a másik, hogy írónak adtam ki magam, és mindenki annak tartott, és így nevezett.

Ha tudnátok, minek kellene most itt állnia ezen a helyen, hálásak lennétek nekem, hogy mégsem vetettem papírra, és hogy nem akartam a mai reggel bánatával és önvádjaival megkeseríteni a napotokat, még talán a halálom után is. Mert könnyen meglehet, hogy a bánatom oktalan, amiként minden töredelmem is, nyilván, hiábavaló! Hát akkor minek?

Abban az emberi közösségben, amelyben a művészet nem foglalja el az őt megillető helyet, és nem fejti ki hatását, valami nyilvánvalóan nincs rendben. Nagyon valószínű, hogy az ilyen társadalomban más téren is csökevényes az élet, vagy téves irányt vett.

Olyanok a szavak az író számára, mint a tűz és a víz a közmondásban: jó szolgák, ellenben gonosz urak. A szavak sodornak bennünket és meghozzák nekünk a győzelmet, ámde időről időre elárulnak és lelepleznek. Ők a mi örömünk és dicsőségünk, ámde a kínunk és gyalázatunk is, akárhányszor előfordul (márpedig előfordul!), hogy úgy írunk le és írunk alá bizonyos szavakat, mint a fedezet nélküli csekket.

Egy újságíró feltette a kérdést: „Min dolgozik most, és mit fog megjelentetni ebben az évben?” (Nem először fordult elő, hogy ilyen és hasonló kérdéseket szegeznek nekem.) Semmit sem válaszoltam. Aztán amikor hazajöttem, leültem, hogy magam előtt tisztázzam ezt a kérdést és az elmaradt választ, és a következőket jegyeztem fel:

Világos kérdésekre pontos választ kell adni. Pont ez hoz zavarba, amikor olyan világos kérdéssel találom magam szemben, melyre nem tudok válaszolni. Ezúttal is ez történt.

Megengedem, hogy az író munkájának, mint bármely más munkának, fegyelmen és bizonyos terven kell alapulnia, ám ez a fegyelem és ez a terv csak benső természetű lehet; nem vonatkozhat az alkotói folyamat idejére és hosszúságára, sem a keletkezőfélben lévő mű terjedelmére és formájára. Tudok dolgozni, és hiszem, remélem, hogy dolgozni fogok egészen addig, amíg látom a környező világot, és amíg csak él bennem elgondolás, amíg van bennem kedv és erő, ami bármely munkához elengedhetetlen. De megbízhatóan kijelenteni, hogy fajtája, terjedelme és megnevezése szerint milyen lesz az irodalmi mű, mely záros határidőn belül munkám eredményeként napvilágra kerül – erre sohasem voltam képes, ezt nem tudtam soha, erre nem vagyok képes, és nem tudom most sem.

Még inkább alaptalan és még kevesebb értelme van annak, hogy az író bármit mondjon a keletkezőfélben lévő műről. Ez olyan homályos, hogy ne mondjam: titokzatos folyamat, hogy nem érdemes sokat töprengeni róla, nemhogy beszélni. Minden szavunk csak elijesztheti és elűzheti azt a félénk madarat, mely valahol a fejünk fölött dalol, miközben mi a kifejezést keressük.

Még arról sem tudnék kellő biztonsággal nyilatkozni, ami már le van gépelve, és letisztázva áll a nyomdában. Egyébként nincs is szükség rá, hogy beszéljünk erről. Itt a műnek kell beszélnie, ha tud, és annyit, amennyit tud. Ezek szerint kijelenthető, hogy az ilyen beszélgetéseknek sohasem jön el sem az ideje, sem a helye. Nem úgy mondom ezt, mint olyan szabályt, mely minden íróra vonatkozik, de az én esetemben elég fontos és helytálló. Én másképp nem tehetek.

