Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Aleksandar Flaker

Irodalmiság és élményiség a horvát háborús költészetben

1975. június 2.

A hazánkban népfelszabadító háborúvá fejlődő má­sodik világháború küszöbére a horvát költészet mo­dern, avantgard korszaka után ért, azaz az irodalom esztétikai funkciójába vetett mélységes hittel és hatá­rozott törekvésekkel a világ esztétikai átértékelésére.

A háborús idők azonban azt hozták a horvát költé­szetnek, amire a költői tevékenység szigorú és köz­vetlen társadalmi szerepvállalásának számtalan pél­dája mutat: a költői üzenet hatékonyságának, széles körökben való elterjesztésének hatványozott igénye a hagyományhoz, a megszilárdult, zárt formákhoz kö­zelítették (hasonló példával szolgál a francia »ellenál- lási mozgalom«, Éluard és Aragon, az egykori avant- gardisták költészete). Másrészről viszont az emberi, művelődési értékek rendszeres, bűnös módon meg­szervezett pusztítása s ezen túl a tömegmészárlás (melynek jelképévé Horvátországban a gázkamra he­lyett a böllérkés vált) arra késztették, hogy az új barbarizmussal egy hangsúlyozottan kulturált szöve­get állítsanak szembe. Végül pedig az az igény, hogy »szavuk átvészelje a földindulást«, a horvát költők elé szavuk autentikusságának fokozott keresését ál­lította, közléseik így a két ütközet szünetében papír­ra vetett naplójegyzetektől (Vladimir Nazor: Parti­zánokkal) a közvetlen, autentikus élmény magas szin­tű, esztétikaivá átminősülő irodalmi megformálásáig terjednek. A horvát háborús költészet alapvető ellen­téte ilymódon a horvát és az európai irodalom foly­tonosságára támaszkodó magasabb irodalmiság és a Jugoszlávia-szerte folyó harcok harctéri feljegyzései autentikussága közötti ellentét lett — belőle sarjad­tak a háborús elkötelezettség és a társadalmi szerep- vállalás legnagyobb költészeti értékei.

Fontos megjegyeznünk, hogy a »háborús elkötelezett­ség költészetének« fogalmát csak a háború idejére vonatkoztatjuk, s meggyőződésünk, hogy e »háborús« költészet nem volt közvetlenül angazsált sem nem­zeti, sem szociális szempontból; szerepe és üzenete sokkal tágabb és általánosabb: bármennyire is fur­csának tűnik, a horvát költészet — legalábbis az igazi irodalom szintjén — éppen a háború idején tet­te félre a nemzeti küldetés és a szociális angazsáltság szólamait, melyekre nem egy példa akad a horvát iro­dalmi hagyományokban, átengedve őket a »harcos«, a tömegköltészetnek, különösképpen a szóbeli költé­szetnek, ami nélkül elképzelhetetlen és csak részben érthető a horvát költészet eme időszakának struktú­rája. Az irodalom esztétikai funkcióját valló költé­szet alkotásai éppen ezért csupán mellékesen emlí­tik az ellenséget, azonosításuktól, megformálásuktól idegenkednek, (a »németek«, »olaszok«, »usztasák«, »csetnikek« e kor emberének tudatában is csupán a »megszállók és csatlósaik« általános fogalomkörébe tartoznak s mint nemzeti hovatartozást jelölő fogal­mak a »fasizmus« fogalmát fedik), s — ha eltekin­tünk a tömegköltészettől — megállapíthatjuk, hogy a horvát költészetre nem jellemző a harciasság, any- nyira sem, mint a nemzeti megújhodás korszakának »toborzóira« és »csatadalaira«. Mi több, éppen a há­borús költészet szakította meg végül a 19. századnak azt a hagyományát, hogy a költő közvetlenül a nem­zethez fordul; s tette ezt anélkül, hogy most az osz­tályhoz fordulna. Ezzel magyarázható az a paradox­nak tűnő jelenség is, hogy annak a nemzetnek a köl­tészetében, amely nem csupán önnön létéért vívott aktív, fegyveres harcot, hanem egyúttal nagy hord­erejű szociális forradalmat is folytatott, túlsúlyban vannak a mártíromság motívumai. Avagy: az osztály­érdekeket képviselő kommunista párt által vezetett nép költészete — alig szól az osztályhoz.

A háborús mártíromság autentikus élménye mintha inkább a »háborús költészet« irodalmibb alkotásait jellemezné; míg a szóbeli költészetet — mely rész­ben maga is mártír-költészet — emellett a mozgal- miság is jellemzi (v. ö.: a népszerű Na Kordunu grob do groba című dal ritka egységesen strukturált soro­zatának végén található felszólító közlés). Ezt a hi­telességet nemcsak a verscímek és a bennük előfor­duló földrajzi nevek támasztják alá (Nazor: A Vuče- vón; Csónak a Kupán; Tutaj a Drinán; Kaštelan: A kő álma — »a Mosor sziklás lejtőjén«, Tó a Zelengo- rán), hanem a tanúságtétel megformálása is, amely a tömeggyilkosság borzalmainak költői ábrázolásától (Ivan Goran Kovačić: Tömegsír) a tífuszosok járvány-mártíriumának közvetlen élményiségéig terjed (Kaš- telan: Tífuszosok — »Számolom a nyomokat a ragyo­gó havon. Halálra halál. J Halál a lábnyomom.« — Torok Csaba fordítása).

S a hagyományos költői struktúrák mintha éppen a hiteles élmény valóság-ízű talaján termékenyülnének meg. A modern horvát szecessziós irodalom mitologi- zálása és Nazor stilizált hősiesség-képzete egyszerre valóssá lesznek a Legendák Tito elvtársról-ban; s a közönséges és földrajzilag konkrétan meghatározott, mindeddig igen kevéssé költői Kupa folyó szinte mi­tológiaivá lesz, mert »a Jót elválasztja a Rossztól«, a megviselt csónak pedig, amely a költőt a felszabadí­tott területre viszi — »gálya«. A valós tény így a hor­vát kultúra hagyományos jelrendszerébe, valamint az európai művelődési örökség mitológiai fordulataiba kapcsolódik, az irodalmiság általános, az évszázados hagyományokba ágyazódó dimenziójával gazdagodva ezáltal.

Vitalista ciklusa (Pjesme u šikari, iz močvare i nad usjevima, 1915-1920), melyben a szecessziós költő szimbolikusan az elvont nép-képzetnek hódolt, az Una 1943 januárjában, amikor a partizán-költő ténylegesen belép egy portrékkal teli szobába, amikor tehát az élményt történelmi és térbeli koordináták közé helye­zi. A modern európai irodalomban keringő — a ne­vezett ciklusban általa is feldolgozott — Levegőt! ki­áltvány és a barbárokra várás »dekadens« motívuma (lásd még Brjuszov szecessziós kiáltványát!) a feuda­lizmus korabeli boszniai kastélyban, a partizán vezér­kar pihenője alkalmával egyszerre egészen valóssá lesz végső üzenetében is; a konkrét történelmi hely­zetben így telítődik az európai »dekadenciának« ez a motívuma korszerű osztályszempontokkal.

Vladimír Nazor szecessziós költészete tehát a hábo­rús években a forradalom talajában lelt fundametu- mára. Mítoszteremtése a hiteles történelmi esemé­nyekhez kapcsolódva és személyes részvételével új jelentésekkel gazdagodott. Míg Nazor útja igen hason­lít Valerij Brjuszov modern orosz költő 1905 és 1919 közötti útjához, Ivan Goran Kovačić életműve nyilván egyedülálló az európai költészetben.

Kovačić, a harcos, a partizánmenetelések e tragikus részvevője a fasiszta tömegsír borzalmairól szóló hi­teles tanúságtételt Dante pokoljárásához hasonlóan formálja meg, a modern költői megformálás minden tapasztalatával, hogy az irracionális, látomásos me­taforák világát szinte egészen az öldöklésnek a par­tizánok soraiba szegődő szemtanújaként, annak köz­vetlen tapasztalataival motiválja. A poéma bevezeté­sének e szürrealizmusba hajló képe: »Tenyeremen a két szemem kiégett« (»Na dlanu oči zrakama se smi- ju«) hátborzongatóan valószerű, szinte kézzelfogható; a »fehér sikoly« szinesztéziája tökéletesen motivált, s a szinte himnikus megszólítása minden élőnek bele­szövődik az igazi, földi pokol, s dantei, de most már egészen reális, felismerhető »kitaszítottjai« hamisítat­lan élményébe. A párhuzam Dante Poklával nem is csak feltételes! Nazor ugyanis akkoriban készítette elő az Inferno fordításának a kiadását, amikor Ko- vačić-tyal közeli barátságban élt (a fordítás 1943-ban jelent meg — Nazor ekkor már szabad területen tar­tózkodott); Kovačić hatosokba tördelt tizenegy szó- tagú verssorai, legalábbis grafikusan, a középkor szi­lárdan konstruált, s mégis imaginárius poklát idé­zik. Ilymódon Kovačić az európai hagyományok ered­ményeit s a maga tapasztalatait a modernizmus és az avantgarde mozgalmak vonzásában alakuló horvát költészetben nagyszerű költői érzékkel a hiteles tanús­kodás szolgálatába állítja, s erős költőiségű, magas formai tökélyű és kultúrájú szöveget hoz létre, mely mintha szándékosan szegeződne szembe a gyilkos tőrrel, »a leghidegebb és legbarbárabb gyilkos szer­számmal«, melyben ő maga látta meg, a háború kitö­rése előtt, Marinković prózáját elemezve, »korunk ál­talános lelkiállapotát« (Ivan Goran Kovačić: Eseji i ocjene. Zagreb, 1946. 196. old.)