Így van ez mindig, ha nekem szegezik a kérdést: min dolgozik, és mit fog megjelentetni? De sajnos ez a helyzet minden egyéb kérdéssel is. Ezt tapasztalatból tudom. Sohasem voltam képes önmagamról és a műveimről beszélni. Olykor, szabad társalgás közben, előfordul. De ha nekem szegezik a kérdést, akkor teljesen megnémulok. Úgy látszik, az én esetemben tényleg áll, hogy az írónak semmi más mondandója nincs azon kívül, amit már elmondott a művében, és nem képes más kapcsolatot találni a közönséggel.

André Gide egy mondatát parafrazeálva („Je ne vaux que devant le papier blanc”), én nyugodtan elmondhatnám, hogy csak annyiban létezem, amennyiben sikerült valamit elmondanom az előttem fekvő tiszta, fehér papírnak.

Kolumbusz nem fedezhette fel Amerikát valamennyiünk számára, úgyhogy nem spórolhatjuk meg az erőfeszítést: mindenkinek magának kell felfedeznie a saját Amerikáját. Ezt senki sem kerülheti el. A különbség csak annyi, hogy némelyikünk, előbb vagy utóbb, felfedezi ezt az Amerikát (nem ugyanazt, amit Kolumbusz fedezett fel!), sokunknak viszont sohasem sikerül. Nyilván az ilyenek között született meg a szólás, hogy Kolumbusz már felfedezte Amerikát, tehát kár időt pazarolni ilyesmire. Pedig nem így van.

Ah, ezek a régi népi szólások és közmondások, ez kész nyomorúság – és a legnagyobb áldás. Annyian élnek velük, de teljesen különböző szándékkal, és merőben ellentétes hatást váltva ki. Az őszinte és tehetséges emberek szájából úgy hangzanak, mintha tényleg abban a pillanatban születtek volna meg, és először hangzanának fel; való, tőrőlmetszett igazság szólal belőlük. De ha ostoba vagy hazug ember veszi a szájára őket, bárgyún vagy rosszindulatúan, elvesztik minden értéküket, nem tudják elfedni sem a hazugságot, sem az ostobaságot (ellenkezőleg!), és szánalmasnak, sekélyesnek, elcsépeltnek tűnnek.

Alapjában véve minden műalkotás és „teljesítmény” véletlenszerű, tökéletlen vagy hiányos, a nagy művészek pedig azok, akik képesek a műveikbe belevinni annyi energiát és meggyőzőerőt, hogy azok mindenkiben a szándékolt és tudatos célszerűség, a tökéletesség, a cél és a forma közti teljes összhang benyomását keltik.

Fiatal író. Stílusa csupa akrobatika és tűzijáték. Az ilyen tehetséges és játszi stilisztáknál az a veszély fenyeget és az náluk a probléma, hogy ők könnyedén kivitelezik a legmerészebb salto mortalét is, ám nehezen vagy egyáltalán nem képesek megtartóztatni magukat a bukfencezéstől ott, ahol ennek nincs helye, s akkor, amikor ezt nem való.
Az emberek, tájak vagy hangulatok ábrázolása közben igyekszem arra szorítkozni, ami elengedhetetlen, s csak a legszükségesebbeket mondani. Én legalábbis így érzem. Olykor azonban előfordul, hogy miközben leírok valamit, felhangzik bennem, akár egy fülbemászó dallam, egy mondat, melynek nem sok köze van ahhoz, amit írok, mégis kitartóan kísér, és képtelen vagyok (nem is akarok) megszabadulni tőle. A végén engedek, és belerakom a készülő szöveg legközepébe, ok nélkül, összefüggéstelenül, a saját kedvemre és örömömre.

Lehet, hogy ez nincs is így, ahogy én látom, és talán soha egyetlen olvasó sem fogja észrevenni, hogy az a mondat fölösleges, és törvénytelen úton került bele a szövegbe, máskor viszont azt képzelem, hogy vannak olyan éber és vesébe látó olvasók, akik képesek észrevenni eme játékomat és cselemet. És mosollyal válaszolni reá.

Számomra ez mindenesetre naiv játék és egy kis ártalmatlan szórakozás. És amikor félhangosan felolvasom magamnak a kéziratomat, ennél a belerakott mondatnál mindig megállok egy pillanatra, és kicsit elváltoztatott hangon olvasom fel.

Nem tudom, mennyit ér, de még azt sem, mit jelent az, amit írtam, azaz képzeletem világa és szellemem játéka. Ámde tudom – mindig is sejtettem, ma pedig tudom! –, hogy mindaz, amit a „gyakorlati” életben kívántam, terveztem (szándékosan használom ezt a csúnya és lehetetlen szót, mert megfelel annak, amit itt ki akarok fejezni!), és amit gyakran sikerült is elérnem és megvalósítanom – semmit sem ér, abszurd, szánalmas, mi több, szégyenletes. Kész szerencse, hogy a vágyaim nem valósultak meg mindig, a terveim pedig gyakran meghiúsultak. Kár, hogy ez nem esett meg még többször! Mert mindez a fonák társadalmi felemelkedés egyre lejjebb vitt, és az mentett meg, ami nem a vágyaim szerint történt meg velem, hanem akaratom ellenére és terveim dacára.

A művészet ebben is hasonlít az élethez: játéknak tűnik, pedig tulajdonképpen ördögien komoly dolog; annál komolyabb, minél inkább játékra hajaz.
Egyetlen szót – így álmodtam – mindössze egy szót mondhatok az embereknek és mindennek, ami körülvesz. Rögtön ki kell mondani, és tőle függ minden egyéb, én és a sorsom.

Mivel átéreztem a sorsdöntő pillanat teljes súlyát, kimondtam ezt a szót – vajon az én szavam volt? –, mely azonban, legnagyobb elszörnyedésemre, mivel nem az igazi volt, válasz és visszhang nélkül maradt.

Ekkor bekövetkezett a másik pillanat – egyenlő az örökkévalósággal –, a világos felismerésé, hogy mindennek vége, minden visszavonhatatlanul, kijavíthatatlanul elveszett.

Rég olvastam ezt a mesét.

Volt egyszer egy hercegnő, s amikor rá került a sor, hogy királyné legyen, átengedte a trónt másnak, ő maga pedig, parasztlánynak öltözve, világgá ment, hogy megkeresse szerencsétlen, elveszett barátját. Az úton találkozott egy öregasszonnyal, aki felismerte, és elámult, hogy ilyen szegényen, elhagyatottan látja viszont. A hercegnő ezt válaszolta neki:

– Nem vagyok én, drága anyácskám, olyan egyedül, ahogy látszik. Nagy az én kíséretem, gondokból, bánatból, fájdalmakból.

Rég olvastam ezt, de még ma is megesik velem, hogy olyan asszonnyal vagy emberrel találkozom, akinek az arckifejezéséről eszembe jut ez a mese.

Egyre nagyobb a távolság a jelenség közt, amire felfigyelek s izgalomba hoz, meg az írásos formája közt.

Mindennek, ami felbukkan a tudatodban, vagy a szemed elé kerül, igyekezz rögtön valami nevet adni. Tedd ezt gyorsan, minél előbb, ne keresgélj sokáig, és ne válogass; elégedj meg a tollad alól kiszaladó, megközelítőleg a legjobb szóval. Az a fő, hogy iparkodj, és ne habozz, mert elég egy-két nap, egy-két óra vagy csupán egy-két perc, és a nevén kívül semmi sem marad belőle. Így legalább a hiú és mulandó szavaidból kincstárat teremthetsz magadnak, mely valóságosabb mindennél, amit láttál, hallottál, gondoltál és éreztél, tartósabb a személyes élményeidnél, de még tenálad is. Hisz magad is látod, hogy az emberi dolgok, származzanak akár az érzelmi vagy a gondolatvilágból, avagy az úgynevezett valóságból, nem tartanak sokáig, és könnyen elváltoznak.