A valóság és az irodalom közötti ellentét áthidalásá­nak harmadik modellje Jure Kaštelan »háborús« köl­

tészete, amely részben már a háború utáni időszakra esik, de a költőnek a fegyveres harcban való részvé­teléből nőtt ki, s ennek jegye ma is rajta van. Ha Nazor a szecesszióból indult ki, Kaštelan kiinduló­pontját valahol a szürrealizmus európai áramlataiban, a szerb és horvát szürrealista költészetben, valamint García Lorca költészetében kell keresnünk. Lorca el­sősorban a szóbeli költészetre való támaszkodásával, mediterrán motívumaival s a mi mozgalmunkkal oly szorosan kapcsolatban álló spanyol szabadság- harcban betöltött tragikus szerepével vonzotta a hor­vát költőket. A szürreális jellegzetes motiválása a valóságossal különösen Kaštelan Tífuszosok című poémájában figyelhető meg. Ebben az alkotásban az európai szürrealista költészetet idéző látomások egé­szen reális, beteges, lázálom okozta tífuszos halluci- nációk; a szóbeli költészet fel-felvillanó elemei kitá­gítják az élményt, azáltal pedig, hogy a közismert népdal egyik sorát szülőföldjére, Dalmáciára vonat­koztatja, megerősíti hitelességét:

Hej, Cetina, szülőfalum síkja, dehogy síkja - határod víz nyalja!

(Torok Csaba fordítása)

Az avantgard poétika és a valós élmény, az általáno­san népi és a hitelesen tájjellegű összeötvözése révén született ez a »tizenkettősünkhöz hasonló, struktúrá­jában is némileg arra emlékeztető nagy poéma" (An- tun Šoljan: Pogled na poeziju Jure Kaštelana. Kru- govi, 1955. 8. 862. old.)

García Lorcához hasonlóan a népi — s ezen belül is a horvát és a szerb irodalomban olyannyira kanoni­zált »hősi énekek« epikai tradíciójától legtávolabb álló — alkotásokra, a lakonikus és lírai szóbeli kife­jezésekre támaszkodva Kaštelannak sikerült a népi formát szigorúan irodalmivá nemesítenie.

Kaštelan egyben a maga partizánélményeit tömören összefogta mint legendává vált valóságot, a mítosz, a legenda síkjába emelve a valóságost, s a legendást a nemzedékek tudatában a csupán helynevekkel jelzett valós háborús tényekkel hozva összefüggésbe.

Ezt példázza a Tó a Zelengorán (Jezero na Zelengori). Ez a vers csak helyneveivel utal a balkáni népfelsza­badító háború egyik legvadabb ütközetére, magának az ütközetnek a bemutatása elmarad; elegendő a Ze- lengora említése, hogy felidézzük a háborús mészár­lást, az ellenséges gyűrűbe zárt harcosok önfeláldozá­sát, akik emberfeletti erőfeszítéssel törtek ki a fa­siszták gyűrűjéből. A költő nem szól saját élményei- ről semmit: a versnek mintha nem is lenne lírai alanya, mintha az eseményeken, a történelmen kívül állana, névtelenül. De van a hallucinációba szőtt való­ságfeletti monda, legenda.

A Zelengorán, mondják, van egy tó, a szemünkkel láttuk.

Hová lettek az ismert és nemismert hangok?

Hogyan tűntek el, s hová?

A Zelengorán van egy tó, útait hozzá a hó befújta.

(Csuka Zoltán fordítása)

Íme a horvát háborús költészet még egy tanulsága: visszafogott, de lényegében autentikus hangja, amely azonban elüt a 19. századi művelődést döntően befo­lyásoló, évszázadokig szentesített törökellenes, haj­duk hagyományoktól, s szembenáll a polgári nacio­nalizmusnak a modern horvát nemzet kialakulásakor divatozó harcos-felszólító költészetével is. Általános emberi üzenet hangja ez, mely a modern szenzibilitás- sal és a modern költői formakultúrával összhangban nem tartja magát a normatív poétika korlátaihoz, s amely magasfokú irodalmisága révén dacol a fejvesz- tettség és az elszemélytelenedés idejével.

(fordította Junger Ferenc)