Semmivel sem foglalkozom annyit, mint a szavakkal, mégis róluk gondolkodom a legritkábban és a legkevesebbet. Mindig velük vagyok, mindig körülöttem vannak, mint méhek a méhész körül, de öntudatlanul érzem, hogy időveszteség lenne és ártana, ha gyakran gondolkodnék róluk. S ha néha mégis átadom magam a szavak hangzásáról, formájáról és eredetéről szövögetett gondolatoknak – ilyenkor nem azokat a szavakat veszem elő, amelyeket azért használok, hogy kifejezzek valami meghatározottat, hanem egyszerű, különálló szavakat „mint olyanokat”, a puszta, tartós, átmeneti vagy mulandó jelentésükkel egyetemben –, akkor ezek a gondolatok messzire vezetnek, sötét erdőkön és szomjas sivatagokon keresztül. Elragadtatom magam, és elveszek az értelem és a szavak eredete utáni hajszában. Eközben mindenféle csodákat iszik a szemem, rendszerint mégis elcsigázva, zavaros fejjel és üres kézzel térek vissza ebből a vadászatból.

Később időre van szükségem, nem kis fáradozásra, hogy helyreállítsam a viszonyt a felbolygatott és szétszórt szavakkal, és azzá tegyem őket, aminek tudni szeretném: harmonikus és engedelmes kifejezőeszközeivé mindannak, amit el kell mondani, s amit soha, még megközelítőleg sem sikerül elmondanunk.

Amikor a szavakról van szó, nehéz elmondani, mi mindent meg nem élhet velük az ember. Ez általában éjszaka zajlik, amikor nem tudok elaludni, vagy azokban a féléber órákban, amikor már nem vagyok ébren, de még nem aludtam el, vagy a lassú ébredés perceiben, amikor nehezen bontakozunk ki a zavaros álomból, akár a langyos, halálos mocsárból.

Ilyenkor előfordul, hogy a szavak letelepszenek a tudatomban, álarcosbált rendeznek ott, és eltáncolják a táncaikat, a merev menüettektől és a kísérteties quadrille-októl kezdve a közönséges, szemtelen grimaszolásig, tébolyult ugrálásig és lármás dáridóig. Felveszik a maszkot, leveszik a maszkot, tettetik magukat, tréfát űznek velem – ahogy egyébként én szoktam velük játszani –, úgyhogy a végén azt sem tudni, mi micsoda, ki kicsoda, mintha eltűnt volna a világból minden mérték és értelem, rend és szabály, és mintha az eszelősség (de valami tervszerű és rosszindulatú eszelősség!) vált volna egyetemes törvénnyé.

És aztán valamely órában felriadok, felébredek ebből a lázálomból. Villanyt gyújtok. Nehezen veszek levegőt, eltompult ujjakkal tapogatom a kemény falat és a puha ágyat, és keresem a visszautat ebbe a világba.

Nagy nehezen összeszedem magam és tájékozódom, csodálkozván, hogy a szobában minden tárgy a helyén van, nincs fölforgatva, eltörve semmi. Lassan, óvatosan keresem a szavakat, amelyek egymás után visszatérnek régi, megszabott jelentésükhöz, és megjelennek látóköröm peremén. Az éjszakai szavak némelyike sehogy sem bukkan fel, mintha elsüllyedt volna a saját veleszületett értelmetlenségében, örökre. De én tudom, hogy előbb-utóbb ő is vissza fog térni, épen és csorbítatlanul, a saját régi formájában, a saját értelmével együtt. Persze ez nem jelenti azt, hogy az első adandó alkalommal nem fog ismét megszökni valami éjszakai karneválba, mint a hajduk a hegyekbe.

Egy idő után hasonló, rövid, de súlyos zavargás és tévelygés csap le rám. A rendesen átaludt éjszaka után fonák hajnalhasadás és ébredés. Apránként, ahogy hajnalodik, világosodik bennem a felismerés, hogy egyetlen szónak sincs meg már az a megszentelt, kedves és „örök” jelentése, mint azelőtt; hogy miközben aludtam, egy csapásra hűtlen lett hozzám, összekeveredett és elfajult minden, hogy többé semmire sem támaszkodhatom, semmit sem vehetek készpénznek, semmiben sem bízhatom, hogy magadnak sem hihetsz, miként feltehetőleg neked sem fog hinni többé senki, mégpedig joggal.

S ha legalább teljesen eltűntek volna a szavak! De nem, mind itt vannak, hosszú sorokban sorakoznak, mint a szótárban, mindegyiknek megvan most is a jelentése, ami azonban oly mértékben önkényes és furcsán elváltozott, hogy még csak nem is sejtheted. Ezek a szavak még csak a fordítottját sem jelentik annak, amit valaha jelentettek, mert ez már némi rend, útmutatás volna; nem, ez teljes káosz és parázs gyötrelem. Elveszek. Nincs semmi fogódzód, márpedig tovább kell menni, mint a jobb időkben, amikor derűs volt az ég, s lábad alatt szilárd az út.

Tegnap este pedig igazi csoda történt. A szavak, egyik a másik után, átváltoztak: emberré, állattá, környező tárgyakká váltak, azzá, amit eddig csupán jelöltek. Az imént még halkabbak voltak az árnyaknál és mulandóbbak a szélnél, s most egyszeriben megtorpantak, megtestesültek, súlyt, kiterjedést nyertek, és fel lettek ruházva az élőlények és ismerős tárgyak minden egyéb tulajdonságával is; ott sorakoztak a körülöttem lévő helyiségekben. „Az ige testté lett.” Hát, könnyű ezt mondani, még szépen is hangzik, de senki sem tudja elképzelni, hogy fest ez, amikor valóban megtörténik. Egy csapásra gazdaggá lettem, de olyan gazdaggá, amiről soha még csak nem is álmodtam, és nem is vágyakoztam rá. Letepert ez a gazdagság. Mintha mindenem meglett volna, valójában azonban a minden vett birtokba engem. Az ezredrésze is elég lett volna ahhoz, hogy levegyen a lábamról és betemessen, hogy elszakítsa és elfullassza az ilyen gyönge és rövid életű lélegzetet, mint amilyen az enyém. Márpedig egyre újabb és újabb szavak röpültek felém, hullottak körém – és rögtön átváltoztak azzá, amit addig jelöltek.

Amikor már azt hittem, hogy nem vagyok, hirtelen újabb, még különösebb csoda történt. Köröttem minden egyetlen szempillantás alatt szépen visszaváltozott szavakká, melyek, akár a füllel nem hallható hangok játéka, a láthatatlan madarak árnyékánál könnyedebben, messzire röpültek tőlem, a csöndbe, a feledésbe, a nemlétezésbe, oda, ahova akkor mennek a szavak, amikor már nem szavak többé, amikor elveszítik a jelentésüket, és kiesnek a használatból.

S én egyedül maradtam, egyedül a kérdéssel, hogy akkor most ki vagyok én, és minek kell még lennem, mit kell még jelentenem a szavak e végtelen játékában. Hogyan maradhatok meg?

Körülöttem teljes csend, se nappal, se éjszaka, valami üresség, melynek nincs neve.

Akad pillanat, amikor nem valami meghatározott benyomást érzékelek a környező világ felől, hanem hirtelen, rendhagyó módon, magának a létezésnek a mindent felölelő, csupasz, gyönyörűséges és borzalmas tényét érzem át erőteljesen. Létezik a világ s benne én. Létezünk. Fulladozom az elragadtatástól e ténnyel szembesülve, és elveszek, miközben szavakat keresek rá; nem is mondat vagy szó az már, amit keresek, csupán egyetlenegy jel, egy betű, egy hang, mely világosan és megbízhatóan kimondaná: Létezünk. És semmi többet. És ezzel mindent.

Ilyen pillanatokban előfordul, hogy megtorpanok egy forgalmas téren, az út közepén, szabálytanul, az autók rengetegében, melyek dudálással figyelmeztetnek, miközben a sofőrök csodálkozva, mérgesen bámulnak rám.

 

RADICS Viktória fordítása


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.